Petőfi Népe, 1992. május (47. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-28 / 125. szám
8. oldal, 1992. május 28. peron népe ni, úgy látják, hogy a jelenlegi politikai űr nem maradhat fenn sokáig. Nehéz előre látni, hogy mi következhet, azonban általános vélemény, hogy a demokraták puskapora elfogyott. Képtelenek megbirkózni az ország nehézségeivel, s mindinkább Jelcint kezdik az emberek hibáztatni sanyarú helyzetükért, mivel úgy vélik, hogy a sokkterápia nem vezet el a piacgazdasághoz, s az orosz elnök politikája nyomán még súlyosabb káosz felé sodródik az ország. Sokak véleménye szerint a volt kommunisták csak azt várják, hogy a demokraták végképp lejárassák magukat. A legnagyobb példányszámú hetilap, az Argumenti i Fakti szerkesztőségi véleményt tükröző helyzetelemzésében egyenesen úgy véli, hogy Mihail Gorbacsov alapítványában maga köré vonta legközelebbi híveit, amely akár árnyékkormánynak is tekinthető, míg Sevard- nadze grúziai visszatérése és Alijev térnyerése Nahicsevánban kísérlet a régi elit politikai térnyerésre. Tény, a Moszkvában töltött egy hét alatt beszélgetőpartnereim közül sokan szinte nosztalgiával gondolnak vissza Gorbacsovra. Nem kell persze mindezt túlértékelni, különösen ha figyelembe vesszük, hogy Gorbacsov idején sokan Brezsnye- vet sírták vissza, előtte pedig Hrus- csovot. Sokak szerint mindazonáltal egy, a zsákutcába vezető politikai elképzeléseitől megszabadult reálpolitikus Gorbacsov még mindig jobb lenne, mint bármelyik más alternatíva: egy esetleges újabb puccs, vagy egy diktátor. Bár a régi államhatalmi struktúráknál, így a KGB-nél, legfeljebb cégtáblát cseréltek, a lényeget illetően maradt minden a régiben, mindazonáltal aligha képzelhető el, hogy sikerrel járhatna valamiféle, az augusztusihoz hasonló kalandor tett. Káosz és piszok Gorbacsovnak talán legnagyobb érdeme, hogy hatalmi ideje alatt hetven év után felnőtté válhatott az orosz társadalom, s az augusztusi napok fényesen bizonyították, hogy nincs visszatérés a múlthoz. Nyilvánvaló, hogy a kivezető út a piacgazdaság. Ennek megteremtése viszont nem megy egyik napról a másikra. Biztató jél viszont, hogy vállalkozókedvben nincs hiány. Egyelőre azonban az emberek összetévesztik az élelmességet a vállalkozással. A régi üzletek helyén létrejövő magánboltok is jórészt az állami boltokban nem kapható hazai termékeket, illetve külföldről származó olcsó tömegcikkeket próbálnak meg extrapo- fittal eladni. A vegyes vállalatok többsége is kereskedőcég, s nem termelő vállalat. A régi patinás áruházak közül mind többen nyitnak valutás boltokat, azonban egyelőre alig van forgalmuk. Az igazi nyugati működőtöké szemmel láthatóan fél a bizonytalan állapotoktól és a káosztól. A mostani oroszországi és moszkvai viszonyok egy tekintélyes gazdasági szakember szerint leginkább a szerencselovagoknak és a maffiának kedveznek. Mindehhez társul a katasztrofális közbiztonsági helyzet. Moszkvában virágzik a szervezett bűnözés, mindennaposok az utcai támadások, lopások. Moszkva nem a régi. Mindent egybevetve nyomasztó város. Történész ismerősöm az orosz történelemben egymást gyakran követő zavaros időszakok egyikeként értékeli a mostani helyzetet, amely akár évtizedekig is eltarthat. Mi tagadás, egy rémálommal felérő vonatút után (ilyen piszkos vonatokkal még a volt szovjet délvidéken sem találkoztam) valóságos felüdülés hazaérkezni, s az egy héten át tapasztalt általános nyomorúsághoz képest Magyarország a nyugalom és boldogság szigetének tűnik. 9 Sok embernek a megélhetés egyetlen forrása a határon túljutni, és ott eladni valamit. • A határokon nemcsak az ellenőrzés szigorú, de arra is lehet számítani, hogy rendőröknek álcázott útonállók vadásznak a megrakott autókra. • Életkép Moszkva belvárosából. A rendet a rendetlensegben mar csak ilyen eszközökkel lehet fenntartani. többségének árát azonban nem az átlagember jövedelméhez szabták, így például a fenti óvónői fizetésből vehető másfél kiló szalámi, vagy négy kilogramm közepes minőségű hús, vagy öt kilogramm cukor, amely ennek ellenére sem kapható, s gond van a tejjel és tejtermékkel is. A teljes képhez tartozik: a központi boltban más csemegék között kaviár és lazac is van, azonban ezek ára megfizethetetlen nemcsak az átlagembernek, de a viszonylag jól fizető vegyes vállalatoknál dolgozók számára is. Ismerőseim a kérdésre, hogy miképpen képesek így megélni, csak annyit válaszolnak: ki hogy. A többség leszállította az igényeit, nem eszik húst vagy zöldségféléket, vagy megpróbál valahogy pénzre szert tenni. A volt Kalinyin sugárút és a körút sarkán ismerős arcra bukkanok. Tehetséges nyelvész ismerősöm, Vologya (30 éves) könyveket árul. Kissé feszeng.—Nincs mit tennem. Ősszel védem meg a doktorimat. Havi 200 rubel az aspiránsi ösztöndíjam — mondja. A könyvekkel alkalmanként 500 rubelt keresek. — A jórészt angol nyelvű könyveket, térképeket, gyerekkönyveket az állami boltokban veszem a régi, alacsony áron. Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését mutatja. A gyönyörű kivitelű angol nyelvű könyv áráért, 3 rubel 50 kopejkáért jelenleg néhány doboz gyufa kapható. A külföldieknek még hatvan rubelért is hihetetlenül olcsó, a hivatalos árfolyamon ugyanis a 60 rubel — ennyiért adja ismerősöm a könyvet — alig fél dollárt ér. A nyelvészetből csakúgy, mint bármiféle tudományból, manapság nem lehet Oroszországban megélni. Én is elmegyek majd valami vegyes vállalathoz tolmácsnak, vagy külföldre trógerolni — mondja Vologya. Elfogyott apuskapor? Az emberek manapság annyira el vannak foglalva megélhetési gondjaikkal, hogy nem érdekli őket a politika. Moszkva központjában május elsején a Vörös téren alig lézengett néhány ember a politikai színezetű megmozdulásokon. Jelcin és a reformerek hívó szavára még egy évvel ezelőtt is az utcára vonuló tömeg kiábrándultsága jól érzékelhető. Nyilvánvaló politikai űr keletkezett. Bár a Gorbacsov vezette néhai állampárt két éve rákényszerült a többpártrendszer bevezetésére, igazi pártok nem alakultak. A demokratáknak nincs átütő politikai erővel rendelkező pártjuk és népszerűségük a nadrágszíjmeghúzó intézkedésekkel arányban csökken. Néhány ismerősöm, akik még hajlandóak politikával foglalkoz• Sokszorosára emelkedett a tej ára. Mégis ugyanúgy sorba kell állni érte, mint régen. • A kábítószerezés és a fiatalkorú bűnöző bandák már nyugati színvonalon léteznek. — Autóval eljutni Moszkvába korábban sem volt teljesen kockázatmentes vállalkozás. Az Oroszországban mind nagyobb nosztalgiával emlegetett előző rendszerben viszont legalább többé-kevésbé biztonságosak voltak az utak a külföldi utazó számára. Kinti ismerőseim hátborzongató rablótámadásokról szóló történetekkel próbáltak meg ugyan lebeszélni, de mindhiába. Május elején a