Petőfi Népe, 1994. március (49. évfolyam, 50-76. szám)
1994-03-02 / 51. szám
1994. március 2., szerda Tisztelt Szerkesztőség! ll Kedves Olvasóink! Változatlanul érkeznek hozzánk a nyugdíjakról, pontosabban azok emeléséről szóló olvasói levelek. Természetesnek tartjuk, hogy akinek alacsony a nyugdíja, az méltánytalannak tartja az emelés mértékét és az is érthető, hogy akik relatíve sokat kapnak, azok nem írnak nekünk. A kérdés megoldása azonban nem rajtunk múlik. Hasonlóan sok levelet küldenek a kutyatartók és azok, aki szerint már túlságosan sok eb szaladgál a városokban, szennyzik a közterületeket és néha megtámadják az embereket. Bizonyára mindkét „tábor” érveiben vannak igazságok. Kezd elszaporodni a lakásszövetkezetekkel kapcsolatos levelek száma is. Azt javasoljuk, hogy ezeket a kérdéseket elsősorban a lakógyűléseken vessék fel és próbálják megoldani. Nagy visszhangot váltott ki az a kis írás, amelyet február 16-án közöltünk a pedagógusok fizetéséről. Az ezekből készült levéloldalt holnap közöljük. Várjuk további leveleiket, írásaikat. A szerk. Olcsó árukat az üzletekbe! Sok írás látott már napvilágot a helyi és az országos lapokban a KGST-piacokról, s a nagyon nehéz helyzetünkre való hivatkozással egyértelműen annak létjogosultsága mellett foglaltak állást a szegény vásárlók. Én is nyugdíjas vagyok és nem kiemelt nyugdíjban részesülök 50 éves munkaviszony után, de soha még egy zsebkendőt sem vettem és nem is fogok venni ezen a piacon. Ugyanis az ott kapható áruk minősége nemhogy kritikán aluli, még annál is rosszabb. Álljon itt két példa. Egyik ismerősöm lányának vett egy pár műbőrcsizmát, „szőrmebéléssel” 3000 forintért. Két hét használat után mindkét csizma oldala kidőlt, a cipészmester semmit sem tudott vele csinálni. Az a bizonyos olcsó zokni, amely a Petőfi Népe levélírójának vásárlásában is szerepelt, egy-két mosás után eldobható, ugyanis a lábbujjaknál kiritkul, s megvarrni nem lehet. A sok rossz minőségű áru mellett még egy tényező indokolja e „nemzetközi találkozó” megszüntetését: a közbiztonság. Ma olvasom újságunkban, hogy a Vajas patakba pofozta Kalocsán azonos nemzetiségű áldozatát egy ukrán férfi. Jóllehet, ez kettőjük dolga, de a sok borzalmas gyilkosság — s nemcsak a Magda-ügyre gondolok —, a naponta előforduló betörések, rablások, erőszakos cselekmények nagy része elkerülhető lenne, ha ez a sok kereskedőnek nem nevezhető idegen nem látna lehetőséget a piacainkon való részvételre. Nekem egyértelműen és a leghatározottabban az a véleményem, hogy ezekre a piacokra sehol sincs szükség. Városunk vezetői és a szakminisztériumok keressenek megoldást arra, hogy a hazánkban évtizedek óta jól vagy rosszul működő kiskereskedelem ne a nagy jövedelmű vásárlók pénztárcájához szabott félmilliós bundákat és más méregdrága holmikat forgalmazza, hanem a hazai ipar által gyártott jó minőségű, olcsó áruk tömegét jelentesse meg az üzletekben, s lásson el bennünket, kispénzű vásárlókat is. S nem a diszkontüzletekre gondolok, hiszen azokat már lejáratták a vásárlók körében, mert az nem elég, hogy ez a szó szerepel egy-egy cégtáblán, annak a forgalmazott áru árában is meg kell jelennie. H. F. Kecskemét (Név és cím a szerk.-ben.) Se segély, se kártérítés Azért írok önöknek, mert már nem tudom, kihez forduljak segítségért. 1993. augusztus 18-án ki kellett operálni a jobb szemem, mert rosszindulatú (rákos) daganat fejlődött ki a szemgolyómban. CSÉB 150-es biztosításom van. De minek? Miután hazajöttem a szegedi klinikáról, azonnal bementem az Állami Biztosítóhoz, hogy felvegyem a rokkantságom után járó biztosítási összeget. Azt kérdezték, baleset által veszítettem-e el a szemem? Mond tam, hogy betegség miatt. Erre sajnálattal közölték, nem fizethetnek, csak balesetre. Jártam ügyvédnél is. Ő közölte velem, hogy a biztosító jogásza szerint is csak balesetre fizetnek. Egy biztosítási ügynök elmondása szerint viszont jár a kártérítés, csak kevesebb, mintha a káromat baleset okozta volna. Nem tudom elhinni, hogy nem jár kártérítés. Egyébként a Kunság Volán Rt. kiskunfélegyházi autóbusz-állomásán buszvezetőként dolgoztam, s most már csak egyéb munkásként alkalmaznak, jelentős fizetéscsökkenéssel. A károm tehát nagy. Orvosi igazolás szerint 45 százalékos az egészségkárosodásom, és sajnos, végleges. Vaksági segélyt is kértem, azt is eredménytelenül. Onnan is elküldték, mondván, segély csak 95 százalékos látásromlás esetében jár, így én nem vagyok rá jogosult. Magyarul: meg kell vakulnom ahhoz, hogy valamilyen formában segítséget kapjak. Ha baleset miatt vakulok meg, akkor 80 ezer forintot fizetett volna a biztosító, így pedig egy fillért sem kapok. Majdnem 26 éves és még 2 hónapos házasember sem voltam, amikor ez a tradédia ért. Rövid boldogság után fájdalommal kezdtem új életem, anyagilag pedig örökre hátrányos helyzetbe kerültem. Kérem, jelentessék meg az újságban szerdánként megjelenő Tisztelt Szerkesztőség című rovatban ezt a levelet. Kíváncsian várom az illetékesek válaszát, s reménnyel a segítségüket, ami sorsomat elviselhetőbbé tenné. Börényi Antal Fülöpjakab, Tanya 518 A kutyások védelmében Egy kicsit megkésve írok, de nem tudom szó nélkül hagyni H. D.-né Kecskemét, Március 15-e utcai lakos levelét, melyben kifejtette álláspontját a kutyásokkal szemben. Úgy gondolom, a kutyák tartását legjobb, ha gazdáikra bízza. Mi, kutyások nagyon sajnáljuk, hogy az állatok adta szeretetet sokan nem élvezhetik. Nem bánnám, ha H. D.-né megnézne egy olyan területet is, amit kutyásoknak jelöltek ki. Ha lenne a városban legalább egy nagy park, ahol kedvenceinket sétáltathatnánk, akkor megérteném érvelését. Jó volna, ha csak a kutyák „szennyeznék” a környezetet, de itt vannak a vandálok, itt van az autók, a buszok bűzös égésterméke, melytől alig tudunk levegőt venni. Arról meg, hogy ki lesz munkanélküli és mit eszik, mi nem tehetünk. Aki megteheti, miért ne venne drága élelmet a kutyájának? Attól még a másik embernek nem lesz jobb, ha a kutya moslékot eszik. Vannak idős emberek, akiket már csak a kutya (macska) éltet. Mi lenne a városból, ha az állatokat kiszorítanánk belőle? Az igazi veszélyt nem ők jelentik. Megfigyelheti H. D.-né is, hogy akinek kutyája van, mennyivel másképp látja a dolgokat, mint az, aki megvet minden élőlényt. Szabó Orsolya Kecskemét Mennyit tettünk le arra az asztalra? Igen tisztelt Név és cím a szerkesztőségben! Örömmel olvastam a Petőfi Népében az Igazságtalan lenne az egyenlő emelés című levelét. Bár én voltam a szülője annak a felhívásnak, ami ellen Ön tiltakozik, ennek ellenére gratulálok. Ahogy bemutatta a szakmai bértáblázatot, a nyugdíjtörvény fonákságait, az magasfokú képzettségre vall. Hát tudok én önnel vitatkozni? Már csak azért sem teszem, mert az alapvető kérdésben egyetértünk: mindketten a nyugdíjak karbantartását szorgalmazzuk, azt, hogy az Ön főkönyvelője, aki tavaly ment nyugdíjba, és az én főkönyvelőm, aki tíz éve nyugdíjas, megközelítően azonos nyugdíjat kapjon. Rossz az egyenlő emelés? Nagyon rossz, de sokkal jobb, mint a százalékos, mert ez a rendszer 10 év alatt kétmillió nyugdíjast juttatott a nyomorba. Kérem, ne feledje, a nők 80-90 évig élnek. Szeretnék világosan látni, úgy, mint Ön. Igaz, én csak a tíz év előtt kereseteket, rendeleteket ismerem egy kicsit és ezek között keresem lámpával az igazságot, de már a lámpámat is elveszítettem. Keresem azt, hogy mennyi ideig tettünk az asztalra? Ön 30 évig, én 40-ig. Logikusnak tűnik, hogy az én nyugdíjamnak kellene magasabbnak lenni. Akkor miért egyforma? Még rosszabb a helyzet, ha azt keresem, mennyit tettünk az asztalra? Kamatos kamataival együtt Ön 30 év alatt befizetett 1,2 millió forint nyugdíjjárulékot, én pedig 3,2 milliót. Menynyi ez mai értékben? Tízmillió? Ha én ezt az összeget egy külföldi bankban helyezem el, ma élnék, mint Marci Hevesen, mert visszakapnám mindazt, amit négy évtized alatt letettem az asztalra. Asszonyom! Én 68 éves vagyok, a feleségem ma is jól forgatja a fakanalat. Ennek ellenére javaslom: írja meg nevét és címét. Szívesen leveleznék Önnel ebben a témában. Hátha egyszer a kettőnk — vagy a 2 millió nyugdíjas — hangját meghallják a parlamentben. Tisztelettel és elismeréssel: Hegedűs József Kecskemét, Árpád krt. 19. II. 42. Bizakodva vártuk januárt! Mit tegyek? Köszönöm, hogy foglalkoztak a „hatszáz forintos” cikkel, remélem mások is tanultak belőle. Volna egy kérdésem: mit tegyek, hová forduljak? Munkanélküli vagyok 1993. szeptembertől. A cégemtől közös megegyezéssel kellett megválnom. Tizenkét évet dolgoztam az Agromix Tsz-nél, mint traktorvezető, ebből hét év tagsági viszonyom van. Ebből származik 200 ezer forint értékű üzletrész, amit benthagytam, még mikor dolgoztam a közösben. Vagyis ezután nekik fizetni kellene bizonyos százalékot, amiért használják. Ezenkívül a tagságom révén van harminc aranykorona értékű földem, ezt is beadtam kijelölésre. Csak az a bajom, hogy egyikről sem kaptam tájékoztatást. Ha tudnának segíteni, előre is köszönöm. Mindennapi olvasójuk vagyok, de ha lehet, címem maradjon a szerkesztőségben. S. S. Kecskemét Mint minden közalkalmazott, mi, technikai dolgozók is reménykedve vártuk az 1994-es év januárját, abban bízva, hogy az alacsony munkabérek az új fizetési kategóriával kedvezően rendeződnek. Sajnos, ez nem így történt. Ma, amikor a létminimum 10 ezer forint fölött van, a technikai dolgozóknál még mindig marad a 8 ezer forintos kezdő fizetés. Az 1993-as évben a technikai dolgozók egy részének (fűtők, daduskák) lehetősége nyílt a szakképesítés megszerzésére, és így a közalkalmazotti törvény értelmében ők egy magasabb fizetési kategóriába sorolhatók. A kérdésem az, hogy miért nem lehet a napközi otthonok konyháin, szakképesítés nélkül dolgozó technikaiak részére is lehetőséget nyújtani egy ilyen tanfolyam beindításával, hogy ők is megszerezhessék szakképesítésüket, hiszen ennek anyagi vonzata is lenne? Én nem akarom senki munkáját mérlegre tenni, nem akarok senkit bántani, de annyit tudok, hogy a konyhalányok munkája és felelőssége nem kevés. A nyári hónapokban, amikor szünetel a tanítás és kevesebb az étkezők létszáma, a konyhában dolgozók akkor sem lazíthatnak, mert akkor töltik fel a raktár polcait a házilag elkészített savanyúval, befőttel, lekvárral, akkor töltik meg a fagyasztóládákat a konyhakész zöldborsó, zöldbab, tök, uborkasaláta, gyümölcs garmadájával. Nehéz és lelkiismeretes munkájuknak köszönhető az Ízletes és változatos ételek előállítása és nem utolsó sorban az ő munkájuknak is köszönhető a viszonylag alacsony térítési díj megmaradása. És akkor most újból felteszem a kérdést: miért nem lehet egy lehetőséget biztosítani a szakképesítés megszerzésére? Varó Mária élelmezésvezető Dunaegyháza Elmondom Az elmúlt napokban a kecskeméti postához közeli papírboltban üdvözlő lapot vásároltam. Ezerforintossal fizettem. A boltvezető a száz forintig viszszajáró pénzt ideadta, eltettem, s a postára siettem, hogy mihamarabb megkapja a címzett a küldeményt. Mást is akartam vásárolni, s akkor vettem észre, hogy hiányzik 900 forintom. Visszasiettem a papírboltba, s tudván, hogy a pénztártól való távozás után nincs helye reklamációnak, ezért megszeppenve mondtam el kérésemet a boltvezetőnek. Emlékezett rám, s minden megjegyzés nélkül visszaadta a hiányzó 900 forintot. Bemutatkoztam, hogy nyugdíjas vagyok, megköszöntem szívességét, becsületességét, s távozáskor azt ígértem neki cserébe, hogy a történteket elmondom mindenkinek. íme, az ígéretemet teljesítettem. Egy nyugdíjas a Damjanich utcából • Lajosmizseiek mondanak köszönetét a mozgáskorlátozottak nevében. Bizonyára eljut az üzenet az érintettekhez. Kisbetűvel a társadalom naplójában! Én is beíródtam a társadalom naplójába, csupa kisbetűvel, mint nemecsek emő. Tudom, nem vagyok egyedül, hiszen az elvált férfiak kiszolgáltatott helyzetéről, hátrányos jogi megkülönböztetéséről úgyszólván mindenki tud történeteket, amelyeknek közös végkicsengése, hogy a válás után a férfinak — aki alól a volt feleség mindent „kitakarított”, nehéz megőrizni nemcsak emberi méltóságát, de még a józan eszét is. Az mi házasságunk is úgy folytatódott, ahogyan sok ezer: kölcsönösen megcsaltuk egymást, de válni csak Ő akart. Tudta ugyanis, hogy a vesztes csakis én lehetek. így is történt. Elvesztettem a feleségemet, a két gyermekemet, a családi életet, a lakásomat, az anyagi biztonságomat. Az Ő vesztesége csupán egy megunt férj. Pedig a két gyerek — 9 és 5 évesek — hozzám szeretett volna jönni, a bíróság azonban az ő kívánságukat figyelmen kívül hagyta. A válás után két hónapig — különböző indokokra hivatkozva — nem láthattam a gyerekeimet. Azt hittem, nem bírom ki, de a gyerekeket is megviselte a tiltás. Titokban mentem a napközibe, hogy láthassam őket, de miután az anyukájuk ezt megtudta, a fiút kivette a napköziből. Amikor végre egy hétvégén megkaptam őket, a nyakamba kapaszkodva, lábamat átölelve sírtak. Leírhatatlan a fájdalom, amit éreztem. Ezután még számtalanszor át kellett élnem a könyörgést: ,Apuci, ne menj még el! Ahogy telt-múlt az idő, egyre-másra kaptam a szálkákat a volt feleségemtől. Saját poharamból nem ihattak a gyerekek, csak azzal a fésűvel fésülhettem őket, amit ő adott. Jöttek az üzenetek, hová vihetem és hová nem vihetem őket. S ha kaptunk a láthatási időre egy plusz órát, legközelebb azt „levonta”. A gyerekekben az anyjukkal szémben nagyfokú félelem alakult ki a túlzott szigor miatt. Ő ugyanis sok problémát veréssel oldott meg. Két év telt el, hogy külön élek a családtól. A gyermekeim és a közöttem lévő kapcsolat méginkább megerősödött. Most, a gyerekeim kívánságának megfelelően megpróbálom őket per útján magamhoz venni. Sorstársaim óva intettek ettől, mondván, hogy teljesen esélytelen vagyok. Pedig az anyagi helyzetem rendeződött, családi életem is kiegyensúlyozott. Éppen ezért elhatároztam, végigviszem a pert. Még akkor is, ha én „csak egy apa” vagyok. V. A., Kecskemét Címünk: 6000 Kecskemét, Szabadság tér 1/A FOGADÓÓRA Kukaügy Berente Pál kecskeméti lakos (Kaszap u. 16/a.) néhány éve, amikor Kecskemétre költözött, magával hozta saját kukatartályát. Személyszállítási igényét bejelentette a Városgazdasági Vállalatnál, s azt is, hogy használati díjat nem fizet, mert az edény a sajátja. Ezek után becsületesen fizette a szállítási díjat. Az elmúlt napokban felszólították, fizessen be 480 forint kukahasználati díjat, mert ha ezt nem teszi, bírósági útra terelik az ügyet. Olvasónk hiába kérte az összeg törlését. Tanácsot viszont kapott: fénymásoltassa le okmányait és küldje be hozzájuk, hogy vissza tudják keresni az adatokat. Olvasónk kérdése: milyen a könyvelés ennél a cégnél, ha az ügyfélnek kell fizetnie a fénymásolatok elkészítéséért, amikor érvényt akar szerezni jogos kérésének? sei— Minek a pénz? A posta 12-én megkapja a nyugdíjakat a társadalombiztosítástól, de csak a hónap utolsó napjaiban kézbesíti ki. A postásnál akkor sincs mindig elegendő pénz. Lengyel Istvánné Kecskemét, Kárpát utcai lakos sem kapta meg a nyugdíját a rendes kézbesítési napon. Bement a postahivatalba és kérte, adják ki a nyugdíját, sürgősen kell neki a pénz. Nem lehet, volt a válasz, mert így szabályozza egy 1977. évi vezérigazgatói utasítás. Olvasónkat azonban nem ez az indoklás hozta ki a sodrából, hanem a postai alkalmazott kérdése: miért kell neki a pénz? Lengyelné viszont azt kérdezi: a postának miért nincs még mindig olyan szolgáltatása, mely lehetővé tenné, hogy indokolt esetben bent is át lehetne venni a nyugdíjat, a Minek a pénz a nyugdíjasnak? blőd kérdés helyett. rapi Az igazat! A választások közeledtével egyre többen és egyre nagyobb hangerővel foglalkoznak a nyugdíjasok gondjaival, hogy szavazataikat megnyerjék. De térjünk csak vissza azokra az évekre, amikor az államosítások és a kollektivizálások után több millióan lettünk egyik napról a másikra cselédek, igen alacsony keresettel. Erről most oly sokan megfeledkeznek. Á nyugdíjba menetelkor meg hiába volt 30-40 év, ha a kereset oly kevés volt a nyugdíj megállapításához. Ki a felelős mindazért, hogy a múltban — a kivételezettektől eltekintve — ilyen alacsony nyugdíjakat állapítottak meg? Ákkor hol voltak, akik most jótevőink akarnak lenni? Mert amikor tehették volna, akkor nem tettek semmit! Tisztelettel: Balogh Gergely nyugdíjas Kecskemét, Damjanich u. 2. Az oldalakat szerkeszti: Gál Sándor
