Petőfi Népe, 1993. december (48. évfolyam, 281-305. szám)
1993-12-01 / 281. szám
1993. december 1., szerda TISZTELT SZERKESZTŐSÉG! Kedves Olvasóink! Minden héten akadnak olyan levelek, amelyek tartalmuk miatt nagyobb figyelmet érdemelnek. Ilyen a mostani összeállításunkban szerepló, az erdőkről szóló írás. Higgadt hangvételére, tárgyilagos érvelésére ezúton is felhívjuk olvasóink figyelmét. Sajnos nem tudunk mit kezdeni egy kecskeméti olvasónk írásával. Azt még csak tudjuk méltányolni — bár különösebb értelmét nem látjuk — hogy kéri nevének mellőzését, ha levelét közöljük. Arról ír, hogy az egyik ABC-ben a pénztárnál ötszáz forintosból adtak neki vissza, noha ő ezressel fizetett. Azonban hetekkel az eset után már bizonyíthatatlan, hogy valójában mi történt és kinek van igaza. Külön felhívjuk még olvasóink figyelmét arra a levélre, amelyet — korábbi közléseinkre válaszolva — az Orvosszakértői Intézet I. fokú bizottságától kaptunk. Ebből ugyanis kiderül, hogy a bizottság igenis lelkiismeretesen és a jogszabályi előírásoknak megfelelően végzi munkáját. Természetesen kiderül az is, hogy a beteg, aki járatlan az orvosi munkában, csupán érzelmi alapon, s legtöbbször helytelenül ítéli meg, ami vele történik. Továbbra is várjuk közérdekű leveleiket. A szerk. Az állítás egyszerűen nem igaz! A Petőfi Népe 1993. november 3-ai számában, az olvasói levélösszeállításban jelent meg egy K. T. monogrammal ellátott Vittem az orvosi papírokat című írás. Ebben a feladó — nyilvántartásunkból kiderült, hogy Kökény Tibor, Kecskemét, Teleki Pál utca 4. szám alatti lakosról van szó — azt írja, hogy I. fokon a munkaképesség csökkenésének megállapítása orvosi vizsgálat nélkül történt meg. Állítása egyszerűen nem igaz. Megjegyezzük, hogy 1993. október 1-jétől az illető rendszeres szociális járadékra jogosult. Ugyan ebben a levélben említés történik Rácz Zoltán kiskunfélegyházi lakosról. Nevezett 1993. október 5-én állt a kecskeméti első fokú orvosi bizottság előtt. Vizsgálatát a kiskunfélegyházi önkormányzat népjóléti hivatala kezdeményezte, ugyanis Rácz Zoltán az 53/92. sz. kormányrendeletre hivatkozva kért közlekedési támogatást. A kormányrendelet közlekedési támogatást biztosít annak a mozgássérültnek, aki tömegközlekedési eszközt nem tud igénybe venni. Rácz Zoltán nem mozgássérült, hanem szívműtött beteg. A rendelet alapján tehát közlekedési támogatás nem jár neki. A vizsgálatkor útiköltség-térítés sem jár, mivel ez a támogatás nem társadalombiztosítási szolgáltatás. Az 1993. november 17-ai számban jelent meg Gy. J.-né levele: Fellebbeztem a döntés ellen címmel. Az illető asszony vizsgálata 1993. március 12-én történt. Levelében azt állítja, hogy kéz- és lábtekergetés, valamint egyéb tomagyakorlatok után állapította meg az orvos, hogy munkaképes. A valóság az, hogy részletes vizsgálat történt. Megjegyezzük, hogy daganatos (rosszindulatú) betegség esetén, a műtétet követően öt évvel a beteg — az orvostudomány mai állása szerint — gyógyultnak tekintendő. Más betegsége pedig a levélírónak szerencsére nem volt és jelenleg sincs. Ezért minősítették munkaképesség-csökkenését ötven százalékra. OTF Orvosszakértői Intézet I. fokú bizottsága, Kecskemét Újabb levél a Matávról Valami nincs rendben a Matáv háza táján. Több olyan olvasói levelet is közöltünk az elmúlt hetekben, amelyekben azt panaszolják az érintettek, hogy irreálisan magas telefonszámlát küldenek a címükre és hiába minden kérés, reklamáció, tiltakozás, a pénzt be kell fizetni. Talán ha egyedi esetekről lenne szó, még hinni lehetne a hivatalnak, de több jelzés után már kétségei támadnak az embernek. Ezt a kétséget csak erősíti, hogy ezekre a jelzésekre eddig nem reagált a cég. Én és a családom ajándékot kaptunk a Matávtól. 1993. június 26 és július 7. közötti időre 11 081 forint előfizetési díjat, augusztus 1. és 25. között pedig 11 421 forintot fizettetett velünk a Matáv. Kéréssel fordultunk a bajai ügyfélszolgálati irodához, majd Kecskemétre, végül Szegedre, ahonnan olyan tájékoztatást kaptunk, hogy az ismételt felülvizsgálat során hibát nem állapítottak meg, a számla jóváírására nincs lehetőség. A díj megfizetéséért tehát a berendezés használója a felelős. Kértem a hibás számláló kicserélését, amit a mai napig nem tettek meg. Mi, előfizetők teljesen ki vagyunk szolgáltatva a Matáv döntéseinek, ugyanis azzal fenyegetőznek, ha nem fizetem be az általuk kirótt összeget, elveszik a vonalat. Teljes bizonytalanságban és rettegésben élünk a következő számla kiküldéséig. Három éve van telefonunk, és átlagban 1500-1600 forintot fizettünk mindig. Két kiskorú gyermekünk van, én 50 százalékos csökkent munkaképességű vagyok, 6400 forint a nyugdíjam, a férjem családi pótlékkal együtt 17 000 forintot keres. Jóval a létminimum alatt élünk négyen. Semmi biztosítékunk nincs arra, hogy ezek a magas összegű számlák nem ismétlődnek meg. És miből fizetjük ki mindezeket? Itt, Bácsalmáson egyébként nagyon sok előfizető kap ilyen hihetetlen számlát. Mi még soha nem telefonáltunk külföldre, távhívásunk is 3-4 szokott lenni. Maradok hű olvasójuk: Andrási Albertné, Bácsalmás, Táncsics utca 5/A Nagyfokú udvariatlanság Sajnos, kénytelen vagyok írni önöknek, mert olyan dolog történt velem, ami a mai világban szerintem nem megengedhető és főleg nagyfokú udvariatlanságnak számít. A minap elindultam vásárolni Kecskeméten. Nézegettem a boltok, butikok kínálatát és betértem a Wesselényi utcában lévő Edit Souvenirbe, mert megtetszett a kirakatban lévő egyik sapka. Sajnos, amikor már bent voltam az üzletben, már egyáltalán nem tetszett az a sapka, ugyanis az üzletben lévő nő durván a tudtomra hozta, hogy nem nézhetem meg közelebbről a kínálatát, sőt szó szerint ajtót nyitott és azzal a mondattal indított utamra, hogy ha gondolkozom, rájövök, miért tette ő ezt velem. Engem nagyon elgondolkoztatott az eset. Ezek után nem is csodálkozom azon, hogy miért nem volt rajtam kívül abban az üzletben vásárló és miért választja mindenki inkább ugyanabban az utcában a kalapboltot. Én biztosan nem fogok ezek után bemenni abba az üzletbe, de szerintem mások is meggondolják, hogy hová térjenek be vásárolni. Gerencsér Tímea egyetemi hallgató NAPJAINK HUMORÁBÓL • Szájára vesz a falu Bözsi! A múlt héten egy Merci hozott haza, most meg egy hókotró... A VITÁVAL A JÖVŐT ÉPÍTJÜK Vélemény a kárpótlási erdőkről Mostanában sok bírálat éri az erdők kárpótlási privatizációját. Énről a kérdésről riporterek, szakemberek, sőt még miniszterek is úgy beszélnek, mintha az ország egész erdőállománya „vesztőhelyre” kerülne. Holott jól tudják, hogy az erdőknek csupán körülbelül 30 százaléka kerül privatizálásra. Nagy többsége tehát marad állami tulajdonban. A gazdaságok azon erdőiket jelölik kárpótlásra, amelyek általában a leggyengébbek és nincsenek egy tömbben, s még kivágásra sem érettek. Ennek az országnak jelenleg is van működő erdőtörvénye. Eszerint például fakitermelés csak erdőfelügyelőségi engedéllyel történhet, többnyire újratelepítési kötelezettséggel. A kitermelt saját fa után köbméterenként kb. 200-400 forintot kell befizetni az állami erdőalapba. Tehát az erdő nem „szabad préda”, miként ez a vitából érződik. Ez azonban nem zárja ki egy új és jobb erdőtörvény megalkotását. A viták során mindig felvetik az erdők privatizálásának leállítását. Ez lényegében nem volna más, mint az erdők ingyenes elvételének szentesítése. Ilyenkor felmerül: magántulajdonon alapuló társadalmat hirdetünk, az állampolgárnak mégsem lehet saját erdeje. Miért gondolják, hogy az egyén csak pusztítani fogja a sajátját, amikor az általa kitermelt fáért is fizetnie kell. Miért ez a nagyfokú bizalmatlanság? Gondolni lehetne arra is, hogy mennyi közösségi tulajdonban lévő községi erdő, uradalmi erdő, magánerdő került ingyenes állami tulajdonba. A tanyafelszámolás, kolhozosítás folyamán itt, az Alföldön határrészek elnéptelenedtek. Az otthagyott, gyenge homokföldet erősíteni voltunk kénytelenek. Az elmúlt évtizedekben bizonyos mérvű túlzott erdősítés történt. A vitával nyilván a jövőt építjük. Ez a fontos és nem a múlt. De a gyökerek ismerete nélkül nem látjuk az erdőt. Amikor azt harsogják, hogy egy hektár erdő 200 ezer forintot ér, akkor azt is hozzá kellene tenni, hogy az erdő kárpótlásánál nem az aranykorona-értéket kellett volna alkalmazni, hanem az erdő iménti értékét. Csak akkor látunk tisztán, ha az éremnek mindkét oldalát látjuk. Dr. Repkény István Kecskemét, Jász u. 2. Fejlesztésre fordítjuk A Petőfi Népében Fejlesztés Matáviában címmel megjelent írással kapcsolatban tájékoztatásul az alábbiakat szeretném közölni: A Matáv Rt. lehetőségeihez képest igyekszik a kor elvárásainak megfelelni. Azonban meglehetősen nehéz elegendő anyagi fedezet híján az egyre növekvő lakossági és közületi igények kielégítése. A vállalkozói szféra számára elengedhetetlenül fontos a távközlési szolgáltatás rövid időn belüli megoldása, ezért kínáltuk fel az önerős fejlesztési lehetőséget, amelynek keretében több belépési költséget kell fizetni, de ezért kedvezményeket biztosítunk. A belépési költséget a hálózat fejlesztésére fordítjuk. A cikkben kifogásolt légvezetékek valóban nem esztétikusak, viszont gyorsabban kiépíthetők, mint a földben elhelyezett kábelek. Természetesen a Matáv Rt. is csak ideiglenes megoldásnak tekinti a légvezetéket és a privatizáció után megvalósuló, várhatóan nagyobb fejlesztésekkel egy időben a légvezetékeket föld alatti kábelek váltják majd fel. Ez ügyben kérjük a lakosság türelmét és megértését. Engedi Antal, a Matáv Rt. igazgatóhelyettese, Szeged Kukahalom Nem lenne haszontalan megvalósítani a szemét szortírozását. Külföldön például két gyűjtő csak az üvegeké, egyik a barna, zöld, a másik a fehér üvegek számára. A napokban az egyik szomszédom költözött és mázsaszámra hordta az utcai szeméttároló mellé az újságpapír kötegeket. Sűrűn járják guberálók a környéket, akkor éppen nem jöttek, s hiába volt a kuka mellé téve, a szemeteskocsi gyomrába darálódon a sok papír, a lomtalanítás egyéb tárgyaival. Akkumulátorok, elemek, nem veszélytelen hulladékok keverednek a szeméttel. Tudom, nem olcsó ez, de megérné a ráfordítást, bár sok garázda, éjszakai rongáló „művét” helyrehozni így is sok anyagi áldozatot kíván az önkormányzattól. Szoborcsonkítás, buszmegálló táblájának letörése, vagy az elforgatott, balesetveszélyes közlekedési táblák, mind-mind felháborító, de egyelőre legalább a szemetelők mellett ne menjünk el közömbösen. Ny. V., Kecskemét Édesanyák! Évek óta forog a lapjuk a kezemben. Több alkalommal olvastam benne olyat, hogy a honvédelmi miniszter köszöntötte a három, vagy több fiút felnevelő édesanyákat. Én most arra szeretnék választ kapni, hogy milyen alapon választják ki ezeket az édesanyákat, akik megérdemlik, hogy köszöntsék őket, van-e valamilyen más feltétel is azon túl, hogy becsülettel felnevelte a fiait? „A bizalom éveket vár” (Olvasónk bizonyára nem pontosan emlékszik olvasmányaira. Mi ugyanis mindig azt irtuk, hogy öt, katonaidejét letöltött fiú édesanyját köszönti és jutalmazza meg a miniszter, húszezer forinttal. Közöttük viszont nincs „válogatás”, a megyei kiegészítő parancsnokság terjeszti fel az édesanyákat, s előbb-utóbb mindegyik sorra kerül. Hogy mégis pontosan mikor, az attól függ, hogy mennyi pénze van a minisztériumnak a jutalmazásra. De senki nem szokott kimaradni — a szerk.) Nincs a környéken telefon Bizodalmunk már csak magukban van, mivel egyszer már segítettek rajtunk, amikor a postaládákat közelebb hozták. Most megint volna egy kérésünk, mivelhogy itt a környéken nincs telefon és általában idős emberek laknak itt, Alsószéktóban, a Helvéciái úton kifelé a bal oldalon, vagyis a Kanyar büfé körül. Nagyon szépen megkérnénk az illetékeseket, hogy legalább a postaládák mellé tegyenek egy nyilvános telefonfülkét. Ahogy mondtam is, sok idős ember lakik erre és gyakran orvosért vagy mentőért kellene telefonálni. Ha lenne itt egy készülék, nem kellene kilométereket gyalogolni. A városban olyan sűrűn vannak a telefonok, nekünk meg itt a város szélén sehol, még háznál sincs, mivel a házak is messze vannak egymástól. Miránk, öregekre senki sem gondol? Pedig mi is tettünk az ország asztalára valamikor annyit, mint a mostani fiatalok és ők mindent kiharcolnak maguknak, mi, öregek pedig még azt se érdemeljük meg, hogy a közelünkben egy nyilvános telefonfülke legyen, amivel sokszor talán életet menthetnénk meg. Itt sokszor az utak is járhatatlanok, de addig még az ember valahogy elbotorkál, ha baj van, akár éjjel is. Nem tudom, hogy a tanyai embert miért semmizik ki? Fel tudná hívni valamelyik családtagját vagy gyermekét. Mert a mostani fiatalolóiak már van autójuk, de nekünk ilyen a környéken sincsen. Ezért kellene egy nyilvános telefonfülke. Azzal a reménnyel fejezem be, hogy talán valaki segíteni fog, mivel ez nem lehet olyan nagy összeg és nem egy emberről van szó. Előre is megköszönjük az erre lakók nevében a fáradtságot, ha valaki megpróbál rajtunk, Alsószéktó hatvan éven felüli polgárain segíteni. Tisztelettel: Horváth István (és még sokan) Még a segélyt is adóztatják Mostanság oly sok probléma van a világban, én mégis az elnyűhetetlen orvosi hálapénzről akarok beszélni, mert ez egyre bosszantóbb az egészlségügyben. Valahol ki kellene már mondani, hogy sok-sok ember munkája jelenti a beteg