Petőfi Népe, 1992. július (47. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-13 / 164. szám
PETŐFI NÉPE I 1 Minden eladó • Higgye el, megéri! Pont az ön mérete! A „lengyelpiacra” — bármilyen körülmények uralkodjanak itt kint — szüksége van az embereknek: két éve, amikor megpróbálták bezárni, sokan minden követ hajlandók voltak megmozgatni azért, hogy tovább működhessen. Azóta a feltételek sok szempontból jobbnak tűnnek, állandó rendőri felügyelet mellett folyik a nagy üzletelés. Falatnyi hurka Zajlik az élet a piacon, a bejáratnál és hátul sorokban állnak az emberek egy-egy falat sült kolbászért és némi sörért a falatozók előtt. — Egy darab hurkát kérek, mustárral és egy szelet kenyérrel! Meg egy fél deci Unicumot, a barátomnak pedig . .. egy fél deci almalevet lesz szíves! — mondja egy férfi. Az eladó bólint, kiszolgál, majd szemügyre veszi az eléje tartott igazolványt. — Próbavásárlás! A Fogyasztásvédelmi Főfelügyelőség megyei hivatalából vagyok, legyen szíves megmutatni a papírokat! Előkerül a mérőedény, pillanatokon belül kiderül, hogy fél deci-e a fél deci, jól mérték-e a kolbászt, és egyáltalán, rendben vannak-e a vállalkozói engedélyek? — Szerencsére, az itteni állapotok sokat javultak — mondja Bar- kóczi Endre, a felügyelőség ellenőre. — Kisebb hiányosságok szinte mindig akadnak, de kirívó visszaéléssel ritkán találkozunk. Ez köszönhető a gyakori ellenőrzésnek, és a konkurenciaharcnak! ;— Az itteni árusok, valóban, szinte versenyeznek: nem mellékes számukra, hogy melyikkel van a kevesebb gond — folytatja dr. Nyúl-Tóth Tibor, a Megyei Állatgondozási és Élelmiszerellenőrző Állomás képviselője. Szavait alátámasztandó, egy eladó siet oda hozza: Doktor úr, jöjjön már, nézze meg, mi van itt, mert ezek a piaci moszkítók már nagyon elszemtele- nedtek! (Rövidesen megtudom, hogy az engedély nélkül italt kimérő, élelmet árusító konkurenciáról van szó.) ~ Egyébként jó dolog, hogy kialakult egy stabil áruskör — foly- t-tja dr. Nyúl-Tóth Tibor —, régebben többnyire csak külföldiek hoztak ide portékájukat, a mostani maszekoknak pedig nem érdeke, hogy túl sok legyen a panasz rájuk. Lenyomtam a fickót Az egyik maszek bódéjánál állunk éppen, az ellenőrzés folytatódik. A tulajdonos közben elmeséli, hogyan zajlott a legutóbbi piaci balhé. Mint kiderül, egy orosz állampolgárt kísért be a rendőr a piac irodájába. Krajnyák Ferenc, a kecskeméti „Piedone” levette egy pillanatra a tolvajlással vádolt férfiról a bilincset, mire az nekiugrott az ajtóban álló díjbeszedőnek — el is törte a lábát a szerencsétlennek —, s rohant kifelé. — Itt futott a kerítésen túl mutatja a bódé tulajdonosa. Én láttam, ahogy rugdossa szét maga előtt az embereket, de hát a rendőrnek is nekimenni...?! Átugrottam a kerítésen és lenyomtam a fickót! — Gyakoriak az ilyen és ehhez hasonló esetek? — kérdezem a piacfelügyelőtől. — Szerencsére, inkább csak kisebb bűncselekmények jellemzik a piac mindennapjait. A lopások, zsebmetsz,ések. bizony gyakoriak. — Nincsenek bandák, vagy valamilyen maffiák? — Nem nagyon találkozni ilyenekkel, a magyarokat legalábbis nem piszkálják. Az ukrán és lengyel árusokat, valutázókat viszont gyakran szorongatják a csecsének. Rövidre nyírt hajú, kisportolt alakok ezek, gyakran látni őket a piac környékén. De amit csinálnak, azt is csöndben, maguk között intézik el többnyire. Lassan dél lesz, az ellenőrzés még tart. Ma a felső sort vizsgálOlcsón adom a babát. Végtagok zacskóból, jutányos áron! ják. legutóbb ugyanis az alsón nézelődtek az ellenőrök. Közben rengeteg gyanús alakot látunk: bőröndből kvarcórát árulnak koreaiak, amott műszaki boltos kínálja portékáját. Meglepetésre egyiket sem ellenőrzik a felügyelőség és az állomás emberei. Nincs jogunk hozzá mondja Barkóczi Endre —, csak a hivatalos papírral rendelkező vállalkozókat nézhetjük meg, a többi a vám- és pénzügyőrségre tartozik. Pontosan — veszi át a szót a piacfelügyelő — és már sorolja is, hogy mikor szokták hívni őket. Ha gyanús árut látunk: fegyvert, lőszert, vagy bármilyen más szempontból feltűnő dolgot, mondjuk nagy mennyiségű alkoholt. Van egy szint, ami alatt szabadon tevékenykedhetnek az eladók. Ha netán betéved egy külföldi társaság, akik még nem ismerik az itteni játékszabályokat, azokat a piac automatikusan kiveti magából. Senki sem akar balhét! Mióta a rendőr állandóan járőrözik, még az „itt a piros, hol a piros” is eltűnt a környékről. De legalább olcsó A tarka ruhás cigányasszonyok — papucsot és kendőt árulva — tiszteletteljesen kitérnek a közeledő két rendőr elől. Persze, egyenruhában sem lehet könnyű a szolgálat a júniusi port nyelve. Megkérem őket, meséljenek a „lengyelpiaci” szolgálatról. Téti Tibor és Nyúl Tibor őrmesterek azonban még egy üdítőt sem hajthatnak le, arra sincs idejük, hogy belekezdjenek a válaszba, mert ájuldozva, levegő után kapkodva egy külföldi nő rohan oda hozzánk Messziről kiszúrta a kék egyenruhákat, nem is nagyon magyaráz, megragadja az egyik rendőr karját, és a tömeg felé mutogat. Pillanatok alatt a sorok között állunk, körülöttünk gyékényeken mindenféle kétes eredetű és tisztaságú holmi. A nő sírással küszködve magyaráz valamit, mutogatja hogy amíg elment a WC-re. va• Csendélet: az előteret hanyag eleganciával, de gondos figyelemmel állították össze. • Mitől jön lázba egy gyerek? Gumikacsától, Batmobiltól, biciklialkatrésztől? Esetleg egy sajtreszelőtői? T alán mindenki járt már „lengyelpiacon”. Ismerősek a főidre leterített gyékények, a Közép-Európa talán összes nyelvén hallható kínálga- tás, az alkuk hangjai. — Még szerencse, hogy nincs időjárási front! — mondja Lampé Tamás kecskeméti piacfelügyelő, körbemutatva a júniusi hőségben őgyelgő tömegen. — Olyankor mintha mindenki megőrülne, nem lehet bírni az emberekkel! Lépten-nyomon veszekedések robbannak ki, képesek azon hajba kapni, ha pár centivel kisebb hely jut az egyiknek. Reggel hatkor nyitjuk ki a kaput, akkor aztán megindul az áradat: az árusok rohannak helyet foglalni maguknak. Később, nyolc-kilenc körül lecsillapodnak a kedélyek, folytatódik a szokásos piaci nap. 1992. július 13., 5. oldal • A hintapolitika idekint semmit sem ér! Csak a vevő érdeke számít. laki kilopta a kistáskáját bőröndjéből. Passport! Fünf hundert márk, forint, lei! Pereg a nyelve, jajong, s közben vádlón mutogat a közelben álló tarka kgndős cigánylányra. A tömeg érdeklődve szorul közelebb, nem akar lemaradni semmi érdekesről. Maga látott valamit? kérdezi a rendőr a cigánylányt. — Én? Én ugyan semmit! Itt se vótam. hogy láttam vóna? Milyen állampolgár maga? Román vagyok. Erdélyi ci- gán! Itt az egész család, kérdezze csak meg, láttak-e valamit? - egy kalapos férfi jön oda a rendőrökhöz, feltehetően a lány férje: karján csupasz lurkó. Biztos úr!? Mi erdélyiek vagyunk. Cigánok, a cigán meg nem lop! Nem lop az! — No, úgy tűnik, a táska már nem lesz meg: a két rendőr átnézi a közeiben árusítók holmiját, mindhiába. Felveszik az adatokat, többet egyelőre nem tehetnek. Ez a leghétköznapibb eset mondja egyikük. — A tolvajokkal csak akkor kezdhetünk valamit, ha rajtakapjuk őket, egyébként majdnem reménytelen az eset Visszafelé menet a bóvlikat mustrálgatjuk. Elképesztően rossz minőségű holmik: porosak, használtnak tűnnek, de ... — De legalább olcsóak' mondja egy öreg bácsika. Nincs nekem pénzem áruházban vásárolni. Itt, kinn meg jönnek-mennek a népek, válogatnak, valami használhatót mindig találnak! Igaz, itt nincs garancia, nincs reklamáció. Mégis, úgy tűnik, egyre többen jönnek ki a „lengyelpiacra” vásárolni. Erre futja .. . Bán János (Fotó: Straszer András) • Zavarba ejtő árubőség, de kevés a vevő.
