Petőfi Népe, 1993. június (48. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-28 / 148. szám
6 PETŐFI NÉPE 1993. június 28., hétfő Menekültekről - menekültszemmel A világoskék overálos szőke srác kettőt-hármat még húz a csavaron, majd leengedi a motorház fedelét, beül a kocsiba, indít és kihajt az utcára. Néhányszor felvisítanak a gumik, aztán pár perc múlva már ismét az udvaron van. Kezembe adja kulcsokat és már indul is a műhely felé. Az ajtóból azonban még visszaszól: - Akkor tudod a címem? Este nyolc után várlak!... Más trógere vagy! A városszéli lebuj kitáruló ajtaján, a fénynyalábbal együtt tömény cigarettafüst tódul a sötét udvarra. A tenyérnyi szoba falain híres pop- és rocksztárok fotói, poszterei: Judas Priest. Van Halen, Kris Kross, Metallica, Guns n’ Roses... A rozoga szekrény tetején könyvek, kartondobozok, az asztalon és körben a falak mentén üres üvegek, cipők, szétszórt ruhadarabok. Az egészet cigaretta- füsttől átitatott furcsa dohosság tölti meg. Nelu szinte akcentus nélkül beszéli nyelvünket, pedig gyerekkorában aligha hallhatott magyar szót, ugyanis úgynevezett regáti román, vagy ahogyan a határon túl mondják: oltyán. — Tudod haver, mindig is büszke voltam arra. hogy Balcescu városában, Balcesti-en születtem. Apám orvos, anyám tanárnő.... a mai napig azok. Nekem azonban sohasem fűlött a fogam a tanuláshoz. Pedig egyedül, testvérek nélkül nőttem fel, s mindenem megvolt... Miután leérettségiztem, Craiován jártam két évig egyetemre, aztán otthagytam a fenébe az egészet és Bukarestbe költöztem. Összeismerked- tem néhány belevaló sráccal, árultam az utcán a mozijegyeket, cigarettát, kávét, és huszonkét évesen már tudtam: Romániát nem nekem találták ki. Még Ceúusescu alatt megpróbáltam megpattanni, elkaptak és kilenc hónapot lehúzattak velem Rahován. Mondhatom, rohadt kilenc hónap volt: gyilkosok, zsebmetszők, rablók, stricik és buzik között..., de végül is kibírtam... A ’89-es események idején én is ott voltam a tűzvonaiban és egy-két szekust a saját két kezemmel pofoz- tarp, hülyére. Valaki, .azonban megjegyezhette a fizimiskámat, mert pár hónap múlva forró lett körülöttem a levegő — akkor jöttem át... Először Szolnokon próbálkoztam, egy tanyán. Disznókat etettünk egy cimpina-i csajjal. Egy napon aztán megjelent néhány ürge és a csajt felcsalták Pestre, valami kupiba. Attól kezdve nekem sem volt többé kedvem a disznókkal bajlódni, és otthagytam a tanyát. Aztán egy ideig könyveket meg pólókat árultam egy Erdélyből áttelepült asszony megbízásából, de olyan vékonyan fizetett, hogy végül őt is faképnél hagytam. Most egy maszek autószerelőnél dolgozom. Elég rendesen fizet, a srácokat is szeretem. Esténként nagyokat piálunk, felcsípünk egy-két kurvát, olyankor felrázódom egy kicsit. Gyakran elfog a honvágy, főleg esténként, ha a temesvári vagy a bukaresti rádiót hallgatom. Kétszer már el is határoztam, hogy hazamegyek. Megvettem a méregdrága vonatjegyet, másfél napot végigzötykölőd- tem különböző vicinálisokon..., de három napnál tovább nem bírtam otthon. Anyám sírt, apám káromkodott: - Hát azért neveltünk, hogy a más trógere légy?!... Főleg egy magyaré?!... Hogy mik a terveim?... Ki tudhatja előre, hogy mi lesz a buli vége? Már két éve élek itt... Mehettem volna az Egyesült Államokba vagy Kanadába, de akár Németországba is— mégsem mentem. Csak azt ne kérdezd: miért?... Arra gondolok, hogy találok majd egy rendes magyar csajt, feleségül veszem és felveszem a magyar állampolgárságot. Ugye röhejes?...Én, a regáti román, az oltyán — mint magyar állampolgár...? De ez van, haver, ittragadtam... Azért ne hidd, hogy megtagadtam a románságomat. Nem szégyellem, éppen ezért mindig bepörgök, ha valaki szidja a fajtámat. Lehet, hogy skizofrén állapot, de nappal magyar, éjjel román vagyok: románul álmodom, s magyarként ébredek... Tudod, Dosztojevszkijnek volt egy aranyköpése; „Nincs állandóbb és gyötrőbb gondja az embernek, mint az, hogy — ha szabad maradt — minél előbb keressen valakit, aki előtt meghajolhat. („.) Nincsen csábítóbb az ember számára, mint lelki* ismeretének szabadsága, de nincs gyötrelmesebb sem.” Hát ez van, haver... .Hárman, ülünk,a,kicsiny s«ü>á.asztala kpiwl.. Jphkwtm,?» Míigazda, szemben velem a vállas, szakállas.barna férfi, akiért idejöttem. Körülbelül másfél éve él Má'gyárörszágón. Ritkátí 'trtÖ'ídür'kíá'TÍáitbőÍ!"áltálában csak bevásárolni jár el a közeli ABC-be. Két-három hetenként azonban rejtélyes módon eltűnik. Nem tudni hová, de miután visszatér, pár napig még zárkózottabbá válik... Idegenben, hontalanul... # A gyermekek látszólag vidáman, gondtalanul játszanak, de szemeik mélyén ott ül a szomorúság. • Emberemlékezet óta jól megvoltunk ott, a Drina mentén, mígnem egy nap jött a parancs, előálltak a jármüvek és percek alatt indulni kellett. Bújdosás, menekülés következett, miközben a ház, a jószágok, minden hátrahagyott érték idegen kézbe került. P étert(?), a délvidéki magyar pedagógust egy idős félegyházi barátom révén ismertem meg. Látszólag nyugodt, erős testalkatú, sokat próbált, egyenes ember benyomását kelti. Szavai keresetlenek, egyszerűek. Negyven körül járhat, tehát hadköteles, s bár családapa: besorozható, következésképpen be is hívták. Nem tudni — hiszen nem mondja —, hogy ölt-e embert? — csak az biztos: ő még életben van... Lassan, szinte vontatottan beszél:- Egy este a konyhaasztalon várt a behívóparancs. Adva volt hát a nagy dilemma: szökni vagy maradni...? Végül is a maradás mellett döntöttünk. Két nap múlva összecsomagoltam a szükséges holmikat és jelentkeztem az alakulatnál. Zágrábtól úgy hatvan-hetven kilométernyire, egy rádiósegységhez kerültem. Az első hetek lassan teltek. Egész nap hallgattuk a horvátok rádióüzeneteit és a szinte folyamatos ágyúdörgést, gépfegyverropogást. Néha mi is visszalőttünk, de komolyabb összetűzésre nem került sor. Úgy tűnt: elviselhető a dolog - mígnem jött egy újabb parancs, s még aznap útrakeltünk új állomáshelyünk felé. Felperzselt, lerombolt, néptelen falvakon, városokon keresztül haladtunk délnyugati irányba. Csonka templomtornyok, égnek meredő tetőgerendák, ledőlt házfalak, kiégett járművek, elhullott állati tetemek és mindenfelé csak menekülők és menekülők... Mintha valami rémálom közepébe csöppentünk volna. Táborhelyünket a hegyek között, egy aprócska, zömében horvátok lakta falu közelében jelölték ki. Bár stratégiailag fontos helynek számított, kezdetben békésen folyt minden. Napközben kószáltunk a környéken, élveztük a táj szépségét, szóba elegyedtünk a falubeliekkel, sőt, alkalmanként együtt is iszogattunk velük. Aztán megtörtént a baj.,.: Egyik katonánk, egy szerb apától és horvát anyától származó bácskai „félvér” szemet vetett az egyik falubeli lányra. A lány menyasszony volt, vőlegénye valahol a közelben, a horvátok oldalán harcolt. Egy este a „félvér” kegyetlenül berúgott és erőszakoskodni kezdett a lánnyal. Persze. az nem hagyta magát, mire az eszét vesztett ember nekiszegezte gépfegyverét: — Vagy kamatyolsz velem te, ringyó, vagy cafatokra lőlek! — üvöltötte. A lány azonban továbbra sem engedett, mire az az állat az egész tárat beleeresztette... A fegyverropogásra kirohantak a lány szülei, és amikor a felismerhe- tetlenségig összeroncsolt testet meglátták, borzalmas jajveszékelésbe kezdtek. A „félvér” mégsem próbált mentegetőzni vagy magyarázkodni, hanem komótosan tárat cserélt és a legnagyobb hidegvérrel végzett velük is. Mindezt ott, a saját udvarukon tette... Mire odaértünk, már senkin sem lehetett segíteni. A nagy véres szivacsokra emlékeztető testekből vékony erecskékben csordogált a vér, végig a lejtős udvaron. Az iszonyatos látványtól néhány társam elhányta magát. Közben lefogtuk a dühöngőt, elvettük fegyverét és átvittük a törzsparancsnokságra. Azt hittük, azonnal kivégzik. Néhány hónap múlva egy ismerősömtől hallottam, hogy kiengedték, tehát ismét szabadon garázdálkodik - ki tudja, hány gyilkossággal a lelkén... Ez a hír végképp megerősítette szökési szándékomat. Fél év szolgálat után egyhetes eltávozást kaptam. Ahogy hazaértem, mondtam a feleségemnek, hogy nem megyek visz- sza többé, hanem átszököm. Kértem, hogy jöjjön velem — végül mégis csak egymagám érkeztem... Két-három hetenként átjönnek a gyerekkel, valamelyik határhoz közel eső településre, hogy ha már így alakult a helyzet, legalább egy-egy hétvégét együtt tölthessünk... Hogy mi a leggyötrőbb?... Az, hogy itt vagyok egymagám, csaladomtól, otthonomtól, szülőföldemtől távol. Mindezt még tetézi a bizonytalanság és a kilátástalanság. Nap mint nap azon gyötrődni, hogy mikor lesz már vége ennek az egésznek. Hogy egyáltalán vége lesz-e egyszer...? Egyelőre elvagyok... Pesten ígértek egy tanári állást, persze csak ősztől. Addig ezt is, azt is elvállalok. Sokat segítek a bácsinak a ház körüli munkákban, annyival is hamarabb elröpül az idő és kevesebb jut a töprengésre. Ajándékokkal megrakodva érkezünk a csongrádi menekülttáborba. Mindenütt rend és tisztaság, de valahogy az egészet átjárja az ideiglenesség szaga. Nem csoda, hiszen a tábor nevében is benne van: átmeneti. Ugyanez az ideiglenesség érződik a táborlakók viselkedésén, sőt mentalitásában is. Nem mutatják, de nap mint nap reménykednek, hogy egyszer ismét elindulhatnak - immár hazafelé. Mindenünk odaveszett... H osszas keresgélés, kérdezős- ködés után, végre az egyik kanyargós utca végén felbukkan a menekülttábor. Hatalmas jegenyefái megadóan bólogatnak a júniusi délutánban. Kerítésén belül, az árnyas fasor bal oldalán futballpálya, végében jobbról és balról épületek: raktárak, irodák, hálótennek, ebédlő, tantermek... Az alföldi hőség elől, aki csak teheti, az épületek és a fák árnyékában keres menedéket. Kisebb-nagyobb csoportokban fekszenek a fűre leterített pokrócokon vagy üldögélnek az útmenti padokon. A gyerekeket azonban látszólag nem zavarja a meleg. Vidáman kergetőznek, hancú- roznak a pálya zöld gyepén. Később aztán a felnőttek is odabátorkodnak. Kezdetben csak távolabbról, az árnyékból figyelik a játékot, majd fokozatosan egyre közelebb húzódnak, végül már egészen közelről buzdítják kipirult arcú csemetéiket. Fölcsap a nevetés és lassan elsimulnak a szenvedésektől, gondoktól barázdált arcok. Kissé távolabb két svájcisapkás öreg beszélget. Talán az otthoni emlékeket frissítgetik... A kicsiny, Drina menti falut, ahol hűvösek az esték, s a szél a közeli erdők illatát teríti szét a házak udvarain. Ahol a müezzin hangja tompán visszhangzik a keskeny utcák házfalain, aztán az utolsó hangok is a mélybe hullnak, s már csak egy-egy bánatos tehén panaszos bőgése zavarja a környék nyugalmát. Szűkszavú tolmácsom szintén délvidéki — magyar. Alig fordítja le kérésemet, az.egyik öreg máris beszélni kezd:- Emberemlékezet óta jól megvoltunk ott, távol, a Drina mentén, ZvoppíH^., ,r úQWmvvé? »..yjígyqlf;» egész életemben dolgoztam, s azt hittem,, hogy öreg napjaimra majd végre nyugalmam lesz. Tudja, amikor fiatal az ember, azt hiszi, hogy a világ csupa szépség, csupa jóság. Csak jóval később ébred rá, hogy a szép nem is annyira szép, a jó nem is annyira jó, de még így is érdemes élni benne. Aztán egyszerre minden összeborul és már senki sem tud eligazodni többé... Kilenc gyermeket neveltünk fel, feleségemmel, aki szerencséjére már tizenhat esztendeje meghalt, így nem érte meg ezt a pusztulást.. A kilenc gyerek közül kettő szintén meghalt,' négy fiú és azok családjai itt vannak velem, a többiekről nem tudok semmit. A háború híre későn jutott el hozzánk, sokáig nem is akartuk hinni, de amikor a kegyetlenkedésekről tudomást szereztünk, komolyan félni kezdtünk. Egy este aztán jött a parancs, előálltak a buszok és nekünk percek alatt el kellett hagynunk mindent, amiért éltünk. Először a szomszédos Loznicára vittek, ahol egy sportcsarnokban töltöttük az éjszakát. Onnan néztük végig, hogyan foglalják el alig pár órán belül házainkat a szerbek. Akkor éjjel egyikünk sem aludt és valameny- nyien legalább tíz évet öregedtünk. Bújdosás, vándorlás következett. Kinek-kinek hogyan volt pénze, úgy jutott tovább. Az útlevél és az utazás egy kisebb vagyonba került. így is hetekig araszolgattunk, amíg végre ideértünk. Nagyon jó itt, nagyon szép. Mindenünk megvan, csak hegyek nincsenek, meg az otthon... Azok ott maradtak a Drina partján. Hetvenhat esztendős vagyok, miben bízhatok még...? Mindenem, amim volt, amiért dolgoztam, amiért küzdöttem, amiért éltem, odaveszett, mások bitorolják. Hogy hívő vagyok-e...? Hát persze, hogy az vagyok. Egyedül Allah tartja bennem a lelket, ő az, akiben még bízni tudok. Gyakran eszembe jut a gyerekkorom. A hegyoldalak, az erdők, a legelők, ahol a juhokat, teheneket őriztük. Akkor béke volt. de amióta felnőttem, háború háborút követ és úgy tűnik, már nem is lesz béke sohasem. A másik öreg csak bólogat, időnként közbeszól, javít, ha valami nem egészen pontos. Magas, szikár férfi. Egyik fiával érkezett hónapokká ezelőtt. A másikról ő sem tud semmit, nyilván eltűnt valahol a, hatalmas , zűrzavarban. Egyszerre csak egy pöttöm, szőke legényke kezdi rángatni az egyik öreg nadrágját.- Az unokám! —kapja büszkén ölébe a nagyapja. — Ő már itt született... A gyerek vidáman kacag nagyapja ölében — még nem zavarják gondok, sem az, hogy meglehet, sohasem fogja megismerni szülei földjét, a földet, amely számukra talán örökre elveszett... Szász András • A csöppségtől mosolyra fakadnak a gondoktól barázdált arcok. Értetlenül áll az ENSZ-katona a legyilkolt tetem előtt.
