Petőfi Népe, 1993. január (48. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-11 / 8. szám

PETŐFI NÉPE 1993. január 11., 5. oldal KÉTHETI SOROZATUNK ELÉ Cenzúrázott hadtörténelem A CSATORNAPART ALATT SINCS NYUGALOM Solti segélykiáltások A Kecskeméten élő Bártfai Sza­bó László Az utolsó emberig címmel írta meg „élményeit” a Donról, mi­után csapatparancsnokként meg­járta a poklok poklát, és sikerült él­ve hazatérnie. Bajtársainak állít emléket az 1988-ban megjelent könyve. Ismerve az akkori viszo­nyokat — mármint a könyvkiadás frontján! — és végigkövetve a majdnem húsz évre taksálható megjelentetési kálváriát, már ma­gában az is komoly tett volt, ho^y a kötet Katona Tamás szerkesztésé­ben napvilágra került. És még így is áldozatot követelt a könyv, miután több fejezetet ki kellett hagynia a szerzőnek. Erről is szó lesz két héten át tartó sorozatunk bevezető be­szélgetésében. — Most különösen aktuálisak a doni történetek. —Igen, amikor a Petőfi Népében közreadják írásaimat, az ötven év­vel ezelőtti januárra és februárra emlékezik az ország — mondja Bártfai Szabó László. — Immár fél évszázada annak, hogy 1943. janu­ár 12-én és 14-én a szovjet hadsereg áttörte a Donnál felvonult magyar királyi 2. hadsereg arcvonalát. Öt nap és öt dermesztő éjszakán át folyt a kilátástalan, aránytalan, de hősi küzdelem a folyó partján a ha­talmas túlerővel szemben, majd ezt követően négy héten át folytatód­tak az utóvédharcok, a gyilkos me­netek a doni sztyepp hosivatagján át, kétszáz kilométer széles és négy­száz kilométer mélységű területen. —Az előzmények minden részlete ismert? A 2. magyar hadsereget megelő­zően már 1942. november és de­cember hónapban hasonló sorsra jutott két román, két német és a szomszédságunkban felvonult olasz hadsereg nagyobb része a tő­lünk délre, egész Sztálingrádig ter­jedő több száz kilométeres terüle­ten. Már ez a tény is megpecsételte a magyar hadsereg sorsát, és bizonyí­ték annak cáfolására, amit akkor a felső német katonai vezetés — ön­magát mentve -— hangoztatott, hogy á magyar hadsereg a felelős á doni front összeomlásáért. — Es titkolózniuk, pontosabban hallgatniuk kellett a szemtanúknak! — A világtörténelemben is pél­dátlan, hogy a háború után, az ab­ban különböző felelős beosztások­ban részt vett hivatásos katonatisz­tek—kellő áttekintésük, képzettsé­gük és tapasztalataik birtokában — saját hazájukban nem írhattak az eseményekről, vagy ha írtak, mint jómagam, annak kiadását húszévi próbálkozás ellenére egyet­• Bártfai Szabó László (Fotó: Walter Péter) len állami könyvkiadó sem vállalta. A második világháború tabutéma volt, arról csak meghatározott sze­mélyek, meghatározott módon, az úgynevezett marxista elkötelezett­ségű történetírás szellemében írhat­tak, elhallgatva fontos történelmi tényeket, elferdítve a hadműveletek valóságos lefolyását, támadva, le­alacsonyítva a katonák kimagasló katonai erényeit, valamiféle szívü- ket-lelküket vesztett, megalázott „gyászmagyarokká”, „ágyútölte­lékké”, középkori zsoldosokká mi­nősítve őket. Szomorú tény, hogy ezt az ellenséges szemléletet nem­csak a hadtörténészek, hanem a történetírásba belekontárkodó írók, publicisták is terjesztették. így vált ez a tudomány érdektelenné, a kommunista propaganda prédájá­vá. —Az ön könyve pedig cenzúrázva jelenhetett meg .. . —A doni eseményeket kezdettől átélő,felelős csapatparancsnok, hi­vatásos katona tollából 1988-ig egyetlen írás nem láthatott napvilá­got. Az utolsó emberig című emlé­kezésemet már 1968-ban felajánlot­tam kiadásra a Zrínyi Katonai Ki­adónak, majd az ezt követő évek­ben további négy kiadónak (Mag­vető, Kossuth, Gondolat, Európa), de elzárkóztak a megjelentetéstől. Végül 1987-ben a Kiadói Főigazga­tóság (más néven