Petőfi Népe, 1992. július (47. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-01 / 154. szám
8. oldal, 1992. július 1. PETŐFI NÉPE Orgovány csendes, újra csendes Borzák Tibor riportja Orgovány on csend van. Vihar utáni csend. Az eső szakadt, a villámok cikáztak, az ég dörgött. De gyorsan átfutottak a fekete fellegek. Azt vártam, még szivárvány is tündököl majd, de nem. Orgoványon csend van. És nemigen szólnak az emberek, ha az 1919-es vérengzésekről érdeklődünk. Nem tudni pontosan, miért, de visszahúzódnak. Inkább hallgatnak. Csendben maradnak, mint vihar után a táj. • Tolvajos: ma nyugalmat árasztó csend honol a tájon. Az eredeti napló eltűnt Molnár Gergely egykori református pap mindent leírt a naplójában. Gyorsírással rótta a sorokat, mert hiszen különösen véres témáról szólt. Jobbnak tűnt ily módon illegalitásba vonulnia, mert ha megtalálják a naplóját és olvassa valaki az „élményeket”, bizony könnyen rossz vége lehetett volna a szorgos jegyzetelésnek. A megsárgult lapok mára eltűntek, az eredeti feljegyzések eltűntek. Megmaradt viszont a gyorsírásos sorok géppel írott változata. Ha minden igaz, ennek példánya a hajdanvolt megyei pártbizottsági archívumban is fellelhető. Kérdés persze, hogy hol. Nyomozásunkat a református egyház lelkészi hivatalában kezdjük. Sajnos, eredménytelenül. A Duna-melléki református egyházkerület budapesti levéltárában sem jutunk eredményre. Időközben kiderül, az orgoványi általános iskola történelemtanára. Fekete György tud valamit a napló sorsáról. — Egy régebbi évforduló idején került hozzám — meséli a helytörténettel is foglalkozó pedagógus. — Sikerült találnunk egy pesti tanárt, aki a gyorsírást „lefordította”. Ám voltam annyira óvatos, hogy csak a napló egyharmadát adtam át, a többit visszatartottam. Később az egészet kiadtam a kezemből, persze csak a szöveg értelmezésére. — Hogyan jutott hozzá Molnár Gergely naplójához? — Az iskolás gyerekek hoztak egy könyvet, mely az 1700-as évek végéről származott. Valamelyik környékbeli tanyán találták. Valószínűleg megzavarhatták őket a kutakodásban, mert a kincseiket bedobták egy szőlős betonkádjába. Nos, onnan került elő Molnár Gergely naplója is. Az örökösök elvitték a megtalált könyveket, amit tudtak, eladtak, a többit pedig felgyújtották. A napló pedig kézen-közön eltűnt. Fekete úr kölcsönadta valakinek és amikor érte ment, majdnem megverték. Azóta is annál a fülöpszállási illetőnél lehet az értékes hagyaték, akinek olvasásra kölcsönözte. A fiók mélyéről azonban néhány feljegyzés előkerül. Van köztük háztartási számvetés, gazdasági kiadás-bevétel rovat. Fekete György végigjárta és meghallgatta a hajdani vöröskatonákat, kiknek elmondásait, visszaemlékezéseit spirálfüzetbe rögzitette. Több, a református pap naplójában szereplő orgoványi emberről tudhatok meg további részletek. Ez ugyancsak érdekes múltidézés, múltőrzés. Amint hallottam, a honismereti szakkörben egy ideig foglalkozott a tanár úr az 1919-ben történtekkel. Szabó Gábor volt kultúrigazgató is elmélyült a témában, de nem mindig nézték jó szemmel az ügyködést. — Jobb volt hallgatni? — Nem mondanám. Ha a való- szágnak megfelelően foglalkoztunk a történtekkel, akkor megér- tőek voltak a helyi vezetők — mondja a tanár. — Akadtak eltorzítások is, például a Hallgató falu című rádiósműsorban. Na, ott eléggé elferdítették a tényeket, jól megvágták a riportot. Azt akarták bebizonyítani, hogy Orgoványon ma is félnek az emberek. Ugyan mitől, kérem? A televíziósok is más arcát mutatták be Orgoványnak. Minden bizonnyal egymás között időnként beszélnek a hajdani eseményekről a falubeliek. Vagy már túl mesze volna 1919? A tanár úr úgy véli, mindegyik eset más. Nem biztos, hogy mindig politikai okokból gyilkoltak az emberek. Bálák utáni verekedések, tartozások ugyancsak kiválthatták a véres végkifejletet. Persze a dokumentumok, a történészek elemzései azért másról szólnak! A történelem- könyvekben egyre világosabban taglalják az egykoron történteket. De vajon mit mond növendékeinek Fekete György? — Kérdezik, mi is volt itt 1919- ben. A mozaikokat össze kell rakni. Sok mindent tudnak a diákok az akkori évekről az idősebb családtagoktól. Amit persze a Tanácsköztársaságról tanítani lehet a tanterv alapján, az édeskevés. A könyvben szerepel Orgovány neve, de részletekről nincs benne szó. De tudja, azok a tanulók jobban értik, mi és hogyan történt, akiknek nagyapjukat is érintették az események. A családokban nem kell elmagyarázni a történelmet! „így is volt, úgy is volt” P. rendes, becsületes ember volt. Jól gazdálkodó paraszt. Nehéz elképzelni róla, mondják a helyiek, hogy Izsákról „lopta” a zsidókat. Kegyetlen sorsot rótt rá az élet, megbosszulta az „eltévelyedett” lépéseket. Felesége, a nyolcvanhét eves néni mára igyekezett elfelejteni a zűrös éveket. De kérdés: lehet- e egyáltalán felejteni? Hajlott háttal, egyedül csak arra gondol, jobb lenne már a túlvilágon. Nem örül a látogatásunknak. Zsörtölődik, minek jöttünk, ki küldött, és hagyjuk békén 1919-cel. A tévében nyilatkozott régebben, de nem azt adták le, amit mondott. Nem akarja a nyilvánosságot, fényképezni sem enged. — Tegyék már el azt a micsodát! — szól fotós kollégámra és néz gyanúsan a magnómra. — Molnár Gergely? Igazi jó pap volt! Komfir- máltatott, hittant tanított, a katolikusokat is ő keresztelte. Áz orgoványi főutcát róla keresztelték el, de csak nemrég. P. néni betessékel a konyhájába. Rossz a redőny, jó lenne, ha megjavítaná valaki. Ápoló jár hozzá mindennap, hozza az ebédet, majd szól neki, csináljon valamit, hogy ne legyen sötét. A torz fények közt megint csak kérem a nénit, beszéljen a múltról. — Ami megtörtént, az megtörtént. Semmit nem mondok. Orgo- vány- népe ismeri a dolgokat, másra pedig nem tartozik. De hiszen történelem! — próbálom oldani a feszült hangulatot. Nem biztos, hogy mindenről pontos leírások állnak rendelkezésünkre. Fontos lenne, hogy megszólaljanak azok, akik még ma tehetik., — így is volt, úgy is volt. Ugyan mit mondhatnék? Megöregedtem, megvénültem, már nem bírok menni sem. Nem főzök, hordatom az ebédet. A fiam Pest mellett, az unokám Pesten lakik. Drága a benzin, csak ritkán járnak haza. P. néni régebben tanyán lakott. Amikor meghalt a férje, nem tudott tovább egyedül gazdálkodni Orgovány hatarában. Azt is gondolta, a faluban sűrűbben épültek a házak, ha baj adódna, hamarabb rátalálnának. Egykoron harminc holdon gazdálkodtak. A házuk is nagyobb volt, mint a falusi. Kevéske nyugdíjat kap a téesztől. Futja mindenre, amire kell. És be kell osztani, nem szétszórni a pénzt. Megint 1919-re terelem a szót. — Mit tudhatnék én? Csak hallottam, mi történt, de nem láttam semmit se! Érdekel, miről beszélt a tévéseknek. — Arról, hogy becsukták az uramat bűntelenül. Ezt mondtam el. Mi a csuda berreg? P. néni hűtője kapcsolt be a folyosón. A magnó csendben veszi a csendes párbeszédünket. Kérdem, hány évre csukták be a férjét. — Hány évre? Előbb hétre, azután nem voltak megelégedve és új tárgyalást tűztek ki, majd újra becsukták. Másodszorra tizenkét évet kapott, de abból ugye lement hét év és tízet betöltve engedték haza. Az untig elég volt nekem! P. néni addig egyedül élt a tanyán. A tárgyalásokra sem ő járt el, hanem a rokonai vagy a fia, A börtönévek alatt, és később is nehéz sors várt rá. De ezekről a dolgokról nem beszélt senki sem a faluban. Elmúltak, régen történtek. Azért egyszer mégiscsak jó lenne „kibeszélni” a fájdalmakat, az igazságtalanságokat. Nem? Látom is, hogy P. néni mondaná is, meg nem is. — Hagyja már! Azt sem tudom, kicsodák maguk, ki küldte önöket hozzám. Minek jöttek ide? Miért éppen hozzám? Nincs más választásunk, ott hagyjuk P. nénit az emlékeivel együtt. Amint mondta, régen nem gondolt az egykor történtekre. Tudjuk, sebeket téptünk fel, csak azt nem tudjuk, a csendes magányában milyen pillanatok idéződnek fel újra. Bosszú — később Dél van. Harangoznak Orgoványon. Igen-igen alkalmatlan időben kopogtatunk be K.-ékhoz a főutcán. Ebédel a család. Odakinn megint szitál az eső. Csendben, ahogyan „szokás” Orgoványon. — Mi járatban, kedveském? — néz rám szúrósan a nyolcvannyolc éves néni. Amikor elmondom, mi érdekel, megint csak egy régi reflex alapján az jön először elő, kicsodamicsoda érkezett a portájukra, és miért éppen hozzájuk. Nem is tudom, miért, de mégis megtisztel K. néni azzal, hogy hosszú történteiébe kezd. Habzsolja a magnószalag. — A bálba járó . suhancok mindig veszekedtek. Öt-hat fiatalemberről volt szó. Persze akadtak rettenetesek is, például Héjas, Francia Kis. Két kocsinak mindig a tanácsháza udvarán kellett állni, az épület előtt volt a piactér, kis fákkal. Egyszer fegyveres katonák kényszerítették a tizenhét éves fiatalembert, hogy fogjon be. Meg akarta tagadni a parancsot, de megfenyegették, így hát jobb volt szót fogadni. Elvittek egy embert, a leventeoktatót, az egyik áldozat testvérét pedig nagyon- nagyon meghurcolták. A tizenhét éves fiú nem szerepelt a nyomozások során előállítottak között, mert hiszen kényszerítették annak idején és ártatlan volt. Ebbe viszont nem tudott belenyugodni az a bizonyos leventeoktató és Kecskemétről hozott ki ügyészt, Mező Imrét. Sok mindenkit vallatóra fogtak. Kiderült, a tizenhét éves fiatalember le sem szállt a kocsiról. Az ügyvéd összehívta a tanúkat, akik kényszer hatására nyilatkoztak olyasmiket, hogy azt a fiút puskával a kézben látták az erdőben lovagolni. Ugyan, kérem! Az akkor 5-7 évesek látták? Ki hiszi ezt el? A Tolvajosban élők hogyan is ismerhették volna a falubelieket? Én se ismertem mindegyik tanyasi embert! K. néni tehát manipulációt vél a dolgokban. Egy cseppet sem kételkedhetünk, hiszen az ötvenes években is bőségesen volt ilyesmire példa. Amikor pedig egy beidézett tanú elment a nénihez, hogy szóljon, őt is behívták Kecskemétre, de inkább nem megy el, végképp kiderült, van még igazságérzet az orgo- ványiakban. Ä tárgyalásokra eljárt viszont K. néni és mindent jegyzetelt. A „tanúk”, köztük a leventeoktató fia azt sorolta, miket hallott a nagymamájától, kiket is látott a kocsin. A tizenhét éves ember neve nem hangzott el. És ott volt-e? — forszírozták a bíróságon. Nem, nem említették a nagyszülők — gondolt vissza a történtekre a tanú. Amint sejthető, a bíró összejátszott az ügyésszel. Arra már nem emlékszem — mondta tollba az illető. De hiszen nem így hangzott el! Erre rájött K. néni, aki mindent papírra vetett a pad elett. A leventeoktató még ázzál is vádolta, hogy ilyesmiket mondott: a kommunistákat a piactérre kellene vinni és bárddal egy tőkén paprikásnak összedarabolni. Hát épeszű szemtanú az ilyen? A sorsedzett K. néninek annál több esze volt, hogy ilyesmit kiabált volna a faluban. Ahogyan mondja, még a béka sem haragosa. —1 Letartóztattak — folytatja. — Három napig benn fogtak. Egy pokrócot kaptam, a pulóveremen feküdtem. Nem bántottak. Nem értettem, hogyan ülhetnek fel egy hazug vallomásnak, hiszen minden alkalommal másképp adták elő a történteket az állítólagos tanúk. Elengedett a nyomozó, és nyújtotta kezét, hogy bocsánatot kér. Mondtam, nem haragszom, de a szép szavakat elteszem emlékbe. Kiengedtek. A tizenhét éves fiatalembert viszont meghurcolták, bele is halt. Ő volt az én férjem . . . Csend. Az ebéd már nem ízlik a háziaknak. K. néni zsebkendőért nyúl. Régen volt, amikor erről beszélt valakinek is. A tárgyalásokat is lepi már a feledés homálya. Azért alaposan megedződött a járni nehezen tudó asszony, hiszen több akasztást látott. Férjét kínozták, válogatott kegyetlenségeket kellett elszenvednie. Nemi szervébe üveget húztak és ott törték ösz- sze. Ez valami borzasztó barbarizmus volt. K. nénit is meghurcolták. Járt a nagyfai mintagazdaságban, vagyis egy internálótáborban. És egy napra a szegedi Csillag börtön is „vendégül” látta. Viccesen megjegyezte az éles emlékezetű néni: nekünk, újságíróknak is van ott egy hely ... Végül ismét a férjére terelődik a szó. Ezúttal az odahaza tartózkodó K. lány folytatja: — Apuka 1964-ben halt meg, 62 évesen. Amikor boncolták, az orvosok megjegyezték: „álljunk egyperces néma csöndben, mert ez az ember annyit szenvedett, annyira összeverték, hogy megérdemli.” Ezt persze anyuka csak másoktól tudta meg. Tökölön,, Pesten, Vácott, Márianosztrán volt börtönben. Hét évig. Azt akarták ráfogni, hogy kém. Ma sem állnak velünk szóba, amikor szeretnénk a kárpótlási ügyekben, a rehabilitálásban zöld ágra vergődni. Azt hiszem, bennünket végképp leírtak. Piszkos dolog, hogy most is azok ítélkeznek, akik régen. Nagyapja mindent látott Kimegyünk Orgovány egyik legszegényebb részébe, Tolvaj osba. Ez az a terület, ahol nemigen terem meg semmi sem, azt mondják, még a királydinnye is megszökik innen. Az itt élők azonban életet teremtettek. Jelzi ezt az isten háta mögötti baptista imaház, hol a környékbeliek összejönnek vasárnaponként. A közelében levő tanyában lakik Horváth Emilné, kinek a faluban is van ugyan háza, de nem lenne könnyű elköltöznie a megszokott vidékről. Letta nénit élvezet hallgatni, hiszen fordulatos élete volt. Áz első negyedóra után világossá válik, hozzá nem érdemes néhány órára ellátogatni, legalább egy hét kellene, hogy történeteit meghallgassa az ember. De mit is mond az 1919-es vérengzésről? — Nagyapám és a bátyja koronatanú volt — meséli. — A Tolvajosban történtekhez közel állt a tanyája. Ide hozták ki az áldozatokat, azt gondolták, nem talál rájuk soha senki. De a véletlenek, a csodálatos isteni gondviselés úgy hozta, hogy minden kiderült! A csendőrség kijött, a szélső tanyán, vagyis nálunk érdeklődtek először. Rövid csend következik. Horváth néni jobbnak látja, hogy nem mond el részleteket. Égy kicsit fél, mi lesz, ha megfordul a helyzet és kínpadra rakják. „Nem szabad mindent elmondani ...” — dünnyögi magában. Dehogynem! Azután mégis megenyhül. — A tolvajosi iskola felől jött két kocsi, oda voltak kötözve hozzá az emberek. Éjszaka történt a borzalmas tett. Nagyapám testvérének unokája, Panyik András a Bakonyi-tanyán dolgozott, elszegődött hozzájuk béresnek. Amikor éjszaka hazajött tisztálkodni, megdöbbenve mesélte: — Jaj, mit láttam, emberek véresen jajgattak, sírtak a kocsin, kísérőik pedig oda-oda- ütöttek. Amikor észrevették, rám ripakodtak: „fiam, nem láttál semmit, mert téged is odakötünk a kocsihoz”. Persze, hogy úgy megijedt az illető, hogy a buckákon átvágva meg sem állt hazáig. Amikor nagyapám tudomást szerzett az esetről, azonnal kiment a helyszínre. Borzalmas, de végignézte a kivégzéseket. Azt is látta, hogy a hullákat áthord- ták a másik oldalra, az Izsák— Majsa közti hajtóútra. Az útba mélyítettek gödröt, oda temették el az áldozatokat. Azután később az arrajárók észrevették, hogy süllyed az út, kikerülték, s egy másik hajlatban folytatódott a kocsiút. A gödör viszont ott maradt. A nagyapa teheneire Lóczi Feri nevű gyerek vigyázott. Egyszer azt tapasztalta, hogy az állatok kikerülik a gödröt, megérezve a kellemetlen szagot éktelen ordításba kezdenek. Lóczi kezeket, lábakat is látott, kilógtak a gödörből, mert kikaparták a kutyák. Letta néni nagyapja nem hagyta a dolgot ennyiben. Piros János izsáki csendőrt hívta ki, aki felásatta a területet és elvitette a hullákat. Az orgoványi tanácsháza udvarára kerültek a tetemek. Persze a koronatanúnak jobb volt eltűnnie, hiszen a „másik fél” bosszújától tartania kellett. — Kristóf István, az orgoványi rongyosgárda parancsnoka azt mondta neki, bújj el a bugaci erdőben, mert minden éjszaka keresni fognak. El is bújt egy kunyhóban. Én vittem neki ételt a nyakamba akasztott szatyorban. így vészelte át a nagyapám a zavaros időket, mert különben elvitték volna őt is, mint másokat. Senki nem tért vissza elevenen. Tudja, sokszor inkább hallgattunk ezekről a dolgokról. Jobb volt nem beszélni. Ma is jobb hallgatni ? Sok-sok év, évtized telt el az 1919-es rémtettek óta. Még élnek Orgoványon, akik tudnak mesélni a kegyetlenségekről, az idősebbek emlékeit tovább viszik-őrzik a családtagok. De hiába lehet már nyíltan beszélni, mégsem szívesen teszik a falubeliek. Ha mégis, csendben, halkan szólnak és persze nem mondanak el mindent. Csak az egykori református pap, Molnár Gergely naplójának töredékei maradnak az utókorra. És néhány tanulmány, tévé-, rádióriport, dokumentumfilm. Azután hirtelen újabb vihar kerekedik, és mindent elmos. Csak az emlékeket nem . . . • Szobor a domb tetején: emlékőrző, múltidéző. (Fotó: Walter Péter)