ellátását, mégis csak az orvosok kapják a hálapénzt. Akkor viszont a fizetéseknél kellene ezt figyelembe venni, vagy pedig letiltani a hálapénzt, ami — jól tudom — szinte lehetetlen, de valamit tenni kellene. Tudom azt is, hogy sok-sok ilyen levélnek kellene megíródni, hogy valamerre lendüljön a dolog, de nagyon sokan meggondolják még azt is, hogy telik-e a levélre, mert már az is olyan drága, hogy nem éri meg rákölteni, pláne, ha pár hozzátartozóval is levelez az ember. Az is eléggé felháborító, hogy ha valaki kénytelen segélyt kérni, még abból is levonják az adót, pedig azzal együtt sem elég semmire az a néhány forint. Azelőtt volt szénutalvány, nagyon jó volt, mert apránként fizettük ki, és volt egy kevéske tűzrevalónk. Ma már ez is megszűnt. Miért? Nem mindenki lakik emeletes házban, sokaknak kellene még a tüzelőutalvány. Lehet, hogy potyára adom fel a levelem, de félek aláírni, mert könnyen repülhetek és hát a férjem már régóta munkanélküli, nem engedhetem meg magamnak én is ugyanezt, elég baj, hogy sokat vagyok beteg. Köszönöm, hogy kiönthettem a szívemet, amire már hónapok óta készülök. Kérem nevem mellőzését és maradok továbbra is hűséges olvasójuk. Maradjon az újságjuk továbbra is ilyen jó. Tisztelettel: L. S.-né Megérdemelt jutalom? Aki nyitott szemmel és füllel jár a mai világban és szűkebb hazánkban, Magyarországon, s ezen belül városunkban is sok-sok igazságtalansággal találkozik nap mint nap. A november 18-ai Petőfi Népében megjelent két írás, aminek tartalma engem nagyon felbosszantott. Az egyik címe: Le kell zárni a kecskeméti aluljárót? A másik írás címe: Vezetők jutalma. Miközben Kecskemét útjai „szinte az országban a legsíkosabbak, a hómunkások felvétele azért nem lehetséges, mert nincs meg rá a pénzügyi fedezet” — hangzik a gyönyörű mondat. Ugyanazon az oldalon a másik írás közli, hogy Merász József polgármester bruttó 96 900, Ivanics István 87 200, és Hideg Antal szintén 87 200 forint pénzjutalmat kapott. Ezt olvasva akaratlanul is az jutott eszembe: valóban megérdemelten kapott e három ember ekkora pénzösszeget — 271 300 forintot — jutalomként? S ennyi pénzből vajon hány hómunkást tudtak volna felvenni, megkönnyítve a város lakóinak közlekedését, s csökkenteni a balesetveszélyt? Mosfvolvasom a KTV hirdetését, hogy napi nyolcórás műszakban nettó 320 forintért hómunkásokat vesznek fel. Hol itt az igazság? Egy „naiv” olvasó Egy becsületes megtalálóról Egyik nemrégi lapszámukban közölték, hogy örömmel adnak helyet, ha arról kapnak hírt, hogy az elveszett értékeket becsületes emberek visszaadják. Kérem, segítsenek örülni. Égy szombat éjszakán barátommal autóval érkeztünk a kecskeméti Kenderessy utcai házunk elé. Sok csomaggal. Távozása után több fordulóval vittem be a csomagokat, s csak reggel vettem észre, hogy egy nagy bevásárlószatyor hiányzik. Benne volt a levéltárcám, összes okmányom és 5 200 forint pénzem, de legalább ilyen értékben egyéb tárgyak is. Telefon a barátomnak, hátha a kocsiban maradt. Nem maradt. Teljes reménytelenségem közben megszólalt a kapucsengő. Egy áltálán soha nem látott férfi állt ott, s közölte, Márkli Jánosnak hívják és a Jósika utca 4.-ben lakik. Kérdezte, nem veszett-e el valamim. Alaposan kikérdezett, majd közölte, hogy nála van a csomag, amit magával hozott. Elmondta: a korai órákban sétálni szokott a környéken, egészségi okból, és a kapunkban egy csomagot látott. Felvette és otthon látta, fontos és értékes okmányok vannak benne. A meglepetéstől szóhoz sem jutottam. Felocsúdva, a becsületes megtalálónak járó jutalmat akartam adni, de nem fogadta el. Mint mondta, a személyi okmányaimból látta, hogy nyugdíjas vagyok, ő is az, így tudja, hogy nem bővelkedek pénzben. Végül még a sokszor ismételt köszönetemet is elhárította, mondván, természetesnek tartja, hogy a csomagot visszahozta. Hát ilyen ember Márkli János. De jó is lenne, ha mindenki ilyen lenne. Á. V., Kecskemét 7 Címünk: 6000 Kecskemét, Szabadság tér 1/A Kettőt fizet — egyet kap! Érdekes levelezésben állok a BONJUR Divat (Budapest, Pf. 315) ügyintézőjével. Illetve, én írok és ők nem válaszolnak. A problémám a következő: Megrendeltem náluk két darab diétás fazekat, fizettem érte 6 293 forintot, noha a a TVR-Hét november 14-ai, 45. számában két darabot 3 098 forintért hirdettek. Tehát az általam kifizetett összeg is őrületes. A vicc az, hogy ezért a pénzért a csomagban egy darab edény volt. Nem is lehetett több, mert a csomag mérete ezt nem tette lehetővé, a kettő bele sem fért volna. így egyszerűsítették le a dolgot, hogy kettőt fizettem és egyet kaptam. Azóta hiába írok, hiába bizonygatom, hogy a csomagon lévő címke és a doboz mérete bizonyítja az igazamat, a világon senki nem válaszol. Mintha ez a cég nem is lenne. De a pénzemet kicsalták. A papíron azért van egy név: Fürjes János, a BONJUR Divat Katalógusáruház igazgatója. A számlán még egy név: Lugosi Orsolya. Kérem, hogy a levelemet közöljék, ha lehet, remélem, hogy az én hülyeségemből mások is tanulnak és nem rendelnek ettől az áruháztól. Még egy kérés: a nevem és a címem ne közöljék, nem lenne jó, ha a környezetem rajtam nevetne, bár szégyenkezni nem nekem kell. Étkeztetés Rendszeres olvasója vagyok a Petőfi Népének és valóban sokszor felháborító esetekről tudósítanak bennünket. Ilyen volt Nagy Ágnes írása is a diákétkeztetésről. Megdöbbentő, hogy olyan magas befizetési árak mellett a gyerek éhen megy haza az iskolából. Én csak arról tudok írni, amiről saját magam meggyőződök, vagy amiről számtalan szülőtől, gyerektől hallok. Nevezetesen, hogy nagyon kevés a menza. Nem is tudom, hogy miért. De például Kecelen, Imrehegyen az irodai, tanácsi dolgozók a menzára járnak étkezni, de van olyan is, aki hazahordja az ebédet. Ha már egyszer iskolai, óvodai konyha, akkor az talán maradjon is az, és ne vegye el a gyerekek elől senki, mert van vendéglő, bár, bisztró, étterem, ahol befizetheti minden irodai ember. Nem irigységből írom ezeket, természetesen, de nem tartom helyénvalónak az ilyen megoldásokat. R. L.-né, Kecel Nem vagyok azonos Mint a lap hűséges olvasója, anynyira szeretem a Petőfi Népét, hogy ide, a gyönyörű budai szociális otthonba is járatom, mert mint igazi kecskeméti, nem tudnám nélkülözni. Egy nagy kérésem van, ha lehetne teljesíteni, nagyon boldog lennék. Salamon József vagyok, Kecskeméten születtem 1915. március 31-én. Tehát nem vagyok azonos a kedves lapomban szereplő másik Salamon Józseffel, aki bűncselekményt követett el és ezért írtak róla. Én is a közelben laktam több mint negyven évig és sokan ismernek. Salamon József, Budapest Szerb Antal utca 13-17. Árpádházi Sz. Erzsébet Otthon Az oldalt szerkesztette: Gál Sándor
