Petőfi Népe, 1997. október (52. évfolyam, 229-254. szám)

1997-10-22 / 247. szám

1997. október 22., szerda Október 23. - Nemzeti Ünnepünk hl Tíz géppisztolyos ávóst küldtek elfogásomra Meghurcoltatás egy keceli lista miatt Gergely Ferenc könyve a bajai eseményekről A fényes napok hiteles története Az ’56-os forradalom sok részletéről még a történések felkutatására alakult szerve­zetek sem tudnak. Főleg igaz ez a vidék esetében. Pedig a kistelepülések lakóiból is töb­beket akaratlanul belesodor­tak az eseményekbe, aminek családok váltak szenvedőivé.- Én is itt maradtam a két gye­rekkel - kezdte beszélgetésün­ket a keceli Fogarasi Ferencné Keleti Margit, aki talán azért szólalt elsőként, hogy férjét hozzásegítse a „vallomáshoz”. A magas, szikár ember bár ki­nyilvánította, hogy „hűznánk már le a rolót”, de a több mint négy évtized távlatából is szinte előtte voltak a történések. A mise után gyűltünk össze- Vasámap, 28-án a mise után összegyűlt a jónép a kocsmánál - mondja Fogarasi Ferenc. Ott volt Benyó István, a községi párttitkár is. Együttéreztünk a pesti felkelőkkel. Arról volt szó, hogy meg kell alakítani a nem­zeti bizottságot. Valakitől elő­került egy cédula, amin már megvolt a névsor. Utána páran bementünk a rendőrségre, hogy mit akar a nép. Ám előtte este jöttem haza, s ostromolták a rendőrséget. Benyó kint állt a kapu előtt, s odaszóltam: nem megy segíteni az elvtársainak? Hát kellett járni a szájnak! Szó­val, hogy folytassam a vasárna­pot. Elmondtuk, nem akarunk tüntetést. Tartsa be a kormány­zat, meg a párt azt a törvényt, amit ők alkottak. Az Alkot­mányt. S eljöttünk a rendőrség­ről. Akkor még nem oszlott a tömeg. A kövesút közepén vol­tak még hangoskodók. Majd ki­jött egy pufajkás jóember, s állí­totta: nem lesz itt semmi baj. Akik a hibákat elkövették, fele­lősségre lesznek vonva. Hogy kik követték el a hibákat? Jöttek ide különféle helyekről. A veze­tők többsége - Bányai János, Juhász Pali bácsi és még sokan - vidéki volt, Jónás Jóska hely­beli. Akik veszélyeztetve vannak- mondták -, azokat a személye­ket Kiskőrösön, a járási pártbi­zottságon megvédik, amíg a tör­vényes rend helyre nem áll. A nemkívánatos személyek listája Ezek a nemkívánatos személyek neve aztán össze lett írva. 10-15 fő. Nem mondok neveket. Kitö­röltették a fejemből. Pedig pró­bálták, hogy állítsam össze. Áz a lista volt a felelősségrevonás lis­tája. Azt a listát egy ávósnak a géppisztolytusán írtam. Ő tar­totta. En még mondtam is neki, hogy ne mozogjon. Hazafelé jövet már hallottam, hogy lőnek a fegyvertelen tünte­tők közé. Megtörtént a sortűz. Horváth B. Sándort agyonlőt­ték. Állítólag célzottan. Ä rend­őrségtől úgy 20-30 méterre. Az­óta már kiderült, hogy keceli sortűzről egy sor sincs sehol megemlítve. Én mindenesetre 1994. március 15-én Horváthné nevében írtam egy levelet a me­gyei főügyészségnek, hogy va­lójában mi történt. Mi lett be­lőle? Én ezzel már nem foglal­Fogarasi Ferenc élete párjával. koztam. De meg kellett írnom azt a levelet.- Mi lett az említett listával?- Amikor hazajöttem, a fele­ségem elégettette velem. Ké­sőbb még egyszer összeállíttat­ták, s ismét elégettem. Amikor letartóztattak, akkor is felszólí­tottak, hogy írjam meg. Nem és nem! Jött hát a letartóztatásom. Akkor még a Petőfi u. 2. szám alatt laktunk. A rendőrök mondták: tűnjek el Két rendőr - a csengődi Digner Sándor és még valaki - eljött hozzánk mondani: tűnjön el, Feri bácsi! Március 11-e volt. Havas eső esett. Hajnali kettő­kor a kapun keresztül beugrott vagy tíz ávós, felhúzott géppisz­tollyal. Elvittek. A gyerekek remegtek az ágyban. De előtte, november 7-én, úgy húszunkat, a „krémjét” egy napra - amo­lyan visszatartás miatt - a helyi rendőrségre beültettek. Délután meg Ideengedtek. Ott volt a Csemi Pista és még nem is tu­dom, kik. Szóval, amikor elvit­tek, először Kiskőrösre szállítot­tak, majd következett a begyűjtő körút: Kiskunhalas, Kiskunfél­egyháza, majd Kecskemét. Tízen egy kis cellában A rendőrségre kerültünk. Ott be­raktak bennünket, úgy vagy tí­zünket egy kétszemélyes cel­lába. Egy-két napig „üdültet- tek”. Kihallgatás nem volt, csak felolvasták a vádiratot. „Bele­egyezik vagy panasszal él?” - kérdezték. Még meg sem szólal­tam, amikor rávágták: még jár a pofája?