Petőfi Népe, 2001. december (56. évfolyam, 280-303. szám)
2001-12-24 / 299. szám
10. oldal - Petőfi Népe Karácsony 'ùkÊgàât ~/f*c A fenyőágat a gyerekek ajándékai díszítik Janikovszky Éva meséi az életről és az írás szeretetéről Az emberről — ha történetesen író — nagyon sokat sejtet műveinek címe. Talán túlzás nélkül mondhatjuk, hogy visszatükrözi a lelkületét, jelzi, hogy mi izgatja legjobban alkotói életét. Janikovszky Évára ez biztosan igaz. Nézzük csak! Ha én felnőtt volnék, Felelj szépen, ha kérdeznek!, Égigérő fű, Velem mindig történik valami, Kire ütött ez a gyerek?, Felnőtteknek írtam, Mosolyogni tessék!, Ájlávjú, De szép ez az élet. Aztán sokat mondó lehet, ha tanúi lehetünk valahol — iskolában, könyvtárban — egy úgynevezett íróolvasó találkozónak. Indokolt az „úgynevezett”, hiszen inkább hasonlítanak ezek egy családi összejövetelhez, ahol a derűs írónőt rendszerint több száz érdeklődő gyermek, unoka veszi körül... il- Szereti a telet?- Nem különösebben, főleg itt, a nagyvárosban. Vagy csúszkál az ember, vagy locspocs. A hegyek közt persze minden más, ott gyönyörű minden ilyenkor is, a hó pedig tiszta. Tavasztól őszig szebb a természet.- Meg autózni is könnyebb...- Nincs kocsim. Későn tettem vizsgát, és mindig szorongva ültem a volán mögé. És amikor kezdtem kicsit szédülni, majdhogy örültem, végre egy ürügy, s abbahagyhattam az autóvezetést...- Korán szokott kelni?- Nem, kilenc felé. Igaz, este viszont sokáig fennvagyok.- Hány oldalt ír naponta?- Keveset. Legtöbbször még két gépelt oldalt sem, igaz, azt viszont milliószor átjavítom. Természetesen teljesen sosem vagyok vele elégedett, ezért aztán nem is igen veszem le a polcról a saját könyveimet, mert bosszant, ha észreveszem, hogy ezt vagy azt másképpen, jobban, kifejezőbben is leírhattam volna.- Mostanában már a felnőtteket is elbűvöli írásaival, de inkább a gyermekirodalom a sajátja. Jó gyerekekről vagy rosszcsontokról formál szívesebben történeteket?- A gyerekeket nem lehet beskatulyázni, ők gyerekek. Persze bennük is az embert keresem, akárcsak a felnőttekben. Az érdekel, hogyan élünk. Szerencsének mondhatom magam, velem született az empátia képessége, beleképzelem magam a másik helyzetébe, ami megkönnyíti a dolgomat. Még valami, ami ide tartozik. Elég hamar rájöttem, hogy a gyerekek szeretnek rövid, képes történegplBSlii Névjegy Született: Szeged, 1926. április. : : 23. Családi állapot: 1978 óta özvegy, János fia 1955-ben született. Tanulmányai: A szegedi tudományegyetemen filozófia, néprajz, magyar és német szakon végzett, majd az ELTE-n filozófia és pszicho- lógia, valamint politikai gazdaságtant tanult. Életútja: 1950-53 között a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium főelőadója, 1953-1987 között az Ifjúsági (Móra) Könyvkiadó lektora, illetve főszerkesztője, jelenleg a ki- III adói részvénytársaság résztulajdonosa. Elismerései: József Attila-díj (1977), Ifjúsági díj (1979), SZOT-díj I (1985), Gyermekekért díj (1986), a Mosolyrend Lovagja (lengyel, 1988), Greve-díj (1990), Budapestért díj (1993), a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének gyermek- irodalomért díja (1994). A VII. kerület díszpolgára (2000). Művei: eddig 29 kötete jelent meg, az első 1957-ben, Csip-csup, az utolsó kettő idén: De szép ez az élet, illetve A nagy zuhé címmel. Hobbija: barátokat gyűjt, keresi a jó társaságot, szereti a kertet és a ví- zi életet. teket olvasni. Hét ilyen típusú könyvet írtam, ezek harmincöt idegen nyelven is megjelentek. Ez persze nem azt jelenti, hogy más formát nem kedvelek, de igyekszem mindig röviden írni, a javítások többsége kihúzás.- Enélkül talán író sem lett volna?- Látja, ezt nem tudom, bár tény, hogy az első könyvem véletlenszerűen született. Akkor már kiadóban dolgoztam és valaki a szerződés ellenére nem írt meg egy ismeretterjesztő gyermekkönyvet. Azt mondák, akkor próbálkozzam meg én a víz körfogásáról írni a gyerekeknek. Azóta eljutottam majdnem harminc kötetig. Még szeretnék egyet-kettőt, remélem lesz erőm hozzá. Sokat segít, hogy nagyon sokszor találkozom az írásaimmal, a gyerekek rendszerint azzal fogadnak, hogy előadnak egy- egy részletet valamelyik könyvemből. Hangsúlyaikból, a felolvasás ritmusán pontosan kiérezhető, hogy találkoznak-e a gondolataink. Nagyon jó érzés, hogy így van.- Es közben sokat nevetnek... — A humort a legfontosabb életerőnek tartom. Lehet humor nélkül is írni, csak nem érdemes. Persze, ez is valamiféle veleszületett tulajdonsága az embernek, és szerencsés, aki ilyen alkat, mert a legszörnyűbb helyzetekben is megkönnyíti az életét. Rengeteg . levelet, kedves telefont kapok, amelyben biztosítanak arról, hogy „nálunk is éppen így van”, meg hogy „honnan teszik tudni ilyen pontosan?” Sajnos, mostanában már nem tudok minden kedves levélre válaszolni, de üzenem mindenkinek, őrizzék meg a humorérzéküket, legyen I Janikovszky Éva állítja, a barátság egész életére elkíséri az embert. A SZERZŐ FELVÉTELE sok barátjuk. A mai gyerekek életét ismerve, egyre aggasztóbb, hogy szinte megszűntek a kis közösségek, már a kisebbeknek sincs idejük egymásra. Emlékszem, a barátnőmmel iskola után tízszer oda-vissza hazakísértük egymást, annyi mondanivalónk volt. Aztán ebéd után telefonáltunk, hogy folytassuk. Remélem nincs teljesen igazam, de úgy látom, hogy az iskolai közösségek is lazábbak, ami nagy kár, hiszen ez egész életére elkíséri az embert, én a gyerekkori barátaimmal most is szorosan tartom a kapcsolatot, lakjanak a világ bármelyik pontján.- Olvastam valahol, hogy a mobiltelefonját, annak minden hátrányával együtt, elvinné magával a jövőbe.- Ha egy lakatlan szigetre gondol, akkor - lehet, hogy meglepődik ezen - sok-sok könyv mellett először is a napisajtót vinném magammal. Ami a telefont illeti, a betegségem idején kaptam a fiamtól, hogy tudjuk tartani a kapcsolatot. De azóta csak a legvégső esetben veszem igénybe, bevallom őszintén, valamilyen kifürkészhetetlen okból, még a számán is gondolkodnom kell. Ugyanakkor ezer városi telefonszámot tudok fejből, még olyanokat is, amelyeket már régóta hívni sem lehet.- Hogyan ünnepli a karácsonyt?- A karácsony férjem és édesanyám halálával egyszer már elköltözött tőlem, de szerencsére megadta a címét, amivel azt szeretném mondani, hogy a fiamékkal, unokámmal töltöm az ünnepet. A karácsonyfám egy vázába rakott fenyőág, azon három fából készült aranyos kis szív, egy gyertya, eg y gyermekkori angyalka. Dísze még néhány olyan apró ajándék, amelyet a gyerekektől kaptam év közben.- Ha még egyszer óvodás lehetne, melyik ivóbögrét választaná?- Az eddigiekből sejtheti. Amelyik hasonlít ahhoz a bizonyos mosolygós gyerekrajzhoz: egy kör, egy görbe száj, két fül és két nevető szem.- Engedje meg, hogy végezetül a kérdező számára talán legkedvesebb könyvéből idézzek, majd kiderül miért éppen ezt a néhány sort. Kíváncsivá tett..., hallgatom!- „Az úgy van, hogy az ember idős korban már kevesebbet ügyintéz, szaladgál, nyüzsög. Inkább elgondolkozik ezen-azon, ír, írogat, így a századvégen, ezredelőn. ” Nos, min gondolkozik a legtöbbet?- Azon, hogy miért élünk ilyen zaklatott, ingerült világban? Hogy szükségszerű-e ez? Meggyőződésem, hogy nem. Mit lehetne tenni azért, hogy nyugodtabb, derűsebb legyen az életünk, hiszen valamennyien erre vágyunk. Gondoljunk csak arra: a szűkebb család még teljes egyetértésben, sze- retetben, meghatottan ünnepli a karácsonyt. De ha a rég nem látott rokonok, hajdani jó ismerősök is összejönnek az ünnepnapokon, szinte biztos, hogy politikai vitává fajul az együttlét. És ha még csak győzködnék egymást, az rendben is volna. De mi sajnos begurulunk, veszekszünk, ne- kiugrunk a másiknak, képtelenek vagyunk elviselni a másként gondolkodást. Pedig abban biztosan egyetértünk, hogy szeretnénk, ha gyerekeink, unokáink már egy derűsebb, harmonikus világban élnének. Próbáljunk meg hát abban is egyetérteni, hogy mit kell megtartani, mit kell megváltoztatni. Évek óta írok egy rovatot a Hölgyvilágban, Mosolyogni tessék! címmel. Van egy azonos című könyvem is. Ahogy már említettem, rengeteg levelet kapok, a kedves olvasók, ha felismernek az utcán, már messziről rám mosolyognak. Ez nagyon jólesik. Egyetértünk. Jó volna, ha még többen lennének, és nemcsak rám, hanem egymásra is mosolyognának. Hát reménykedjünk. Boldog és békés karácsonyi ünnepeket! Fábián István Teletem egyik legkedvesebb írója, a .Liszékelyföldi Tamási Áron, kinek volt szerencsém nagyon szegény és mégis tündéden szép falucskájában megfordulni. Sárral bevert, fából készült házacskákat láttam, amelyeknek lakói minden politikai fordulatot szűkölködésben, de hagyományaik, magyarságuk tisztaságának megőrzésében éltek meg. Az írómágus meghatóan szép Karácsonyi pászto- rocskák című novellájára gondolok, ha idézni kívánom a kereszténység egyik legnagyobb ünnepét, amely a második isteni személy, Jézus Krisztus születésére emlékezik. „Karácsony este lett - írja Tamási. - Az áradó örömben úgy ringott a völgyben a falu, mint a békesség tava. S a tóban egybegyűlt a tizenkét zsenge pásztor, mint tizenkét aranyhal. Elindultunk kövér örömmel, s miközben úsztunk a patyolat estében, felzengett szívünkből az ének. Szállott az ének és zengedezve hirdette, hogy a betlehemi hírmadár a mi falunkba is hullatott egy tollút. Hullatott egy tollút a kicsi nép ismeretlen falujába: s öröm nyugodott azon, ami hullt és piros megemlékezés a szegények felől... A falu is megbolydult egészen. Megbolydult, mert a reménység öröme szállotta meg az embereket, s kisöpörte szívükből az esztendő gondjait. Csak éneket termett a száj, vagy jó szót. A vérből sem hullott indulat azon az este, hanem megnyugodva csörgedezett a vér, akár Betlehemben a patak, minek a vizéből szelíden ittak a csordapásztorok gazdátlan juhai. A házak tetején a hó világított, bent a szobákban pedig szelíden a lámpa. S amikor va- lahonnét, úszva a holdvilágon, felhangzott az ének, leányocskák fürkésztek az ablakon át, s úgy várták madaras szívvel a zengő sereget.” C sodálatosan egyszerű, varázslatosan nyugtató mondatok. A leg- zaklatottabb lelket is elcsitítók ezekben a napokban, hiszen itt a szeretet ünnepe. Hamis képekkel, ígéretekkel, indulatokkal, tragédiákkal sújtott korunkban szinte irigyeljük ezeket a falusi lelkeket. Gyermekien hittek, várták a jobbat, s reméltek Urukban, Istenükben, Krisztusukban, segít nyomorúságukon. Emlékszem gyermeki telekre. Családom ugyan nem volt vallásos, de a december végi napokon mégis valami különös hangulat ragadott magával bennünket. Szüleim titokzatosak voltak, dugdosott ajándékcsomagok papírját hallottam susogni a kicsi lakás rejtett zugaiban. Nem érdem, csak, tény, hogy emlékezetem határai több évtizedesek, keserves rendszerű (ma már így titulálják) korokban élt gyermekkorom boldog volt, mert szerettek. Egykeként imádott, védett az édesanyám, édesapám, s próbált legalább karácsonykor különlegességeket a fa alá gyűjtögetni. Bár nem voltunk szegények a szó mai értelmében, szinte elérhetetlen feladat volt szüleimnek egy-két darab narancsot, citromot, jobb minőségű szaloncukrot szerezni. A banánt már csak fiatal felnőttként ismertem meg személyesen. Nem tudtam, mi hiányzik az életünkből, ezért nem is hiányzott. A könyv volt olvasni sem tudó koromtól a legszebb, legbecsesebb ajándék, s ebből apukám beszerezte, amire csak lehetősége volt. Andersen meséi, Móra Ferenc Három pillangója, A huncut róka, Csilicsali Csalavári Csalavér történetei, s azok a mesekönyvek, amelyek kinyitva valóságos világként tárultak szét előttem magasra ragasztott kastélyokkal, csodaszép királykisasszonnyal és kedvesével, az életét megmentő herceggel. Iskolásként is izgatottan lestem a konyhából az egyszobás lakás letakart üvegajtaját, mikor szólal meg a kiscsengő, szikráznak fel a csillagszórók, fénylenek a gyertyalángok. Később már a magunk kicsikéinek, két gyönyörű lánykának varázsoltunk karácsonyt, s ez legalább akkora örömet, izgalmat, boldogságot jelentett, mint a korábbi. Sokat változtak a két korszak közötti ajándékok, de maradt az illatos fenyő, a nagyszülők várva várt érkezése, az Őrizzük a reménység örömét! 2001. December 24., hétfő UH Történelmi karácsonyok Több mint ezeréves történelmünkben boldog-szomorú karácsonyok váltogatták egymást. Hogy melyikből volt a több? Nehéz megmondani. Nagyon szerettek például (ki hinné?) törvényt vagy rendeletet hozni az uralkodók. így a Bécs melletti Sankt Pöltennek 1487 karácsonyán (december 25-én) adományozott címert és jogosította fel a várost vörös viaszpecsét használatára I. Mátyás. Közel 400 évvel később, 1870. december 26-án a király a Sugár út (ma Andrássy út) építését kimondó törvénycikket szentesített. 1888 karácsonyán is aláírt a király egy törvénycikket, amelyben a szeszes italok kimérése és kis meny- nyiségben való árusítása feletti rendelkezési jogot tartotta fenn az állam részére. Voltak olyan karácsonyok is, amikor háborús vagy forradalmi események fűződtek e napokhoz. Például a Rákóczi-szabadságharc idején, 1703- ban - december 24-én - Károlyi Sándor tábornok bevette a Bécs védelmére épített marcheggi sáncot, 1705-ben pedig - aligha karácsonyi ajándékként - Vak Bottyán tábornok kurucai indultak rohamra Sopron bevételéért, eredménytelenül. A legendás Bem apó is harcban, pontosabban győzelemmel ünnepelt 1848-ban. December 25-én foglalta el hadteste Kolozsvárt. Se szeri, se száma a sehová nem sorolható történelmi karácsonyoknak. 1579 karácsonyát például egy Behram nevű török kereskedő tette emlékezetessé azzal a „csekélységgel”, hogy kávét szállított Budára, s ezt a tényt december 26-án bejegyezték a vámnaplóba (mint utóbb kiderült, ez volt a kávé első hazai írásos említése). 1856. december 24-én pedig a gázlámpa „juttatta be” a történelem nagykönyvébe - Pest utcáin megkezdődött a gázvilágítás. Végezetül emlékezzünk meg egy majd 290 esztendővel ezelőtti karácsonyról. A fontainebleau-i erdőben, a grosbois-i kamalduli keresztesek kolostorában 1716. december 24-én kezdett hozzá II. Rákóczi Ferenc a Vallomások megírásához. „Igazságos voltam, mivel természetszerűleg borzadtam az igazságtalanságtól; nem vágyakoztam semmire azért, nem kívántam semmit, hogy az igazi nemeslelkűség tükrét lássák bennem; a kincset megvetettem, a szűkölködőket felsegítettem...” - olvashatjuk a II. könyvben ezt a karácsony hangulatához, a szeretet és a béke ünnepéhez is ülő szép üzenetet. ünnepi vacsora, a töltött káposzta, a bejgli, s a roston sült hal. A kézzel faragott bababútort (amely az én boldogságomat jelentette) felváltotta a lego-rengeteg, a könyvimádat átöröklődött, s végigpróbáltuk az élő kicsiny háziállatok (pintyek, aranyhörcsögök, cicák) ajándékseregét. Hosszú ideig sikerült megőrizni gyermekeinkben a karácsonyi szépség hitét, óvni őket a hétköznapok galádságaitól, a felnőtti csalárdságtól, s boldogok voltunk, mert szere- tetet adtunk és kaptunk. T udom, nagyon sokan akkor is, most is magányosak, csalódottak, családtalanok, vagy még rosszabb, hajléktalan szegények. Ez utóbbi fogalom sokunknak ismerős, és tudjuk, mennyire borzasztó. Magam okán és hittelen hitén tapasztalva, kérem, aki családban, rokonnal vagy csak szeretett ismerőssel teheti, öltöztesse legalább e napokban ünneplőbe a lelkét, szerezzen örömet, akinek csak tud! Ne burkolóddzon az önsajnálat kilátástalan gyógyíthatat- lanságába! Mert mindig van egy nálunk is szerencsétlenebb... Bede Zsóka