a cenzúrahivatal!) sem mert dönteni az engedélyezés­ről, hanem kikérte a Honvédelmi Minisztérium Kollégiumának (!) szakvéleményét. A kollégium, amint arról Tóth Sándor hadtörté­nész ezredes levélben tájékoztatott, bizonyos „rövidítésekre tett javas­lattal” visszaküldte a kéziratot a Kiadói Főigazgatóságnak. — Mennyire nyirbálták meg a kéziratot ? — A „javaslatok” a szövegközi részeken kívül nyolc teljes fejezetre, mintegy száz oldalra vonatkoztak, melyek elhagyását a Kiadói Fő- igazgatóság az engedély megadásá­nak feltételeként írta elő. Végül 1988 elején könyvem szerkesztőjé­vel, dr. Katona Tamással (jelenleg miniszterelnökségi államtitkár) ezeket a fejezeteket töröltük, és így ment a kézirat a nyomdába. 1988. június elején végre megjelent 47 ezer példányban. — A Petőfi Népében a kihúzott fe­jezeteket adja közre. — Igen. A lényeget nem érintő, terjedelmileg szükségszerű rövidí­tésekkel közlöm a fejezeteket, me­lyek nincsenek egymással logikai összefüggésben, hiszen a cenzorok „ollója” ezeket a könyv eseményso­rozatából önkényesen „vágta ki”. Ennek ellenére külön-külön is ért­hetők és jellemzőek. Mégis, ahol szükséges, megjelöltem, hogy a fe­jezet eseménye hol és mikor zajlott le, mihez kapcsolódik. Holnap tehát indul Bártfai Szabó László volt magyar királyi vezérkari százados Cenzúrázott hadtörténelem című, két héten át tartó sorozata! Borzák Tibor „Elkeseredésemben nem tudom, hogy kihez forduljak... a gyereket elvetetni nem akartuk. Féltünk a kö­vetkezményektől. Szegény család­ból származom, szüleim nem tud­nak támogatni. Bementem a polgár- mester úrhoz, hogy segítsen. 0 szívé­lyesen fogadott és elmondta, van egy rossz állapotú ház, ami romos, de beszéljek a Rákóczi Téesz elnökével, hátha odaadnák az épületet. Az el­nök válasza az volt, ha megcsiná­lom, semmi kifogása ellene. Nagyon sokat dolgoztam és költöttem rá, mire lakhatóvá bírtam tenni. Most pedig a téesz vagyonjegyben eladta a házat... az új tulajdonos közölte velem, hogy azonnal hagyjam el a la­kást, mert különben kihajigál az ut­cára gyerekestül...” idézet Méhesi László leveléből. Ám erre — a helyszínt látva, alig kerülhetett sor. Utca sehol. A solti főutat átszelő híd mindkét oldalán nádas, amit kettéválaszt a fagyosan is árulkodó sártenger. A végén, a pusztában barakképületek. Ebben a környezetben még a kutyának sincs kedve csaholni, csak végignéz­ni az idegent. — Méhesiéket keresem — szólí­tom le a vödröket kezében tartó fiatalasszonyt. —-A férjem nincs itthon, dolgo­zik. Én vízért indultam, de jöjjön be — invitál. — Itt élünk, amíg ki nem pakolnak bennünket. De nincs ho­vá mennünk. Nézze, milyen volt ez, amikor ideköltöztünk. Se plafon, se ablaküveg, se villany — mutatja a hodály másik részét. — Szegénye­sen élünk. A férjem a Kossuth Té- esztől jó, ha ötezren felül hoz. Mi­kor, hol adnak neki munkát, ott dolgozik. Én meg — ha már így történt — kapja ölbe a pár hónapos babát — itthon vagyok. — Látom, tisztán, rendben tart mindent. — Magunknak csináltuk, csinál­nánk. Itt az újabb levél — sóhajt, s keresűen kezembe adja: „.. . felszólítom, hogy lakáshasz­nálati díjat, 4000 Ft/hó részemre, mint új tulajdonosnak fizessen meg 8 napon belül. Bérleti dij részemre 1992. november 1-jétől 12 000 Ft. Amennyiben felszólításomnak nem tesz eleget, úgy bírósághoz fordu­lok. A kalocsai bíróság részemre azt a felvilágosítást adta, ha nem fizet, érdeklődnek ön után és kilakoltat­ják. Tudatom önnel, hogy a lak­bért, havi 4000 Ft-ot, minden tárgy hó 1-jén fizesse meg. Fenti összeg­ben az áramdíj nem szerepel. A la­kást részemre adja át 1993. január 31-én.” Aláírás: Meleg Jánosné, Solt, Hunyadi u. 29. • Meleg János fiainak és azok bútorainak szánja a csatornaparti házat. — Két fiam elvált. Az asszonynak ítélték a lakást. Nézze ezt a fiút! Úgy jött vissza, amit most lát rajta! Ilyen a bíróság! Ók is—mármint a fiaink — átmenetileg ellakhatnának,abban a házban, amiben Méhesiék. Én köteles vagyok nekik lakást biztosítani? Á Rákóczi Téesz elnöke, Molnár Ferenc így adja elő a tulajdonosvál­tást: — Segítő szándékkal adtuk oda a valamikori téglaégetők cigányszállá­sát. (A bérleti szerződésben: csatorna- part alatti bérlakás.) Az azon történt átalakítások költségét havi 500 forint fejében letudtuk. Jött az átalakulás, s Meleg Jánosné, aki tudta, hogy lakják az épületet, vagyonjegyért mégis azt is kérte. A közgyűlés pedig határozott. Ugyan Méhesiéket értesítettük, hogy elővásárlási j oguk van. Az épület száz­ezer forintra lett értékelve. Ennek 20 százalékát kellett volna vásárlási szán­dékként befizetni. (Az erről szóló levél kelte: szeptember 14. a benne kitűzött határidő szeptember 18.). Az ügyben azzal keresem meg Solt polgármesterét, tudnak-e segiteni Mé- hesiéken. — A barakk átalakításához mi is adtunk térítésmentesen homokot, téglát. Az önkormányzatnak nincs üres lakása. A bérleti szerződések 5 évre szólnak. Díjuk 795 forinttól vál­tozó, de a legnagyobb és legösszkom­fortosabb, itt, a község szívében sem közelíti meg a 4 ezer forintot. Az biz­tos, hogy a Rákóczi Téesz elnöke jó­szándékával, segíteni akarásával ke­rült kutyaszorítóba — fejezi be Né­meth József. Talán akad még Solton a téesz- elnökön kívül más segíteni akaró is. Kép és szöveg: Pulai Sára E levél írója udvariasan betessé­kel a családi ház melléképületébe. Az asztalnál két férfi borozgat, egy fiatalember ki-be sétál.-— Nem találja kicsit soknak azt a négyezer forint albérleti díjat? — kérdezem a tulajdonost. —-■ Nem babra megy itt a játék. Hozom én a határozatot. Az a ház az én nevemen van. 13 évet ledol­goztam a Rákóczi Téeszben. Azért írtam négyezer forintot, menjenek ki, hátha megijednek. Ha nem men­nek ki — engem nem vonhatnak felelősségre, mert cukorbeteg va­gyok — odamegyek, felgyújtom az egész lakást, és lakjanak... Amíg Melegné a főépületből elő­hozza a határozatot, a sógor újabb pohár bort kér, s kap. A ház ura pedig lázad: • A legifjabb Méhesi, aki mindössze hat hónapos, olyan csodálkozással néz, mintha értené az új tulajdonos fenyege­tését. HELYTÁLLTAK A KECSKEMÉTI KATONÁK Döbbenetes tábornoki visszaemlékezés Hiteles tudósítás a téli csatáról Fogalmam sem volt róla, hogy él-e még Hollóssy-Kuthy László tábornok, amikor negyedszázada kezembe került 1942 februárjá­ban barátjához, Mészöly Elemér vezérkari tiszthez küldött, a kecskeméti levéltárban annak idején titkosítva elhelyezett leve­le. A 13. (kecskeméti) könnyű­hadosztály parancsnokaként döbbenetes őszinteséggel, lényeg­láttató szakszerűséggel foglalta össze a doni katasztrófa okait. Kíméletlen tárgyilagossággal so­rolta a mulasztásokat, a tízezrek életét követelő téves helyzetmeg­ítéléseket, írt a katonák többsége szerint céltalannak érzett hábo­® pzon)bathelyi Ferenc vezérezredes köszönti a hazatért honvédeket. rúskodásban becsületből kitartó honvédek hősies helytállásáról. Sokan reagáltak ezt a dokumentu­mot a Kiskunság hasábjain idéző tanulmányomra, de a levélíró to­vábbi sorsára senki sem utalt. Segéd­munkásként is helytállt 1991. április 9-én tudtam meg Az utolsó emberig című kötet szerzőjének, Bártfai Szabó Lász­lónak lapunkban közölt cikkéből, hogy a hadihelyzetet oly ponto­san elemző tábornok még élt do­kumentum-összeállításom megje­lenésekor. Hetvenen felül alkal­mi munkákkal egészítette ki a mindennapi kenyérre alig elég segédmunkási nyugdíját. Férfia­sán állta a második világháború után a méltatlan megaláztatáso­kat, családja ellehetetlenítését, felesége és nagyobbik gyermeke meghurcolását. Bács-Kiskun székhelyén élő hajdani krónikás kutató csapat­tiszt említett cikkében nemcsak az 1979-ben Székesfehérvárott elhunyt Hollósy-Kuthy László életútjáról tudósított, fontos kéz­iratának megjelentetését is sür­gette. Pénzhiány miatt volt kénytelen lemondani a már lek­Holk*sv-Kuthv léniái) ÉLMÉNYEIM a második világháború alatt 1939-1945 torált visszaemlékezés kiadásáról a Zrínyi Kiadó. Mint lapunkban ta­valy novemberben közöltük: a for­rásértékű emlékiratok az olvasók­hoz kerülnek a tragikus harcok öt­venedik évfordulójára. Végül is a jó szándékú, de külön­böző nehézségekkel küszködő sváj­ci—magyar Gilde Barna helyett a Fejér Megyei Levéltár vállalta a me­moár közzétételét. Térképekkel, jegyzetekkel, bevezető tanulmány­nyal dr. Szabó Péter látta el az álta­la sajtó alá rendezett kéziratot. Fenyegető hídfők Egyetérthetünk a hadtörténész- szel: A szerző „hazafias, szociális érzelmű és szükségszerűen kor­mányhű ember volt, aki választott hivatását szakszerűen látta el. [ . . .] Nyugodt, kiegyensúlyozott természetére vall nem egy olyan intézkedése, melyet az általa ve­zetett alakulatok megmentése, egységben tartása érdekében ho­zott a háború válságos pillanatai­ban. Éppen ezen természete miatt sohasem került az események ha­tása alá, melyek esetleg befolyá­solhatták volna józan ítélőképes­ségét". A hat fejezetből álló könyv második része idézi föl a 13. könnyűhadosztály 1943. januári csatáit. Csökkentett létszáma (emiatt nevezték könnyűnek) eleve nehe­zítette harci feladataik ellátását, mint ezt okszerűen bizonyította a második világháború utolsó évében altábornaggyá előlépte­tett műszaki és vezérkari képesí­tésű Hollósy-Kuthy László. Kiszolgáltatottan várták az orosz támadást. Nagy véráldoza­tokkal sem tudták felszámolni a Don jobb partján kialakított szovjet hídfőket. Mindössze egy­két sornyi drótakadály, a nagy hóban hatástalan aknazár és egyetlen mély árok segítette a vé­dőket. • • Össztűzben tíz napig A páncélosok elhárítására rendszeresített 47 mm-es lövegek csődöt mondtak, a 75 mm-esek bevetését mozgásképtelenségük gátolta. Saját harckocsitámoga­tás híján iszonyú fenyegetettsé­get jelentettek a csendes éjszaká­kon jól hallhatóan csoportosuló vörös csillagos tankok. A harcvo­nal elfoglalását megelőző 1000 km-es (!) gyalogmenet, több csa­ta, a hideg, a szervezetlenség alaposan megtizedelte a személyi állományt, meggyengítette a fel­szerelést. A szervezetileg előírt 5365 ló helyett csak 1500, 70 te­hergépkocsi helyett 17 állt ren­delkezésükre. Ilyen körülmények között minden elismerést megérdemel a szomszédos frontszakaszokon át­tört, beszivárgó szovjet csapa­tokkal, majd a partizánokkal mind reménytelenebbül harcoló 13. hadosztály kitartása. Hét zászlóalj védett 32 km-es front­vonalat. Napokig tartották a majdnem teljesen körülzárt Oszt- rogorszkot. A személyi állomány 60 százalékát elvesztették a visz- szavonulás tiz napja alatt. Kiszolgáltatott tábornok, kiszolgáltatott ország Sok év távlatából is úgy látta Hollósy-Kuthy László, mint 1942-ben, a frontról írt levelé­ben: a 13. hadosztály megtette kötelességét. így vélekedett Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök is a megmaradtak ünnepé­lyes fogadásakor, 1943 májusá­ban. Az altábornagy az Élményeim a második világháború alatt 1939—1945 című kötetében elő­ször számol be a tordai csatáról, a végakkordokról. A nyilas ura­lom alatt szolgálatból felmentett tábornok komoran összegezte sorozatos csalódásait. „Vártuk az eseményeket, anélkül, hogy azokat ténylegesen befolyásolni tudtuk volna." Magyar sors. Heltai Nándor • Hollóssy-Kuthy László vezérőrnagy (középütt) a 13. hadosztály kecskeméti fogadásán.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents