Petőfi Népe, 1993. január (48. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-04 / 2. szám
8. oldal, 1993. január 4. Folt ItaS VENDÉGOLDAL ÖSSZEÁLLÍTÁS 1992-ES SZÁMAINK ALAPJÁN FoR ItíiS SZÉPIRODALOM SZOCIOGRÁFIA ' MŰVÉSZET SZÉKELY JÁNOS: Nincs többé csillag Kedves Barátaim! Tisztelem és nagyra becsülöm Németh László írói teljesítményeit, az Iszonyt, a Galileit fontos műveknek tartom, s főképpen észjárásának elevenségét csodálom—azt, hogy érdeklődéssel olvasható csaknem minden, amit leírt. Mindig öröm egy okos ember társaságában lenni. Már persze közvetett (olvasói) társaságában, mert csak egyetlenegyszer találkoztam vele, időskori kedvetlenségében, amikor eljött Vásárhelyre, a Bolyai- dráma bemutatójára — szinte nem is értettem, hogyan vállalkozhatott ő akkor efféle protokollútra! Mondom, nagy érdeklődéssel olvashatók ma is a szövegei, még ha nem is egészen eredetiek, mert azért elég gyakran csíphető rajta: nem ő gondolkodik, nem ő beszél személyesen, hanem csak a „kor” időszerű eszméire, áramlataira rezonál. De folyóiratát, magát a Tanút, nem ismerem, sohasem láttam (legfeljebb a belőle készült válogatások jutottak el hozzám), ezért nem is mondhatok róla semmit. Minek még egyszer feltálalni azt, amiről csak úgy, másodkézből tudunk? Kedves, felkérő levelüknek azonban van egy általánosabb érvényű vonatkozása, amire szívesen válaszolok. „A kor reflexeiben ma együtt és egyszerre van jelen Európában a zavar és a szellemi megaláztatás érzése” — írják. „Milyen a századvég szellemi— erkölcsi klímája; merre tartsunk?” Nos, úgy gondolom, meg tudom mondani, merre tartunk. A szellemierkölcsi kultúra teljes leépülése felé. A kultúra fogalmából én most kiemelem a tudományt. (A tudományos felismerések mindig valamely kultúrán belül jönnek létre, de nem kultúraspecifikusak —minden kultúrában egyformán érvényesek.) Aminek én most a leépülését jóslom, azok a ma még tengődő kultúrák kultúraspecifikus rétegei. Eltűnik lassan mindaz, ami nem áll helyt az objektív,.tudomá- nyos szemlélet előtt: odalesz az erkölcs, a művészet, a vallás — előbb csak relativizálódnak, aztán formali- zálódnak, végképp háttérbe szorulnak, s ezzel megszűnik az emberközösségek (erkölcsi-tudati) kohéziója. Erkölcsi köztudat híján atomizálódik a társadalom; a hajdani kulturális szabályozás helyét a természeti törvény, a dominanciaelv, a politikai manipuláció veszi át. Ez az emancipáció logikus fejleménye, korunk uralkodó tendenciája. Ennek vagyunk most tanúi Európában. Ha tehát manapság a szellemi megaláztatás érzése lesz úrrá rajtunk, annak oka az évezredek alatt felhalmozódott kulturális hagyománykincs folytathatatlansága, hitelvesztése, s ezzel párhuzamosan a politikai ideológiák agresszív térhódítása. Olyan folyamat ez, amelynek sehogy sem szabhatunk gátat, legfeljebb annyit érhetünk el, hogy magukat a poütikai ideológiákat is leleplezzük: kimutatjuk róluk, hogy közönséges csalások, manipulativ utópiák. És nemcsak a kommunizmusra, fasizmusra, nacionalizmusra, hanem az úgynevezett „demokratizmusra” is gondolok itt. Németh László mindezt nem tudta; bízott az emberi minőség megváltó erejében; mindegyre csillagokat látott, utakat mutatott, jövőképeket festege- tett; azt hitte, van még megoldás: a történelem —annyira, amennyire — tervezhető. Pedig nem az, sohasem volt az! Amit az igazságra törekvő írástudó ma még tehet: szembenézni a való világgal; megfosztani szegény embertársait, sorstársait illuzórikus (történelmi és eszkatologikus) reményeiktől, egyáltalán minden reménytől, hogy ezzel legalább a csalódásoktól, a végső kétségbeeséstől is megmentse őket. Az égen még lehet ugyan, de az emberi eszmélkedésben nincs többé csillag. Nem szabad illúziókban élni, nem emberhez méltó, nem érdemes. Valahányszor kérdeznek, mindig ezt mondom — nem mondhatok egyebet most sem. Jól sikerült különszámot, s