Petőfi Népe, 1994. április (49. évfolyam, 77-101. szám)

1994-04-13 / 86. szám

1994. április 13., szerda Tisztelt Szerkesztőség! ll Kedves Olvasóink! Az utóbbi napokban érkezett és közlésre szánt leveleiket a szokásostól eltérően másfél oldalon olvashatják, aminek leg­főbb oka, hogy kevesebb közérdekű írást kaptunk a szokásos­nál. Ismét küldtek viszont néhány névtelen levelet, melyekkel nem foglalkozunk. Mert például mit kezdjünk azzal a dunate- tétleni levéllel, amelynek feladója tanácsot, segítséget kér tő­lünk a helyi Erdei Ferenc Termelőszövetkezetben elszenvedett sérelmei miatt, Egy aggódó édesanya aláírással. Megértjük, ha valaki nem kívánja nevét, címét nyilvánosságra hozni. Ilyen esetben nem közöljük a teljes nevet és lakcímet. Az orvosoknak szóló köszöneteknek sem tudunk terjedelmet biztosítani, bár­mennyire tiszteljük is a kötelességszerüen, becsületesen végzett jó munkájukat. Várjuk további leveleiket, jövő szerdán ismét jelentkezünk összeállításunkkal. A szerk. Levél a kórházi ágyról A kecskeméti kórház 7. eme­letén fekszem betegen. Jugo­szláviai magyar vagyok, nyolc hónapja tartózkodók az önök országában. Négy hónapja, hogy kijöttem a táborból csalá­dommal. Tavaly már szerepel­tünk, hajói emlékszem, a lakite­leki újságban, fénykép is volt rólunk. Ez a nyilvánosság talán rosz- szul jött, mert valahogy elkerült Jugoszláviába, s amikor haza­mentem a letelepedési papírok­ért, elég jól megvertek este az utcán. Gyorsan jöttem is vissza, mert azt mondták, hogy a fiam miatt agyonvernek. A szegedi rendőrség engedélyezte a visz­szajövetelt. Mindjárt utána beu­taltak ide a kecskeméti kór­házba. Azóta jobban érzem ma­gam. Kitűnő orvosok kezelnek, kedvesen bánnak velem annak ellenére, hogy emigráns va­gyok. Köszönöm nekik a segít­séget és a lakiteleki vezetőknek is, amit értünk, szegény vajda­ságiakért tettek. Elnézést, hogy ilyen rosszul írtam betegesen. Nyugodtan ír­ják bele a nevemet az újságba, mert én többé haza nem megyek Jugoszláviába. Tisztelettel egy ideig még a kórházból: Szeles József Lakitelek Petőfi S. u. 36. Míg a Nap a fa hegyén van Az óra ide-oda hajkurászásá- ról szeretnék néhány gondolatot megírni. Nem volna olyan nagy probléma az óra előre tologa­tása, ha egy hónappal későbbre tennék ezt és egy hónappal előbb kellene visszaigazítani (április végétől augusztus vé­géig). Sok szülő állítja, azért is idegbetegek a gyerekek, mert nem hagyják őket aludni, egy órával korábban fel kell kelteni őket, mert a szülőknek menni kell dolgozni (már amelyik nem munkanélküli). Az én gyere­keim annak idején 8-9 óráig is aludhattak, mert egy iskolába még nem járó gyerek csak úgy piheni ki magát, ha addig alszik, ameddig magától fel nem ébred. Félreértés ne essék, nem ké- nyük-kedvük szerint neveltem a gyerekeimet, mert amikor már nagyobbak voltak, megvolt ne­kik az otthoni feladatuk, mivel tanyán laktam és jószágtartással kellett foglalkozni, hogy az em­ber megéljen. Ezt az óratologatást 1980-ban találták ki, és azóta minden év­ben folytatták, a mai napig, azaz, most a 15-ik évnél tar­tunk. Amikor ezt elkezdték, utána néhány évig energiataka­rékosságra hivatkoztak, s ha jól emlékszem, 35 ezer tonna fűtő­olaj-megtakarítással indokolták az órák előbbre állítását. Nem tudom, kinek a pihent agyában született meg akkor ez a gondolat, de én 1980-tól há­rom éven át gyűjtöttem a vil­lanyszámláimat, s az óra előrei- gazítása után még több lett a számla összege, mint azelőtt volt, mert aki hat órára jár dol­gozni, annak sötétben kell fel­kelni, hogy el tudjon készülni, ahhoz pedig villanyt kell gyúj­tani. A gyáraknak, üzemeknek is ugyanannyi az áramfogyasz­tása, ha előre van tolva az óra mutatója, ha nincs. A munkapa­dok mellett pedig égnek a lám­pák világos nappal is. Akkor hogy beszélhetünk energiataka­rékosságról? Ez csak egy kita- láció. Máskülönben engem már nem érdekel, hogyan hajku- rásszák az órákat, amióta nyug­díjas vagyok, mert akkor kelek, amikor akarok, este akkor fek- szek, amikor akarok. Csak a gyerekek érdekeit kellene nézni, különösen az óvodáso­két, mert este ők sem fekszenek le addig, míg a Nap a fa hegyén van, hiába mutat az óra bár­mennyit is Gy. I. Lajosmizse Levél Ausztráliából Mélyen tisztelt Főszerkesztő Úr! Talán meglepetéssel ol­vassa e levelet, melyet a válasz­tás kimeneteléért aggódó auszt­ráliai magyarok egy csoportja küld magyarországi rokonok­nak, barátoknak, ismerősöknek és néhány hazai lapnak. Immár 35, illetve 45 éve írunk innen levelet haza. A leg­első időkben nagyobbrészt el­vesztek leveleink, vagy csonkí­tással kapták meg, vagy éppen csak a borítékot kézbesítették. A levelek felbontása, durva újra leragasztása óvatosságra intett, és ezért úgy írtunk haza, mintha idegenbe imánk és olyan leve­leket kaptunk, melyeket mintha idegenek írtak volna. Ezekre az elmúlt évtizedekre gondoltunk, amikor elhatároztuk, hogy újra írunk haza, bár aggodalommal, de most félelem nélkül. Fontos ügyben írunk. Remél­jük, Ti is érzitek a közelgő dön­tés fontosságát, hiszen ez nem­csak a jelenre, hanem elsősor­ban a jövőre lehet döntő, és az is lesz. Ez a jövőt meghatározó döntés pedig a szavazóhelye­ken, a Ti kézvonásotokkal dől el. Mi itt már megtanultuk, hogy aki nem él ezen jogával, felelős a jövő eseményeiért. A felelősséget nem lehet többé másra hárítani: most nincs meg­szálló katonaság, nincs dikta­túra, mindenki szabadon vá­laszthat. Ne légy kiábrándult, amiért az elmúlt négy esztendő demokráciája nem hozta meg az elvártakat. Ismerd fel, hogy a tönkretett haza újjáépítéséhez ennél sokkal több időre lesz szükség. Az elmúlt évtizedek úgynevezett jóléte csak abból a hatalmas adósságtömegből volt fedezhető, amelynek súlya alatt csak nehezen tudhat talpra állni a demokratikus, szabad nemzet. Lassan javulni fog a helyzet. Ne engedd, hogy legalább gyermekeidnek, unokáidnak ne legyen biztos helyük a jobbra változott világban. Ne kerüljön semmiféle szélsőség — jobb­vagy baloldal — uralomra. Úgy érezzük, ezzel az üzenet­tel tartozunk népünknek, mely­nek mi is messze élő tagjai va­gyunk. Honfitársi üdvözlettel és szeretettel az Ausztráliai Baráti Kör nevében: Galló Géza elnök Melbourne Szólaljon meg valaki lelkiismerete Lassan egy esztendeje, hogy kálváriát járok szociális járadék ügyében. A bürokrácia útvesz­tőiből azonban nem akad szá­momra kiút. Vagyis, egyik ille­tékes szerv sem mutatott haj­landóságot ügyem emberséges rendezésére. A jánoshalmi Tsz-közi Válla­latnál, a helyi áfész-nél, az im- rehegyi Új Elet Szakszövetke- zeetnél, valamint bedolgozói munakörben összesen 21 év 286 nap szolgálati időt szereztem. Ezt az időmennyiséget a bajai nyugdíjbiztosítási kirendeltség határozatilag visszaigazolta a számomra. 1993 áprilisában a vizsgálatot végző orvosi bizott­ság 50 százalékos munkaképes­ségemet állapította meg. Mivel nehéz fizikai munka végzésére képtelenné váltam, és szociális járadékra váltam jogosulttá, a jánoshalmi polgármesteri hiva­tal illetékes ügyintézőjének közreműködésével kezdemé­nyeztem szociális járadékossá nyilvánításomat. A Nyugdíjfo­lyósító Igazgatóság azonban el­utasította kérésemet. Ebben az esztendőben az or­vosi bizottság ismét felülvizs­gált, s ezúttal is 50 százalékos rokkantságomat állapította meg. A bajai nyugdíjbiztosítási ki- rendeltség ezúttal azért utasí­totta el a szociális járadék iránt benyújtott kérelmemet, mert munkaképesség-csökkenésem nem éri el a rokkantsági nyug­díjhoz szükséges 67 százalékot. Nem tudom megérteni, hogy ha más állampolgárok 50 száza­lékos munkaképesség-csökke­néssel részesülhetnek a Nyug­díjfolyósító Igazgatóságtól szo­ciális járadékban, velem miért tesznek kivételt. Talán a jog­szabályok nem egyformán vo­natkoznak minden állampol­gárra? Az illetékesek közül ki ad nekem erre pontos választ? Kérem a Tisztelt Szerkesztő­séget, közöljék levelem, hátha valakinek megszólal a lelkiis­merete azok közül, akik az ügyemet felületesen kezelték, és ezzel sok keserűséget okoz­tak nekem. Olvasói tisztelettel: Simovics Jánosné Jánoshalma IV. kér. 149. Egymásra mutogatunk Nyugdíjasok klubdélutánjai A kecskeméti V. sz. Gondo­zási Központ nyugdíjasai és dolgozói nevében köszönetét szeretnék mondani a Napsugár Étterem vezetőjének jótékony­ságáért. Örülünk annak, hogy rendszeressé vált a jó kapcsolat, s az étteremben lehetőséget nyújtanak nekünk a kedvezmé­nyes vacsorázásokra, klubdél­utánokra. A nyugdíjasok nagyon szere­tik ezt a családias helyet, ahol tisztaság, barátságos környezet fogadja a betérő vendégeket. A vezetőnő mindig kedveskedik nekünk valamilyen meglepetés­sel. Hálával tartozunk ezért a meleg fogadtatásért, segítsé­gért. Mindig nagyon várjuk ezeket a napokat, amikor teljes kikapcsolódásban van részünk. Úgy érezzük, hogy a vezetőnő szeret bennünket, hiszen még a táncoltatásunkból is kiveszi a részét. Köszönjük neki a sok szépet és jót, amit eddig nyújtott és bi­zonyára nyújtani fog az elkö­vetkezendőkben is, s ezzel szebbé varázsolja hétköznapja­inkat. A lakók nevében: SomodiGyulánéKecskemét, Nyíri út 77/B. 1.118. (Somodiné levelének szívesen adtunk helyet, hiszen a jóté­konyság követendő, különösen ha idős, nyugdíjas emberek ér­dekében tesz valaki valamit, ön­zetlenül. Kívánunk további jó szórakozást a Napsugárba járó öregeknek. A szerk.) Kedves Olvasótársaim! He­tek óta figyelem a kutyatartás körüli vitát a lapban. A téma már szakállas. Az egymásra mutogatok örökké megfeled­keznek a dolog lényegéről, mégpedig arról, hogy a társa­dalmi együttélésnek szabályai vannak, melyeket mindenkinek illenék betartani. A csikket, sö­rös- és üdítős dobozokat gon­dolkodás nélkül eldobók nem hivatkozhatnak arra, hogy a ku­tyaürülék is ott van. Ugyanak­kor nem mondhatja a kutya­gazda sem, hogy a többi szemét mellett elfér az ürülék is. Az én megítélésem szerint a parkokba, utcákba a tábla elle­nére gépkocsival behajtók ugyanolyanok, mint a boltok szarkái. Jó lenne tudni, mit érez Olvastam az április 6-ai lap­számban megjelent Szeleifalui szemétdomb című levelet. Eh­hez hasonló talán Kecskemét egész városköitiyéke, de külö­nösen a Szeleifalutól tovább ha­ladva a helvéciai vasút melletti földút és a volt szovjet kerítés melletti terület az, amely alig látszik a szeméttől. Itt minden megtalálható, a döglött disznó, csirke, kutya, s a tojáshéj nagy mennyiségben. S ezt a rengeteg szennyet, hulladékot bizony nagyrészt nem a környék lakói hordták az a fiatal anyuka, aki a játszó­téren az oktatási rendszert szidva köpködi széjjel a szotyo- lahéjat. Úgy érzem, ha az örökös egymásra mutogatás helyett egy napon mindenki a tükörbe nézne, és kísérletet tenne hely­telen szokásainak megváltozta­tására, akkor kevesebb lenne az illegális szemétlerakás, a tilos­ban való parkolás, a rongálás és a szemetelés, sőt még a kutyaü­rülék is. S talán kevesebb Audi, Mercedes, Ford stb. ablakán dobnák ki elegáns mozdulattal a csikkeket. Európába sok-sok út vezet, jó lenne a legrövidebbet válasz­tani! Egy olvasó Kecskemétről oda, hanem azok, akik a Gaz- dik-közben laknak. Viszik ko­csiban, utánfutóban, talicskával, biciklivel. Ezt azért tudom, mert az én kertem is ezen a közön van, s kilátok az útra. Elmegy a kocsi a szeméttel, s 15-20 perc múlva már üresen jön vissza. Meg kellene figyelni őket. A közterület-felügyelők itt is tart­hatnának ellenőrzést. De valami megoldást jelentene az is, ha ki­rakhatnák a szemetet az út mellé és az elszállítást megol­danák az illetékesek. S.-né, Kecskemét Mindenütt csak a szemét Egy felejthetetlen kirándulás • Az erdélyi diákok egy csoportja a bugaci pásztormúzeumnál. Március 26. és április 1. kö­zött iskolánk, a kiskunfélegy­házi Kossuth Lajos Szakmun­kásképző és Szakközépiskola meghívására nyolc tanáruk kí­séretében, huszonhárom erdélyi diák látogatott Magyarországra. Egyhetes itt-tartózkodásuk alatt számos érdekes helyre elláto­gattak, sok mindent megismer­tek. Bár iskolánk mindent elkö­vetett annak érdekében, hogy jól érezzék magukat nálunk, az, hogy valóban maradandó élmé­nyekkel utazhattak haza, még jó néhány félegyházi és a környé­ken lakó polgár önzetlen segít­ségének is köszönhető volt. Se­gítőszándékban nem volt hiány. Ez már az első nap megmu­tatkozott, amikor az erdélyi gyerekek Félegyháza neveze­tességeivel ismerkedtek. Úgy a Kiskun Múzeumban, mint Móra Ferenc szülőházánál részletes, szinte tudományos alaposságú útmutatást kaptak Mészáros Mártától, illetve Pallagi Fe- rencnétől. A Petőfi-háznál a nyugdíjas Kirí Gyula bácsi mél­tatta a nagy költő emlékét. De hálával tartozunk Stein Ernő kanonok úrnak, a Szent István templom plébánosának, Bala- siné Esztikének, Virágh Pál nyugdíjas erdésznek, a fafara­gásairól híres Faragó Józsefnek, valamint Fekete Pál, országgyű­lési képviselőnek, aki a Parla­mentben kísérte a csoportot. S talán legfőbbképpen Lukács Sándor vendéglősnek, aki az egy hét alatt példátlan odaadás­sal látta el a hosszú kirándulá­sokról éhesen visszaérkező gye­rekeket. Valamennyien hozzá­járultak ahhoz, hogy a huszon­három diák emlékei között örökre és kitörölhetetlenül megmaradjon ennek a magyar- országi kirándulásnak az em­léke. Köszönettel: A szervezők és az iskola vezetése. Címünk: 6000 Kecskemét, Szabadság tér 1/A FOGADÓÓRA Kukák híján Szeleifalui olvasónk csatla­kozik panaszával az április 6-án megjelent, Szeleifalui szemét­domb című levél írójához. Ugyanis nagy gondot okoz ne­kik, hogy a Kiskőrösi úton nem jár a szemeteskocsi, s legalább 50 ház lakói nem tudják hová tenni a háztartási szemetet, ezért szinte állandó füstfelhő­ben élnek, mert a kis mellékut­cában folyamatosan égetnek, az éghetetlen anyagokat pedig kénytelenek összegyűjtögetni. K.-né szerint lenne egy egy­szerű megoldás: a TÜZEP-telep melletti nagy területre ki kel­lene helyezni legalább egy nagy szeméttartályt, s mindenki oda­tologatná a hulladékokat. Az ily módon történő szemétszállítás egy-egy házra jutó kisebb költ­ségét bizonyára szívesen vállal­nák az érintett lakók, a nyugdí­jasok is. A lelketlen és a jószívű A kórházi nővér április 7-én reggel munkába igyekezett, s szemtanúja volt egy cserbenha- gyásos gázolásnak Kecskemé­ten, a Nyíri úton, a megyei kór­ház bejárata előtt. Nem ember volt az áldozat, hanem egy szép nagy, barna kutya. A trabantos, aki elütötte kocsijával, ki sem szállt a járműből, elhajtott lel­ketlenül. Eltört az állat lába és egyéb sérülések is látszottak rajta. Bizonyára szomorú vég várt volna rá, ha nem érkezik oda egy hölgy kis Polskijával. A jószívű nő minden gondolko­dás nélkül azonnal betette ko­csijába a magatehetetlen ebet — pedig utasai is voltak — és el­vitte az állatkórházba. Szép emberi cselekedet. A szemtanú nővér lapunkon keresztül kö­szöni neki az állatbarátok nevé­ben jószívűségét. A Polski for­galmi rendszámának csak a be­tűit tudta megjegyezni: DWU—... (r. m.) A szemtanú Sz. Z.-né kecskeméti olva­sónk vasárnap délelőtt a KGST-piacon járt és kocsiron­gálásnak volt szemtanúja. Egy világos Lada alaposan meg­nyomta egy metáiszínű Ford sárhányóját. A Lada vezetője úgy tett, mintha nem történt volna semmi, és elhajtott a helyszínről. Sz.-né feljegyezte a rongáló gépkocsi rendszámát, s ha a Ford tulajdonosa jelentke­zik, átadja neki. Ha kell, tanús­kodik is az ügyben, mert az ilyen felelőtlen autós ezt ér- demli.(A szemtanú címe a szer­kesztőségben átvehető.) Sei— A pénznyelő A pénznyelő automata, mely­ről április 6-ai lapszámunk e ro­vatában írtunk, nem a MÁV-nál, hanem a kecskeméti távolsági buszpályaudvar váró­termében található. A MÁV-tól elnézést kérünk a tévedésért.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents