Petőfi Népe, 1997. március (52. évfolyam, 51-74. szám)
1997-03-15 / Ünnepi kiadás
1997. március 15., szombat A Forradalom és Szabadságharc ünnepén 7. oldal Puskaszurony 1848-ból. A honvédek gyakran használták a szabadságharcban. Kecskeméti kisiskolák márciusa Kisfáiban, az iskolában tegnap hagyományteremtő szándékkal vidám, vásározó diáknapot tartottak, amelyen megemlékeztek március 15-éről is. Ott voltak a borbásiak, a szar- kási gordonosok, a műkertvárosiak, a Kurucz térisek is. Népi játékok, kirakodó, táncház és sorolhatnánk az egész napos programot, ami Tóth Ágnes és Szabados Mónika szervezésében remekül sikerült. fotó: pulai Sára Soltvadkert és a szabadságharc Az 1848/49-es forradalom és szabadságharcban Soltvadkert nem játszott kiemelkedő szerepet, forrásanyag is kevés maradt meg a helységgel kapcsolatban. A forradalmi tavasz hatása 1848 májusában mutatkozott meg igazán Vadkerten. A magyarjobbágyság felszabadítása, a robot eltörlése kézzel fogható változást hozott az emberek szívében, lelkében egyaránt. 1848 nyarán - amikor a haza veszélybe került - a magyar kormány megkezdte az országos és helyi nemzetőrség szervezését, abból is kivette Soltvadkert a maga részét. Soltvadkertről összesen 285 főt írtak össze gyalogos nemzetőrnek, ezek egy része táborba is elvonult. A nemzetőrök egy részéből 1849-es honvéd lett s úgy harcolt a magyar szabadságért. A véres harcok következtében az ország kormánya Pestről Szegedre költözött, melynek következtében Pest vármegye székhelyét - ideiglenesen - Soltvadkerten állították fel. A köztisztviselők a megye igazgatását így Vadkertről végezték júliusban és augusztusban. Szeles Lajos másodalispán Soltvadkertről intézkedett több esetben is az állami javak szállításáról és más dolgokban. A solti járási főszolgabíró 1849. július 24-én Soltvadkertről körlevelet intézett a megye községeihez, melyben elrendelte a lőfegyverek beszállítását: „Minden község bírája mu- laszthatatlan kötelességének ismerje a nép kezei közt lévő lőfegyvereket, lándzsákat azon világos kijelentés mellett, miszerint áruk az állam által készpénzzel ki fognak fizettetni...” Az orosz csapatok egy kis egysége átvonult a városon. Megérdemlik a volt honvédek, hogy közülük név szerint is megemlítsük néhányuk nevét, kiemelve őket a feledés homályából: Siber Lajos, Gánt János őrmesterek, Komáromi Péter, Skuta Alajos, Varga Mihály, Csereklei Mihály, Kókai István, Varga Mihály tizedesek, Nyúl István, Ország János, Kis György, Faragó István honvédek. Kenyeres Dénes Helyreállítják az ezeréves kutat Az ezredfordulón már a nagyközönség is megtekintheti az egyedülálló leletet. Vesszőfonatból készült Árpádkori kút maradványaira bukkant tavaly Kiskunfélegyháza határában, az épülő autópálya nyomvonalán végzett leletmentés alkalmával Somogyvári Ágnes régész. Az európai viszonylatban is valószínűleg egyedülálló leletet sikerült egészben kiemelni a földből és egy ládába csomagolva beszállítani a kecskeméti Katona József Múzeumba. Áipliné Faragó Mária, a múzeum főrestaurátora elmondta, hogy a kút maradványainak először egy gipszköpenyt készítettek, amely megvédte az ösz- szeomlástól. Ezt a köpenyt hónapokon keresztül fertőtlenítőszerrel locsolták, így gátolva meg a fa kiszáradását. A munka következő fázisában a vesszőfonatokat szala- gokkal.szorosan egymáshoz kötözve, a kutat egy 70 százalékos cukoroldatba helyezik. Ebben körülbelül egy évig erősödnek, konzerválódnak a rostok, utána pedig megkísérlik a behorpadt részek kiegyengetését, a kút eredeti formájának visszaállítását. - galambos Az a márciusi nap a tengeren Egy megfakult fénykép akadt a kezembe a minap. Polában készült, s egy tejfelesszájú magyar legényt ábrázol, ki a kikötői móló korlátjának támaszkodik. Mögötte homályosan a tenger hullámai fehérlenek fakón, kiemelve a játékszernyi csatahajók körvonalait. Egy történetet idézett fel bennem ez a kép, melyet oly sokszor hallottam annak idején... A legényke. aki a fotón mosolyog a jövőbe, világ életében büszke volt arra, hogy őfelsége, a császár és király haditengerészeténél szolgálhatott. Magyar embernek a hajósélet maga a megtestesült álom. Igaz, Pál bácsi - így hívták őt öregkorában - hamar ráébredt, hogy az adriai flotta regulájában hiába is keresgéli a kalózélet romantikáját. Azon a március 15-én reggel az Adria fölött csodálatos tavaszi verőfény csillogott, a csatahajó vaskorlátja szinte átmelegedett a napfénytől. Lefelé dohogott az Erzherzog Kari az Adrián, Cattaro felé. A legénység túl volt a reggeli rutinfeladatokon, néhány nyugodalmas perc következett. Pál bácsi - akkor még nyilván csak Pali - egy hor- vát. legénnyel, Mirkóval a hajó tatján álldogált. Pál bácsi atávoli észak felé nézegetett, és azt mondta:- Otthon máma afféle ünnep van. Tudod-e milyen, Mirkó? A Mirkó a fejét rázta, honnan tudná ő azt?- 48-ban e napon tört ki a forradalom Pesten, Mirkó. Annak van a napja! Mirkó arca elkomorult, Pál bácsinak nem jutott eszébe, hogy Mirkónak ez. semmiképp se jó hír; a nagyapja Jellasic seregében harcolt, éppen a magyarok ellen.- Mutatok valamit, Mirkó - mondta erre Pál bácsi, talán azért, hogy felvidítsa a horvát matrózlegény arcát. - Nézzed, ez az én féltett kincsem. A kecskeméti nagyapám adta nekem, amikor elindultam Fiumébe. Kokárda! Mirkó elismerően bólintott. Hisz’ ez tiltott holmi, a kazánfűtőnél is látott már ilyet. De mivel a kazánfűtő Veglia szigetéről származott, neki piros-fehér- kék szalagja volt. Ahogy ott álltak a korlátnál, felbukkant Mócsa, a ceglédi szabómester fia, aki alig pár hónapja vonult be a flottához.- Mutasd! - kérlelte Pál bácsit, ahogy melléjük lépett. Pál bácsi megszeppent egy kicsit, de mivel jóban volt a ceglédi legénnyel, kelletlenül megmutatta a régi kokárdát. Felcsillant Mócsa szeme, úgy simogatta a szövetet, mintha az Úrjézus palástjának volna a darabja. „Hej, a teremtőjét, de szép idők voltak!”-sóhajtotta, és már mesélte is, hogy amikor Kossuth Cegléden járt, hogy hallgatta az egész város a szavait, és hogy özönlöttek az önkéntesek a felkelők seregébe azon az estén. Mirkó figyelmesen hallgatta a magyar fiúkat. Aztán halkan annyit mondott, hogy az ő nagyapja Pákozdnál esett el... Pál bácsi és Mócsa zavartan pislogtak, aztán hátba veregették a Mirkót, és halkan énekelni kezdtek.- Kossuth Lajos azt üzente... - gyújtott rá Mócsa, s az arca kipirult a tengeri széltől. - Pál bácsi csak halkan kísérte, de hirtelen azt érezte, hogy nagyon könnyű a lelke. Régen énekelte ezt a dalt, még otthon, Kecskeméten, akertekben, nagyapjaöb- lös hangját próbálva túlharsogni. Most meg ott állt az Erzherzog Kari tatján, a tavaszi naptól szinte meleg hajókorlátot markolva, másik kezében nagyapja kokárdájával. Csak az a kis tér maradt ott, a tatnál, ahol hárman álldogáltak a korlátnak dőlve őfelsége csattogó piros-fehér- piros hadilobogója alatt. Még Mirkó is dudorászta a dallamot, pedig a szöveget nem is ismerte.- ...Ha még egyszer azt üzeni... - Olyan volt az, mint a részegség - mesélte több mint fél évszázaddal később Pál bácsi. - Egy pillanatra otthon voltunk, még talán Mirkó is látta maga előtt a faluját a Száva mentén. Nem vettük észre, hogy már-már hangosan énekelünk... De azt észrevették, hogy valaki áll mögöttük, fenn az emelvénynél. Fekete kabátján megcsillantak a rezes gombok. A legények egy csapásra elnémultak, vigyázba vágták magukat, mert Wilhelm első tiszt állt fölöttük, kezeit hátrakulcsolva, baljós kifejezéssel arcán.- Was singen sie? - kérdezte halkan, azon a hangján, amit ritkán hallott a legénység. Wilhelm első tiszt rendszerint üvöltött; ha ilyen halkan beszélt, az mindig rosszat jelentett.- Was singen sie? - kérdezte megint. Pedig nagyon jól tudta, hogy miféle ének volt az. Ismerte. Néhány perc múlva azok hárman ott álltak a parancsnoki hídnál, feszes vigyázban. Wilhelm és két másik tiszt vörös arccal méregették a matrózokat. A hídon ekkor bukkant fel Molnár, az öreg hajóorvos, akit Polában vettek a fedélzetre. Öreg bútor a flottánál, régi pajtása a tengernagy úrnak. Pirosló orrú, széles arcú pesti öregúr, császári egyenruhában. Molnár doktor most megállt a három feszengő legény előtt, végigmérte őket.- Was machen sie hier? - kérdezte pattogó hangon Wil- helmtől. Wilhelm, akinek nem volt felettese ugyan a doktor, de jól ismerte annak befolyásos barátait, kelletlenül sorolta:- Sie haben Kossuth-Lieder gesungen, Herr Doktor! - Majd hozzátett még pár mondatot, melyek jelentése olyasmi volt, hogy azokat a dalokat betiltották a közös hadseregben, ezért meg kell büntetni őket! Molnár doktor bólogatott: úgy, úgy. Aztán felfújta arcát, és társasági hangon -csak úgy mellékesen - megkérdezte:- Mit énekeltek maguk? Pál bácsi - akkor még nyilván csak Pali - Mócsára pillantott, aztán Mirkóra.- Jelentem, mi csak...- Mit énekeltek maguk? - kérdezte most már türelmetlenebbül a hajóorvos. - Pál bácsi vállat vont, most már lesz, ami lesz; úgy nevelték, hogy hazudni ne hazudjon senki emberfiának.- Jelentem, azt, hogy „Kossuth Lajos azt üzente...”- Énekelje! - vágott közbe a hajóorvos -, énekelje! Egy hosszú pillanatig csend volt. Pál bácsi és Mócsa tátogtak, mint a hal, de aztán Mócsa megrándította vállát, és belefogott:- Kossuth Lajos azt üzente... - egyedül is szépen csengett a nóta a hajóhídon, de annál a résznél, hogy elfogyott a regimentje, már Pál bácsi is bekapcsolódott. Ha énekelni kell, hát énekelni kell! Az osztrák flotta csatahajójának parancsnoki híd- ján még úgysem énekelt senki Kossuth-nótát! Még Mirkó is rázendített, de szöveg gyanánt csak valami horvát-magyar halandzsát tudott produkálni. A hajóorvos elmosolyodott.- Hát ezt? - hirtelen maga is belekapott, öblös hangon harsogta, hogy ... mindnyájunknak el kell menni... Wilhelm elsápadt, zavartan pislogott a tisztekre.- Hát ezt? - nevetett Molnár -, ezt ismerem, sőt, még a tengernagy úr is ismeri! Szép magyar ének! Maguk nem tudják? Wilhelm nemet intett. Nem szólt semmit, csak hallgatta, ahogy a különös kórus befejezi a dalt.- Ez szép! - mondta a hajóorvos -, és most menjenek vissza a dolgukra! Indulás! Wilhelm szólni akart, de a doktor megelőzte: -Tiszt úr, hallotta mi újság Fiúméban?-azzal szemrebbenés nélkül karon ragadta Wilhelmet, és kivezette a hídról. Pál bácsiék addigra már lent voltak a fedélzeten; hinni sem akarták, hogy ennyivel megúszták. Annak a napnak a vége felé, amikor megkezdték a behajózást a cattarói öbölbe, kint a fedélzeten, a hajóorvos egyszer még elcsípte Pál bácsit.- Máskor, fiam - mondta -, figyeljenek kicsit, ha énekelni támad kedvük. A tiszt urak közül nem mindenki osztja a mi ízlésünket! - Pál bácsi nyelt egyet, szólni nem tudott.- Szép, meleg nap volt - mondta a doktor, és a tenger felé fordult. - Március közepe... Pál bácsi azt mondta, akkor, ott a fedélzeten, meg mert volna esküdni, hogy ahogy elfordult, a vén hajóorvos tiszti kabátja alól egy pillanatra felvillant valami. Talán egy kis szövetdarab, épp olyan, amilyen Pál bácsi zsebében lapult. Mint egy kis háromszínű szalag... De a doktor csak intett, és Pál bácsi - akkor még nyilván csak Pali - szédelegve ment a dolgára, az ütegekhez. Azt hiszem, bár ezt nem mondta soha, ez volt élete legszebb márciusi napja, ott kint, a tengeren. Bán János
