Petőfi Népe, 1993. november (48. évfolyam, 254-280. szám)

1993-11-15 / 266. szám

— A problémának ez a megközelí­tése - attól tartok - téves. A magát szocialistának és kommunistának tartó totalitárius, igazságtalan rend­szer elleni küzdelem jogos volt. De az is igaz, amit XIII. Leó pápa állít, hogy ebben a rendszerben is vannak igazságmagok. Nyilvánvaló, hogy ezeket nem kell megsemmisíteni. Manapság objektív és gondos konf­rontációra van szükség, amelyet a megkülönböztetés eleven érzékének kell kísérnie. A szélsőséges kapitalizmus bármi­lyen formájának védelmezői több­nyire nem ismerik fel a kommuniz­mus által megvalósított jó dolgokat sem, mint például a munkanélküliség elleni harcot vagy a szegényekről való gondoskodást. De az állam túl­zott protekcionizmusa, gyámkodása negatív tényezőket is teremtett. Megszűnt a magánkezdeményezés, a semmittevés és a passzivitás hódított teret. A rendszerváltozás az embere­ket felkészületlenül találta. Nem vol­tak képesek arra, hogy önerejükből harcoljanak, mert elszoktak a szemé­lyes felelősségvállalástól. Bár ugyanakkor voltak olyanok is, akik mindjárt nagy kezdeményezőképes­séget mutattak gazdasági téren, és kihasználva a kezdeti tétovaságot, nem mindig törvényes, becsületes úton jutottak gazdagsághoz. E sze­mélyek többsége a volt nomenkla­túra tagjai közül került ki. Látjuk tehát, hogy rendkívül ne­héz az átmenet egyik rendszerből a másikba. Az ár, amit fizetni kell érte - a munkanélküliség, a szegénység és nyomor —, igen magas.- Vilniusban a kommunisták és az ellenzék ellentéteire utalva a Szentatya ezt mondta: „Sem győz­tesek, sem legyőzöttek”. Tehát a kommunistákkal kapcsolatban ki­jelentette, hogy meg kell győződ­niük vétkeikről, és őszinte megté­résről kell tanúskodniuk. Gyakor­latilag tehát nemet mondott a kommunistákra?- Igen, azt akartam mondani, hogy meg kell térniük, és számot kell ad­niuk a múltról. De erre nem min­denki hajlandó, sem Lengyelország­ban, sem más országokban. Ä- Szentatya, nagy alázattal kér­dezem: úgy tetszik, mintha jobban ellenezné a kapitalizmust, mint a kommunizmust...- Most újból megismétlem, amit eddig mondtam, és amit jól összefog­lalnak a lengyel költő, Mickiewicz szavai. „Ne büntesd meg a vak kar­dot, hanem inkább a kezet, amely azt forgatja.” Azt gondolom tehát, hogy a jelenségek okait kell kutatnunk, és véleményem szerint a ma Európát és a világot gyötrő számos szociális és emberi probléma gyökerénél a kapi­talizmus eltorzulásainak megnyilvá­nulásai húzódnak meg. Természetesen a kapitalizmus ma nem ugyanaz, mint XIII. Leó korá­ban volt. Átalakult, és ez részben a szocialista eszmék érdeme is. A ka­pitalizmus ma különbözik a korábbi­tól. Szociális törlesztési alapot hozott létre, a szakszervezeteken keresztül szociális politikát valósított meg. Az állam és a szakszervezetek ellenőrző funkciót gyakorolnak. De a világ egyes országaiban még ma is majd­nem a múlt századi, fék nélküli kapi­talizmus a jellemző.- Hogyan fejlődik a párbeszéd a katolikus és az ortodox egyház kö­zött? A Szentatya Vilniusban már jelképesen kezet nyújtott az orto­dox egyháznak.- A moszkvai patriarchátus képvi­selője, aki kísérőm volt a balti álla­mokban, ezt mondta nekem: Tudnia kell, hogy a kommunizmus elsősor­ban minket károsított meg súlyosan. Ez igaz is, mert a katolikusok is sokat szenvedtek, de csak kisebb mértékben, mert azokon a területe­ken kisebbségben élnek. A Szovjet­unióban végbement kemény vallás­üldözés nyomán az orosz ortodox egyház súlyos károkat szenvedett, és ma meg kell találnia annak az útját, hogyan szerezze vissza híveit. A múltban az orosz állam ortodox ál­lam volt. Az orosz nemzeti önazo­nosság az ortodoxián alapult. Az orosz nép történelme teljes egészé­ben a keleti - először görög, majd szláv - ortodoxiához kapcsolódik. Az orosz ortodox egyházzal való kölcsönös kapcsolatainkban van né­hány olyan probléma, amelyet tisz­tázni kívánunk, és meg akarunk ol­dani az ökumenikus párbeszéd elvei szerint. Itt szeretnék röviden utalást tenni szívemhez közel álló két kérdésre. Az első a volt Szovjetunió területén felállított latin egyházmegyékre vo­natkozik. Olyan egyházmegyékről van szó, amelyek a múltban már lé­teztek, és amelyeket a kommunista rezsim törölt el. így a latin szertar­tásé katolikusok hosszú évtizedeken át püspökök nélkül maradtak. Nagy igazságtalanságról volt szó, amelyet most orvosolni kellett. És itt van a görögkatolikus egyház is, amely a kommunista rezsimtől különösen sú­lyos üldöztetést szenvedett el, de amely mindig hűséges maradt az apostoli székhez. Ma - miután annyi éven át nem működhetett szabadon - megkezdte egyházi struktúráinak új­jáépítését. Biztos vagyok abban, hogy minden felmerülő problémát meg lehet és meg kell oldani a szere­­tetben és igazságban, az ökumenikus párbeszéd által.- Szentatya, milyen módon befo­lyásolja a pápát az, hogy lengyel?- Ott nőttem fel, tehát magammal hoztam az egész lengyel történelmet, kultúrát, tapasztalatot és nyelvet. Ma is lengyelül írok. Az anyanyelv ugyanis pótolhatatlan. Mivel olyan országban éltem, amelynek sokat kellett harcolni a szabadságért, amely ki volt szolgáltatva szomszé­dai aggressziójának, meg tudom ér­teni a harmadik világ országait, ezt a másik fajta, főleg gazdasági függést. Sokszor beszéltem erről az afrikai vezetőkkel. Megértettem, mi a ki­zsákmányolás, és azonnal a szegé­nyek, a kisemmizettek, az elnyomot­tak, a társadalom peremére szorultak és védtelenek oldalára álltam. A vi­lág hatalmasai nem mindig néznek jó szemmel egy ilyen pápát. Néha rossz szemmel néznek rá, még az erkölcsi elvekhez kapcsolódó kérdések miatt is. Szabad jelzést kérnek például az abortusz, a fogamzásgátlás, a válás számára. Amit pedig a pápa nem ad­hat meg, mivel feladata - amelyet Is­ten bízott rá - az, hogy megvédje az emberi személyt, méltóságát és alap­vető jogait, amelyek között a legfőbb az élethez való jog.- Szentatya, az emberek - bizo­nyos aggodalommal - azt kérde­zik, milyen Európa felé haladunk? Megnyugtatná őket?- Egyszer egy politikus a követ­kezőket mondta nekem, ami nagy ha­tással volt rám: „A berlini fal össze­omlása főleg nekünk, Nyugat-Eu­­rópa számára probléma, mert eddig ez a fal megvédett bennünket. Béké­ben, nyugodtan éltünk, dolgoztunk és meggazdagodtunk. Most egész Kelet-Európára oda kell figyelnünk, és aggódhatunk, hogy mi történik ott, különben az egész ránk omlik.” Nagyon érdekesnek találom ezt a megfigyelést. Egyébként ezt meg­erősíti az is, ami a balkáni háborúval történik. Az Európai Közösség ön­magába zárkózik, és túlságosan kö­zömbös, kevéssé hatékony a prob­léma megoldásában. így a pápa és a Szentszék aggódó felhívásai a béke érdekében pusztába kiáltott szóvá válnak.- Hogyan tud hozzájárulni Ke­­let-Európa annak a nagy Európá­nak a kialakításához, amelyet ön mindig szorgalmazott?- Mindenekelőtt ezeknek a nem­zeteknek az önazonosságával. Olyan európai nemzetekről van szó, ame­»II. János Pál a magyar hívek körében. 1 A pápa megáldja a magyar hívek tízezreit. lyek a kommunista rezsimek által rá­juk erőszakolt átalakulások ellenére megőrizték sajátos identitásukat. Ta­lán egyenesen megerősítették azt az önfenntartási ösztönnek köszönhe­tően. Mindez vonatkozik Lengyelor­szágra, de a többi kelet-európai or­szágra is. Ez az önazonosság külön­féle módon és mértékben, különböző fokon jelenik meg. Csakhogy alapvetően minden or­szágban valódi küzdelem fejlődik ki a proletár internacionalizmus és a nemzeti önazonosság között, ame­lyet mindenáron ki akartak irtani. Ázt mondták, a munkásnak nincs ha­zája, mert hazája a munkásosztály. A végén azonban nyilvánvalóvá vált, hogy ez az osztályharcot és osztály­diktatúrát hirdető ideológia nem tudta legyőzni a nemzeti tudatot, nem tudta legyőzni a vallási tudatot, az ember vallási dimenzióját sem. A nemzeti önazonosság és a vallási önazonosság mértébe érintetlen ma­radt, sőt bizonyos értelemben meg­erősödött.- Egyrészt tehát itt van a fejlett Nyugat, amely azonban - ahogy ön, Szentatya, gyakran megjegyzi - túlságosan a gazdasági kérdésekre figyel. Másrészt itt van a volt kom­munista Európa, amely a szenvedé­sek következtében ma még talán kevésbé felületes. Ha ez a két Eu­rópa közeledik egymáshoz, melyik nyer többet?- Azon kellene inkább gondol­kozni, hogy melyik veszít többet. Én azt hiszem, hogy Kelet-Európa veszí­tene többet, ami önazonosságát illeti. Keleten megőriztek egyfajta emberi dimenziót. Talán ez volt az egyik oka annak, amiért 15 évvel ezelőtt éppen Lengyelországból választottak pápát. Bizonyos értékek Keleten kevésbé homályosultak el. Ha valaki olyan rendszerben él, amely programszerűen ateista, mint például Lengyelország, jobban ész­reveszi, mit is jelent a vallás, észreve­szi, amit nem mindig lát meg Nyuga­ton. Vagyis, hogy Isten az ember mél­tóságának forrása, a legvégső, egyet­len, abszolút forrás. A kelet-európai ember mindezt jobban észrevette. Gondoljunk például a Gulag-sziget­­csoport foglyára, Szolzsenyicinre. Nyugaton az emberek ezt nem látják ennyire világosan, hanem csak egy bizonyos pontig, mert a nyugati em­ber lelkiismerete nagyrészt elvilágia­­sodott, és gyakran a vallást mint va­lami elidegenítő dolgot éli meg.- A 2000. év hajnalánál tartunk. Ha a Jóisten is úgy akarja, ön lesz az a pápa, aki az emberiséget átve­zeti a második évezredből a har­madik évezredbe. Milyen gondola­tokat ébreszt önben ez a dátum, amely még inkább meghatvá­nyozza az emberiség jövőjére vo­natkozó kérdőjeleket?- Az egyház, a kereszténység sajá­tos nézőponttal, igen világos távlattal tekint a világ végére. Ebben a távlat­ban az ezredik vagy a kétezredik év ugyanolyan dátum, mint a többi. Másrészt mégis igen fontos ez a dá­tum, mert Krisztus kétezer évvel ez­előtt született. Azóta az egyházon, apostolain, tanítványain, misszioná­riusain keresztül jelen van és műkö­dik az emberiség történelmében. A ,i második évezred végén lelkiisme­­ret-vizsgálatot kellene tartanunk, és megkérdeznünk: hol tartunk, Krisz­tus hová vezetett el bennünket? Hol tértünk le az evangélium útjáról? Ez olyan téma, amelyet nyilvánvalóan mélyebben kell elemeznünk.- Denverben elhangzott kijelenté­sei között ez is szerepel: az evangéli­umot nem szabad magánügynek te­kinteni. Azt jelenti ez. hogy a katoli­kusoknak politikai szerepet kell ját­szaniuk abban a társadalomban, amelyben élnek?- Természetes, hogy a kereszté­nyek, mint minden állampolgár, részt vehetnek és tevékenykedhet­nek a politikában. Ezzel a tevé­kenységgel ölt formát saját hitük és a társadalmi élettel kapcsolatos fel­fogásuk. Milyen jogcímen szorít­hatnák őket a háttérbe?- Igen, vannak olyan irányzatok, amelyek arra törekszenek, hogy a ke­reszténységet a magánéletbe szorít­sák vissza, és a keresztényeket hallga­tásra kényszerítsék. Az evangélium nem szűnik meg az ellentmondás jele lenni.- A torinói szociális hétre kül­dött üzenetében az állam egysége értékének megerősítéséről beszél.- Bármilyen kérdésben nyilatko­zom, igyekszem elkerülni a részrehaj­lást. Az elvek síkján közelítem meg a kérdést. Ez az egyház küldetése is. Az elkötelezett világi keresztények fel­adata, hogy ezeket az elveket megva­lósítsák a közéletben, hogy ezeket az elveket kamatoztassák a mindenna­pok teendői során, a családi életben, a közgazdaságban és a politikában.- VI. Pál kiadatlan naplójában arról vall, hogy az egyházfő rend­kívül magányos, és végül egyedül kell meghoznia a legfontosabb dön­téseket is. Önről, Szentatya, nem az a benyomásunk, hogy magányos volna. De engedje meg, hogy mégis megkérdezzem: olykor nem érzi úgy, hogy egyedül van?- Valóban nem érzem magam ma­gányosnak. Bizonyára ez egyéniség kérdése is, meg valóban sok szemé­lyes barát közelségét érzem. A dönté­seket sem egyedül hozom. Kollegiá­lisán együttműködöm a püspöksé­gekkel, a római kúriával. Amikor például a püspökök ad limina látoga­tásra érkeznek, igyekszem többször is találkozni velük. Együtt misézünk, meghívom őket ebédre. Ezek igen ér­tékes alkalmak arra, hogy eszmecse­rét folytassunk, beszélgessünk, vitat­kozzunk egymással. Ez a kollegiális együttműködés kiváltsága, ahogy a II. vatikáni zsinat is emlékeztet rá.- Szentatya, ön vezet-e naplót?- Nem. Annyi mindennel kell tö­rődnöm, túl sok a dolgom. • II. János Pál- A pápák nem szoktak interjút adni. Az egyháznak és a világnak szánt mondanivalójukat encikli­­kákon, apostoli buzdításokon ke­resztül fejtik ki. Az aranyszabály ma is érvényes, de II. János Pál pápa esetében már tanúi lehettünk néhány kivételnek. Ismeretes pél­dául, hogy repülőútjain nyilatkoza­tot ad a kíséretében utazó újságí­róknak. Most egy újabb kivétel tör­tént - állapította meg a vatikáni rádió a La Stampa című olasz napi­lap november 2-i számában közölt interjújáról. A pápa a lengyel származású Jas Gawronsky újságírónak, az Euró­pai Parlament képviselőjének nyi­latkozott. Gawronsky és a szenta­tya ismeretsége régi keletű. Egy al­kalommal például édesanyjával együtt vendégül láthatta a pápát. Gawronsky eljuttatta a szentatyá­hoz Európa és II. János Pál című készülő könyve egy fejezetét. A pápa válaszul meghívta az újságí­rót vacsorára, amelyet interjú kö­vetett. Ebben a beszélgetésben a szentatya vall pápasága 15 évéről, a kommunizmusról, a volt kommu­nista országok problémáiról, kifejti véleményét a szélsőséges kapita­lizmusról, Kelet-Nyugat kapcsola­tairól és korunk más időszerű kér­déseiről. De az interjúból kirajzo­lódik a pápa — mint ember — arca is - hangsúlyozza a vatikáni rádió. Gawronsky első kérdése a Balkán­félsziget háborújára és az Öböl-há­borúra vonatkozott:- Hogyan kell értelmeznünk, amikor ön, a Szentatya humanitá­rius beavatkozásról beszélt a Bal­kán-félszigeten dúló háborúval kapcsolatban? Valamiféle katonai beavatkozásról lenne szó, illetve Kuvaittól Jugoszláviáig volt valami fejlődés a háborúról vallott felfogá­sában?- Nem katonai beavatkozásról be­széltem, hanem arról, hogy agresszió esetén meg kell akadályozni a táma­dót abban, hogy támadjon. Az egy­ház hagyományos felfogása szerint csak a védelmi háború megengedett. Minden népnek joga van ahhoz, hogy védekezzék. Ezt az elvet már Szent Ágoston is hirdette, és a II. Vatikáni Zsinat megerősítette. Ami Kuvaitot illeti, az Öböl-háború esetében a probléma másként merült fel. A háború máso­dik szakaszában ugyanis már nem védelmi, hanem büntető jellegű há­borúról volt szó, és vallásháborúnak akarták feltüntetni. Mindebből vilá­gosan következett a szentszék állás­pontja, amely mindig összhangban áll az előbb ismertetett elvekkel és a nemzetközi közösség iránti sajátos hivatásával. A Balkán-félszigeten a helyzet kü­lönböző. Látjuk, hogy a volt Jugo­szláviában a kommunizmus bukása együtt járt a nacionalizmus újraéle­désével, amelyek erőszakba sodorják a népeket, és kimondhatatlan szen­vedéseket okoznak annyi ártatlan embernek. A szentszék álláspontja ebben a helyzetben mindig ez volt: el kell kerülni a testvérháborút. Kez­detben, mikor Szlovénia, Horvátor­szág és Bosznia referendummal dön­tött függetlenségéről, akkor ehhez tökéletesen joga volt. Akkor még meg lehetett volna őrizni a békét, tárgyalásokra lett volna szükség, új megoldások keresésére, például egy újfajta konföderáció létesítésére. Sajnos a dolgok más irányban fejlőd­tek.- Szentatya, népszerűsége ma úgy tűnik nagyobb, mint pápasága kezdetén volt. Egyedülálló ered­mény ez, amikor olyan személyről van szó, akinek 15 éve hatalom van a kezében. De nem hiányoznak a bírálatok sem, még az ön Lengyel­országa részéről sem. Miként ma­gyarázza ezt?- Való igaz, hogy ma Lengyelor­szágban a médiumok és egyes ideo­lógiai irányzatok próbálják kedve­zőtlenül feltüntetni a pápát. Ez a stra­tégia azonban egyáltalán nem tük­rözi a katolikus nép legmélyebb ér­zelmeit. Le kell lepleznünk, mi is rej­lik e kritikus irányzat hátterében. Vé­leményem szerint a problémát az Eu­rópába lépés téves felfogása jelenti. Utolsó, 1991-es lengyelországi láto­gatásom során és más alkalmakkor is foglalkoztam ezzel a kérdéssel. Nyilvánvaló, hogy nem vagyok az Európába lépés ellensége, de azt nem helyeslem, hogy e kísérletből való­ságos bálványt, hamis bálványt fa­ragjanak. E terv szorgalmazói úgy képzelik el, hogy a propaganda ere­jével Lengyelországban egy ultrali­berális fogyasztói szellemű, értéke­ket nélkülöző rendszert vezetnek be. Mellesleg Lengyelországnak nincs szüksége arra, hogy belépjen Európába, mert már Európában van, Európa közepén. Fontos, hogy sajá­tos értékeivel tartozzék Európához, ne alkalmazkodjék bírálat nélkül, vakon a nyugati felfogáshoz, ne szívja magába azt, ami a legrosz­­szabb.-Sokan gondolják azt, köztük Lech Walesa is, akivel néhány hét­tel ezelőtt beszéltem, hogy ön döntő szerepet játszott a kommu­nizmus bukásában. Mit gondol er­ről?- Én azt gondolom, hogy ha léte­zett ez a döntő szerep, akkor az a ke­reszténységé volt összességében. Azé a vallásos és erkölcsi üzeneté, amely eltéphetetlen szálakkal kötő­dik az emberi személy jogainak vé­delméhez. Én nem tettem mást, mint azt, hogy erre emlékeztettem. Azt ismételtem szüntelenül, hogy tiszte­letben kell tartani a vallásszabadság és minden más emberi szabadság alapelveit.- Hogyan arathatott akkora si­kert a történelem során a kommu­nizmus, és mivel magyarázza azt, hogy olyan erőről van szó, amellyel egyes nyugati országokban még ma is számolni kell, miközben máshol, például Litvániában és Lengyelországban szabad válasz­tások útján ismét hatalomra ju­tott?- Századunkban a kommunizmus térhódítása egyfajta válasz volt a ka­pitalizmus mindannyiunk által jól ismert túlzásaira, féktelenségére. Elég, ha fellapozzuk a szociális en­­ciklikákat, főként az elsőt, amelyben XIII. Leo pápa lefesti kora munkása­inak helyzetét. Marx is leírta ugyan­ezt a maga nézőpontjából. Az ultra­liberális kapitalizmus elveiből kifo­lyólag a szociális helyzet minden kétséget kizáróan súlyos volt. E va­lóság ellenhatásaként egyre több kö­vetőre talált a kommunizmus, nem­csak a munkásosztályban, hanem az értelmiségiek körében is, akik közül sokan az életminőség megváltoztatá­sában reménykedtek. Ez késztette az értelmiségieket például Lengyelor­szágban is arra, hogy együttműköd­jenek a kommunista hatóságokkal. Később, egy bizonyos ponton ráéb­redtek, hogy a valóság eltér attól, amit gondoltak. A bátrabbak, az őszintébbek kezd­tek eltávolodni a hatalomtól, sőt az ellenzék soraiba álltak.- Mivel magyarázható, hogy néhány volt kommunista ország­ban a kommunisták újra hatalmon vannak?- Ezen a ponton tisztáznunk kell néhány kérdést. Nem arról van szó, hogy a kommunisták mint olyanok visszatértek a hatalomra, hanem in­kább egyfajta nem is túlságosan meglepő visszahatás ez az új kormá­nyok tehetetlenségére, eredményte­lenségére. Az elmúlt 50 évben egye­dül a kommunista politikai vezető ré­teg létezhetett. Egyedül ők ismerték a politika, a parlament működését. A többiek, azok, akiket ma centrum­nak vagy jobboldalnak szoktak ne­vezni, nem voltak felkészülve a kormányzásra, mivel korábban erre nem volt lehetőségük. Lengyelor­szágban, például a szolidaritás idején ellenzékként erősek és egységesek voltak, viszont most megosztottak. Egy kicsit egyfajta ősrégi lengyel jel­lemhiba, túlzott individualizmus, amely a szociális politikai élet meg­osztottságához, széttöredezettségé­hez vezet. Erősek az ellenzékiség­ben, de nem a kormányzáshoz szük­séges építő javaslatokban.- Szentatya, ön energikusan és szenvedéllyel küzdött a kommu­nizmus ellen. Most a volt kommu­nista országokban erkölcsi válság uralkodik, terjed a kábítószer és a prostitúció, s a volt Jugoszláviában a civilizáció fogalmát megalázó há­ború dúl. Olykor nem vonja két­ségbe, hogy érdemes volt-e egyálta­lán megdönteni a kommunizmust? 1993. november 15., hétfő PETŐFI NEPE AMI EDDIG NEM VOLT SZOKÁS A VATIKÁNBAN — EGY KIVÉTELES BESZÉLGETÉS A PAPAVAL II. János Pál a nagyvilág eseményeiről

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents