Petőfi Népe, 1992. augusztus (47. évfolyam, 181-205. szám)
1992-08-31 / 205. szám
PETŐFIKÉRE 1992. augusztus 31., 7. oldal R>R RáS VENDEGOLDAL SZÉPIRODALOM SZOCIOGRÁFIA MŰVÉSZET A kútmérgezők „megdicsőülése” Szemtanúk mesélték a bácskai B. kisvárosban a katonai rendőrség rugdosta el a „nem létező szerb háborúba” bevonultatott férfiakat szállító teherautók és autóbuszok elől a földre fekvő asszonyokat, anyákat és gyerekeket. A lelkem mélyén régóta tudom az esztelen balkáni háború ma már nem „lokalizálható”; írtért igaz, hogy szakadatlanul lövik Szarajevót és Dub- rovnikot, Mostárt és egyáltalán mindent, ahol az életnek a legapróbb jele is mutatkozik, de a legrettenetesebb háború a lelkekben dúl, a meggyalázott emberi önérzet mélyén, ami talán rettenetesebb az égő otthonok látványánál is. Martaló- coké lett a világ, a pusztítás, az öldöklés azonban mégsem az első puskalövéssel kezdődött, hanem azzal a szellemi kútmérgezéssel, amit hosszú éveken, évtizedeken át az ideológia terén elvégeztek. Egyik bácskai írótársam mondta: észre sem vettük, hogy a külső és a belső szabadság mennyire elválaszthatatlan, hogy szellemében és lelkében sem lehet szabad az, aki a zsarnokságot kiszolgálja. Egyre gyakrabban gondolok mostanság az azóta a katonai börtönt is megjárt barátomra, szeretném elmondani neki, mennyire igaza volt, bár pontosan nem tudnám megmondani hol is kezdődött az „ördögi kör”. E rettenetes háború körülményei között a legtermészetesebb, hogy folyóiratunk, a Forrás is fokozottan figyeli a balkáni eseményeket, ezen belül pedig szorongva kíséri figyelemmel ismerőseink, barátaink es írótársaink egyéni sorsának alakulását is. Ezért kaphattak helyet augusztusi számunkban Acs Károly versei, Németh István tárcafüzére és Tari István szociográfiája Németh Mátyás megrendítő — többségükben Baranyában készült — fotói kíséretében. Mindez persze végtelenül kevés — és esetlen is — együttérzésünk kifejezésére, de talán a szívek meglelik egymástól kölcsönzött vigaszukat. Évtizedek óta elképzelhetetlen az újvidéki Magyar Szó vasárnapi száma Németh István tárcái nélkül. Délvidéki íróink közül talán senki nem szereti úgy a vidéket, senkit nem ragad oly magas hőfokon magával a táj szépsége, mint őt. A táj szerelmese ő, voltaképpen azonban az emberi sorsok titkainak fürké- szője, s a legnagyobb megelégedettséggel írja le beszélgetőtársának szavait: „... nemsokára nyolcvan leszek, az életemben semmi mást nem csináltam, csak robotoltam, de dolgozni még mindig szeretek. Mindenféle munkát kint a határban.” A kilencvenkét éves aggastyán pedig töredelmesen bevallja: mostanában sokat sírok. Pedig — figyelmeztet az író—a férfiak mifelénk legfeljebb csak rínak. De az elesettség a legkeményebb, a legkérgesebb —de emberségüket megőrző — sziveket is meglágyítja. „Sokszor sírok, mondja már vagy ötödször, de ezt most is száraz szemekkel mondja, mint aki nem megindítani akarja beszélgetőtársát, hanem elgondolkoztatni. Sok mindenért sírhat egy élete végéhez közeledő öregember, ki tudja, mi az ő sírásának valódi oka. Talán az, hogy van a világon egy kíméletlen rendszer amelyik még egy nincstelen aggastyánon is képes behajtani a sarcot.” És soha, soha nincs vége az elesettek hosszú sorának, a görnyedt hátú, otthonukért és földjükért remegő aggastyánoknak, a síró öregeknek. Aki azonban ismeri Németh István novellisztikáját, teljes írói világát, az tudja, minden egyes látott, tapasztalt vagy megélt tragédia mély nyomot hagy a lelkében, s a megalázott sorsok valahol megjelennek a novellák világában, most már szinte jézusi szenvedéssé tisztulva, s közben megszületik a vidék írott történelme, a limesek lápvilága. Csak az író lesz egyre vigasztalanabb. „Lehajtott fővel járok mostanában — írja Fehér ház című írásában —, mint egy hazátlan, mint egy házatlan. Pedig van otthonom, ebben a pillanatban még van. Van és mintha mégsem volna. Talán, mert mindig is ideiglenes volt az, ami van?” Igen, mert közben rádöbbent az ember a barbarikum- ban — melynek Jung Károly megindítóan szép verseskötetet szentelt — minden esetleges, minden veszendő. S a valamikor befelé építkező ember, a szellemi hazájáért küzdő is maholnap batyut köt a hátára, és elindul megkeresni azt, amiről tudja, hogy úgysem találja meg: az új hazáját. Acs Károly írt erről A római sáncokon című versében, érdemes idézni: Itt élünk, szemközt a limes, már- már limesen túl. Barbárnak finomak, rómainak büdösek. Megvert a római úr, és vak dühvei üldöz a barbár— Mit tehetünk: a hazánk itt. Ideát és odaát. Hogy e mostani egzodus nem minden előzmények nélküli, hogy a lelkek mélyén lappangó indulatok sok-sok évtizedre nyúlnak vissza, arról szól Tari István A szabad rablásé lett a jövő című szociográfiája. Az egész mű voltaképpen egy vallomás, Zenta város valamikori legszebb asszonyának élettörténete. „Most az ágyban fekszem, megöregedtem és minden elmúlt...” S annak ellenére, hogy mostanában megsokasodtak a vallomások, érdemes odafigyelni az idős asszony emlékeire: „A győztes szerb hadsereg, mely első ízben vonult be ide, a mi vidékünkre, nem rendezett sorokban érkezett. Összevissza jött. Az összevisszaság jött be vele.” Valami hasonló derül ki Malusev Cvetko Leltár című önéletrajzából js, ami a közelmúltban a szabadkai Életjel kiadásában jelent meg. Született szabadkai szerbként—szüleivel és testvéreivel együtt — összeomlásként élte meg a szerb csapatok bevonulását és garázdálkodását, maguk sem hittek abban, hogy mindez sokáig tarthat. Azután mégis eltartott sokáig, nagyon sokáig, és úgy tűnik — N émeth István, Acs Károly, Tári István és írótársaik műveit olvasva,, hogy — a „birodalmi álmok” összeomlása rettenetesebb lesz, mint amilyen a kialakulása volt. Akkor „csak” raboltak az új hadsereg katonái, ma pusztítanak, gyilkolnak és megsemmisítenek mindent, ami útjukba kerül. Mák Ferenc Szalakóta Milyen lehet, amikor „a pusztába kiáltott” ... — elhal? Milyen a végtelen illúziójának csábítgatása? „Széllel tündökleni...” — milyen? Látni milyen? Milyen a „börtönéből szabadult”? Mint tervnek lehetősége, felmerült már nemegyszer. S el is vettetett. Mert odamenni — innen, a hajitásnyi távolságnak tűnő közelségből — mindany- nyiszor nevetségesnek tetszhetett. Ha nem abszurditásnak! Abszurdnak, mert ugyaninnen természetes és közönséges vállalkozás volt a korzikai, kanári- vagy bármilyen-szigeteki kirándulás, akár a másik féltekére is. Mert míg ama szigetek elérhetők, ugyan ki épelméjunek volna vágya izzadva bámészkodni a forró semmi kellős közepében? Szemlélődni a határtalannak látszó ürességben. Kinek lehet eszménye ez a „kopár öröm”? S ki óhajtana engedni az izzó tágasság hívásának, mikor a zárt terek törvénye kiszámíthatóbb. Miért, ha bent a zegzugokban mindig felbukkanhat valami nem várt. Ahogyan megtudhatni, a szerelvények nem is a nagyállomásról indulnak, úgy tűnhetett, valahonnan már ismerős az épületnek ez a békebeli szürkesége, ahogyan a falak rongyos vakolatukkal ugyan, zömökségük masszívságában mégis rendületlenül állnak. Ismernie kellett a mozdulatok lassúságát, a megülepedett világon kívüli csendet. A játékvonat már benn áll a második vágányon. Rajta fél tucatnyian várnak. A sarokban bizalmasan összehajolva két fájós lábú asszonyság. Amott a válltáskás úr bólint valakinek. Szeme szemmel könnyen találkozhat. Tekintet a tekintettel. Itt mindenki ismerős. Egy nagybajszú meg egy jobban fésült-mosdott fiatalúr ellép az ablakok alatt, bekémlelnek a kocsik alá, a kerekek közé, lapogatják a mozdony farát. A nagybajszú aztán könnyedén földobja magát a vezetőfülkébe. Két ujja között füttyent a lenszőke kalauz. S olyan mozdulattal, mint bábfilmeken a mesefigurák, tárcsájával indulást int a forgalmista. Itt, akár a játékban, önkéntelenül, mintha ezzel együtt lehetne bárhogyan is, úgy történik minden, mégis valahogyan szertartásszerűen, kiszámí- tottan — száz évnyire rögzült gesztusokkal. A kerekek belecsikordulnak az erőlködésbe. Meg-meglódulnak a játékszerelvény játékkocsijai, s összeütődnek, majd meg mintha lemaradni készülnének. Ing-leng a padlat, a berendezés belül: a fapadok, a vaskályha meg a füstcső. Az utasok testükkel átadják magukat a gyengéd himbálózásnak. Dőlnek jobbra, dőlnek balra, mint mikor hullámok dobálnak egy partoktól elszédelgő hajót. Csak a rendre ismétlődő kattogások meg a lassú ütemben elmaradozó táj szeletek közelsége emlékeztet arra, hogy nem vízen, hanem szárazon futnak. Tolulnak előre a térben, ám szinte visszafelé az időben. És mind egzotikusabb neveket olvashatnak a berozsdált táblácskákon, amint fékeznek, megállnak. Ilyenkor cserélődik vagy inkább egyre fogy az úti közönség. Egyik-másik aprócska állomáson lekerül néhány holmi is a csomagtérből: egy petróleumos kanna, söprű, zsineggel átkötött doboz, egy ormótlan olajoshordó. A nagybajszú masiniszta türelmesen kivárja, amíg a két kalauz, a marcona képű meg a lenszőke begördítik a zörgő fémalkotmányt az indóház mögötti ólak mellé. Es vár az egész szerelvény, amíg ők ketten lemossák kezükről az olajnyomokat. Látni egy ajtónyílásban, amint a fakókék ruházatú iíjasszony fehér porfélét önt a tenyerekbe. Vár mindenki a legnagyobb meghittségben és megelégedettségben. Más törvények uralkodnak itt a két végállomás közé kifeszített nyomvonalon, mint azokon túl. Itt megállhat akár az idő is, anélkül, hogy valakit fölzaklatna. Itt történhet meg, de korántsem szeszélyes játékképpen, bár annál természetesebben és va- lószerűbben, hogy Ő, aki szemben ülhet azzal, aki most a MÁSIK, egyszeriben úgy néz, úgy lát, mint a MÁSIK. Mintha már nem is itt és ekkor. Valahol egy másik szakaszán a létnek. Valahol egy másik időben. 50—60, talán 100 évnyire is távoli mélységben. Aztán folyton cserélődnek a nézőpontok. Egyszer Ő a MÁS, máskor a MÁSIK Ő, aki kitekinthet hűvös szemrésein az immáron jelenlevőnek. És eközben Ő azon töri a fejét, miként,lát amonnan a MÁSIK, s a MÁSIK is azon, mit érzékelhet ebből a múltba mindjobban visszacsúszó utazásból, aki onnan nézve MÁSIKA egyébként pedig nekünk ő az O. Kisvártatva két vörösre égett svéd lép a képbe. Sűrűn s, halkan csettegnek masináikkal. Ő és a MÁSIK most ennek a két északi vándornak az objektívén át próbálja szemlélni amott a bomló tanyákat, emitt az épülőket. Láthatóan a svédek csak a romlók iránt mutatnak érdeklődést, tekintetük szinte szándékolt érzéketlenséggel siklik át mindazon, ami épp készülőben. Az ifjasszony — fakókék ruhában — azóta rég indulást jelzett, a kalauz ismét füttyentett már, és megint csak két ujját a szájába kapva. Micsoda mindehhez ama szigetek zsongító ábrándja — gondolja ő, lesajnálva egyben az amoda tó- dulókat. Micsoda mindehhez mérten, ami itt összesűrüsödik ebben az alig egy órában? Micsoda világuk távola ehhez a közelséghez, amelyben egy századnyi múlt válik már- már tapinthatóvá, nem is beszélve a személyek fölcserélhetőségéről, szól csaknem félhangosan és egészen elérzékenyülve ez úton levésnek eme század eleji bájától, miközben a MÁSIK feltehetően ugyanezt teszi. A puszta térségek bizalma, az útifű, a bárányparéj, a sziki cicka- farkok bólintása minderre már csak ráadás lehetett, ahogyan az is, amint fejük felett elröpült — és bizony nem, nem „a nikkel szamovár” — hanem zöldeskék tollazatában egy szalakóta. Dobozi Eszter • Vukovári kereszt. SIMON YI IMRE: Történelmi lecke Muhi. Mohács. Majtény. Világos-. S ami közte. Előtte. Utána. Török áfium. Német maszlag. (Ilyen áfium. Olyan maszlag.) Hazai kereszt idegen fából — idegen rénfa hazai ácstól. Ez mind volt! így! S még mennyi! Iszonyatos mind számbavenni! Orcát pirító önleköpést! Hisz bűnösök lehettünk akár a többi nép. De el nem követett bűnöket: kéjjel vállalt önkéntesek!? EZ Muhi! EZ Mohács! EZ Majtény! EZ Világos! Mert nem a történelem a veszejtő de óz 'őnfeljel'etuő köpédélem : EZ a valóban vesztett történelem s ez vezetett vesztett csatákon, túli gyászhoz. Vezeklő s illő alázat a vétkekért! De nem illegő-riszáló alázatosság s dőre áron aluli végkiárusítás jelez irányt • Kéz és arc. szakadékból az emelkedőre. Muhi? Mohács? Majtény? Világos? És Zrínyi?! És Ady?! Es Bartók?! és Zsilinszky?! Csak illő flórt a mé/tóságos gyászhoz! De hogy bármelyik Majténynál , végleg letörött volna a zászló? Hát József Attila!? Hát Kodály!? Hát Krúdy!? Hát Németh László!? Simonyi Imre Történelmi lecke című verséről Simonyi Imrét és költészetét évtizedek óta szeretem. Szeretem konok-következetes költői magatartását, eszméihez és eszményeihez való változatlan ragaszkodását. Egyszer köteteimmé emelte ki két szerelmét: az örök nőhöz és a magyar hazához. Úgy érezte, hogy valamilyen „rögeszme”, „finom elmebaj” kell rendületlen hazaszeretetéhez, igazi magyarságához. Vörösmarty Szózatának szavait ő mindig, szinte az utolsó szó jogán is kimondta: „hazádnak rendületlenül”. Tudta, hogy olykor csak legbelül, rejtve mondhatja ki, másnak nem szabad hallani. „Hát sza- kálladba dörmögd, hogy: / nincs hely számodra e-kívül. / De aztán — rendületlenül! / Ezt aztán — rendületlenül! / Hogy e kivül, hogy e-kívül: / nincs más belül, nincs más belül!” Máskor meg összehajol Tímár Józseffel, felejthetetlen színészbarátjával egy bormérésben, és elbeszélgetnek Krúdyról, Márai- ról, Bartókról, szerelemről, igazságról. S a pár pohár rizling iszoga- tása közben megint előkerül a haza ügye: „és aztán: — bármibe is kerül — / hazádnak hazádnak rendületlenül” .. . S amikor a vers is már megrövidül, lefaragja róla a feleslegest, ahogy a költő fogalmazta meg „forgácsok egy fakeresztről” ezek a versek, akkor is eszébe jut a Szózat és a „hazádnak rendületlenül.” Egyik legkedvesebb versem Simonyi Imre alkotása: a címe — „Történelmi lecke”. Olvastam kéziratban, olvastam a Forrásban, olvastam kötetben. S most megkerestem a Forrás régi számát és meglepődve vettem észre, hogy milyen régen jelent meg a folyóiratban: 1978 októberében. Újraolvasom, ízlelgetem a jól ismert szavakat, mondatokat. Most is nagyon tetszik, véleményemen nem változtatott az idő. Régen is és most is érzem a magyar történelem, sors tragikumának megfogalmazását a versben. De határozottan érzem a tragikus látáson való túllépést, felülemelkedést. S ezt tartom még a vers nagyszerűségének, hogy a nagy tragédiákhoz hasonlóan katartikus élményt is ad: megráz, földre sújt, de felemel, erőt ad. Ez a vers a nagy tragédiákhoz hasonlítható. S ugyanakkor a vers stílusa is meglepő és eredeti. Az első sorban először komor kőtömbként, egymás után négy történelmi sorsfordulónkat idézi: „Muhi. Mohács. Majtény. Világos.” Csatavesztések, tragikus történelmi korszakhatárok. A földrajzi neveket ez a történelmi helyzet súlyosabbá teszi. Nem kell jelző eléjük, nem kell őket mondatba foglalni. Tudjuk, ismerjük, nem kell magyarázni. De mégsem áll meg, folytatja, még súlyosabbá teszi a korábban említetteket, hiszen időben kiterjeszti. Talán általánosítja: az olvasókra bízza. „S ami közte. Előtte. Utána. / Török áfium. Német maszlag. / (Ilyen áfium. Olyan maszlag.)” Áz elhallgatás, a sejtés minden nagy vers ereje. Simonyi Imréé is. A történelmi helyzet azonossága, hasonlósága ott rejlik a sorokban: „Előtte. Utána”. És az „ilyen” és az „olyan” jelző bizonytalanságában, meghatározatlanságában is. Simonyi versében — mint köteteimében is—az örök jelképekhez fordul: a fakereszthez. Elhalt hozzátartozóinkra, katonákra, áldozatokra gondol. Most a komor kijelentések után fájdalmasan felkiállt: „Ez mind volt! így! S még mennyi!”. Majd a magyarságot ért aljas vádakra felel, a „bűnös nép” koncepciójára. A költő visszafordított indulata kérdésekben és felkiáltásokban, külsőlegesen írásjelekben is kifejeződik. A kérdőjel mellé felkiáltójelet tesz. S most segítségül veszi a tipográfia kifejezési lehetőségeit, és nagybetűkkel is kiállt: „EZ Muhi! EZ Mohács! EZ Majtény! EZ Világos!” Ez a csatavesztéseken túltevő „önleköpés”, megalázottság, szemlesütés, bűntudat. Hisz nemcsak a csatavesztés gyásza roppant össze nemzedékeket, nemzeteket, hanem a vesztettek túlzott alázatossága, felhajtása is. Most a versben újra előkerülnek a sorsdöntő csatavesztéseket jelentő földrajzi nevek, de itt már kérdőjel kerül melléjük: „Muhi? Mohács? Majtény? Világos?” A vers történelem- szemlélete itt változik meg: tragikus csatavesztéseink mellé teszi legnagyobb magyarjaink másfajta hősiességét. Most a dráma belső ellentéteit feszíti, vagy mint az élet- re-halálra menő kártyapartiban a vesztesnek tűnő újabb és újabb „adut”, vesz elő: „És Zrínyi?! És Ady?! És Bartók?! És Zsilinszky?!” Szellemi kincseink talán nem számítanak az utókor történelmi patikamérlegén! A költő nem tud belenyugodni. Az erkölcsi példák, nemes értékek legyőzik kishitűségét. Nem hiszi, hogy „bármelyik Majténynál / végleg letörött volna a zászló!?” S itt erzem a tragédián felülemelkedő költő katartikus erejét: „Hát József Attila!? Hát Kodály!? / Hát Krúdy!? Hát Németh László!?” Ez a szellemi értékeinkre építő bizalom a vers lezárásának különösen szép és tömör — csaknem zenei kisugárzása. Azért szeretem évtizedek óta Simonyi Imre Történelmi lecke cimű verset, mert a magyar történelem tragikus eseményein való felülemelkedésre sarkall, erőt ad, szellemi értékeinkbe való fogódzásra serkent. Szekér Endre Az oldalt összeállította: Pintér Lajos. Kép: Németh Mátyás baranyai fotóiból.
