Petőfi Népe, 1993. március (48. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-31 / 75. szám

BACKNANGIAK AJANDEKA

• •

Ünnep a bácsborsódi szociális otthonban

^ ^ ' - -1.- iVv wlVik4wM|i4V^ ‘oA!!

Warde gestern von Redaktionsmitglíedem in den VW-Bus eingeladen: Der Rollstuhl ftir Ilona HorvAth. Viele unserer Leser zeigten ein großes Herz und sorgten io für einen überwältigenden Erfolg unserer Aktion. Foto- mm

Nächste Woche geht der Rollstuhl für Ilona auf die Reise nach Ungarn

Das von Lesern der Backnanger Kreiszeitung gespendete Geld reichte noch für einen Kleinbus

Sie haben sich in bemerkenswerter Ge- genau 32 056,50 Mark an Spendengel- ungarischen Altenheim abzuklären und duld geübt, liebe Leser, insbesondere dern ein. Erfahrungen einzubringen. Er ist auch

die Spender unter Ihnen. Denn die Fra- Der auf Ilonas spezielle Bedürfnisse bei der Überführung von Rollstuhl und ge, was aus unserer Rollstuhl-Spenden- zugeschnittene und entsprechend anee- Kraftfahrzeug mit von der Partie.

• A Banknungcr Kreiszeitung főszerkesztője és munkatársai Magyarországra, Bácsborsódra indulnak ..., amelyről a lap vezető, terjedelmes

cikkben számolt be.

A bácsborsódi Őszi Napfény Időskorúak Szociális Otthona esztendeje vette fel a kapcsolatot a Backnang és Wildberg Szociális Otthonnal. A vi- szontlátogatásra múlt év októberében került sor. A többtagú német delegációt elkísérte Reinhard Fiedler, a Backnanger Kreiszeitung főszerkesztője is, aki a kétnapos program során megismerkedett Horváth Hona és Horváth Károly mozgássérült házaspárral. Megható élettörténetüket pár nappal később 18 ezer példányban olvasták a negyvenezer lélekszámú településen. * * *

A fiatalember — akit lapunkból már ismerhetnek az olvasók — Miskén, egy öreg házban, a szülők hagyatékában élt. Amikor Károly a gondviselő édesapját is elveszítette, segítséget kért a szerkesztőségtől. Levele lábujjai gépelt sorok voltak. így ismertem meg az őszinte, csupaszív ember szomorú élettörténetét, akinek búcsúzóul ajánlottam: nem gondolt arra, hogy elmenne egy otthonba?, s a borsodi intézetet javasoltam.

Nem sokkal később ismét tudatott magáról a fiatalember: itt élek Bács- borsódon és nagyon jól érzem magam. Mindenki nagyon rendes, közvetlenek velem. Itt végre teljes értékű embernek érzem magam!

Újratalálkozásunkkor már hűvösre járt az idő. Károlyt intettem, megfázik a lába. „Énzokniban olyan lennék, mint a rab..., de itt szabad vagyok” mondta kitörő örömmel és áradt belőle, miért is valóban otthont jelent neki ez az otthon. S rövid idő elteltével Károlyra ismét ráragyogott a fény, mint ha a sors tudná, neki — aki fizikailag ennyire rokkant, de szellemiekben és szívében ép — adassék meg minden. Ez pedig — mint első találkozásunkkor beszélt róla: „Jó, nekem is van hibám. Mert, ugye, nincs hibátlan ember? De az otthonban, lehet, találnék társat. Hátha... Társas lény vagyok, kapcsolatra vágyom. Nem igaz, hogy nincs ekkora világban, aki... Jó, így rám nézve, de belül... Mit ér az alma is, ha csak kívül piros, belül meg rothadt ... Nem vagyok beteg, nincsenek fájdalmaim. Masszívnak, elnyű- hetetlennek érzem magam és kitartónak. Ha valaki...”

És eljött a valaki, azaz Horváth Ilona is beköltözött az intézménybe... s habfehér menyasszonyi díszbe öltözött Horváth Károlynak. A kihelyezett esküvői szertartáson Ilonkát tanúja segítette a betűk formálásában. Károly is aláírással hitelesítette esküjét. Az ápolónő kifűzte a földet soha nem ért ünneplőcipőt. A hófehér zokni a fotelra került, a töltőtollat a lábujjak közé segítették. A miskei fiatalember megnősült. Nekik azóta naplemente után is ragyog a fény, amely ismét rájuk köszöntött a backnangi emberek összefogásából. Ugyanis a fő- szerkesztő írására sorra jelentkeztek az önként adakozók, s gyűltek a márkák. Még jótékonysági koncertet is

• A stuttgarti csapat ajándékát, a dedikált futball-labdát Peter Glöckner tolmács adta át Horváth Károlynak, a focirajongónak.

szerveztek, hogy Honának is legyen elektromos rokkantkocsija.

* *

A közelmúltban háromtagú küldöttség érkezett Banknangból Bácsborsódra: Reinhard Fiedler, a Backnanger Kreiszeitung főszerkesztője, Jörg Halyberger újságíró és Peter Glöckner tolmács. Kilencszemélyes mikrobusszal jöttek, s belőle kigördítettek egy elektromos rokkantkocsit. Ismét ünnepre gyűltek a lakók, akikhez igy szólt a főszerkesztő:

—Októberben meggyőződtem arról, hogy milyen jó munkát végeznek ebben az otthonban. Ez egy olyan munka, amit nem csak elméletileg kell támogatni. Akkor ismerkedtem meg a Horváth házaspárral. A fiatalok, akik saját bűn nélkül kerültek ilyen helyzet• Ilonka boldogan vette birtokba a backnangiak ajándékát, az elektromos rokkantkocsit.

be, nyíltak, kedvesek, szimpatikusak. Ezért a szerkesztőségben elhatároztuk az adománygyűjtést. Egy újság is tud segiteni a maga lehetőségeivel. S íme az eredmény:

És Ilonka boldogan ült az ajándékba kapott kocsiban. De Károlyról és a többi lakóról sem feledkeztek meg a bancknangiak. A futballrajongó fiatalembernek elhozták a Vfb Stuttgart csapat tagjai által dedikált labdát, majd a főszerkesztő Petrich István igazgatónak átadta a Volkswagen mikrobusz kulcsát.

Érthető, hogy mindezek után a megajándékozottak csak keresték a köszönő szavakat, s boldogan vették birtokba a kocsikat.

Kép és szöveg: Pulai Sára

ÚJ MEGRENDELÉSEK, MUNKÁSFELVÉTEL

Nem számolták fel a halasi Ganzot

Egy évvel ezelőtt a Kiskunhalasi Ganz Gépgyár sem kerülhette el a hasonló szocialista típusú nagyvállalatok sorsát, a cég ellen megindult a csődeljárási folyamat. Ekkor került vállalati biztosként a gyár élére P. Nagy Zoltán azzal a feladattal, hogy számolja fel az üzemet. A gyár azonban ma is működik, sőt munkásfelvételt hirdettek. A jelenlegi helyzetről, terveikről kérdeztem P. Nagy Zoltán igazgatót.

— A gyárat sikerült megmentenünk a teljes felszámolástól, és a termelőtevékenységet részvénytársasági formában is végezzük. A minisztérium és az Állami Vagyonügynökség úgy döntött, hogy ezt az ipari tevékenységet itt, Halason, fenn kell tartani, és ehhez természetesen minden segítséget megkaptunk. Jelenleg egy holland mezőgazdasági gyárnak — bedolgozással — az állattenyésztésben használatos célgépeket szerelünk. De a mi gyárunkban készülnek az új cityvonatok alvázai, tető- és oldalfalai is.

— Úgy tudom, nagy munkára kaptak megrendelést a MA V-tól.

— így van, egyéves szerződést kötöttek a Ganzzal kétezer darab kiselejtezett vasúti kocsi szétszerelésére. Ezt a munkát — pályázat alapján, a legkedvezőbb árajánlat adásával — a halasi gyárunk kapta meg. Április elsejétől itt kezdődik a vagonok szétbontása és a vashulladék bevagonírozása. A beolvasztás — mivel a Dunai Vasmű nem vállalta — Olaszországban történik.

• Az igazgató maradt.

— Hány fővel oldják meg ezt a feladatot? Munkásfelvétel lesz?

— Jelenleg 150 fős munkáskollektívánk dolgozik, de még körülbelül 60 főt, elsősorban halasi munkanélkülieket veszünk fel. Lángvágó, hegesztő, darukezelő szakmunkások és segédmunkások jelentkezését várjuk, kétmüszakos munkára. ígéretet kaptunk a munkaügyi központtól, hogy bár a munkanélküliek foglalkoztatására nyújtott támogatás megszűnt, valamilyen módon megpróbálnak a segítségünkre lenni.

— Milyen terveik vannak a jövőre vonatkozóan?

— A vízgépészeti berendezések és szivattyúk gyártása tovább folytatódik, de irántuk a kereslet csökkent, ezért profilbővítésre készülünk. Tervünk egy hazai erőgépösszeszerelő üzem beindítása. Szerződést kötöttünk az olasz Lamborgi traktorgyárral, ezekkel a mezőgazdasági gépekkel az igényes vásárlókat szeretnénk kiszolgálni. Most folynak a tárgyalások a Csíkszeredái Harta traktorüzemmel, ez egy viszonylag olcsóbb gép lesz. Itt a gyárunk tőszomszédságában a napokban nyitjuk új műszaki áruházunkat, ahol minden termékünk megtekinthető és megvásárolható lesz. És természetesen bemutatkozunk a tavaszi Agromas-Expón és a BNV-n is.

— Ön nem halasi, mégis szívén viseli a vállalat sorsát. Családja?

— Békéscsabáról kerültem a városba, a családom ma is ott él. Fiam, lányom egyetemisták, önálló életüket élik, a feleségemet is odaköti a munkája.. Halasi, bérelt lakásomból hétvégeken ingázom haza a családhoz. Ä munkát eredetileg egy évre vállaltam, leteltekor az AVU megkérdezte, folytatni kívánom-e itt, vagy elhelyezzenek máshová. Én úgy döntöttem. Halason maradok, és a megkezdett munkát folytatom. Megszerettem a várost, és úgy érzem, kiváló szakember kollégáimra is számíthatok. Terveim szerint öt évig még biztosan itt leszek.

Fábcr Erzsébet

A PETŐFI NÉPE FELAJÁNLJA SEGÍTSÉGÉT

A szabályok szerint emberség nélkül

Tegnapi számunkban írtam arról, hogyan hurcolták el a 20 éves Kolompár Szilviát tiszakécskei otthonából a kecskeméti Platán szociális otthonba.

Nevelőszülője, a 73 éves Marko- vics Lászlóné élete során tizenöt gyermeket nevelt fel, de szívéhez legközelebb Szilvia s a most is velük élő Ábel Mária áll. Egyik gyerektől sem kaptam ennyi szeretetet — mondta egy alkalommal a néni —, mint ettől a két lánytól.

— Talán érzik az egymásra utaltságot — magyarázza Pafféri Istvánné, a kécskei szociális foglalkoztató vezetője —, s ezért ragaszkodnak ennyire egymáshoz.

Egyébként Szilvia „szállításáról" egyedül Pafférinét értesítették hétfő reggel 7 óra felé. Csomagolja össze a lány munkakönyvét — közölte vele Csernusné Pivon Éva, a helyi gyermekvédő —, mert viszik Szilviát a szociális otthonba. Paffé- riné Erzsikét, mint derült égből a villámcsapás érte a hír. Tudta, mint jelent ez, hiszen két éve már el akarták vinni Szilvit a szociális otthonba, de a gondolattól, hogy elszakítják Markovics mamától, olyan rosszul lett, hogy azonnal kórházba kellett szállítani. Akkor sikerült elintézni, hogy hazajöjjön, éppen arra való hivatkozással, hogy tragikusan befolyásolhatja Szilvia idegállapotát az otthonától való elszakítás, de azóta is epilepsziás rohamok gyötrik. Paffériné elmondása szerint mindezt a félelem okozza. Szilvi, ha csak arra gondol, hogy ismét elválasztják a mamától, remegni kezd, s úrrá lesz rajta a betegség. A munkahelyén nem is egyszer megjegyezte: — Erzsiké néni, én csak addig élek, amíg Kécskén élek.

