Petőfi Népe, 1994. június (49. évfolyam, 127-152. szám)
1994-06-29 / 151. szám
6 Megyei körkép 1994. június 29., szerda Mi lesz velünk, ha nem lesz vizünk?! SIVATAGBAN FOGUNK ÉLNI? Vizet a Duna-Tisza közére! Bár ebben az esztendőben több a csapadék mint az elmúlt években, a Duna-Tisza közén továbbra is kevés a víz. Sem májusban, sem júniusban nem esett szinte még annyi sem, mint amennyire időszerűen szükség van. Ennyi pedig a több éves csapadékhiány károkozó folyamatának megállítására semmiképpen sem nyújt esélyt. A viszonylag kedvezőbb helyzet tehát nem terelheti el figyelmünket arról a szomorú tényről, hogy a Duna-Tisza közén, kiváltképp a Homokhátságon emberek százezreinek létét veszélyezteti a talajvízsüllyedés következtében beálló környezeti romlás. Beavatkozás nélkül a terület kiszáradhat, elsivatago- sodhat, ami a mezőgazdaság és az erdőgazdálkodás számára százmilliós nagyságrendű károkkal járhat, nem beszélve a probléma társadalmi, politikai következményeiről. A jelenségről, annak okairól, s a megoldás lehetőségeiről valószínűleg már helytálló ismeretekkel rendelkeznek úgy a helyi, mint az országos illetékesek, hisz a tárgyban rengeteg tanácskozás történt, számos tanulmány született. Megyei közreműködéssel az Országos Vízügyi Főigazgatóság is kiadott egy ismeretterjesztő füzetet, s nemrég Bács-Kiskun önkormányzatának illetékes bizottsága is foglalkozott egy előterjesztésében a problémával. (Ezeket oldalösszeállításunkban is forrásként használjuk.) Tehát a cselekvésnek, nem a vitának van itt az ideje! A helyi érdekeket képviselő politikai tényezőknek az elmúlt négy évben az erejéből arra futotta, hogy az országgyűléssel elfogadtassák az Alföld-programot, melynek része a Homokhátság vízutánpótlásának megoldása is. A költségvetésben viszont nem tükröződik a probléma. A helyi erőknek időszerű feladata tehát, hogy a pénzügyekben is illetékes döntéshozókat a Duna-Tisza köze ezen égető gondjával mielőbb szembesítsék! Mélyre süllyedt a talajvíz • Az ábra a talajvízszint-süllyedését mutatja a hatvanas évek és 1992 között. Látható, hogy ez helyenként meghaladja a 3 métert is, ami már a gyümölcstermesztés jövőjét veszélyezteti. Ahol pótolják a vizet • A Kelemen-szék nádasaiban madarak költenek, mert a Kiskunsági-főcsatorna - a nemzeti park erőfeszítései nyomán - Duna-vizet juttat a tóba. Ám a Kelemen-szék így nem szikes... • Az utóbbi 10-15 évre jellemző kép a Homokhátságról. Az eredetileg vízelvezetésre készült csatornák üresek, csontszára- zak. Nincs mit elvezetni, illetve ami volt, azt már elvezették. Nincs vízvisszatartás sem, mert elegendő csapadék híján nincs mit visszatartani. S nem hasznosulnak a csatornák - fordított irányban táplálva - a vízpótlásban sem, mert nincs vízpótlás. 1977 1988 1992 Mivel jár a kiszáradás? A talajvízsüllyedés súlyos károkkal jár a mezőgazdaságban és az erdőgazdaságban. A Homokhátságon a fejlett gyümölcstermesztés kialakulását egykor éppen az tette lehetővé, hogy a talajvíz kedvező mélységben húzódott. Noha a térségben ma is ez az egyik stratégiai gazdasági ágazat, ez a kedvező körülmény mára jószerével megszűnt. A talajvízsüllyedés következtében előállt vízhiány a meglévő ültetvények kondíciójára károsan hat, csökken a gyümölcsfák ellenállóképessége a betegségekkel, a légköri szennyezettséggel és a faggyal szemben. Az aszálykár Bács-Kiskun megyében az elKistérségi tervek Nyilvánvaló, hogy a teljes kiszáradás megelőzéséhez csak akkor nyerhető központi támogatás, ha a helybeliek is megteszik, amit anyagi erejük megenged. S az is valószínű, hogy az egész térség gondja egyszerre nem oldható meg, hanem kisebb térségek vízellátásainak megoldásából tevődhet össze. Jászszentlászló község helyi önkormányzata az, amelyik először tett lépéseket a megoldás érdekében. A megyei önkormányzat finanszírozásában elkészült az a tanulmányterv, amely Jászszentlászló és a Kis- kunmajsától Soltvadkertig húzódó környék vízutánpótlását hivatott elősegíteni. A terv szerint a körzetbe évente 30 millió köbméter víz juttatható. AMI A KISZÁRADÁST MUTATJA Az elsivatagosodás jelei A talajvízszint a Duna-Tisza közén 1956 és 1975 között a legtöbb helyen 1-3 méter között húzódott, tehát a növényzet számára a legkedvezőbb mélységben helyezkedett el. A kilencvenes évek elejére a 3-5 méteres mélység vált uralkodóvá, s nagyon megnőtt annak a területnek a nagysága is, ahol a talajvíz 5 méter alatt van. Ennek következtében az ásott kutakból és a kismélységű cső- kutakból történő víznyerés egyre nehezebbé, sok helyütt - a kutak kiapadása folytán - lehetetlenné vált. A mélyfúrású kutakból - rétegvizekből - nyert kommunális ivóvíz is egyre nehezebben jut a felszínre. A rétegvizek szintje a víztermelés kezdeti időszakához - tehát a természetes állapotokhoz képest - általában 10-15 méterrel csökkent, egyes térségekben, például Kecskemét és Cegléd környékén, valamint Jánoshalmától északra több mint 20 méterrel süllyedt. A századforduló táján a Duna-Tisza közén csaknem 600 kisebb-nagyobb tó létezett, 30 ezer hektáros vízfelülettel. 1980-ban a tavak száma 150 volt, ami azóta már lényegesen kevesebb, nem beszélve a vízfelület összezsugorodásáról. Rendeltetésüknek ma már alig tudnak megfelelni az üdülőtavak, s nagy kárt okoz a természetvédelmi oltalom alatt álló vizek kiszáradása is, mert megszűnőben van a sajátos vízi élővilág. A jelenség okai között a szakemberek a főként a hosz- szantartó aszályt, a talaj- és rétegvízkitermelés növekedését, a mezőgazdasági művelés változását - a párolgást növelő erdők elterjedését -, valamint a térség vízrendezését (a belvízelvezető csatornázást) jelölik meg. Mit kell sürgősen tenni? Hacsak nem teszünk valamit ellene, nagyobb esély van a vízháztartás romlására, 'mint javulására - írja a tárgykör avatott ismerője, dr. Pálfai Imre. Egybehangzó a szakemberek részéről az a vélemény, hogy a Duna-Tisza köze, közelebbről a Homokhátság vízutánpótlásának megoldása halaszthatatlan, s ez nem történhet egyéb módon, mint mesterséges úton. Nyilván a jelenleginél jobban kell alkalmazkodni a vízhiányhoz - a fogyasztás csökkentésével, s a leeső kevés csapadék visszatartásával -, de elengedhetetlen, hogy külső forrásból juttasunk vizet a Duna-Tiszakö- zére. Elsősorban a Duna az, amely szabad vízkészlettel rendelkezik. A meglévő csatornákat is felhasználva, valamint nyomócsöveken kell a vizet idejuttatni, kialakítva a szükséges kiegyenlítő tározókat. • A homokhátsági szikes tavak eltűntek, kiszáradtak. A Kunfehértó vízfelületének töredéke is csak azért maradt meg - meddig engedhető meg ez a luxus(?) mert mélyfúrású kútból pótolják. múlt tíz évben 15-20 milliárd forintra rúgott! Közvetlen hátrányt, illetve kárt szenved a lakossági vízellátás (nő a vízművek fajlagos energiaköltsége), a halastavi-, az erdő- és vadgazdálkodás, a kertészet és a növénytermesztés, pusztulnak a táj természeti értékei, hosszabb távon veszélyeztetett az idegenfogalom is. Ha belegondolunk, hogy a felsorolt ágazatok hány ember megélhetését jelentik - ma még - a Duna-Tisza közén, beláthatjuk azt is, hogy egy másfajta termelési módra való átállás százmilliárdos(!) nagyságrendű kiadásokkal járhat, ha egyáltalán keresztülvihető. • Nagy kincs a víz, hisz az elvileg zart zsdipet valakik alulról kiékelték, hogy az alsó Megcélozni a Bács-Kiskunban az illetékesek már tavaly arra a következtetésre jutottak, hogy 1994-től folyamatosan évi 500-800 millió forintos költségvetési támogatásra volna szükség a probléma megoldásához. Ehhez képest máris késésben vagyunk, térségünk gondja nem került kellőképpen az országos figyerészekre is jusson belőle. költségvetést! lem középpontjába. Bács-Kiskun országgyűlési képviselőinek Pest és Csongrád megye képviselőivel összefogva el kell érniük, hogy a költségvetés a szükséges összegeket haladéktalanul a térség rendelkezésére bocsássa, mivel az itteniek saját erőből nem képesek a súlyos ökológiai katasztrófát elkerülni. Szerkesztette: Bálái F. István
