Petőfi Népe, 1992. szeptember (47. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-09 / 213. szám

8. oldal, 1992. szeptember 9.

MEGYEI KÖRKÉP

Miért halt meg a kisfiú?

A megvádolt professzor magánvéleménye

Könyveket nyertek a könyvesboltosok

• Honfi Ágostonnc nyert, de tulajdonképp a Paletta ÁFÉSZ kiskunhalasi könyvesboltjának egész kollektívája részesült jutalomban könyvtotó rejtvénypályázatunk nyereménysorsolásakor. Együtt kerestek választ a kérdésekre, s hogy nagyobb legyen az esély, mindnyájan hcküldték a megfejtéseket. Képünkön a halasi bókszerkesztőség munkatársa — Fábriné Nagy Erzsébet — Hon- b Ágostonnénak adja át a 14 ezer forint értékű könyvjutalmat, akit elkísért munkatársa, Fcrenczi Anna is.

lentettem, hogy a körzetből a gyermekorvosok elmennek szabadságra és a helyettes körzetről a betegek nem tudnak. Aminek következményeként beutaló nélkül jönnek hozzánk. Ennek jelzése nekem kötelességem, nem azért tettem, mert mérges voltam ... És elfásult sem vagyok, ahogy a többi, szakmáját hivatásszerűen végző orvos sem az, hiába hiszi úgy a közvélemény. Minket is megdöbbent egy- égy haláleset. Persze, nem úgy mint a hozzátartozókat. De vádaskodni, feljelentgetni, még mielőtt tisztázódnának a halál okai?! Hát az orvosok csak svihákok lehetnek? Őket büntetlenül meg szabad hurcolni? Velük mindent meg lehet tenni?

Szabó Klára * * *

Megkérdeztük a szülőket, mit szólnak a dr. Tóth György által elmondottakhoz.

Gál László: Nem kétséges számunkra, hogy az igazságügyi boncolás azt fogja megállapítani, amit a professzor mond. Tisztában vagyok vele, hogy nincs Magyarországon olyan fórum, amely bűnösnek ítélné őt. De a lelkiismeretét ez nem nyugtathatja meg. Ő tudja a legjobban, miben hibázott. Ne kenjen semmit a mentősökre! Mert, hogy pontosítsák: a kisfiam állapota nem rosszabbodott a Hullám vendéglőnél, hanem változatlanul rossz volt. A mentős pedig felül is bírálta a professzor utasítását — miszerint nem sürgős a szállítás —, ezért kapcsolta be a szirénát.

Gál Lászlóné: Mindenkinek hazudhat, de nekünk nem. Minden úgy történt, ahogy elmondtuk. Biztos, hogy ott voltunk háromnegyed nyolckor, a 9 órás időpont a mentővel való elindulásra lehet igaz. Hiszen én már fél 10-kor itthon voltam. Tíz órára ért ide Béllei doktor, a gyermekorvosunk, az üzenetrögzítőjén hagyott hívásunkra. Ő mondta, hogy a kisfiámnál mért 1,4-es cukorszint olyan alacsony, hogy bármikor beállhat az agyhalál vagy szívhalál. Az se igaz, hogy én azt mondtam volna: Lacika előző nap többször hányt. Meg se kérdezte tőlem a profesz- szor! Se azt, hogy volt-e láza vagy adtam-e neki valami gyógyszert. Ezt először a rendőrségen kérdezték meg.

Tudom, nincs aki tanúsítsa, de a kisfiam már az infúzió beadásakor félrebeszélt. Azt mondta: huszonhárom, huszonnégy ... a papától kaptam ... Az a szakápoló, aki megjegyezte, hogy talán rosz- szul van bekötve az infúzió, kérdezett rá: Mit kaptál a papától? De Lacika nem válaszolt. . . Ahogy a professzor se nézte meg közelebbről, helyén van-e az infúzió.

Amit pedig arról mond, hogy ő az osztály legnyugodtabb embere, magáért beszél. Aki ismeri, tudja, hogy ebből mennyi igaz. Az a fekete hajú anyuka, aki bent volt a gyermekével, amikor mi odaértünk, el tudná mondani, hogy or- dibált velünk a professzor. Azt is, hogy annak előtte hányta a szemünkre, miért nem mentünk a széchenyivárosi vagy a máriaváro- si rendelőbe, mielőtt tudta volna, hogy hol lakúnk. Jöhettünk volna Jakabszállásról is!

Vártam is sokáig, hogy becsönget az a hölgy, miután megtudta, mi történt a kisfiúnkkal. Azt hittem, mivel ő is anya, aki félti a gyerekét, mellénk áll. Segít, hogy legalább mással ne történhessék hasonló tragédia.

Sz. K.

Huszonkilenc, zömében a halasi Felsővárosi Általános Iskola jelenlegi és volt diákja vágott neki annak a 360 kilométeres vízi útnak, amely Bécsből rajtolt és Dunaújvárosig tartott. A gyerekek három éve készültek a nagy útra.

Sajnos erős szembeszéllel találkoztunk, amikor a kenus csapattal visszacsorogtunk Magyarországra, így a tervezett esztergomi táborhely helyett a nyergesújfalui Tátiszigetcsúcsánál táboroztunk. Másnap kora délelőtt elértük Esztergomot, ahol hosszabb pihenőt tartottunk. Úgy döntöttünk, hogy a lassúbb sodrású, de sokkal hangulatosabb kiságban, Szentendre felé kerüljük meg a szigetet. Választásunkat nem bántuk meg, szépen kiépített part mellett haladtunk a Dunakanyar irányába. A kirándulásokról már ismerős tájak ebből a sajátos, „vízszintes perspektívából” új élményt jelentettek. Nagymarosnál kikerültük a mederszűkítő kőgátat, és teljes pompájában feltűnt előttünk a visegrádi Fellegvár.

Az éjszakát Dunabogdányban töltöttük, majd másnap 15 kilométer megtétele után kötöttünk ki Szentendrén. A gyors' taborverés után városnézés és félnapos pihenő következett. A gyerekek szülei közül többen érkeztek látogatóba, s bizony volt keletje a „hazainak”.

A régi úttörő vízitelepen kaptunk táborhelyet, ahol a „Zöld szív” el• Megérkezett a csapat Dunaújvárosba, vége a túrának. Hátsó sorban állók balról jobbra: Mester Sándor, Erdősi András, Bankos Róbert, Zsebcházi Zoltán, Ván Barna, Csoó Gábor, Fodor László, Paczolay Dénes, Csapi Károly, Kindl Attila. Középső sorban állók: ifj. Mohos Mihály, Pálfi Ágnes, Farkas László, Besze Adrien, Lengyel János, Csáki Ferenc, Bánóczki Imre, Kazi Mónika. Elől ülnek: Letoha Gyula, Kellner Tamás, Hornyák István, Szalóki András, Téglás Attila, Cserkó

Jenő, Kovács Gergő.

nevezésű nemzetközi gyermektábor lakóival voltunk együtt. Hazai és határainkon túli magyar gyerekek környezet-, és természetvédelmi őrjárata volt ez a tábor. Mindjárt megrovást is kaptunk, mivel tűzbe dobtuk a használt műanyag szatyrokat. Hibánkat két dologgal tettük jóvá: egyrészt, hogy környezetkímélő, hideg vízben is tisztító mosogatóport használtunk, másrészt, hogy — „hazaival” eltelt — gyerekeink felajánlották a kolbászos- rizses, alföldi bográcsban főtt lecsójuk maradékát a zöldek javára, akik a lekvároskenyeres vacsora után különösképpen tudták értékelni azt. A jóvátétel után várt ránk a leghosszabb, Szentendre—Ercsi szakasz, a maga 56 kilométerével.

A legnagyobb élmény a budapesti áthaladás-volt. Végig a hidak alatt, a Margit-sziget mellett, a Parlament előtt ... még a felnőtt kenusok is megilletődtek kissé. Megille- tődésünk sajnos lassan megdöbbenésbe csapott át, amikor Soroksár magasságától kezdve folyamatosan láttuk azt a sok szennyet és mocskot, amivel a főváros és környéke „ajándékozza” meg a Dunát. Döbbenetes élmény volt ez is, amit azonban szívesen kihagytunk volna. Nagytéténynél, a városi fekáliás autó a fürdőzőktől alig pár méterre a legnagyobb nyugalommal ürítette tartalmát a folyóba . . .mi meg hallgattuk a Napközben adását a folyóvizek állapotáról . . . Nosztalgiával gondoltunk vissza a Duna felső szakaszára, a víz ottani tisztaságára, sőt a sógoraink fővárosának, Bécs- nek a csatornájára (!) melyben akár még fürdeni is lehetett volna olyan tiszta volt (pedig az nem is élő víz).

Ercsi után Dunaújvárosba túra végcélja következett. Kilenc nap alatt, teljesen nomád körülmények között közel négyszáz kilométer volt mögöttünk. Sátrakban, önellá- tóan, szerencsére végig ragyogó időben, 11—16 év közötti gyerekekkel, rengeteg élményt szerezve megcsináltuk. Lehet, hogy egy vízparton felnőtt ember számára hétköznapi dolog lett volna mindez, de a halasi felsővárosiaknak teljesítmény, és olyan próba, amit kiálltak.

Mester Sándor

tanár, túravezető

• Pest nevezetességei: a vár, a Gellcrt-hcgy és a halasi kenusok. Felvezetők Cserkó és Mester tanár urak.

AMERIKAI PILÓTÁK MAJSÁN

Túlélési csomagot hozott a gyógyszerész

is, s néhány olyan légifelvételt, ami akkor készült. Átadtunk néhány személyes tárgyat is.

— Például egy zászlót, ami nagyon kedves lehetett Önnek.

"— Amikor bevonultam, _ már mindkét bátyám katona volt. Édesanyám nagyon fájlalta, hogy nekem is menni kell, s búcsúzáskor kaptam tőle egy kis amerikai zászlót, amit még fiatal korában ő is ajándékba kapott valakitől. Ezzel a zászlóval mutattuk 1945-ben a bennünket körülvevő kiskunmajsaiaknak, hogy kik vagyunk. Megőriztem a zászlót is, de őriztem azt a hűséget is, amellyel anyám emlékét, s azt a zászlót háborúban és békében szolgáltam. Ezt a zászlót adtam most a majsai gyűjteménynek.

— Ha így van, nagyon megszerethette a kiskunmajsaiakat. ..

— Ők jók voltak hozzám, s én nagyon sokat gondoltam rájuk a politikai megosztottság idején. Mi lehet az én majsai barátaimmal, a szovjetek által megszállt országban? Rájuk gondoltam akkor is, 1989-ben, amikor hírül vettük otthon, hogy lehullt a vasfüggöny. Kívánom nekik, hogy éljenek a szabadsággal, s tegyék gazdaggá

Túléltük. Ez volt a mottója az amerikai B—17-es bombázóraj veteránjai kiskunmajsai látogatásának, melyről hétfői lapunkban is beszámoltunk. A pilóták a majsai kényszerleszállást élték túl, mi magyarok pedig a szovjet megszállást, s igy vált lehetővé, hogy most félelem nélkül nyújtsunk baráti jobbot egymásnak. Erről is beszélt Lloyd Grimm, a Pennsylvania állambeli Ligonier város nyugalmazott gyógyszerésze, aki egykor hadnagyként másodpilótája volt a 483-as számú gépnek.

— Grimm úr! Ön a koszorúzáskor mondott beszédében azokról a bajtársairól emlékezett meg, akik nem élték túl a háborút. Ön túlélte, s most a túlélési csomagjának néhány darabjával ajándékozta meg a majsai helytörténeti gyűjteményt.

— Mikor 1986-ban — még meglehetősen feszült körülmények között — itt jártunk, örömmel láttam, hogy egykori repülőgépünk darabjai a helyi múzeumba kerültek. Az egyik oxigénpalackot permetezőgépnek, a másikat vödörnek használták a leszállás helyét körülvevő tanyák lakói, az ejtőernyőselyemből pedig menyasszonyi ruha készült. Ismételt látogatá• Az egykori bumbá/.óraj másodpilótája bckcszcrető embernek látszik. Dr. Jacob L. Grimm, a nyugalmazott gyógyszerész.

sunk előtt úgy döntöttünk, hogy hozunk néhány olyan tárgyat a múzeumnak, amely akko,r nálunk volt, de nem maradt itt. Én az akkori túlélési csomagomból megőriztem a horgászfelszerelést, azt hoztam el. De elhoztuk a térképet

Néhány hete írtunk a kilencéves kecskeméti kisfiú, Gál Lacika tragikus halálának több szempontjából vitatott körülményeiről. (Petőfi Népe 1992. augusztus 13, 14, 15-ei szám.) A lesújtott szülők gyermekük elvesztéséért a kisfiút megvizsgáló majd a halasi kórház fertőzőosztályára szállító orvost hibáztatják. Á megvádolt dr. Tóth György gyermekgyógyász profesz- szort akkor nem tudtuk megszólaltatni, mivel szabadságon volt. Visszatérése után megkerestük, s felkértük, mondja el, hogyan em- * lékszik vissza ő a történtekre.

— Először is szeretném elhárítani azt a vádat, hogy az apa gyilkossággal való fenyegetőzése miatt menekültem el szabadságra. Az engem is megrázó haláleset után még tíz napig dolgoztam, majd a januárban előre bejelentett időpontban vettem ki nyári szabadságomat.

— A professzor úr szerint miért halt meg a kisfiú?

Még nincs meg a törvényszéki boncolás eredménye, valóban csak a magánvéleményemet tudom elmondani. Mivel úgy hallottam, hogy kitenyészett a vérhas bacilu- sa, valószínűleg toxikus dizentéria okozta a gyermek halálát. A szervezetbe került baktériumok mérget termelnek. Ha ez a folyamat felgyorsul, s a kórokozó nagy tömegben van jelen, hirtelen rosszabbodhat a beteg állapota. Feltételezhető, hogy itt is ez történt. Nagyon súlyos bélgyulladása lehetett, ami megviselhette a májat is. S mivel ez a kisfiú vékonyka, korához képest gyengén fejlett gyermek volt, sajnos nem bírt megbirkózni a kórral.

— Mindennek nem mutatkoztak jelei már az ambulancián végzett vizsgálatkor?

A kisfiú a saját lábán jött be, beszélgetni lehetett vele, tehát egyáltalán nem volt elesett állapotban. A később történteket nem lehet előre látni. Adott pillanatban , az alkalmazott terápia — az egy rész fiziológiás só és két rész 10 százalékos cukor oldatát tartalmazó infúzió adása — megfelelő volt.

— Az, édesapa szerint ön rosszul köthette be az infúziót, mert mire Halasra ért a mentő, a gyermek karja teljesen felpüffedt.

— Valóban szóltak nekem, hogy esetleg mellé megy az infúzió, ezért tapintással meggyőződtem róla, hogy a helyén van-e. Újra beállítottam a cseppszámot is, mert ez a beadás után fel szokott gyorsulni. Ezt megismételtem akkor is, amikor a mentőben elhelyezkedett a gyermek. A tű azonban egyetlen rossz mozdulattól átszúrhatja a vénát, de ez nem jár végzetes következménnyel. Bőr alá is szoktuk ad- • ni az infúziót, ez esetben az lassabban szívódik fel.

— A kisfiú állapota állítólag már a Hullám vendéglőnél — vagyis egy-két perccel az indulás után — rosszabbodott.

— Nem akarom másra hárítani a felelősséget, de ha ez igaz, azonnal vissza kellett volna fordulniuk!

— Felülbírálhatja a mentőápoló a tekintélyes gyermekgyógyász professzor percekkel azelőtt felállított diagnózisát?

Nem felülbírálás, ha a beteg állapota időközben megváltozik. Lehet, hogy a vizitelő orvos is rendben talál mindent, s a nővér észleli percek múlva, hogy baj van. Ilyen esetben neki is kötelessége azonnal értesíteni az orvost. Hangsúlyozom, az induláskor nem lehetett feltételezni, hogy a szállítás során komplikációk adódhatnak.

— A történet ott kezdődik, hogy

• Gál Lacika — élt kilenc évet. ..

ön állítólag nem is akarta fogadni a gyermeket, s ezt minősíthetetlen szavakkal adta a szülök értésére.

— A kórház ambulanciája elsősorban a beutalóval érkező betegeket látja el. Rendelési időben főleg. A gyermeket nem háromnegyed nyolckor hozták, amint azt a megjelent, újságcikkben állítják a szülők. Én nem is lehettem volna ott ebben az időpontban, hiszen ekkor kezdődik a napi referálás. Nyolcig az éjjeli ügyeletes orvos tartózkodik az ambulancián. A dokumentáció szerint — és miért írtam volna be valótlan? — kilenckor értek oda. Betegvizsgálat közben szólt a nővér, hogy egy hasmenéses gyereket hoztak. Megkérdeztem, miért nem mentek a háziorvosukhoz. Azt válaszolták, mert nincs otthon, a gyermekkörzetben pedig nincs rendelés. Megjegyzem, fordulhattak volna a máriavárosi gyermekrendelőbe is, ami a szalagház végénél van.

— Bocsásson meg, de a történtekről írt cikkünk után számtalan telefont, levelet kaptunk. S még akik kiálltak is ön mellett, egytől egyig azt mondták: kiváló szakemberedé pocsék a modora.

— Határozottan állíthatom, hogy az osztály legnyugodtabb embere vagyok. Csakhogy a rendetlenséget, éppen a gyerekek érdekében, nem tudom elfogadni. Az kihoz a sodromból. De minősíthetetlen hangon nem szoktam beszélni. Ahogy hazudni sem. Tehát mondtam a szülőknek, hogy befejezem a vizsgálatot, addig vetkőz- tessék le a gyereket és fektessék a vizsgálóasztalra, a másik rendelőben. Mikor végeztem, átmentem hozzájuk, s megkérdeztem, mióta beteg a kisfiú. Tegnap kétszer hányt — az újságírónak csak egyet említettek —, éjszaka pedig többször volt vizes széklete. Megvizsgáltam a gyermeket: lélegzete ace- tonos, légzése és szívműködése szabályos volt. Az alsónadrág hátsó fele és szárai elázottak. Bepisiltél, öcsi? — kérdeztem. Ilyen a széklete, mondták. Közöltem a szülőkkel, hogy a gyereket fertőzőosztályon kell elhelyezni, a hasmenés jellege és a kiszáradásra utaló tünetek miatt. Mivel Kecskeméten fertőzőosztály nincs, telefonon hívtam a mentőket. Megkérdeztem, nem lehetne-e a gyermeket Kiskunfélegyházára szállítani, de ezt csak azért tartottam jobb megoldásnak a halasinál, hogy köny- nyebben látogathassák a hozzátartozók. A mentők közölték, hogy ott nincsenek meg a gyermekellátás feltételei.

— Emlegetnek egy másik telefont is...

— Mindezek után — és nem a vizsgálat előtt! — felhívtam telefonon az alapellátás igazgató főorvosát, dr. Gubacsi Lászlót és bejeHALASI DIÁKOK A DUNÁN

Tíz kenuval Bécsből Dunaújvárosba II.