Petőfi Népe, 1993. szeptember (48. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-06 / 207. szám
1993. szeptember 6., hétfő PETŐFI NÉPE 5 A Platán lakóit szégyellik az utcára vinni? Nem tartozom azok közé, akik rendszeresen figyelik, mire költ egy-egy település önkormányzata, hogyan áll a költségvetése. Vannak azonban az életnek olyan területei, melyből mindenféle alapos tanulmányozás nélkül lemérhető, mennyire éreznek felelősséget a község vagy város vezetői az ott lakó állampolgárok komfortérzetéért. A gondoskodás milyenségéről azonban leginkább azoknak az embereknek az életminősége, életkörülményei árulkodnak, akik a legkiszolgáltatottabbak. Ilyenek az állami gondozásba kényszerült gyerekek, magányos öregek, mozgáskorlátozott vagy szellemi fogyatékos emberek, s a betegek. Ok tudnak a legkevésbé változtatni saját erejükből helyzetükön, nagyon is másokra utaltak, csupán a náluk erősebb és egészségesebb emberek jószándékára, emberségére hagyatkozhatnak. Ezért döbbenetes, ha az amúgy is hátrányos helyzetben élő, az egészségesekkel versenyre kelni nem képes embertársaink — emberség vagy pénz híján? — szerencsétlen körülmények közt élnek. Ilyen meghökkentő, szomorú tapasztalásom volt a kecskeméti Platán Otthonban, ahová egy véletlen folytán jutottam be fotóriporter kollégámmal. Tiltakozása ellenére leltárba vették Hogyan történt? Az esetről akkoriban részletesen tudósítottam lapunk hasábjain. A Tiszakécskén élő, állami gondozásban lévő, de nevelőszülőnél lakó 20 éves Szilviát a Gyivi határozata alapján szociális otthonba akarták helyezni. A lány azonban ragaszkodott idős nevelőszülőjéhez,. s nem volt hajlandó elhagyni a házat. Ezért a Gyivi munkatársai rendőröket hívtak, s szinte erőszakkal a Platánba hurcolták a lányt. Mindezt azzal magyarázták, hogy Szilvia önálló életre alkalmatlan, s ha meghal az idős mama, nem lesz, aki a lányról gondoskodjon. Valóban, Szilvia epilepsziás, gyógyszereket szed, de ez nem zavarta abban, hogy dolgozzon a helyi szociális foglalkoztatóban. Nos, mi még azon a napon, amikor elvitték a lányt, kollégámmal a fent említett otthonba mentünk. Az intézményben megdöbbenve tapasztaltuk, hová is került Szilvia. A folyosón járkáló, s bennünket kíváncsian körülvevő lakók bizony jóval betegebbeknek tűntek Szilviánál. Egyikőjük kitartóan fotóriporter kollégám táskájába kapaszkodott, s el nem akarta engedni. A másik a nyakamat szorongotta, karomat simogatta, miközben társai, mint az árnyék követtek bennünket, idegeneket. Szilvia az egyik szobában, ahol rajta kívül még két lány tartózkodott, összekuporodva a vaságyon • A Platán folyosója nem éppen meleg otthonra emlékeztet. feküdt. Jöttünkre felült, felragyogott az arca, s könyörögve kérte, vigyük vissza igazi otthonába. Ez azonban nem volt egyszerű, hiszen addigra — a szó szoros értelmében — leltárba vették a lányt. Attól a pillanattól kezdve, hogy átvették a Gyivitől, s beírták nevét az intézet könyvébe, a Platán lakójává vált, s az ott dolgozó nővérek, ápolók feleltek érte. Nehezítette a helyzetet, hogy Szilviának — mivel otthonról egyetlen ruhadarabot nem hozott magával — a gyermekvédő intézet egy doboz tiszta új ruhát vásárolt, s azt a lánnyal együtt az otthonnak adta át. — Mit mondtak, mi lesz veled itt? — kérdeztem a lányt, aki így felelt: — Nem szólt senki semmit. Csak gyógyszert kaptam, mert rohamom volt. Ekkor találkoztam egy másik fiatal lánnyal, Tündével, akinek a sorsa Szilviáéhoz hasonlóan alakult. Őt is az idős nevelőszülő halálát megelőzve hozták a Platánba. Szomorú szemekkel, riadtan ült a szobájában, a kinti hangokra össze-összerezzent. Halkan, félénken, de igen értelmesen elmesélte élettörténetét, s arra a kérdésemre, hogy miért nem képes önálló életre, így válaszolt: — Nem tudok bánni a pénzzel. Hogy mi lett Tündével, az otthon lakója maradt vagy máshová került, nem tudom. Szerencsére Szilviát sikerült elvinnünk. Könyörgésünkre az akkor ügyeletes főnővér szabadságra engedte az aznap bevitt lányt, akinek többé vissza sem kellett mennie. Azóta is nevelőszülőjével él Tiszakécskén. Rajta kívül azonban jó néhányan maradtak, s mai napig a Platán Otthonban töltik napjaikat. Hogyan? Meleg otthon vagy rideg börtön? • A szobában lévő szekrények esetleg lomtárnak használhatók. Míg Szilvia ügyét intéztük, volt alkalmam alaposabban szétnézni, s beszélni az ott dolgozókkal. Abban az épületben, ahol mi jártunk, mintegy száz ember él a 18 évestől az aggastyánig, az ép elméjűtől az idiótáig, köztük nyomorék és vak ember. Talán egyetlen közös vonásuk, hogy — szaknyelven szólva — alkalmatlanok az önálló életre. Két-, három-, négyágyas szobákban laknak, melyekben a vaságyakon kívül más nemigen található. Hogy miért kopárak a falak, miért nincs semmiféle díszítés, miért nincsenek olyan tárgyak, melyek otthonosabbá varázsolnák a szobákat? Az ápolók ezt így magyarázták: sajnos, leszaggatnák, tönkretennék a lakók. Valóban, a viszonylag ép elméjű emberek igényelték is az otthonosságot, s maguk szépítgették szobájukat személyes tárgyakkal, fényképekkel, hímzett párnákkal, térítőkkel. Ilyen azonban alig akadt. Az egész épületet a sivárság, ridegség jellemezte, s inkább hasonlított börtönhöz, mint barátságos, meleg otthonhoz. Hogyan telnek a mindennapok? A legbetegebbek, az idióták szinte csak vegetálnak. Van köztük olyan, aki egész nap ostort pattogtat, s olyan, aki kavicsot rágcsál. A értelmesebbeknek a klubszobában, mely hasonlóan kopár a többi helyiséghez, foglalkozást tartanak: rajzolnak, legóznak, s a tél kivételével kinn dolgoznak a többholdas kertben. S mi vár az olyan lányokra, mint Szilvia? Az ápolók szerint nem kell egy év, s leépülnek, olyanná válnak mint a többiek. Ritkán sétálni viszik őket a városba. Tulajdonképpen ez az egyetlen alkalom, hogy ezek a bezárt emberek találkoznak a külvilággal. S miért csak hébe-hóba kerül erre sor? Az egyik ápoló — aki tudomásom szerint már nem a Platán dolgozója — így panaszkodott: — Higgye el, szégyellünk az utcára menni velük, mert ezeknek az embereknek nincs rendes ruhájuk. Egy alkalommal, amikor sétára indultak a városba — mesélte az ápoló —, kollégája saját lábáról húzta le a zoknit, hogy odaadja az egyik hiányos öltözetű lakónak, hiszen mit szóltak volna a járókelők? De ez nem kivételes eset, így van ez mindig. Nem tudják őket rendesen felöltöztetni, s inkább maradnak az intézetben. • A Platán Otthon lakói. Ők személyes tárgyakkal, fényképekkel, díszpárnákkal megpróbálták barátságom sabbá varázsolni szobájukat. Senkinek nincs saját ruhája? De miért van ez így? Hiszen hallani, hogy különböző adományokat, köztük ruhaneműt is kapnak a szociális otthonok az egyházaktól, magyar és külföldi karitatív szervezetektől. S mint kiderült, maguk a hozzátartozók is visznek az intézetbe mhát, s az otthon is nemegyszer vásárol ruhaneműt. Hová lesznek ezek? A legnagyobb gond — magyarázta az eynlített ápoló —, hogy ezeknek a ruháknak nincs rendes helyük. Minden szobában van ugyan szekrény, de ezeket semmire nem használják. A lakók többsége nem tud vigyázni a holmijára, egymástól elvennék, elhánynák, a szekrényben sem tudnának rendet tartani. Ráadásul ezek nem is zárható bútorok, tehát bárki hozzáférhetne a másik holmijához, személyes tárgyaihoz. Éppen ezért raktárban tartják a ruhákat, melynek őrzője a gazdasági nővér. A raktár viszont szűk, alig fér benne valami, a plafonig érő polcokon halmozódnak a cuccok, összekeveredve jók a rosszal. Igaz, belevarrják egy-egy darabba a tulajdonosa nevét, de egy idő múlva ennek semmi jelentősége nem lesz, hiszen .az óriási ruhatömegben szinte lehetetlen megtalálni névre szólóan a keresett ruhaneműt. Csak találomra, legfeljebb a mérethez igazodva válogatják az öltözetet. így aztán senki nem a saját ruhájában jár. Az egyikről majd leesik a nadrág, s kilép a cipőből, a másiknak ugyanakkor fél lábszárig ér a melegítőalsó. Ha étkezéskor összekenik, leeszik magukat vagy bepisilnek, általában egész nap rajtuk marad az öltözet. A szennyes ruhákat külön helyiségben tárolják, egy kupacban, a földre hajítva. Va• Kinek mi jut a ruharaktárból. A középen ülő férfinak például csak az egyik lábára került zokni. jón Szilvia otthagyott új ruhái ugyanerre a sorsra jutottak? A látottakról egy osztrák szociális otthon jutott eszembe, ahol magam is jártam. Ott nemcsak hogy külön, névvel ellátott szekrényük volt a bentlakóknak, de még a szennyes ruhájukat is, külön-külön műanyag ládákban tárolták. S a mosodából nem csak tisztán, de a szakadt holmik kijavítva, megvarrva kerültek vissza gazdájukhoz. Az emberségnek talán ez a minimuma. Az, hogy emberi lényként kezelik az ott élőket, s nem csupán olyan élőlényeknek, akik enni és inni kémek. Nos, miért nem így van a Platánban? Nem feltételezem, hogy a változtatás elsősorban az ott dolgozó nővéreken és ápolókon múlik, hiszen ha tehetnék, bizonyára könnyítenének a munkájukon. Vagy nem lenne jobb nekik is, ha naponta jobb érzéssel hagyhatnák el az otthont? Azzal a tudattal, hogy a náluknál kiszolgáltatottabb emberekről emberhez méltóan tudtak gondoskodni, megkönynyítve ezzel mindennapi létüket, s megnyugtatva ezzel az otthonukban élő hozzátartozókat? Vagy mégis csupán a szándék hiányzik? Vagy inkább pénzre van szükség? Ki ebben az illetékes? • A ruharaktár. A polcokon egymásra halmozva a sok holmi. • Ez a fiatalember testi fogyatékossága miatt valóban nehezen boldogulna egyedül. Sajnos, az étkezés sem könnyű számára, nem csoda, ha az ebéd során az ingjén marad az ételmaradék. S mivel sem kimosni, sem kicserélni nem tudja egyedül, egész nap rajta marad. Ki tenne panaszt ezért? Piszkos ing, kopott, fűző nélküli bakancs, s felemás zokni, akinek jut. Ilyen lenne az intézeti egyenruha? • A felszerelés nem modern szociális otthonra emlékeztet. Az oldalt írta és szerkesztette: Benke Márta 1A szobák legfőbb bútora a vaságy. Oda lehet menekülni, s azt legalább mindenki a magáénak érezheti. i Magányosan és kiszolgáltatva.
