Petőfi Népe, 1999. november (54. évfolyam, 254-279. szám)

1999-11-27 / 277. szám

^en^könn^^^Tiraii^uszsorsa Szívesen kezdeném azzal, hogy egy szép árnyas májusi regge­len kimentem Jeromost meg­etetni, de nálunk még május­ban is rettenetesen hideg van. Ráadásul Jeromosnak abrakot adni - kész életveszély. Egy rénálom, ha szabad ezt a kifeje­zést használni. Egyébként Elek sem különb, csak ő nem rúg annyit a rénszarvaspatáival. Igazán nem siránkozni aka­rok, de a legtöbben elképzelni sem tudják, mennyi gond és vesződség van itt az Északi-sar­kon, két Mikulás-nap között. Elek és Jeromos gondozása, a szánkó felkészítése, Miki bácsi ruhájának tisztítása. Sorolhat­nám. Csak magamra nincs időm. Ne is szépítsük, nem könnyű krampusznak lenni. Az emberek csak azt látják - már aki hogy lezúdulunk a csillagos égről, hóförgeteget ve­rünk a szánkóval, és reggelre az ablakban csoki van a cipőkben. Ez nem is volna baj. A gond az, mint mondottam, hogy az én imágóm rosszul van kitalálva. Rontod az összképet a kormos képeddel, a fekete ruháddal - mondja Jeromos. Majd gondoz­nád te a virgácsültetvényt, mind­járt nem lenne ekkora szád - szoktam válaszolni. Csak ideje fogalmazok így, mert régebben rénszarvas-pofát emlegettem, míg Miki bácsi meg nem hallot­ta. Azt nem egészen értem, hogy miért kell ennyire szőrmentén fogalmazni, de Miki bácsi a fő­nök... Biztosan attól fél, hogy Elek vagy Jeromos megsértődik, és megmakacsolja magát a foga­toláskor, mi meg elkésünk. Az év 364 napján ez nem volna baj, de - ugye - mi csak egyszer ke­lünk útra. Egyszer felajánlottam, hogy ha sokat hepciáskodik a két rénszarvas, én hozok a he­lyükre jegesmedvéket. Miki bá­csi csak mosolygott, amikor be­mutattam neki a srácokat. Az sem győzte meg az Öreget (a há­ta mögött csak így emlegetem), hogy ezek a mackók fagyálló és szívató nélkül is simán indul­nak, némi fókazsír-kenéssel kar­ban lehet őket tartani. Amikor Jeromos és Elek megtudták, min töröm a fejem, patájukkal ők is törtek rajta egy keveset. A virgácsok közt vi­gasztalódtam. Nem azért mon­dom, de nincs még egy kram­pusz, aki ilyen klassz vesszőket nevelne évről évre... Azelőtt, ha emlékeznek, a natúr válto­zat volt a leggyakoribb. Szívós munkával kitenyésztettem egy új fajtát. Ezt már nem kell ara­nyozni sem, mert megfelelő tápoldatok felhasználásával te- nyészideje végére aranyosan csillogó színt kap. Betakarítás után rögtön lehet csomagolni. A levelek egy-két hónappal Miki bácsi neve napja előtt kez­denek szállingózni. Nem a fák­ról, a postáról. Esténként bon­togatjuk, olvasgatjuk, mit írnak a gyerekek. Az én dolgom, hogy összeírjam a kívánságlis­tát. Nem kis munka, nagy fi­gyelmet igényel. Ha hibázok, és véletlenül kimarad valaki, az Öreg mindig leszid. Ez mindig akkor derül ki, amikor okuláré- ját feltéve Miki bácsi átnézi a jegyzeteimet. Egyszer kilátásba helyezte azt is, hogy ha elszu- nyálok, míg diktál, akkor kipró­bálja rajtam a virgácsokat. Úgy tettem, mint aki megijedt, pe­dig nem félek Miki bácsitól. Vajszíve van. Szerintem Jero­mos és Elek nem is tudják, mi­lyen szerencséjük van vele. Volt idő, amikor saját magam is írtam levelet, álnéven, persze. Amikor Miki bácsi elolvasta, nem szólt semmit. Vártam, hogy majd diktálja az én kívánságai­mat is, meg a címet, ahová kér­tem az ajándékot, de csak nem mondta. Amikor végeztünk az aznapi postával, szóltam, hogy egy levél kimaradt. Az Öreg csak annyit kérdett: a krampusz nem szent, lehetséges-e így, hogy mégis maga felé hajlik a keze? Az a kellemetlen érzésem támadt - lebuktam. Azóta nem próbálko­zom. Jeromos csak röhögött, amikor beszámoltam neki felsü­lésemről, de aznap nem rúgott meg. Lehet, hogy azért, mert a fülét vakargattam. A legtöbben azt sem tudják, mekkora munka elkészíteni az Ajándékozási Útvonaltervet. Ezt nagyon szeretem, mert ilyenkor „hivatalból” forgatha­tom a földgömböt, amely a jég­kunyhónk közepén áll. Egyéb napokon nem piszkálhatom, nehogy baja legyen. Aki még nem élt itt a Sarkon, sejtése sem lehet róla, milyen jó érzés álmodozni Afrika napsütéses tájairól... Felajánlottam Miki bácsinak, hogy majd én tartom a kezemben az itinert, és ka­nyarról kanyarra közlöm, mer­re is kell mennünk. Tettünk egy próbát, aztán én magam is beláttam, nem lesz belőlem jó mitfárer. Az első kanyarban kis híján felborultunk. December küszöbén se éjje­lünk, se nappalunk. Ahogy kö­zeledik Miki bácsi neve napja, szabályos postás-népvándorlás kezdődik. Ilyenkor azt sem tu­dom, hol áll fejem. Olykor még az Öreg is gondterhelten néz maga elé, látszik, azt se tudja, hova kapjon. A két rénszarvas Ökrös Csaba írása viselkedése is megváltozik, nyugtalanul horkantgatnak, mennének már. Krampusznak lenni ilyenkor a legnehezebb. Csiszatolni a rénszarvas-szer­számokat, fényesíteni a rézvere- teket, előszedni Miki bácsi piros ruháját, kitisztítani - s ezer más feladat is vár rám. Kezdő kram­puszként szóvá tettem, hogy he­lyes volna, ha az Öreg évről évre új ruhát varratna magának, mert a divat nem vár a Mikulás­ra sem. Miki bácsi azonban köti az ebet a karóhoz, azt mondja, az ő korábarf már kár lenne vál­toztatni. Szerintem attól tart, nem ismerik meg. De ő tudja. Én meg foltozgatom öreg piros holmijait... Nem azért mondom, de a csizmára is ráférne egy tal­paltatás. Látom már, az lesz a vége, hogy kitanulhatom a susz­termesterséget is. Mikulás előtt egy nappal ne­kilátunk a szánkót megpakol­ni. Én adogatom az ajándéko­kat, az Öreg rendezi el azokat. Amikor ez kész, előkerül az ol­ló, megigazítom Miki bácsi szakállát, míg felölti a piros gúnyát, befogom Jeromost és Eleket. Aztán indulunk. Én kormo­sán, porosán ülök a bakon - magamra megint nem volt időm. ÜMMBP-elő 3

Next

/
Thumbnails
Contents