Petőfi Népe, 1994. október (49. évfolyam, 231-256. szám)

1994-10-22 / 249. szám

Nyugdíjba megy? • Sharon Stone, a rettenetesen félénk. Jól leplezte. „Az ülepem napról napra na­gyobb, a szemeim táskásak, itt az ideje, hogy mint szexjelkép, nyugdíjba vonuljak.” Sharon Stone - az Elemi ösztön való­ban elemi hatású női főszerep­lője - kapitulációszerűen is­métli mostanában az évekkel való leszámolás hosszabb-rövi- debb monológjait. Nem is olyan régen újságírók előtt beszélt az irigylésre méltó test alakválto­zásáról, legutóbb pedig egy té­véinterjú nézőit döbbentette meg zavarbaejtően őszinte val­lomásával. „A filmeken ugrásra kész vad vagyok, az életben azonban nagyon-nagyon magá­nyos ember. És rettenetesen fé­lénk. Amikor a kétségkívül szélsőséges szerepeket elfogad­tam, úgy mentem bele a játékba, hogy ennek semmi következ­ménye nem lehet a magánéle­temet illetően. Tévedtem. És most itt az ideje, hogy levonjam a következtetést a szexszimbó­lum mivoltomról.” A szó és a tett ellentmondásának látszik, hogy 5 millió dollárt kért a Warner Brostól Az ördöngősök női főszerepének eljátszásáért, éppen az Elemi ösztön sikerére hivatkozva. Warner ajánlata még az egymilliót sem érte el. Nyilván ők már a nyugdíjasra gondoltak a 36 esztendős Sha­ron Stone gázsiját illetően. Újabb barlangrajzokat fedeztek fel Az észak-spanyolországi Car- rena de Cabrales mellett 11-16 ezer éves barlangrajzokat fedez­tek fel nemrégiben. A hajdani művész öt bölényt, két lovat, egy kecskét és egy szarvast hagyott az utókorra. A barlang bejáratát, amelyet még az ott lakók sem is­mertek, azóta a rendőrség őrzi a hívatlan látogatók elől. Előkerült az elveszett Stradivari Megtaláltak egy elveszettnek hitt Stradivarit. A 800 ezer dol­lárt érő hangszer 1967-ben tűnt el egy zenész kocsijából. Első tulajdonosáról, a XVIII. szá­zadban élt alcantarai hercegről elnevezett hegedű kalandos utat járt meg. David Margretts, aki akkori­ban a kaliforniai egyetem vo­nósnégyesének második hege­dűse volt, egy hangversenyre kölcsönkérte a Stradivarit az egyetemtől. Másnap a hegedűt kocsija hátsó ülésén hagyta, mi­alatt néhány percre vásárolni ment egy boltba. Amikor visz- szatért, megdöbbenve tapasz­talta, hogy a hegedűt ellopták. „Szörnyű érzés volt - mondta a Reuter brit hírügynökség tudó­sítójának -, mintha átadták volna megőrzésre a Mona Lisát, s én visszaéltem volna a biza­lommal.” A történet Petaluma észak- kaliforniai kisvárosban folyta­tódott. Egy hangszerkereskedő szakértőt kért fel, hogy vizs­gálja meg egy zeneiskolai ta­nuló hegedűjét. A kereskedő feltételezte ugyanis, hogy érté­kes hangszerről van szó. Teresa Salvato, a hegedű birtokosa el­mondta, nagynénjétől kapta ajándékba a hangszert. A nagy­néni egy autópálya mentén ta­lálta meg a ritka hangszert, me­leg kendőkbe göngyölve, akár­csak egy bébit. Mivel a Stradi­vari jóhiszeműen jutott Teresa Salvato birtokába, nem volt haj­landó visszaadni jogos tulajdo­nosának, az egyetemnek. Az ügyben a bíróság fog dönteni. Rendelésre sírt, vagy nevetett Az egyik folyóirat neki ítélte az „Amerika legszebb asszo­nya” címet. A Micsoda nő című film - elsősorban az ő játéka miatt - minden korábbi kassza­sikert megdöntött. Julia Roberts pályája azóta ível felfelé, hogy a fotómodellből filmszínésznő lett. „Még csak szép sem vol­tam” - mondja visszatekintve az életére az a hölgy, akit a kri­tikusok a mai film legvonzóbb arcú színésznőjének tartanak. „Kerek arc, széles száj, túl mé­lyen ülő szemek. Ez voltam és ráadásul magasabb is, mint az osztálytársaim, úgyhogy nekem nem udvaroltak a fiúk, az isko­labálokon pedig többnyire pet­rezselymet árultam.” A szülei színészek voltak, a hatás tehát adott. Annál is inkább, mert az is felvillan az emlékezetében, hogy a mama - egy vidéki tur­nén - a színfalak mögött cumis­üveget nyomott a kezébe, csak hogy ne ordítson. A szülők el­váltak. „Ez volt az első csapás az életemben - emlékezik. - A második meg az, hogy infark­tusban meghalt a papám. Kilen­céves voltam.” Jóllehet a három testvére közül kettő már a szí­nészpálya felé tartott, ő inkább híres állatorvos akart lenni. De a zoológia iránti vonzalom ko­rántsem volt olyan erős, mint a színészi adottság. „Az iskolá­ban mindenki úgy ismert, hogy rendelésre tudok sírni, vagy ne­vetni. A sírás számos esetben segített, ha baj volt a feleléssel, • Fotómodellből lett színésznő: Julia Roberts. a nevetésem pedig ragályos volt: néha nagyon jól jött az osztálynak, ha a tanárok sem tudtak ellenállni.” Tizenhét éves korában vég­leg döntött. Az előzmény: a férfitestvére, Eric révén nyúl­farknyi filmszerepet kapott Hollywoodban. A szerep sze­rint is szexis lányt kellett alakí­tani. S ez sorsdöntő volt, máris szexszimbólumnak tekintették. „Még ma is azt mondja néhány producer, hogy akkor voltam a legjobb.” De azért a címke megmaradt. Gyógyító illatok • Egy ibolyavirággal borított domboldalon heverészve bizonyosan jobb kedvre derülnénk, nem igaz?! Mastroianni, a bölcs A szaglás a leginkább nélkü­lözhető érzékszervünk - állító­lag így vélekedett Imanuel Kant, a nagy német filozófus. Ameri­kai kutatóorvosok most bizonyí­tékokat szolgáltattak e vélemény cáfolatára. Az Illat- és ízkutató Alapítvány - mert ilyen is van Amerikában- újabb vizsgálatso­rozatot finanszírozott, és ebből meglepő megállapítások szület­tek. Csak két példa: egyetemi hallgatók, akiknek virágillattal bepermetezett helyiségben kel­lett különféle feladatokat meg­oldaniuk, 31 százalékkal jobb teljesítményt nyújtottak, mint szagtalan szobákban dolgozó társaik. Megfigyelték: akik va­lamilyen okból elvesztették íz­lelő- és szaglóképességüket, rö­vid idő alatt meghíztak, és for­dítva, azok a kövérek, akiknek például alma-, banán- vagy men­taillattal telített szobában kellett ebédjüket elfogyasztani, fél év alatt jelentősen lefogytak. Lehet­séges, hogy a migrénben és dep­resszióban szenvedőkön is lehet segíteni illatterápiával. Talán a legtöbbet foglalkoz­tatott filmszínész. De bizo­nyára az a színész, akit a leg­többen szeretnek. Marcello Mastroianni. A filmtörténet egy nagy korszaka fűződik a nevéhez, hiszen több mint 150 filmben játszott - köztük ma­gyar produkcióban is - de, mint kiderül, nem szeret emlé­kezni. Még a hetvenedik szüle­tésnapján sem! így látja magát, a múltat egy olasz újságnak mondott hosszú monológban: A legszívesebben egész nap a Holdon kuporognék és a magasból nézném a világ őrültségeit, a felköszöntések és a születésnapi jókívánságok mellőzésével. A pezsgőt nem is szeretem. És egyébként is, miért kell ünnepelni a 70. esz­tendőt? Számomra ez semmit sem jelent. Olaszország gond­jaihoz képest, a nyugdíjasok, a munkanélküliek, a gazdasági válság problémái közepette kit érdekel az én 70 évem? Sosem tekintettem különleges ese­ménynek a születésnapokat, soha nem vontam meg a mér­leget. Azért nem, mert mindig dolgoztam; a színész élete a film és az újabb szerep közti szünetekből áll. A múló idő sohasem számított, mindig volt valami azonnali, vagy jö­vőbeli dolgom. Ötvenévesen lányom született, hogyan for­dulhattam volna a múltba?! Bár lenne még fél évszáza­dom, gondoltam akkor. Kel­lemetlen érzés, hogy egyszer csak felgyorsul az idő. Anyá­mon és néhány idős emberen vettem ezt észre először. Az­tán magamon tapasztalhattam, hogy akkor is rohannak az évek, ha nem veszek róluk tu­domást. Meddig bírom még? Az amerikai életforma nem engedélyezi a cigarettát, az italt, viszont megköveteli a tornát. Ezzel akarják állandó­sítani a róluk kialakult képet. Nekem az ilyesmi még csak eszembe sem jutott. Dohá­nyozni és inni akarok, amíg csak tehetem. Szeretek élni, bevégezni a dolgaimat. Min­dig is az a kíváncsi típus vol­tam, aki ablakból figyeli a tör­ténéseket. Nem vonultam az utcára, nem vagyok forradal­már, ismerem a korlátáimat. A mediterrán alkatommal inkább azt kerestem, hogyan lehet el­simítani a dolgokat, lázadás helyett kompromisszumra tö­rekedtem. A film hazugság, a színész is hazug, a legnagyobb por­hintő. Ezért nem hiszek a mű­vészi gyötrelmekben. Miért is szenvedne, amikor valójában örül? Olyan ez, mintha a gye­rekeket zavarná, hogy rab­ló-pandúrt játszanak. A szí­nész is örül, amikor játszik, szórakozik azzal, hogy el- játszhatja a fájdalmat, az örö­met, a szerelmet, s eközben tudja, hogy mindezt nem éli meg. Nem tudom pontosan, hány filmben játszottam, ezt anyám tartotta számon, de már • Mastroianni 1962-ben. meghalt. A film mindig olyas­féle kaland volt nekem, mint amikor kiruccan az ember va­lahová. A színészpálya nem más, mint a serdülőkor meg­hosszabbítása, nem szabad komolyan venni. Persze, az is lehet, hogy én csak a bennem kialakult kispolgári kép' alap­ján nem tulajdonítok neki je­lentőséget, azt gondolom, hogy csak az orvos, vagy a mérnök lehet komoly ember. Sokat és nagy örömmel dolgoztam. Fiatalon különféle marhaságokat csinál az ember, lohol az élet, a nők után. Most a munka nem egyszerű elfog­laltság, hanem lehetőség an­nak a bizonyítására, hogy léte­zem. És annyi öreg szerep A TARTALOMBÓL A burgonya, mint gyógyszer Horoszkóp Ókori horror 10. oldal Divat Keresztrejtvény 11. oldal A magazint szerkeszti: Nagy Mária Szövegelés A hattyú, mielőtt meghal, énekel. Jó lenne, ha néhány ember előbb meghalna, mi­előtt énekelni kezd. Samuel Taylor Coleridge Azt mondják, hogy az első szerelmet sohasem felejtjük el. Én bizony nem tudnám megmondani, melyik volt, és mikor volt az első szerelmem. Én tehát továbbra is szűznek érzem magamat. Barbra Streisand Amikor fiatalon szép vol­tam, irigyeltek a nők. Most azzal vesznek elégtételt, hogy öreg tyúknak neveznek. Mindezzel együtt én cinkos­ságot vélek a nőkben, nyil­ván, mert ők is érzik az idő múlását. Brigitte Bardot Az idő a legjobb tanítómes­ter. Kár, hogy valamennyi ta­nítványával előbb-utóbb vé­gez. Hector Berlioz Fiatal lányként sima volt az arcom, és ráncos szoknyát vi­seltem. Most az ellenkezőjé­ről számolhatok be, sajnos. Pauline Carton A mostani fiatalok meg sem közelítik azt a színvona­lat, mint amilyen a miénk volt. Mégis... Ha én ezek közé tartozhatnék! Georges Feydeau után, a nők áldozataként, félig impotensen még mindig nem tudok szabadulni a csábító hí­rétől! Belefáradtam a cáfola­tokba. Abba, hogy már ne az Édes élet kék zakós, arany­gombos, félszeg fiatalemberét lássák bennem. De hát én is így vagyok Paul Newmannel. Láttam már szikkadt öregem­ber szerepében, de fiatalként él a képzeletemben. Nyilván azért, mert a korábbi nemze­dékben erősen él a nosztalgia. A fiatalokra sokféle szórako­zás vár, a diszkó, a motor, a zene, a drog. A nő már nem áll a minden álmok középpontjá­ban! Nekünk rengeteg időnk volt a nőkre és csak a nő töl­tötte ki a gondolatainkat, de nemcsak a szex miatt, hanem mert minden érzelmi, társasági igényünket kielégítette. Nem tudom, miért kezelik most úgy a nőt, mint egy tehenet?! Es mi ez a nagy hűhó a szex kö­rül? Hogyan, mikor, mi mó­don csinálod, sötétben vagy lámpafénynél... Szükség van erre az állatiasodásra? Nem szeretném, ha a korom miatt zsémbes öregnek tarta­nának. Talán, ha 20 éves len­nék, a feszes comb más hatást keltene bennem is. De a kö­zönséges viselkedést mindig megvetettem, most meg úgy tűnik, hozzá kellene szoknom. Meg a gyanakváshoz, a bizal­matlansághoz, az erőszakhoz. Mert ez van az utcán, a tévé­ben, az újságokban és a mozi­ban is. Mit lehet tenni? El­tűrni, mert ez a jelszó? Beletö­rődni azonban sohasem!

Next

/
Thumbnails
Contents