Petőfi Népe, 1997. október (52. évfolyam, 229-254. szám)
1997-10-22 / 247. szám
Október 23. - nemzeti ünnepünk A cenzúra évtizedekkel később is működött Féltek a forradalom emlékétől A diktatúra mindig is tudta, hogy milliónyi polgár soha sem fogja kitörölni emlékezetéből október 23-a emlékét. Ki tudja, hogy e napokon hány előadást, kiállítást tiltottak be Kádár János uralkodása alatt. Az újságolvasók sohasem tudhatták meg, hogy miért kellett levenni a műsorrendről Ily- lyés Malom a séden című drámáját, Katona József Ziskáját, vagy az 1983 októberében Lakiteleken meghirdetett irodalmi estet. A szervező Lezsák Sándor legalább a könyvbarát kör rendszeres látogatóit tájékoztatta tiltakozásáról. Leginkább az háborította föl, hogy Csoóri Sándor elhallgatását nem voltak hajlandók írásban megindokolni. Állásvesztéssel fenyegették a művelődési ház igazgatóját, ha helyt ad e rendezvénynek - így érték el céljukat. Ilyen „rejtőzködő beavatkozással” akadályozták meg egy jelentős kecskeméti kulturális fórum megrendezését is. 1966 novemberében többen kérdezték a Petőfi Népe szerkesztőségétől, a városi tanács népművelési felügyelőjétől, hogy miért maradt el az irodalmi színpadok október 22-re és 23-ra meghirdetett országos kecskeméti bemutatója. Előzetest közölt róla a megyei lap, néhány - Bodri Ferenc tehetségét dicsérő - plakát is kikerült az utcákra. Választ akkor nem kaphattak. Mellébeszélni nem akartak a szervezők, az igazat nem mondhatták meg: tiltó ukáz jobb Budapestről. „Hogy képzelték? 56 tizedik évfordulójára összehozni több száz fiatalt? Hol élnek? Ráadásul a műsort ismertető újságcikk egy mondata több mint gyanús: biztosra vesszük, hogy Kecskemét irodalomkedvelő közönsége kihasználja a kedvező alkalmat”. A rendezők természetesen a színvonalas produkciókra, ismert írók, költők jelenlétére gondoltak. Igaz, ők már hónapokkal korábban ráéreztek a bemutató színpadok fesztiválját fenyegető veszélyekre. Váci Mihály mindenekelőtt. Március végén még megtiszteltetésnek tekintette a felkérést, hogy új műves kecskeméti ősbemutatójával növelje a rendezvény rangját. E sorok írójának címzett levelében türelmet kért. „Elküldöm Nektek ezt a Bürokronéziát [...] nem feledkezem meg Rólatok, Kecskemétről.” Többszöri biztatás után szeptember 16-án mégis visszalépett, még nem tartja nyilvánosságra érettnek többször átdolgozott szatíráját. Tekintsünk el a versciklus színpadi megjelenítésétől. Telefonon kértük, hogy legalább mint alapanyagot engedje át a Kelemen László Irodalmi Színpadnak. Szinte szégyenkezve kö- nyörgött megértésünkért: elsősorban minket félt az előadást nyilvánvalóan követő botránytól. Őt is támadnák, de megszokta, neki különösen nem árthatnak. Talán máskor, talán - így mondta - a valóságban is érvényesül a szocialista demokrácia. Most, október 23-a évfordulóján a rendszer elítélésének, provokációnak tekintenék az Utazás Bürokronéziában-t. Halasszuk el jobb időkre. A szatíra egyetlen sora sem jelenthetett meg Váci Mihály életében. Az - úgymond - „a személyi kultusz maradványainak kemény és keserű bírálatát 1977-ben adták ki. Nyíltan szólt az előszót író, hozzá hasonlóan megcsömörlött pályatárs: „Bürokronézia itt van a mai Magyarországon, itt tenyészik, rohaszt, csüggeszt és fölháborít”. Ezért kellett több mint egy évtizedig várni, amíg a költő végigvezethette azokat az olvasóit „akik még emberek maradtak” [...] egy világon / mit nem hihet a józan elme”. A kecskeméti irodalmi színpad miként is remélhette, hogy a józan elme számára elképzelhetetlen világ kiiktatásáért kirobbant forradalom évfordulóján a nép hangját és haragját kifejező szavalókórussal előadhatja a létező (?) szocializmus vádiratát, 56 utólagos igazolását? Heltai Nándor Mindszenty József bíboros testőre voltam- Milyennek látta a bíboros fizikai állapotát, munkabírását?- Jóval túl volt már a hatvanon, a hosszú rabság nyilván megviselte, de nem törte meg. Gyakran észrevettem rajta a fáradtságot. De legyűrte, nem törődött vele - reggeltől estig talpon volt, dolgozott. Nagy munkabírású ember volt.- Volt alkalma személyes dolgokról is szót váltani vele?- Igen, bár persze ritkán. Rendkívül közvetlen volt, úgy éreztem, bizalommal van irántam. Többször is mesélt édesanyjáról, aki nagyon sokat, mondhatni mindent jelentett számára. Egyébként ha szűkebb környezetében bárkivel szóba elegyedett, kedves, közvetlen volt - bár jó vagy rossz véleményét kertelés nélkül kimondta. - Azt hiszem, senkinek nem lehetett pillanatnyi kétsége sem afelől, hogy amit kimondott, abban hitt is.- Egyik legnagyobb hatású megnyilatkozása a rádióban ’56. november 3-án elhangzott beszéde volt. Ennek körülményeiről vannak emlékei?- Azt tudtuk, láttuk, hogy már szinte kiszabadulásának első perceiben sok újságíró, riporter ostromolta interjúért. Mindegyiküktől pár nap türelmet kért, hogy tájékozódhasson a helyzetről. Hiszen több évi elzártságában semmilyen hír nem jutott, nem juthatott el hozzá a külvilág eseményeiről. - Valószínűleg ez magyarázza, hogy az éjszakák nagy részét olvasással töltötte - újságok tömegét lapozta-olvasta át, hogy valamennyit pótoljon a hiányból. A rádióban sugárzott beszédét is csak azután írta meg, miután úgy érezte: sikerült megértenie, átlátnia az akkori bonyolult helyzetet.- A Mindszenty hercegprímás mellett eltöltött napok hogyan hatottak ki az ön sorsának alakulására?- Az ’56 utáni elszámolásoknál persze mindez nem jelentett jó pontot: egy év börtönbüntetést kaptam. Az volt az egyik fő vádpont, hogy nem akadályoztam meg Mindszenty bíboros urat, hogy bemenjen a budapesti amerikai nagykövetségre. Emberileg viszont az a néhány nap életre szóló, felemelő emlék és élmény marad számomra. A idős bíboros egykori kiszabadítói körében. A forradalom napjaiban egy fiatal katonatiszt, Tóth József, a rétsági páncélos alakulat főhadnagya közvetlen kísérőként végig Mindszenty mellett volt. Mint ismeretes, a bíborost 1949-ben Rákosiék bebörtönözték, majd később Felsőpetényben háziőrizetben tartották fogva. Innen szabadította ki 1956. október 31 - én egy különítmény, amelynek Tóth József tagja volt. A hajdani páncélostisztet, aki ma nyugalmazottezredesként visszavonultan él, arra kértük, elevenítse föl az ’56 október végi-november eleji napok emlékeit.- Ne vegyék dicsekvésnek, de úgy érzem: ha pár nap, pár óra alatt kialakulhat vonzalom és barátság egy ifjú katona és egy sokat megélt egyházi méltóság között, akkor a mi esetünkben ez történt - mondja.- Tapasztalatai szerint milyen tulajdonságokjellemeztéka kiszabadított hercegprímást?- Számomra nagyon megnyerő és meglepő volt a végtelen megértés és türelem, ami áradt belőle. Ezt akkor lehetett legjobban érzékelni, amikor Rét- ságról Budapestre érkeztünk, s elfoglalta a püspöki rezidenciát. - Valószínű, hogy megérkezésének híre futótűzként terjedt, mert szünet nélkül jöttek hozzá az emberek - ismerősök és ismeretlenek. Mindenki látni akarta, s A* egykori főhadnagy ina ezredesként él, visszavonultan. ő senki elől nem zárkózott el. Hogy milyen ügyekkel fordultak hozzá, azt persze nem tudom, de azt igen, hogy mindenki számára talált időt a négyszemközti beszélgetésre, ajtaja mindenki előtt nyitva volt.- Voltak-e nevesebb személyiségek a látogatók között?- Nemigen tudom beazonosítani az arcokat. Akkor nekem és társaimnak csupán arra kellett figyelnünk, hogy az érkezők ne jelenthessenek veszélyt személyére. Kis csapatunk egyik tagja a kapuban állt, s azért felelt, hogy fegyverrel senki be ne léphessen az épületbe. Másik társam a lakosztálya előtti folyosó rendjét felügyelte, jómagam pedig a bíboros szobájának ajtajánál posz- toltam. Látogatói közül csupán kettőt ismertem föl: Tildy Zoltánt és Maiéter Pált. Az októberi forradalom nagy pillanatai 23-án minden békésen indult a fővárosban. Az események vidékre, Kecskemétre is átterjedtek. A Parlament előtt a békésen tüntető tömeg. Október vége: amikor még minden sikeresnek látszott.