- Mi volt a vád, s mivel „fize­tett” érte?- Hát az a lista. Talán alá is ír­tam a vádiratot. Tudomásul vet­tem. Aztán Kecskemétről egy teherautón Kistarcsára szállítot­tak bennünket. A falhoz állítás után úgy négyszer-négyes szo­bába vagy negyvenünket berak­tak. Ha lefeküdtünk, csak egy­szerre fordulhattunk. A cél az volt, hogy a bezártsággal egy­mást utáljuk meg. Lelkileg tönkretenni. Túri Miska, a kom­pod polgármester is velem volt. Egy jezsuita pap tartotta ben­nünk a lelket. Mellettem egy bácsbokodi leventeoktatót meg össze-vissza vertek. Engem Kecskeméten, amikor a folyo­sóra bevonultunk, egy pufajkás a táskájával úgy végigvert, hogy az egyik vesémmel azóta is baj van. De kaptak a többiek is. Egy fiatal fiút - megvárva a nagyko­rúságát - ki is végeztek. Sírja a 301-es parcella élén.- Mikor szabadult?- Hat hónap elteltével.- De nem simán - szólt közbe a feleség. - Akkor újabb vádat koholtak ellene: széttépte egy helyi munkatársának a személyi igazolványát. El is mentem az illetőhöz és nekiestem. Aztán felkerestem Ágoston Andrást, a kiskőrösi párttitkárt. Gyenge vigasszal hazajöttem. Kitalál­tam, elmegyek a fejhez. Pedig alig volt pénzem útiköltségre. Kopott kabátomban, sápadtan bementem Kecskemétre Molnár Frigyes vezető párttitkárhoz. De lekezelt. Egész éjszaka sírtam, s néztem a fiainkat. Másnap me­gint elmentem Kecskemétre. Molnár elvtársat Kővári Péter helyettesítette. Ő drága asszo­nyomnak hívott. Az ügy elme­sélte után csak fogta a fejét. Lát­szott, hogy mint ember is sajnál. Vigasztalt, hogy pár nap múlva megy Pestre, a pártbizottságra, s intézkedik. Ha jön vissza, vár­jam a vasútállomáson. Vártam. Elém lépett, s azt mondta: Drága asszonyom, egy nap múlva otthon a férje.- Valóban hazatért?- Még előtte a Rácz meg a Gyuris rendőr kijött pótnyomo­zást tartani. Rendesek voltak. Az ukászt biztosan Kővári Pé­ter - aki korábban kijelentette, hogy a rendőrséggel, az ügyészséggel ők sem tudnak úgy beszélni, ahogyan szeret­nének - kezdeményezésére kapták. Jó lett a jegyzőkönyv.- Még a munkaviszonyom sem szüntették meg a kémény­seprőknél — folytatta büszkén Fogarasi Ferenc. - De én el­mentem Benyóhoz azzal: elné­zést kérek, ha valakit megbán­tottam. Utána dolgoztam 45 esztendeig. De ’56-ot a gyere­keinkkel is éreztették. A motorzúgásra mindig reszkettem- Hosszú évekig minden mo­torzúgásra reszkettem. Hiszen Ferit autóval vitték el. Fiatal volt, 22-ben született. A két fiú, a szegénység, a gatyavarrásból élés. Nem kívánom senkinek. De azért Benyóhoz egyszer csak elmentem. Nekiestem. Persze szavakkal. Emberségre hivatkoztam, mire ő azt mondta: elsősorban kommu­nista vagyok, utána ember. Úgy is élt, s cselekedett - mondta Margit néni. Feri bácsi látható szeretettel felesége vállára tette a kezét, s azt mondta: az igazi mártír ő volt - s könnybe lábadt a szeme. Ezután végigmutatta a jobb kor emlékeit. Tíz évig művezető volt. Munkáját ki­váló dolgozó címmel ismerték el. Tavaly pedig a köztársasági elnöktől megkapta a Hazáért és Szabadságért ’56-os Emlékér­met, s ugyanekkor a Pofosztói a Hazáért Érdemkeresztet. Pulai Sára Az ünnep napján, holnap dél­után 3 órakor dedikálja Gergely Ferenc történész a bajai forra­dalmi eseményekről írott köny­vét a Honvéd Kaszinóban. A tudós szerző - aki az esemé­nyeknek maga is résztvevője volt - sok ezer adatot dolgoz fel a szemtanúk elmondása és le­véltári kutatások alapján. Amint írja, munkájával további kutatásokra szeretné ösztönözni a fényes napok krónikásait, egyben előkészíteni a még nyi­tott kérdések megválaszolását. Gergely Ferenc az októberi na­pokban a bajai III. Béla Gimná­zium tanára volt. Ezért is aján­lotta könyvét egykori tanítvá­nyainak. De haszonnal forgat­hatja minden városát szerető ember, aki meg akarja ismerni az 1956-os forradalom dicső történetét. Érdeklődésre tarthat számot szélesebb körben is, mert rengeteg megyei anyagot dolgoz fel. így a kecskeméti Szabad Katona József Rádió történetét. Bajára október 25-én, csütör­töki napon délután érkezett el a forradalmi láng. Az emberek a Tóth Kálmán-szobor körül gyü­lekeztek. Szúrta szemüket a vö­rös zászló az akkor a téren levő pártbizottság épületén. A zász­lót bevonatták, majd az időköz­ben mintegy 2500 főre nőtt tö­meg ledöntötte a Déri-kertben a Sztálin-szobrot, melyet a hídról A központi rendezvények, ame­lyeknek keretében a köztársaság kikiáltásáról is megemlékeznek, ma este a fővárosi Operaházban tartandó díszelőadással kezdőd­nek. Október 23-án az állami megemlékezések 9 óra 30 perkor a Sugovicába dobtak. Ezután a tanácsháza (a Grassalkovich- palota) hatalmas vörös csillaga következett. A tartóhuzalok el- fűrészelésében buzgón segéd­keztek a pártbizottság munka­társai. Még az éjszaka megépí­tették az Októberi szabadság emlékművét. Másnap reggel 8-kor torna­órára igyekeztek a III. Béla Gimnázium egyik osztályának tanulói. A tanári parancs elle­nére megálltak a főtéren, kört alakítottak és az 1848-as sza­badságharc dalait énekelték. Más iskolák diákjai a vonat­kertben gyülekeztek, az üze­mek küldöttségei pedig a vá­rosházán találkoztak. Rövide­sen mindenki kint volt az utcán, a főtérre hatalmas tömeg érke­zett. Leváltották a tanácselnö­köt, és helyére közfelkiáltással kinevezték polgármesterré dr. Vágvölgyi Éerenc tiszti főor­vost. Közben elterjedt a hír, hogy a vaskúti úti laktanyában fogva tartják a besorozott egye­temi hallgatókat. A menet a lak­tanyához vonult. A parancsnok tűzkészültséget rendelt el, de a tömeg elszántságát látva nem lövetett. A nap történetéhez tar­tozik, hogy este 9 járművel el­indultak a bajai forradalmárok a budapesti felkelők támogatá­sára. Minden jel arra mutatott, hogy Baján győzött a forrada­lom. Gál Zoltán a Kossuth téri zászlófelvonással és a "Forradalom lángjának" fel- lobbanásával kezdődnek. Dél­után zenés gyermekprogramok, lesznek a téren, ahol 17 órától ünnepi műsor majd pedig mé­csesgyújtás zárja majd a napot. Készülődés az ünnepre. Az 1956-os forradalom és szabadságharc vezetőinek nevét viselő zászlókat és emlék­plaketteket adtak át az Igazolt Magyar Szabadságharcos Vi­lágszövetség vezetői tegnap a Hadtörténeti Múzeum­ban. FOTÓ: FEB/KALLUS GYÖRGY Központi ünnepségek október 23-án A rettegett szovjet diktátor szobrának tündöklése és bukása Elterjedt a hír, hogy a Budai Várba készülő új Görgey-em- lékmű alapjaiba a volt Sztálin- szobor tribüntalapzatának a maradványait használják fel, amelyek a kiscelli múzeum hátsó udvarában hevernek. Néhány vörös mészkőtábla ugyanis 1975 óta ott fekszik, akkor szedték le őket a Felvo­nulási téri emelvény mellvéd­jéről. A bontás során azonban a kövekből és a rajtuk levő domborműből inkább csak törmelék maradt, mintsem ép részlet. Mikus Sándor, a Sztá- lin-szobor és egyben a dom­bormű alkotója ezt állítólag szóvá is tette, s pert is akart indítani a Fővárosi Tanács el­len. Erre azonban már nem ta­lált dokumentumokat a levél­tárakban Pótó János történész, aki az elmúlt évtizedekben született hazai történelmi mű­alkotások, szobrok és egyéb relikviák avatott ismerője.- A Sztálin-talapzat újra­hasznosítása tehát nem lehet­séges, de - mint Pótó mondja - a szobrok „átváltozása” nem példa nélküli. Erre maga a Sztálin-szobor a legjobb bizo­nyíték. A 8 méter magas, 65 mázsás figura bizony sok tör­ténelmi személyiséget „kebe­lezett” be. 1949 nyarán mérte fel a Fővárosi Emlékmű-fel­ügyelőség az államosított Vignali Raffael Műércöntöde Jász utcai telepén tárolt, Bu­dapest ostromakor megsérült, vagy a közterületekről 1945 után eltávolított bronzszobrok súlyát. A teljes mennyiség pontosan 208 mázsa 4 kilót nyomott. A tucatnyi műalko­tás közül később egyedül a Hunyadi János-szobrot állítot­ták helyre. A többit, így Dará­nyi Ignác volt földművelés- ügyi miniszter, gróf Andrássy Gyula külügyminiszter, és gróf Tisza István miniszterel­nökök szobrát, valamint az Ereklyés Országzászló turul­madarát beolvasztották. Valószínűleg ezekből ötvö­ződött Sztálin bronzalakja - mondja a történész. A szobor története - a nyilvánosság számára - két évvel az avatás előtt kezdődött. A főváros ve­zető testületé 1949. december 20-án, Sztálin 70. születésnap­jának előestéjén díszközgyű­lést tartott, amely „viharos” lelkesedéssel azonnali hatály- lyal átkeresztelte az Andrássy utat Sztálin útra, majd határo­zatba hozta, hogy Sztálin ge- neralisszimuszról művészi ki­vitelben és méretben méltó emlékművet készíttet és állít­tat fel fővárosunk erre legmél­tóbb és legalkalmasabb he­lyén, a határozati javaslat el­fogadásától számított egy esz­tendőn belül. A döntés termé­szetesen nem ekkor és itt szü­letett meg. Megelőzte az MDP titkárságának belső határozata - ám azt, hogy személy sze­rint ki volt az ötletgazda, csak találgatni lehet.- A következő év, azaz 1950 tavaszán az MDP Titkár­sága elé a polgármesteri hiva­tal és a Népművelési Minisz­térium közös javaslatot ter­jesztett, amelyben kérték, hogy a titkárság határozzon a szobor helyéről, méretéről, anyagáról, valamint a pályázat jellegéről. A határozat hama­rosan meg is született: a „bronztestet” öltött eszme a Dózsa György úton a Vilma királynő útja (a későbbi Gor­kij, ma Liget fasor) tengelyébe került, a Dózsa György út jár­daszegélyétől 75 méternyire. Döntés született a széles körű meghívásos pályázati kiírásról is. A bíráló bizottság végül Mikus Sándor tervét fogadta el, és a közleményt erről 1950. december 21-én, Sztálin szüle­tésnapján hozták nyilvános­ságra. Az emlékművet egy év múlva, 1951. december 16-án délelőtt, 80 ezer ember jelen­létében avatták fel. A dísztri­bünön ott volt Sztálin legjobb magyar tanítványa, Rákosi Mátyás is. A korszak e jelképét 1956. október 23-án délután döntöt­ték le. A téren több mint 100 ezren, de - egy kortársi em­lékirat szerint - „lehet, hogy kétszázezren voltak”. Az emberek hatalmas acél­kábeleket dobtak a szobor nyakába, teherautókat kötöttek elé, mások hegesztőpisztolyt, oxigénpalackokat hoztak, az­zal próbálták kettévágni a ha­talmas szobrot - az emberma­gasságú csizmánál. Mikus al­kotása nehezen adta meg ma­gát. Jó egy óra kellett ahhoz, hogy a hatalmas bronzbálvány az úttestre zuhanjon. Nagyka­lapácsokkal, feszítővasakkal estek neki az emberek, majd a roppant fémtestet az Emkéhez vontatták. Ott is törte-zúzta, aki bírta. Később elhúzták a maradványt az Akácfa utcába. Itt a szobor nyomon követ­hető története véget ér. A ku­tató is csak annyit tud, hogy például Pécsi Sándor, a szí­nész és műgyűjtő valahogy megszerezte Sztálin jobb ke­zét. Rajta kívül nyilván sok más „gyűjtőnek” is birtokában van a szobor egy-egy darabja.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents