Petőfi Népe, 1993. április (48. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-14 / 86. szám

8. oldal, 1993. április 14. Folt HáS VENDÉGOLDAL SZÉPIRODALOM SZOCIOGRÁFIA MŰVÉSZET • Gerle Margit: Kultikus tárgy VI. GALLÓ SZÁSZ KÁROLY Ingázók Úgy látszik, nincs bennem elég ambíció (= a kellő önbizalomnak hiánya), mert reggelenként csak har­madik-negyedikként szoktam a buszra feljutni. Ülőhelyet természe­tesen már nemigen kapok unottan foglalják azokat a Nagyállomáson felszállók. Ha el is csípek egyet, na­gyon kell vigyáznom, hogy miköz­ben a széken jól elhelyezkedem, a fe­jemről le ne pottyanjon az a faluról bejáró kazánfűtő, aki már buszba lé­pésünkkor fáradtan elbóbiskolt. Az ölemben ötvenöt éves asztmás kis­ded hörögcsél. A sofőr teljes hange­rővel, kazettáról egyenesen a fülem­be játssza válogatott névnapi szóló­­danálásait: feje mellett az ismert fi­gyelmeztető tábla: „A SOFŐRNEK MINDIG IGAZA VAN!” Tisztára cirkusz! mondaná a kislányom. Ha Királyfalván keresztül érke­zem munkahelyemre, az autóbusz­ban már az első percekben elégedet­ten nyugtázom a monoton, egyenle­tes kopogást, kocogást. A Fafejűek bandája is jelen van, együtt ismét, ko­bakjukat összedugva pletykálják a kollégáikat vagy fejben dominóz­nak. A Zöldballonos Pasas pedán­san letöröl egy kis maradék port a cipőjéről, virágcsokrát gyengéden el­helyezi a feje mellett, és kinyújtózik a csomagtartó hálóján. A ballonján maga alatt nem látsz egy gyűrődést. Pardonnez-moi, monsieur — hallom Alexe, a bútorgyárból Szent­­mártonra haza igyekvő falusi hang­ját. Legalább tíz percre add át a helyedet... Hullok le a lábamról. Nagyon kellett hajtani az éjjel. Ez egy kucsmás, morózus, Petre nevű embernek szólt. Petre felnéz: megnézi magának Alexe arcát, aztán a táskájából kiku­kucskáló literes üveg nyakát. Egy slukkért — böki oda. — Persze, ha nem tej van benne... Trés bien, monsieur — egyezik bele a kérelmező. Éittíz percig ül, s ez olyan fenséges, lélekmelegítő érzés, hogy a puha, töl­tött ülésen lassan elkábul, elbambul, szinte elalszik... De letelik a tíz perc. és kollégája a vállát rázza: Felállni! Elérjük Pelét. Alexe megint nem bírja már to­vább az ácsorgást. Nesze, húzd meg, ahogy tudod, Petre az üveget, csak engedj még egy negyedórát ülni mondja. ■— - Tíz perc — közli szigorúan. És fogy az üveg tartalma, mert Petrének kiváló a húzása. A határidő leteltével Alexe szaki mát; fel se áll, nem szól, csak nyújtja fel az üveget. Az ablakokat hideg eleganciájú zúzmara fedi, Petre bensőjét azon­ban kellemesen fűti a kábé féllitemyi jóféle szilvapálinka. Az üveg üres. Petre szeme is. Megpördül, belehup­pan kollégája ölébe, amit az nem is kifogásol hangosan. Elvégre: ingá­zunk. ( Részlet) SZÉCSI MARGIT KIADATLAN VERSEIBŐL: [Udvara van a Holdnak] Udvara van a Holdnak merész ezüst-arany Félelmetlen szívemnek keserű udvara van Szép hiúság: porból lenni s kiragyogni ami van Élete a vitéznek dicső és boldogtalan Versfüggelék az emlékezéshez • • Ünnep Házszámtarkójú kapu. Zseblámpafény. Hosszú sorozatot szór a csengő. A szekrény gyomrába taposnak. Fal felé fordulnak a szobrok. Aztán eljön az ünnep. A statárium tűzijátékot ragyog az égre. Egy lökhajtásos nyakunkra csavarja szer pen tinszalagjá t. 1967 • Gerle Margit: Kultikus tárg\ 1. FRIED ISTVÁN Petőfi Sándor és a „szláv” világ Petőfi híre-neve fokozatosan hal­ványult a „nyugati” irodalmakban; annak arányában, amiképpen a ro­mantikus költőről szőtt ábrándok szétfoszlottak, s átadták helyüket a míves poétáról, a kávéházi költőről, az elátkozott, a bohém művészről szó­ló újabb legendáknak. Mindehhez já­rult a magyarságnak a XIX. század végétől mind kedvezőtlenebb angol és francia megítélése, il le tőleg az a román és szláv „ellen”-propaganda, amely szerint a szláv demokratikus eszmevi­lággal szemben a magyarság a nemze­tiségi elnyomás, az úrhatnámság, sőt, sok tekintetben az ázsiaiság reprezen­tánsa, nem is szólva például a nyelvfej­lődést tekintve a szlávok pusztán áta­dó és a magyarság pusztán átvevő sze­repéről. Ebben a légkörben Jókai vagy Mikszáth elsősorban regényeik cse­lekményének érdekességével, „kurio­­zitásá”-val érhettek el, nem annyira „magaá” irodalmi körökben, mint in­kább az olvasók között, sikereket, Pe­tőfi sem számíthatott számottevőbb jelentőségű utóéletre. Viszont éppen a XIX. század második felében bonta­kozik ki, a kedvezőtlen nemzeti­nemzetiségi helyzet ellenére, a szlovák és a szerb Petőfi-recepció; a nemzeti irodalom legjelentősebb költői egyé­niségeinek tolmácsolása egyszerre já­rul hozzá az adott nemzeti irodalom tematikai, verselésbeli, az előadási modort illető újításához, s tanúskodik költőknek a „dulakodás fölött” kiala­kítani kész „magyarság”-képéről. Igaz, hogy még Jovan Jovanovic Zmaj és Pavol Országh Hviezdoslav Petőfihez való viszonya is ambivalens, az átütő erejű és korszakos jelentőségű fordítások mellett kap hangot a szláv ősöktől elszakadó és „Petrovic” voltát rejtő költő magatartásán érzett méla­bú, mindazonáltal mind a fordítások mennyisége, mind pedig a fordítások nemzeti irodalmi funkciója, a recep­ciónak, sőt, az intertextualitásnak több változatát reprezentálja. Ugyan­is arról van szó, hogy a Petőfi-fordí fá­sokkal mind a szerb, mind pedig a szlovák költő egy, a saját irodalmuk­ból jórészt hiányzó tónust és tematikát igyekeztek pótolni, olyan poétikai sa­játosságok asszimilálására vállalkoz­tak, amelyek saját és korábbi nemzeti irodalmi kezdeményezéseket igazol­hattak. A Stúr-iskola esztétikainak ál­cázott etikai kánonja megfosztotta a szlovák irodalmat bizonyos műfajú művektől, a Petőfivel joggal egybevet­hető Jankó Kráf (aki Petőfihez ha­sonlóan börtönéből szabadult sasnak hitte ,,lelké”-t) nem hódította meg mindazokat a költői tartományokat, amelyeken Petőfijárt, jóllehet nem egy kortárs kritikus rosszallására. A szin­tén Petőfi-kortárs szerb Branko Radi­­cevic ugyan az új, népnyelvre alapo­zott irodalmi nyelven számos műfaji kísérletével bizonyította, hogy a váro­si közköltészet, a diákpoézis, valamint a romantikus ihletésű nemzeti iroda­lom szókincsével, terminológiájával lehetséges jelentékeny költészet létre­hozása, a „romantikus áttörés” még­sem hozott teljes sikert, „csupán” megalapozta a teljes sikert. Ami egy­ben annyit jelent, hogy Radicevic és Kráf áttörése nem tette fölöslegessé azt a Petőfi-recepciót, amely az 1840- es években valójában még el sem kez­dődött a szlovák, illetőleg a szerb iro­dalomban. Tehát mind a szlovák, mind a szerb irodalom számára egy későbbi időpontra maradt a Petőfi költészetéből áradó „kihívás” „lerea­gálása”. ( Részlet) GÁL SÁNDOR jeges éden vajon hány este vár még s vajon hány szikár árnyék létezésben a nem-lét zuhanás botlás sebzés ócskaság tört vers limlom hogyan van itt és itthon árnyékában az időnek meddig nő ami nőhet cifrává aszott isten lebeg a szürke nincsben varjak fekete felhők temetik a teremtőt agyagos sötét mélybe csillagtalan vak égbe zuhanó sorsok mellé kemény vad fegyelemmé embernek útnak szélnek azoknak akik élnek vagy akik már elvesztek porból-volt porrá-lettek végig e holt vidéken süvölt a jeges édes • Gerle Margit: V édett növény. KOVÁCS ISTVÁN Tétova találkozások Illyés Gyulával Hogy arcvonásaimat, szellemi áb­­rázatomat Illyés Gyula megjegyezte, az a szabadságharc eseményeibe való beavatottságomnak köszönhető. Konok gyermekkori érdeklődésem­nek így lettek egész életemet befolyá­soló következményei. Illyés ugyanis, miután 1970 telén értesítették, hogy megkapta a Herder-díjat, s vele a le­hetőséget, hogy egy fiatalt kiküldhet két szemeszterre Bécsbe tanulni, en­gem választott ösztöndíjasának. En­nek a ténynek személyes közlésekor beszélgettünk először négyszemközt. Bárki ismerőssel találkozom az életben, mindig suta zavartság hul­lámzik át rajtam, hogy aztán feszélye­­zettségem kiindulópontjára vissza­húzódva ellenőrizze, miként cselek­szem. Van azonban ebben valami fel­emelő is. Mintha a kézfogás idejére Isten lelkűnkkel felitatott, elmosódó arca izzana fel a másikunkban. Ha az életvonalak érintkezése valóban hite­les, a világ egy pillanatra meghitt ott­honná alakul at — „a vendeg a ház­ban” bizonyosságával. Zavarom akkori forrása éppen an­nak tudatából fakadt, hogy vendég csak én voltam Illyés Gyulánál, s ter­mészetesen csak ő volt velem. O, a te­remtő ember... Hiszen a költészet is a semmiből valamit teremtés csodája. Megannyi verse, verssora ihletforrá­som azóta is, mely át-áttöri az évtize­dek egymásba ékelődő rétegeit, mint egy örökké húszon inneni leány arc­vonásának, pillantásának, mozdula­tának picassósan absztrakt élőképe. 1970 májusában együtt utaztató vele és Flóra asszonnyal Bécsbe. Én azt vállaltam, hogy egy éven át a bécsi egyetemen tanulok történelmet. Ezt a díjátadó ünnepségen kellett aláírá­sommal hitelesíteni. Három napot töltöttem el Illyés társaságában. Stí­lust, nem csak irodalmit lehetett tőle tanulni. Szonettesen kimért és ele­gáns volt. Csak akinek több kultúrá­ból gyúródott a szelleme, tud hozzá hasonlóan természetesen viselkedni. Talán éppen ez a természetesség, amelyben azért van valami szertartá­sosság is, késztetett hajbókolásra a művelt nyugat ilyen-olyan rangú, de mind egyformán jaltai előjogokkal rendelkező képviselőit. A Herder-díj egyébként az alapitó hamburgi gabo­nakereskedő tiszteletre méltó lelkiis­­meretfurdalásának terméke. Bécsi diákéveim eltelte után talán négyszer-ötször találkoztam Illyés­sel. Erdélyi barátaimat vittem hozzá. Egy ilyen alkalommal ismertem meg André Frénaud-t, akinek alkalma­sint szemrehányást tett, mit müveitek velünk a honfitársai. Ézzel együtt a világ legnagyobb költőjeként mutat­ta be őt nekünk. Utoljára másfél éves kislányom­mal kopogtattam be hozzá, 1982 őszén. Bevallom, gyarló számítás­ból ... Ha ebből a világból nem csupán töredékeiben marad meg az, aminek teremtetett, s mi sem csupán nyelvi szórványainkban élünk majd, kislányom unokája el­mesélheti a XXI. század végén, hogy a nagymamája ismerte Illyés Gyulát. Kicsit annak ellensúlyául is, hogy a derűlátó dédnagytatára már a kutya se fog emlékezni. ( Részlet) TEMESI FERENC Híd (regényrészlet) Ötödik sor A Nemzeti Tanács Tengődön köz­­fölkiáltással alakult mög. Azok, akik­nek eddig is kezibe vót a község, mind belekerültek. Nem jót néztem ki az egészbül. Mondta is éggy, a Tóthok tengeribül való József, vagyis az Éhös Tóth: —Fütyülök én Károlyira! Az a bö­­csületös burzsoázia gazembör is lőhet! Nem ezért akasztották föl később a különítményösök a Kossuth-liget­­ben, hanem mert ű vörösebb akart lönni a paprikáná’ is. Hogy mást né mondjak, pisztollyal gyűjtött adomá­nyokat a vörös hadserögnek. Az ilyes­mit nem felejtik el az embörök. De hogy né a végivel kezdjük, ne­­köm az nem tetszött a sok őszirúzsa közt, hogy a virilisták, a legtöbbet adózók fiai nem tűzhették az őszirú­zsát a csákójukra, mivel hogy katonák sévótak. Hát ezér vótam én katona, hogy ezök közbe itthon elszeressék a lányo­kat? 1919. január 28-án ezt is elmond­tam a pesti Vigadó cirádás, de azért szép nagytermibe’ a Hadviseltek Or­szágos Egyesületének a nagygyűlésin. Édösanyámmal möntünk föl piacoz­­ni. Akkó temették Ady Endrét is, csak álltam az embörfolyam szélin, és azt gondó’tam, mégsé olyan utolsó dolog költőnek lönni. Februárba’ éggy Takács József ne­vű embör érközött Budapestről, a Földmunkás Szövetségiül, ű hívta össze az emböröket. Mink e’möntünk ketten apámma. A Jani, az röndér lőtt Pestön, a politika mög nem asszony­dolog. Csúnya éggy mestörség, az biz­tos, de mit tuttam én még ezökrül! Apám többsző' is közbeszó’t az előa­dás alatt, ésmondta, hogy keresse mög Budapestön. Apám erre aszonta, hogy ü nem mögy, a fia mög a felesége jár Pestre tojást mög csirkét eladni, majd a fiam e’mögy magához. Ügy is lőtt. Pestön e’möntem a mögadott címre, a Rákóczi út 30- ba. Éggy Csizmadia Sándor nevű embör fogadott. Kértem tűle propagandaanyagot, de leginkább szónokot. Mert mi is mög akarjuk alapítani a szociáldemokrata föld­munkás szövetségöt. Nincs arra szükség, mondta. Éggy ilyen fiatalembör kölí nekünk, mint maga. Az anyag alapján mög tudja maga is tartani a beszédöt. Még ellá­tott jótanácsokkal. Hogy forradal­márhoz illően viselködjek, műveljem magam, ilyenök. A falu mög a forra­dalom — akkó! El lőhet képzelni. Mégis e’vállaltam. Mögírtam a félórás beszédöt, ott­hon a tükörnek elő is adtam. Kidobol­­tattuk, hogy vasárnap délután három órakora községháza előtt gyűlés lössz. Majd ezör embör összegyűri. Hű, de mög vótam ijedve. De azért csak el­mondtam, amit a tükörnek. A végin mögkérdöztem, hogy akaiják-e, a szociáldemokrata földmunkás szö­vetség mögalakulását. Akarták. So­kan mindjárt be is léptek. Mint például az öreg Galamb mög a Czankó Lali apja. A végin már négyszázötvenen vótunk. Ötven fillér vót a tagdíj. Éggy példány a Szociáldemokrata Füze­­tökbül tíz fillér. Hogy kik vótak a veze­tőségbe’? Ölég annyi, hogy én lőttem a titkár, apám mög a pénztáros. Éggymást érték a pyűlésök. Egyre többen mondták, miért van az, hogy Tengődhöz csatolták a legsilányabb feketehalmi fődeket, mög a Kecskés pusztaiakat, tizenöt kilométörre a fa­lutól, amikó a Pallavicini uradalom, mög Porlód Csöngöléje csak két­­három kilométörre van a tengődi ha­táriul. Mönnyünk el az urasághon!, mondta a Koltai-Klinkó, aki csak a kártyáhon értött. Sajnos ilyenök is csapódtak hozzánk. De hát mindönki akarta: möntünk. Aki nem él köztük, nem tudhatja, a paraszt úgy szereti a fődet, mint a feleségit. Na mikó odaértünk, az intéző föl­­gyújtatta a földszinti villanyokat, hogy minket láthassanak, de mi űket né. Kedves magyar testvéreim! Ezzé’ kezdte. A tömeg mög: Lé vele! Bitang! Kötelet neki! Akkó lészólt az intéző az ablakbul. Embörök, hallgassuk mög Tóth Pált! Hátén előadtam a követeléseinket, hogy ez az igazságtalanság szűnjék mög. Az intéző mindönt megígért, de röggelre bottal üthettük a nyomát. így kezdődött. Szerkesztette: Dobozi Eszter

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents