Petőfi Népe, 2003. július (58. évfolyam, 151-177. szám)
2003-07-28 / 174. szám
6. oldal - Petőfi Népe A HÉT RIPORTJA 2003. Július 28., héttő . A béke szigetén a félelem is látogató A Homokhátság egyik legkisebb települése a páratlan természeti szépségeit őrző Kunbaracs. A több ezer hektáros külterületet erdők, ligetek, gyeptengerek, s borókák díszítik. Közöttük pedig szétszórtan ott a 74 lakott tanya. Legtöbbjük rikító fehéren hirdeti: itt is van élet. A félszáznyi meg arról árulkodik: elhagytak. Kunbaracs A tanyai életet mind kevesebben vállalják. Akik maradtak, ők vagy földhöz- és az ősi birtokhoz kötöttek, vagy mert oda születtek, s ott élték le életük javát. Sőt ki is mondják: itt akarunk meghalni. A fiatalok közül fehér hollónak számít, aki a gazdálkodásban látja a jövőt. Hiszen az ég alatti munkahely is tele van létbizonytalansággal. Mindemellé párosul a közbiztonság milyensége. A bűnözők nem ismernek lehetetlent. Meglovasíta- nak mindent. Lelketlenül bánnak el az útjukba állókkal. Némi hasznot látva A Csaradai iskolában évtizedek óta nincs tanítás. Az előtte lévő, úgy 200 évesre becsült keresztet egyszer már meglovasították. A polgárőrök a benei határból hozták vissza. nem riadnak vissza a kegyetlen kínzástól, az élet kioltásától. Éppen ezért hívták életre az úgynevezett tanyavédelmi programot, amely a Kecskeméttől délnyugati irányban lévő településeken már jól vizsgázott. Eredményeikről lapunkban többször beszámoltunk. Az effajta ismétlés talán megbocsátható: az említett térségben az elmúlt esztendőben 72,9 százalékkal csökkent a bűn- cselekmények száma. Érthető, hogy a program követőkre talált. Ez év elején megalakult a Lajosmizse és Térsége Bűnmegelőzési és Közbiztonsági Társulás. A kút is kiszáradóban Az érintett településeken - Kerekegyháza, Lajosmizse, Felsőlajos, Ladánybene, Kunbaracs és Fülöpháza - a koordinátori feladatokat a már kitűnő bizonyítványt kapott Egyházi András és Varga Pál nyugalmazott rendőr alezredesek látják el. Velük töltöttünk el egy napot a kunbaracsi tanyavilágban. A Niva terepjáróval velünk utazott Szabó István, a helyi polgárőrség vezetője és Magyari Péter polgárőr. Jó négy kilométert zötyögtünk a sok helyütt akácos szegélyezte földúton.- Ezt a szárazságot már csak a vaddohány bírja. A kenyérnekvaló is jócskán kevesebb lett. Nem volt csapadék még a szárszökkenésre sem - mondta egyikőjük, betöltve az idegenvezető szerepét. Aztán csodáltuk a Daruhát természeti értékeit éppúgy, mint az elsőként utunkat keresztező kis tanya udvarán lévő óriás eperfákat.- Bundzsikám! Csöndesebben! Jó emberek jöttek - fogadott az ebre szólva Erzsiké néni, Csikó Lajosné.- Ilyen korban nem szerencsés már tanyán élni.- Bizony a 81-et taposom. Tizennégy éve élek itt egyedül. Ahány gyerek, any- nyifelé. Sajnos, aki Baracson volt, meghalt. Ugyanabban az esztendőben a párom is elment. Hiába visz el akármelyik családom, nem bírom a várost. Itt éltem le a legszebb éveimet: 50 esztendőt! Most szomorúan telnek a napok. Jövök, megyek a tanya körül. Néha rádiót hallgatok. Az újságot meg nagyon meg kell forgatni, hogy lássam. A Petőfit, ahonnan magácska jött, azt szeretem. De ilyen messzire nem hozzák naponta. Az unokáim összegyűjük, s amikor jönnek, akkor tájékozódok. De nagyobb baj a hátgerincem! Hozzám nem jár orvos. Ha úgy áll a helyzet, kórházba visznek. Jó, hogy itt megy el a mozgóboltos. Aranyos ember. Ha olyasmi kell, ami nincs, szólok és hoz. Igaz, nemrég hazajött a fiatalabb fiam. Könnyebb így, nem vagyok egyedül. De a lelkemnek nehezebb. Hát nem minden házasság örök. A másiknak meg a férjét vitte el a teremtő. Az unokáim nagyon aranyosak. Van hét. Dédiből is hat. A tyúkom is hat szem. El nem ülne belőle egy sem. Persze, mert öregek, mint én. Hozok nekik egy fél vödörnyi vizet - mondta Erzsi néni.