A hétfő délelőtti eseményt is mintha megérezte volna Szilvia. Éjszaka nyugtalanul aludt és egy szörnyű disznóról álmodott, amely kertjüket dúrta. Markovics mama megvigasztalta, de nem titkolta a lány előtt, hogy ez bizony rosszat jelent.

Másnap, amikor Paffériné az Árpád utcai házhoz sietett, a kapuban már egy rendőr állta az útját.

— Szörnyű volt az egész — idézi föl a történteket. - Még arra sem adtak időt, hogy összecsomagolják Szilvia holmiját. Tizenegy órara be kell vinniük, jelentették ki. A mamába hihetetlen erő szorult: ütötte, verte a rendőrök hátát, Pivon Éva hajába pedig belekapaszkodott és tépte, cibálta. Eközben Szilvit egy szál ruhában végigvonszolták az udvaron és betuszkolták az autóba, mint valami bűnözőt. Szilvia sikíto- zott, verte az autó hátsó ablakát és kétségbeesetten kiabált: — Ne engedjétek, hogy elvigyenek!, A mamával akarok maradni. Én sírva mentem vissza a foglalkoztatóba, ahol amikor elmondtam, hogy mi történt, sírva fakadtak az asszonyok. Mindenki szereti Szilviát. Segítőkész, igyekvő, kedves lány. Miért kellett szociális otthonba vinni?

„Felterjesztjük

őket”

Ezzel a kérdéssel fordultam a gyermek- és ifjúságvédelmi intézet igazgatójához, dr. Kovács Gyulához, aki a konkrét esettel kapcsolatban a következőket mondta.

— Markovics néni 1976 óta neveli Kolompár Szilviát, aki ’89-ben fejezte be tanulmányait s a helyi szociális foglalkoztatóba került. Áz olyan gyerekekről, akik súlyosan fogyatékosak, s nevelőszülőkhöz helyeztük ki, amikor nagykorúvá válnak, valakinek valamilyen formában gondoskodnia kell. A jog ad olyan lehetőséget, hogy családba lehet fogadni. Ha Markovics néni, vagy bárki azt mondja, hogy családba kívánja fogadni a gyereket, akkor semmi probléma nincs. Meg kell tenni a szükséges nyilatkozatokat és máris el van boronáivá az ügy. Ebben az esetben ez nem hozott eredményt, sem Dobosné, Markovics néni lánya, sem a testvére nem volt hajlandó a gyereket családba fogadni.

— Megkérdezték őket?

— Igen.

— S ha vállalták volna? Nincs szociáfis otthon?

— így van. De innen kezdve jönnek a problémák. Akkor ugyanis mi nem fizetünk gondozási díjat, tulajdonképpen olyan, mintha megszűnt volna az állam gondoskodása. Azt meg tudni kell, hogy a szociális otthonok férőhelyhiánynyal küszködnek.

• Szilvia elfoglalta a helvet a szociális otthonban, de nem sokáig maradt. Dobos Lászlóné visszavitte a mamához.

béli meggyőződésből. Ezeknek a mamáknak, papáknak 90 százaléka bigottan vallásos.

— Akkor miért kell elvenni tőlük a gyereket?

— Mert most nyílt lehetőség arra, hogy —- immár második nekifutásra — szociálisotthon-férőhe- lyet kaptunk.

— De ez embertelen!

Érzelmek

nélkül

• Dr. Kovács Gyula: Lelketlenül, érzelmi szempontokat mellőzve, bürokrata módján közelíthetem meg a dolgot.

— Akkor miért erőltetik Szil\ ia intézetbe zárását?

— Mi valamennyi gyermekünket, akik önálló életvitelre nem képesek, felterjesztjük, hiszen igenis valahol valakiknek gondoskodniuk kell róluk. S ez nem pénz kérdése. Az a vád ért már bennünket, hogy azért akarunk megszabadulni tőlük, mert nem kapjuk utánuk a pénzt. Igenis 24 éves korig, az utógondozás ideje alatt is jár az a bizonyos 245 ezer forint.

Ha van hely, menni kell

— Önnek valahol el kell számolnia arról, hogy Kolompár Szilviáról hogyan gondoskodott?

— Nekünk, könyörgöm, ez a feladatunk. Kutyakötelességem a gyerekről való gondoskodás, beleértve a szakmaadást is. Itt van egy szerencsétlen sorsú gyermek, a mamával bármi történhet. Hivatalbeli kötelességünk, hogy előrelátóan gondoskodjunk róla.

— De nem lehetne jobb megoldást találni? Hiszen a mama még egészséges.

— Amikor a 16. életévét betölti a gyerek s látjuk, pontosabban szakemberek, pszichiáterek, orvosok látják az állapotát, akkor intézkednünk kell.

— Szilvia azóta beteg, amióta el akarták szakítani a mamától. Ha ilyen nagy az ellenállás, miért erőltetik?

— Nehogy azt higgye, ez az egy eset van. Ez az egész helyzet egy korábbi hiány miatt adódott. Az elődeink mit tudtak volna csinálni? Nem dekkoltathattak itt 50-60 gyereket, míg nem kapnak szociális férőhelyet. Örültek, hogy találtak nevelőszülőket, akik ezeket a súlyos fogyatékosokat elvállalták. S nem az anyagiakért, hanem hit— Az én felelősségem, kompetenciám addig terjed, hogy igenis gondoskodjak róla hosszú távon, megnyugtatóan. S ezt hosszú előkészítő munka eredménye. Ha minden papír rendben van, a népjóléti iroda hoz egy határozatot, amelyben elfogadja a jogosultságot. De ez nem egyenlő a helykijelöléssel. Amikor megkapjuk, hogy jogosult a gyerek a szociális otthonra, utána várakozunk. Ha megadják a férőhelyet, 15 napon belül el kell foglalnia. Ha nem teszi, a labda visszaszáll.

— Kezdődik elölről minden? Ön újra kérelmezi Szilvi részére a szociális otthoni elhelyezést?

— Én egyetértek önnel, s boldog lennék, ha olyan helyzet állna elő ebben az országban, amire ön gondol. Igen, Szilvia súlyos értelmi fogyatékos, epilepsziás, de most a mamánál nagyon jó helyen van, dolgozik a foglalkoztatóban és éljenek boldogan, mint a mesében, míg meg nem halnak. S ha a mama valóban meghal, azt mondjuk Szilvikének: jól van, tied a solti intézetben a földszinten a 2-es számú ágy. De ez nem így van. Ezért én lelketlenül, nagyon keményen, mindenféle érzelmi szempontokat mellőzve csak szűk bürokrata módján közelítem meg a dolgot.

— Annyi nyomorult van, aki valóban rászorult a szociális otthonra. Nem lehetne ezt rugalmasabban kezelni?

— Amíg hiánygazdálkodás van, márpedig az van a szociális szférában, addig nem.

— S ha Szilviát mégis kihozzák az intézetből? Markovics mama pénzt is gyűjtött lakásvásárlásra.

— Nem akarok a mamáról rosz- szat mondani. De itt vannak a nagy szívek, de az a konkrét, ha megvan az adásvételi szerződés. Nem olyan egyszerű a kép.

— Ön nem is feltételezi, hogy az emberek puszta jószándékból s nem haszonszerzésből tesznek valamit?

— De igen. Nézze, én a dolgomat teljesítettem. A többi a Platánra tartozik.

Mint írtam, Szilviát — a mi segítségünkkel — hazaengedték szabadságra. Továbbra is figyelemmel kísérjü’: sorsát, s a Petőfi Népe felajánlja jogi segítségét.

Benke Márta