azonkívül is jó munkát kívánok mindannyi- uknak. Marosvásárhely, 1992. április 10- én. * Válasz a Forrás körkérdésére. CZINE MIHÁLY Olvasónapló Sütő András könyve — részlet — Már régebb idő óta a Nagy Romlás érzetében, az emberi lét lavinaveszedelmeiről szólnak Sütő András üzenetei. Most megjelent esszéi, gyászőrségbeli tűnődései az omló egek alatt élők küzdelmeiről beszélnek, meditálnak, kiáltanak, a rekviem, az ébresztés, a kürtszó váltakozó, komoru- ló hangján. Omló egek alatt — mondja a kötet címe, s most már nem is képletesen. Az írásokon — minden íráson — ott a hely, az idő, a körülmény markának szorítása, akár csak a szerző barbárság szétrobbantotta bal szemén a fehér kötés. Aki ezeket az esszéket, arcképvázlatokat, emlékezéseket és újabb gyászőrségbeli tűnődéseket írta, régóta tudja, hogy az „idő markában” vagyunk, válogatás nélkül, esztétikai nézetekre való tekintet nélkül, de sajátosságunk méltóságának szigorú tekintete előtt. Tudja, hogy meg- számláltatunk, s e történelmi számláltatásra hívja elő emlékeit a nagy elődökről es kortársakról, így Kemény Zsigmondról, Kós Károlyról és Tamási Áronról, a festő Nagy Imréről és Illyés Gyuláról, Veres Péterről es Nagy Lászlóról, a három Istvánról és Szabó T. Attiláról, Kacsó Sándorról és Harag Györgyről; a megmaradás és hüségtarto embereiről. Akik mindig népünk sorsában osztoztak. Akik mindig tudták: „Békésebb nyughelyét keresve elvándorolhat a madár, a kárpáti gímszarvas, szélfútta magvai útján még a gyökeres fa is, ám kegyes-kegyetlen szülőföldjét lélekcsalás nélkül az ember el nem hagyhatja.” Az általa idézett írók a fölvállalt sors és hűség Mikes Kelemenjei; népünköz „örökös és láthatatlan” bilinccsel kötöttek. Emlék, személyes vallomás, korrajz, kritika és irodalomtörténet ölelkezik ezekben az esszékben és tűnődésekben. Századunk írói irodalomtörténetének körvonalai sejlenek föl ebből a kötetből, akárcsak korábban Babits, Kosztolányi és Móricz irodalmi tanulmányaiból. De még keserűbb hangsúlyokkal — és természetesen — erősebb erdélyi ízekkel. Az az irodalom, amelyikre Sütő András oly szívszorongva figyel: a történelmi omlások szülötte magyar irodalom. Kiváltképpen a ravatalok mellett elmondott töprengéseiben. Különös árnyalatot jelentenek az esszén belül Sütő András gyászőrségben való tűnődései. Sokszor szólította ravatal mellé a személyes gyász és a nagyobb közösség hívása az elmúlt esztendőkben; az eltávozottak barátjaként és az egyetemes magyarság képviselőjeként búcsúztatta nemcsak az erdélyi nagyokat, Kemény Jánost, Kacsó Sándort, Nagy Istvánt, Harag Györgyöt, de a magyarországi Illyés Gyulát és Nagy Lászlót is. S a temetőben nem csak a zsoltár zeng másképp; a szónak is komo- rabb a csengése. A „változatos érdekek” szétszórhatják időnként az embereket, a sír egybegyűjti mindazokat, akik árvultan maradva ugyan, de minden halál ellenében a megmaradás, a gyarapodás, az együvétartozás reményében akarják tovább vinni az életet. A, sírontúli példákon is okulva. Úgy tudja Sütő András is, mint nagy elődje, Tamási Áron vallotta: Nemcsak élőkben „érték és erő az a tömeg, amely nyelvben és érzésben magyarnak vallja ezen a földön magát, de a halottak (is) ezen a földön ... éltek, mind bennünk és közöttünk vannak.” Mind-mind, akik „elbandukoltak” már „erdélyi legendának, fénysugárzó csillagnak az időben”. VEKERDI LÁSZLÓ Szegények népe — részlet — „Az imbecillisek dühe betölti a világot” — ismételte nyomatékkai a Második Világháború előestéjén, a spanyol polgárháború rémtetteire reflektáló könyvében Bemanos. De nem ugyanolyan holdfényben fürdő nagy temető ma Jugoszlávia, mint akkor volt Hispánia? S ha most ezt a háborút tán nem is követi majd világégés, méltó befejezéseként az imbecillisek nagy századának, egy állandósuló európai Libanon a közvetlen szomszédunkban épp eléggé szörnyű perspektíva. De az atomkonfrontáció eltűntével a nagy háború esélye se csökkent, inkább még növekedett. A hidegháború legjövedelmezőbb vállalkozásainak egyike a fegyvergyártás és a fegyverkereskedelem volt, s a hidegháborús megrendelések kiesését feltehetően a regionális konfliktusok kiterjedése nem föltétlenül fog erős politikai ellenállásba ütközni. Fokozza a veszélyt, hogy váratlan „győzelmébe” Nyugat is beleremegett. Nyugat ma éppen úgy átalakuláson, sőt, tán rendszerváltáson megy át, mint mi, a recesz- szióegyebek közt az ezzel járó elbizonytalanodás miatt is annyira tartós. Ma még nem tudható, hogy a nagy átalakulásban a józan ész kerekedik-e felül, vagy az imbecilitás. A demokrácia sajnos, nem véd a középszerűség és a butaság ellen, ha nem is tenyészti annyira, mint a totalitarianizmusok. Nem tudható, mit hoz a jövő. Az azonban bizonyos, hogy az amerikai—japán—európai demokratikus szuperkapitalizmus nem a „történelem vége”. A világ aligha fog a történelmen túljutottak boldog szigetére és tovább is a történelemben senyvedők tengerére oszlani, ahogyan a neves amerikai politológus, Francis Fukuyama híres könyve hirdeti. A világ továbbra is gazdagokra és szegényekre fog oszlani, legfeljebb a szegények tengerét fogják a gazdagok földrészeihez csatlakozva egyre nagyobb archipelágok behálózni. A világgazdaság nem Wallerstein centrumperiféria fantazmagóriái szerint rendeződik; a gazdag „centrum” mélyen behatol a szegény „perifériára”, a gazdag országokat szegény országok veszik körül, gazdag elitekkel. Nem holmi neokolonializmusról van itt szó. A szegény országok gazdagjai (és itt hozzájuk számítandók a politikusok is, épp ezért kapnak tán olyan hivalkodóan magas fizetéseket) pontosan olyan gazdagok, valljanak mégoly nemzeti elveket, mint gazdag országokbéli gazdag társaik. Ha valamihez, hát inkább a tizennyolcadik századi nemzetközi arisztokráciához hasonlítható a gazdagok eme új szentszövetsége. A nagy kérdés csak az, hogy lesznek-e nekünk most is Esterházyaink, Festeticseink, Széchenyi Ferenceink? (Merthogy Istvántól — minél többet idézzük, annál inkább — még mérhetetlenül messzire vagyunk.) Nem lesz azért tán ez a szép új világ nagyon ronda; a gyorsan zsugorodó földtekén másmilyen tán nem is nagyon lehetséges. De az elviselhetőségéhez el kell ismerni a szegények jogait. Nem holmi „szociális hálóról” beszélek, mégke- vésbé segélyekről és jótékonyságról. Törvényben lefektetett jogokról beszélnek, beleértve a munkához való jogot is, hangozzék mégoly időszerűtlenül és „szocialistául” máma. „Fényes” Esterházy Miklós meg „Helikonos” Festetics György nem jótékonykodott: tudták, hogy gazdagságuk garanciája jobbágyaik megelégedettsége, sőt: lehető boldogsága. Mert a szegények szerény boldogsága nélkül az „imbecillisek” dühe elönti a világot. És még ettől se kell annyira félni, mint a könyörületességüktől. Az imbecillis legártatlanabb attitűdje a fájdalommal és nyomorral szemben meglehet a közönyös butaság. Jaj nekünk, ha szerszámosládával a vállán, ügyetlen kezeit, ezeket a kegyetlen mancsokat a világ tengelyére helyezi! De mintha már nem is habozna, mintha elővette volna már szerszámosládájából a hatalmas vágóollót ... Hogyan értessük meg vele, hogy létezik a Szegények népe, és hogy ennek a tradíciója ősibb a világ minden népének a hagyományánál?” Az oldalt összeállította: Pintér Lajos Az összeállításban Szemadám György festményei láthatók. SZEPESI ATTILA A HAVAZÁSRA Havazik odakünn, havazik idegen' háztetőkre és eltört dallamokra, s a varjak mint egy éjfekete szikla úgy súlyosulnak a város fölé ... Kerge pilinke, pillék, hópihék, keringve szálló, dermedt csillagok; vigyázzatok ránk, Isten megfagyott könnycseppjei, mert ezredvégi tél van, örökös tél, végtelen szürkület. Magunk vagyunk, mágusaink kihalnak, Weöres, Nemes Nagy Ágnes, Vas, Csanádi, akik nevet adtak az évszakoknak . . . Vacogunk kufárok prédájaként az ólomezüst havazás alatt, e világvégi szemétdombra lökve araszoló férgeknek étekül. TARI ISTVÁN A szabad rablásé lett a jövő — részlet — Nem csak az uram szerette meg Zentát, a zentaiak is megszerették őt. Hívő ember volt. A pravoszláv templomba járt és a szerbek állandóan csodálták a fegyelmezettségét. Az én uram, miután bement a templomba, megállt a helyén és ÚGY ÁLLT MEG, MINT EGY SZOBOR! Ő addig nem mozdult, amíg a mise tartott. Nem bolhász- kodott, nem fészkelődött, nem tekingetett. Hat-hét évig katona volt, megtanulhatta a fegyelmet. O otthon sem szeretett slampos- kodni. Amikor 60-ban meghalt, nagyon kétségbeesett állapotba kerültem: félészen, félkeréken voltam. Időnként megindultam, nyakamba vettem a varost és megesett, hogy a vasútállomáson találtam magam, ahol semmi dolgom sem volt. Mindenütt csak az üresség fogadott. Aztán az egyik éjjel, álmomban, jövök be az udvarról. Benyitok a konyhába, az uram az asztalnál áll — félmeztelenül. Nagyon rendszerető ember volt, mosakodás után ő azonnal magára vett valamit. Nem szeretett slamposkodni. Ott áll félmeztelenül az asztalnál, és fény sugárzik belőle! Bevilágítja az egész konyhát! Megdöbbenek. Boldogan szaladok hozzá, átölelem a nyakát. — Gabikám! — mondom neki, hivatalosan Gavrilnak hívták — te élsz? Nem haltál meg? Nagyon halk szavú ember volt. Magához húz, simogat. — Meghaltam —szólal meg szelíden.—De ne sírj! Én azt megmondtam, hogy soha nem hagylak el. Hogy még onnan is vigyázok rád. Szoktam egy pár dinárt vinni a papnak, rendben kell tartani a templomot, ugye ha már van; meg a temetőt is, és elmeséltem neki ezt az álmomat. Nem vagyok bigott és vallásellenes sem vagyok; nem vádolhatnak az emberek túlzott vallásossággal, de vallásellenességbe sem ránthat bele senki: nekem beszélhetnek a másvilágról, én nagyon jól tudom azt, hogy itt a földön van a mennyország is, meg a pokol is. Szóval azt mondta az álmomra a pap: „A maga ura megdi- csőült!” Később az egyik metodista, hitbuzgó asszonyismerősömnek is elmeséltem az álmomat, ő is szóról szóra ugyanazt mondta, mint a papunk: „Á maga ura megdicsőült!” Tessék hozzászólni! Pedig nálunk nem volt egyházi esküvő. És gyerekünk se volt. Nem voltunk elég fiatalok hozzá. Engemet az tartott vissza, hogy felelős vagyok a gyerekemért. Ámíg az ember fiatal, addig maga is gyerek. Együtt játszik, EGYÜTT NEVELKEDIK FÖL A GYEREKÉVEL! Úgy éreztem, sokkal jobban szeretem a gyerekemet, minthogy megszüljem. Ezen most már nem lehet változtatni. Az én életemben a legszebb időszak 1914 előtt volt. Akkoriban senkit sem üldöztek a különvéleménye, a gondolatai miatt. Akkoriban senkinek sem kellett meghalnia csak azért, mert magyar vagy szerb volt. Újabban sokszor eszembe jut egy fölvonulás, amit gyerekként éltem át. Május elsején hatalmas fölvonu- lás volt Zentán. Az adai utcán vonultak föl. Rengetegen. Az asszonyok fején piros selyemkendő, a férfiak is, tisztességesen föl voltak öltözve. És piros szekfüvel meneteltek. A kutya sem bántotta őket. Mi gyerekek, kipirult arccal szaladgáltunk, bámultuk a menetelőket, az őket kísérő trombitásokat. Hazafelé tartva egész úton daloltam. Egészen tele lettem! Egész úton visszhangzott bennem, mert a szívemig ért, a szívemet is megremegtette az a zene. Annyira meghatódtam a trombiták hangjától — én is éppen olyan túlérzékeny voltam, mint a kislányom —, hogy ez a dal örökre bennem ragadt: Mi építjük föl palotáid, hol a kéz, mely díjat ád? ínség, nyomor velünk, de mi mind fölkelünk. Ki harcba száll, hadd vesszen ő! SZABAD LESZ A JÖVŐ! —ezt énekelték, és én elhittem, mert annyira megrendültem, meghatódtam attól, hogy a jövő TÉNYLEG szabad lesz. És szabad is lett. Csak nem a mi számunkra. A rablók, a rabló urak, akik hol urak, hol elvtársak, számára lett szabad. A szabad rablásé lett a jövő.