- Itt vagyunk mi! - pattantak a polgárőrök, akik hamarjában végigkérdezték, mi mindenben segíthetnének még. A piciny matróna azért odacsoszogott a gé- meskúthoz, s emlékezett: - Több, mint egy gyűrűvel elment a víz. Majd én is elmegyek. De itt akarok meghalni. Eszembe sincs, hogy féljek. Soha nem volt haragosom, talán engem sem bántanak. Nemsokára az ebédem is hozzák a faluból - köszönt el a szeretnivaló idős asz- szony. Utunk, az úgynevezett harckocsiúton egy csatorna partján vitt tovább.- Látszik, régóta száraz lehet az árok.- Ebben ’78-ban volt utoljára víz - mondták kórusban az útitársaim, akik hallhatóan ismerik a terepet, mint a tenyerüket. Tudják, hogy odébb a szép nyárfást öt esztendeje telepítették, s kinek a rozstáblája mellől röppent fel a rétihéja. A Daruháti iskola-történet végén kiderült, ma németek lakják.- Errefelé az ember szeme megnyugszik. Nincsenek alkalmi szemétlerakók, de még egy eldobott papír zsebkendő sem.- Sarkunkra álltunk. Volt úgy, hogy a faluból tisztes távolságból követtük a szemétnek helyet keresőt. Majd amikor ott akarta hagyni a szégyenfoltot, azt visszapakoltattuk vele - mesélték a polgárőrök. Aztán mire a történet végére értek, a néhány birkát látva arról meséltek, hogy gyerekkorukban 8-10 ezer is Gergő imádja a jármüveket is. legelt errefelé, közel a Pest megyei határhoz. Az úttalon úton döcögve, a „talán arra járhatóbb, s nem akadunk el” végeláthatatlan pusztaságból messziről látszott, a nap bádogtetőt éget. Igaz, Zsálya-néni (a szerző keresztelése) nem járult hozzá, hogy róla írjunk. Mert mit tudni, hátha a kiművelt csavargók is olvasnak újságot, s rátalálnak. Ezt tanácsolta a fővárosban élő gyermeke. De a javakorabeli asszony láthatóan ismerősként fogadta az útitársaimat. Mint megtudtam tőlük, Zsálya-mama, aki egyébként igen beszédes, a télen is rémeket látott a közeli fák között. Az „Isten áldja magukat!” utáni barangolásunk közepette egy kis természetgyógyászati oktatásban részesültem: ha valaki a szappangyökér főzetében mossa a lábát, az utána biztosan nem izzad. Közben az imádkozó sáska is meglátogatott bennünket. De vélhetően neki is nagyon melege lehetett a Nivában, ahonnan hamar tovaszökkent. A Kovácsik-tanyáig sem utazott velünk. Pedig akkor hallhatta volna a rémtörténetét: Az egyik vasárnapra virradóra megfosztották a tetejétől. Pedig pénteken még cserepesnek látták a portyázó polgárőrök. Innen a legközelebbi szomszéd is messze. így a családfővel kissé később találkoztunk. Jószágokat terelt az erdőszélen, ahonnan arra invitált bennünket, térjünk be az asz- szonyhoz egy kis hideg vízért. A két rendőr alezredes sem először járt erre. A háziasszonyt a keresztnevén szólították. Árvainé Bánfi Mónika aztán nekem is elmesélte, hogy Kecskemét központjából miként választotta a tanyai életet. Azaz a szív-szerelme, Balázs hozta e vidékre. Őt viszont az egyedül maradt nagymama. A hat Árvainé Bánfi Mónika egy óriás zöldövezet közepén élve is zöldmezőt tart a piciny ház előtti asztalkán. Rebeka mindig „nyúzza" valamelyik kiscicát. éves Rebeka, s az esztendővel fiatalabb Gergő ide született.- Nektek kész kis állatkertetek van.- Cirminek lett sárga, fehér és egyforma testvércicája. Kis teheneink is vannak. Mind a kettő kislány. Apu kihajtotta őket, meg a sok kisbárányt és a lovakat. Ott a kisnyulak - áradoztak, s mutatták sajátos birodalmukat -, meg a pulykák, a galambok a dúcban, fönn az etetőjük. Kiscsirkékből nekem két kopasznyakúm van. Meg liba, kakas, gyöngy. De majd megyek iskolába, Kecskemétre. Akkor a maminál leszek. De voltam óvodás is - büszkélkedett Rebeka. A tyúkokból lakmározik a róka Édesanyjuk pedig visszaidézte a gyermekkori nyaralásait a felsőlajosi nagymamánál. Az az időszak is hozzájárult ahhoz, hogy szeret turkászni a földben, a jószágokkal bíbelődni. Igaz, sokszor éri bosszúság, mint amikor a 40 tyúkból tizenkettőt hagyott a héja, a róka. A Erzsiké néninek, Csikó Lajosnénak készséggel húzott vizet a két polgárőr. 30 éves asszony elmesélte az elmúlt tél megpróbáltatásait is. Hiszen hét kilométerre, a faluba vitte a gyereket az óvodába. Egy héten át pedig teljesen el voltak zárva a külvilágtól. Még Fehér Pityu út-törőn is kifogott a méteres hófúvás. Fontolgatják is, hogy a gyerekek jövőjét nézve, közelebb költöznek Kecskeméthez. Brutális rablótámadás Szabó Pálnak viszont, akit már a csaradai részen látogattunk meg, esze ágában sincs otthagyni a Csorba-tanyát, ahol évtizedek óta él.- Kietlen úton jutottunk el idáig. A legközelebbi épületnek, az intézői kastélynak is már csak a romjai vannak. A csaradai iskolában pedig 78 óta nincs élet.- Majdnem bennem sem. De jó lett volna abban az időben is ez a tanyavédelmi program! Legalább érez maga mögött az ember valakit - sóhajtott a jó korban lévő házigazda, s mesélte:- Egyedül voltam. A tanyasi ember lefekszik időben, mert hajnalban kel. Volt vagy 11 óra. Aztán ugatott a kutya. Hát illő kimenni. Veszem az elemlámpát, megyek az ajtóhoz. Hát nem a saját gereblyenyelemmel mellbe lökött egy manusz. Rámrontottak. A paplanhuzatommal lekötöztek a vaságyhoz meg az asztallábhoz. Összerugdostak. Itt, ni ezzel a tésztavágó késemmel csiklandozták a nyakam. Hárman voltak. Románok. Pénz kellett nekik. Meg mobil. Végül megmondtam, ott a hétezer forint. Annyi mindent, csip-csop holmit is - arcszesz, alsónadrág, kanál - elvittek. Úgy köszöntek el, hogy holnap elvágják a nyakam, ha szólok a rendőrségnek. Mint a krimikben. Valahogy az asztalon lévő kiskést elértem. Kiszabadítottam magam. Lesz, ami lesz. Gyalog elmentem. A fehér kutyám kísért. Falu felé vettem az irányt, de észrevettem, jönnek a csavargók. A libás Jancsi felé igyekeztem. De sok kilométer volt az! Hát így jutott el a bejelentés a lájosmizsei őrsre. Aztán már a polgárőrök is hírt kaptak a brutális rablásról. Hát megtalálták a támadóim. Ha Szabó Pál: e tésztavágó késemmel tartottak sakkban a csavargók. fél órát késnek, bottal üthetik a nyomukat. Azt mondják, már össze voltak csomagolva egy tanyában. Most hűsöl- nek. Kaptak vagy hat évet. De én meg kaptam olyan sokkot, hogy ezt sosem lehet kiheverni. Én már elméletben elköszöntem mindenkitől. Úgy éreztem, itt a vég. Most van velem egy lyányka. Férfiember vagyok. Az ágy még ruganyos - könnyeivel küszködve ekképpen próbált humorizálni a ház ura. A vagy hat kilométernyi út után elérkeztünk a falu határához, a település ékszerdobozához, a Vörös kastélyhoz. E név - az épület megjelenését, formáját és színét nézve - stílusos. Ez is Kunbaracs. A ház gondnokának édesanyja, Orbán Ilonka pedig mintha baracsi lenne: vendégszerető, barátságos. Érkezésünket jó szívvel fogadta. Mert a kunbaracsaik - legyenek falubeliek, vagy annak tanyavilágában élők - a jó szándékkal érkező idegent is felebarátnak tekintik. De sosem hitték volna, hogy a béke szigetére a félelem is beköltözhet. . PULAI SÁRA Orbán Ilonka a Vörös kastélyban meggyes süteménnyel kínált bennünket. A finomságnak Egyházi András és Varga Pál sem tudott ellenállni. fotók, a szerző felvételei
