Petőfi Népe, 1992. szeptember (47. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-07 / 211. szám
PETŐFI NÉPE 1992. szeptember 7., 5. oldal KECSKEMÉTRŐL TIBETBE Utazás hegyek, pálmafák és fegyverek között mudzsahedinnek ellenőrzik a vidéket, s azon átkelni — különösen idegeneknek — nem ajánlatos! Mit mondjak? Nekivágtunk. Szétlőtt falvakon át haladtunk, miközben szenvedtünk az elviselhetetlen hőségtől. Csakhamar feltűnt, hogy A kép tanulsága szerint minden O. K. Még az afgán kormánykatonák s; • Ez megfelel ebédre? Mit szólnának ha egy ismerősük váratlanul azzal az ötlettel állna elő, hogy: Pakolj! Megyünk Tibet- be! Négy magyar diák kapott az alkalmon és csomagolni kezdett. Hosszú útra indultak: átutazták Oroszországot, a távol-keleti köztársaságokat (oda-vissza), kalandos módon átvergődtek a véres polgárháború sújtotta Afganisztánon, alig járt utakon beléptek Pakisztánba, eljutottak a mesés Indiába, hogy a világ tetején, Tibet- ben tisztelegjenek Körösi Csorna Sándor sírjánál. Nehéz útjuk volt. — A kecskeméti Bodolai László, az út egyik résztvevője a következőképpen elevenitette fel a kalandok egy részét: — Négyen vágtunk neki, hárman fiúk az ELTÉ-ről, és Fehér Annamária — Ata, szintén Kecskemétről. Először Kárpátaljára utaztunk, hogy a helybéliekkel megvetetve a vonatjegyet alig 40-50 forintból eljuthassunk Moszkvába. Moszkvából Frunzéba repültünk, majd Alma-Atába, de sajnos nemsokára kiderült, hogy a Torugart- hágón nem juthatunk be Kínába, mert a határőrök nem engednek be senkit vízum nélkül. Egy nappal előttünk jártak arra magyar egyetemisták, nekik is vissza kellett fordulniuk. Mit tehettünk? Elkeseredetten visszautaztunk Alma-Atába, majd Moszkvába. Útközben megismerkedtünk a helyi alvilág képviselőivel: Alma-Atában egészen egyszerűen lecsatolták társam kezéről az óráját egy vendéglőben: a vasútállomáson pedig tizenéves maffiózók próbáltak megszabadítani bennünket értékeinktől — szóval nem kimondott életbiztosítás arrafelé utazni. A moszkvai magyar nagykövet nem igazán segített, azt mondta, hogy nem államérdek a mi utazásunk, legnagyobb szomorúságunkra haza kellett térnünk Magyarországra. — Mennyi ideig voltatok itthon ? — Épp, hogy megmutattuk magunkat, nem adtuk fel egyköny- nyen! Újra nyakunkba vettük a világot, s kisvártatva újra Moszkvában voltunk — immár harmadszorra! Különös társaságba keveredtünk, magukat szabad művészeknek nevező társaság ajánlotta fel, hogy szállást ad nekünk. Tulajdonképpen katonaszökevények, elvont művészlelkek voltak, akik önkényesen foglaltak maguknak lakást Moszkva egyik körzetében. Loptak egy trolibuszt, azon furikáztak a városban keresztül-kasul, találomra megálltak valahol és elképesztő performance-okat mutattak be a tisztelt nagyérdeműnek. Fekete kartonokkal és állatbőrökkel bevont falú pincében aludtak, valóságos labirintusban, és bonyolult művészi alkotásaikkal vették körül magukat. Mivel egyre több sátánista szertartásra utaló nyomot találtunk, elhatároztuk, hogy elhagyjuk Moszkvát. Vonattal leutaztunk Taskentbe, óvakodva a maffiától. Volt nálunk egy gázspray egész úton azt szorongattuk, és csak itthon derült ki, hogy teljesen üres volt végig! Eljutottunk az afgán—orosz határra, az Amu-Darja partján fekvő Termesbe. Egy napot kellett itt várnunk, mivel 12 óra 05-kor érkeztünk, és délben bezárt a határ- átkelőhely: volt hát időnk körül• Megelevenedik a mesés Ázsia: Ali baba egvik kései utóda Kalasnyikovval. Katonai „külön géppel” Kabulba Mártudtakaz érkezésünkről. A buszsofőr szólt a határőröknek, akik — legnagyobb megdöbbenésünkre—, meleg vacsorával, whiskyvel, és ággyal vártak. Egész éjszaka beszélgettünk velük, hol oroszul, hol angolul, és beavattuk őketisasnapsze- rozás rejtelmeibe. Tashgazar- ban a következő éjszakát egy indiai üzletember erkélyén töltöttük, mivel a szállodában minden hely foglalt volt. Megnéztük a mecsetet, a helybéliek pedig minket, ritka az nézni egy kicsit. Az egész vidék feltöltött mocsárra épült, a folyómeder partján kiégett szovjet tankok roncsai hevertek — csakúgy mint az egész országban — sokszor kilométereken át, a tízéves háború pusztító nyomaiként. Békésen, nyugodtan üldögéltek az afgán, tadzsik parasztok, mézédes dinnyét ettek, és igen barátságtalanul nézegettek minket. Szerencsére • amint megtudták,; hogy -nem vagyunk oroszok, nyomban vendégszeretőbbé váltak, étellel, itallal kíJ náltak minket. Különös népség — ott aludtunk velük egy buszmegállóhoz hasonló betonépítményben. Még a kutyáknak, papagájoknak csak útlevéllel lehetett átlépni a határt (!), gondolhatod, hogy figyelték ott_az idegeneket! Éjszaka arra ébredtünk, hogy valami állat liheg az építmény ablakában. Senkit sem foglalkoztatott a dolog, de mi azért megkérdeztük az egyik afgánt: — Sto etá? Etá szabáká? — Nyet, etá nyet szabáká, etá volk! Mire megvirradt láttunk viperát is a farkas után, úgyhogy némileg megviselten kezdtünk szedelődz- ködni. A zenés ébresztőt egyébként harckocsidübörgés szolgáltatta ezen az isten háta mögötti helyen., — Es végre átjutottatok Afganisztánba? — Csak azt hittük, hogy nincs több gond! Ahogy kinyitott az átkelő, közölték velünk, hogy nem léphetünk afgán területre, mert nincs megfelelő mennyiségű valutánk! Képzeld el, az afgán parasztok ezt látva percek álatt összedobtak nekünk 150 rubelt! Persze jóba lettünk velük, amerre jártunk, fél Ázsia megtanult elfogadható szinten snapszerozni! Végre átjutottunk a hídon! A túloldalon két harckocsi csöve volt a hozottisten, de mit törődtünk mi azzal! Afganisztánban voltunk, ahol közben dúlt a véres polgárháború! európai azon a tájon. Mellesleg roppant vendégsze- retőek: ha nem vagy orosz, akkor haver vagy! — ez az ő roppant egyszerű életfilozófiájuk. Indiai vendéglátónk mindent fizetett nekünk — valószínűleg szerelmes lett Atába, útitársnőnkbe. Kipihentük magunkat: a szállodánál, a lerobbant uszoda mögött feszitett víztükrű medence várt minket, biliárdasztallal. Nem semmi! Az éjszaka viszont megint nem volt alkalmunk sokat pihenni,' mivel az erkélyen forgolódva lövéseket hallottunk a város felől. Célunk a főváros Kabul volt, de a reptéren közölték, hogy külföldiek számára 50 dollár a jegy, csak az afgánok fizetnek három dollárt. Szerencsére egy haramiaképű férfi odajött hozzánk — mint kiderült pilóta volt, és azt mondta, hogy mindössze tíz dolcsiért máris repít minket Kabulba. Persze, hogy beleegyeztünk, így aztán egy AN—12-es katonai szállítógép fedélzetén, két aknavető társaságában meg is érkeztünk. A szállodában ötven cent volt a szoba, és végre újra teleehettük magunkat keleti finomságokkal! Mozgalmas az élet Kabulban éjszaka is, hiszen néhány rakéta felrobbant a közelben: nem is sejtettük, hogy nemsokára akár mi is rakétákat eregethetnénk ezekre a házakra. A következő négy napon át katonák vendégei voltunk, kaptunk ételt- italt, hasissal is kínáltak minket, ami arrafelé közfogyasztási cikknek számít. A katonák — puszta barátságból — megtanítottak arra, hogyan kell szétszedni és összerakni egy gépfegyvert, és bicikliversenyt rendeztek a katonai repülőtér kifutópályáján tiszteletünkre, úgyhogy nem is csodálkoztunk túlzottan, amikor az afgán elhárítás érdeklődni kezdett irántunk. Ismét elérkezettnek láttuk az időtarra, hogy odébbálljunk. , Busszal indultunk tovább, a demarkációs vonal közelében levő Jala- labad városába, miközben sorra hagytuk magunk mögött a katonai ellenőrzőpontokat. Vadregényes vidéken át. veszélyes szerpentinen vezetett a hegyi út, odalent a mély folyóvölgyekben kilőtt és letaszított tankok rozsdásodtak. Egyszeresük nagy ijedtségünkre — rálőttek a buszunkra, holott nem sokkal azelőtt még annak tetejéről fotóztuk a tájat. A sofőr nyugodt lélekkel kiszállt, megnézte eltalálták-e jármüvét, aztán visszaült és vezetett tovább. Egy veszélyesebb szakaszon harckocsi ment előttünk: lévén, hogy közeljártunk a határhoz. Jalalabadban valóságos sivatagi oázis fogadott minket: mint a mesékben: datolyák, pálmafák, narancsfák mindenfelé. Igaz, minden lépésünket figyelték, követtek minket, mint egy ócska kémfilmben: fák mögé bújva, biciklivel. Végül egy harckocsira felkapaszkodva sikerült lerázni őket. „Akartok rakétát lőni Kabulra?” A városban közölték velünk hogyha tovább akarunk menni Pakisztánba. akkor azt csak saját felelősségünkre tehetjük, mert a határig a nem találkoztunk épkézláb férfival, csak nőkkel, gyerekekkel, meg öregekkel. Egy ilyen faluban aztán társaságunk akadt. Teljesen váratlanul jó néhány fegyveres vett körbe bennünket, falhoz állítottak, majd közölték, hogy most le fognak lőni mindenkit! No, ezek vagy kormány katonák, vagy a mudzsahedinnek! Utóbbiak voltak! Egyikük, a Peshavari Musz- lim Egyetemen tanult, és csak a nyári szüneteket töltötte a fronton, tudott valamicskét angolul. Hallva, hogy honnan jövünk, merre tartunk tanakodni kezdtek, mi meg bekötöztük néhányuk sebét. Nemsokára az egyik erődjükben találtuk magunkat: a tetőn modern rakétaállványok sorakoztak fenyegetően. Órákon át tanácskoztak rólunk, aztán egy poc- kett-géppel lefényképeztek 'bennünket, s megkérdezték, hogy voltaképpen mi az ördögöt keresünk mi itt?- Merre van az a Magyarország? Vannak ott is vörösök? Szóval alaposan kikérdezgettek mindenről. Végül • A katonai szállítógép potom tíz dollárért elvitt minket Kabulba, útitársunk csupán két aknavető volt. • A folyómeder mentén kilőtt, rozsdásodó tankok százai a mérföldkövek végig Afganisztánon át. közölték, hogy minden oké, nem vagyunk foglyok, de egy napig ott kell maradnunk: holnap viszont egy mentőautóban átcsempésznek minket a határon. Úgy alakult, hogy az erőd tetején aludtunk, a rakéták között. Egy fegyveres őr megkérdezte, hogy nem akarunk-e egy-két rakétát kilőni Kabulra? Megköszöntük szépen, de nem fogadtuk el a csábító ajánlatot. Viszont megfigyeltük, hogy milyen idegnyugtató hatása vanezeknek a fegyvereknek: ha beidegesedett az őr, megeresztett egy sorozatot a levegőbe, attól valamelyest lecsillapodott. Mentőautó ugyan nem jött másnap, de végül fegyveres kísérettel jutottunk el a határig. Ott egy különös alakkal találkoztunk: hosszú afgán kaftánt viselt, fején szovjet sisakot hordott, kezében pedig az összhang kedvéért egy amerikai whinchestert szorongatott. Olyan megkapó látványnak találtam, hogy le akartam fényképezni, erre viszont idegesen rámfogta a fegyvert, úgyhogy lemondtam az ilyen fotótémáról. Egyébként különös erkölcsök uralkodnak az afgán törzsek között. Míg a táborban történt, hogy egyikünknek ellopták a polgári jog tankönyvét, amit még az ELTÉ-ről hozott. Ezt hallva azonnal előkerítették a tolvajt, s azon nyomban le akarták vágni az egyik kezét. Amikor látták, hogy ilyesmihez nem igazán fűlik a fogunk, azt kérték, hogy legalábbjól korbácsoljuk mega szerencsétlent. Lemondtunk erről is, nem láttuk be, hogy végül is mihez kezdett volna az afgán hegyek között egy mudzsahedin harcos egy magyar nyelvű polgári jog tankönyvvel? Végre elértük a Khyber-hágót, a pakisztáni határt, ahol annak idején Körösi Csorna Sándor is átkelt. A pakisztáni határőrök úgy néztek ránk, mintha a Marsról jöttünk volna: mondták, hogy négy éve teremtett lélek semjárt mégcsak a határ közelében sem! A pecsétet iscsak némi keresgélés után találták meg. Hasis és géppisztoly Egy helybeli vitt minket tovább az angolok által épített autópályán. Gyönyörű tájon vezetett az utunk, de ez a föld már a csempészek hazája volt. A boltokban arrafelé élelmiszer helyett csak kábítószert, és fegyvereket lehetett kapni. Hasis, és géppisztoly szánűt az egyetlen értékelhető valutának, szóval az egész tiszta vadnyugat! Vezetőnk, aki egyébként hűtőszekrény csempészetben utazott, vendégül látott minket házában. Odabent éppen filmvetítés folyt, a video főszereplője egy indiai népi hős volt, aki egy szál pisztollyal mészárolt le egy egész ezrednyi elnyomó imperialista brit katonát. Barátaink szívták a hasist, és tágrameredt szemekkel bámulták a képernyőt. Végre megkérdezték, hogy éhesek vagyunk-e? A szolga behozott egy kakast, és megkérdezte hogy jó lesz? N o, az lett az ebéd! Búcsúzóul szerettek volna ránksózni egy aranyos, írótoll- ba rejtett pisztolyt, de mi könnyű szívvel lemondtunk erről a csecsebecséről. Mint kiderült ez a döntésünk az életünket menhettemeg, mivel a Mohen- jo-Daroba tartó vonaton tetőtől talpig átkutattak mindenkit — a legintimebb helyeken is — kábítószer és fegyver után kutatva. Ravalpindiben megpihenve — annyira untuk már a szállodai papírmunkát, hogy neveink mellé a következő foglalkozásokat írtuk be: bö- lényvadász, rendőrfelügyelő és utcaseprő. Egy nyugati házaspár—hallva beszédünket megkérdezte, hogy ugye finnek vagyunk? Nem, mondtuk, magyarok volnánk, s azzal bemutatkoztunk. Erre azután kezdtek érdeklődni, hogy ugyan melyikünk a bölényvadász, de amikor megtudták a lehangoló valóságot, szemlátomást elkedvte- lenedtek. Pihenésünket hosszú, fárasztó út követte Kasmíromét Indiába. Amesés India: a Tadzsmahal, a monszun által elsodort utak, a tífuszjárvány, a felhők fölé épült városok, és szállodák Darje Ling közelében. Körösi Csorna Sándor sírját látni, magyar szavakat olvasni ilyen messze a hazától: csodálatos érzés volt. Igaz, hogy az általunk kitűzött magyar zászlót valaki ellopta, mert azt hitte, hogy indiai trikolor, és őket arrafelé sokan nem kedvelik. A vendéglőben, ahol megszálltunk Körösi ide vagy oda Nyilasi volt az egyetlen ismert magyar, dehát sebaj! Nepálban, a világ tetején végre úgy éreztük, hogy eljutottunk oda, ahová vágytunk! A buddhista kolostorok látványa, a legendás halottégetés — megannyi egzotikus élményként marad meg bennünk. A hazaút nagyon megviselt valamennyiünket. Indián, Pakisztánon át Irán, és Törökország voltak állomásaink. Aziráni—törökhatáron—végtelenül kimerülve stoppolni kezdtünk: fel is vett egy kamion, és mit ad Isten, a Lehel téren tett le minket! És még mondja valaki hogy nincsenek véletlenek! • Ban Janos Fotók: Bodolai László, Fehér Annamária l than a világ teteje felé.