rádió moszkvai tudósítójával egy élelmiszerrel és benzinnel rogyásig megpakolt szolgálati Ladán nekivágtunk a messzeségnek. Régebben a posztoló rendőrök kézről kézre adták a külföldi autóst, amint átlépte a határt. Ha nem érkezett meg időre a szigorúan meghatározott útvonalengedélyében szereplő következő rendőrposztig, rögvest keresésére indultak. Az akkori rendszer a bizalmatlanságra épült. A hatóságok minden külföldiben potenciális titkosügynököt láttak, akinek egyetlen vágya, hogy a nyugati határszélen — mitagadás szép számmal fellelhető — szuper- titkos objektumok valamelyikét lencsevégre kapja. A bizalmatlanság megalázó volt, de legalább az ember garantáltan elérte célját. Manapság viszont mindennek már nyoma sincs. Az egykor szigorúan őrzött csapi határon átjutva, mehet bárki Isten hírével, amerre a szeme lát. Nem garantálja viszont senki, hogy célhoz is ér. Az ukrán és orosz rendőrök maguk is kifogyhatatlanok a vezetőstől eltűnt kocsikról szóló történetekben, de erről később. Cigaretta mint passzus Az ukrán—magyar határon még az egykori KGB alárendeltségébe vont határőrök teljesítenek szolgálatot, a vámosok viszont már Kijev- hez tartoznak. Kifelé mindössze néhány autó tart. Néhány perc az ellenőrzés és már mehetünk is. Befelé viszont legalább két kilométeres a sor. Rengeteg a lerobbant turistabusz, köztük néhány Ikarusz. Utasaik egy-két napos csencseléssel. egybekötött bevásárlóútra tartanak a határon túlra. A jórészt ukrán rendszámú járművek szegényesen öltözött utasai az út menti árokparton élvezik a meleg májusi napsütést, amíg rájuk nem kerül a sor. Befelé bármilyen cikkből bármennyit, kifelé viszont legalábbis hivatalosan alig valamit lehet vinni. Az orosz nyelvben a varrógépnek a tű alatt ide-oda mozgó, az anyagot továbbitó talpáról a hasonlóság folytán újabban „cselnoki”-nak nevezett csencselők azonban megtalálják a módját, hogy miképp lágyítsák meg a vámőrök szívét. Korrupt hatósági emberekből nincs hiány. Munkács után fent a Kárpátokban egy útkanyarban integetnek. Tanakodunk, hogy megálljunk-e, mert nem ritka, hogy rendőröknek álcázott útonállók vadásznak a megrakott autókra. Lassítunk. A kocsi csomagtartóján ott a radar. Vajon a rablók megtévesztést szolgáló „munkaeszköze”? Nincs idő tanakodni, egyre határozottabban integet a rendőr. Sebességtúllépés. Háromszáz kupon. Nem rendelkezünk az újkeletű, játékpénzhez hasonló ukrán fizetőeszközzel. Van viszont cigaretta. Végül két dobozban megegyezünk. Nem néztük ugyan, hogy mennyivel mentünk, ugyanis a kátyus úton legfeljebb hatvannal lehet haladni, ehhez képest enyhe túlzás a radar kijelzőjén látható 84 kilométeres óránkénti sebesség. Mindegy, vitatkozni úgysincs értelme. A kanyargós út egyre rosszabb. Van ahol lépésben kerülgetjük a tengelypróbáló lyukakat. Nyilván az ukrán kincstár is üres, ahogy a néhai szövetségi államkassza volt. Egy-két szakaszon ugyan napbarnította arcú asszonybrigádok foldozgatják az utat (a volt Szovjetunióban és utódállamaiban mindmáig fennmaradt a háború utáni kényszer szülte hagyomány, amikor erős férfikezek hiányában nők végezték a nehéz fizikai munkát). A brigádvezető férfiak ráérősen dohányoznak, miközben a nők lapátolnak. Szemben egy Kalasnyikovval Ahogy véget érnek a hegyek, lassan javul az út. Száz kilométer óránkénti sebességgel robogunk Lembergig. Már csak ukránul olvasható a város neve (Lviv), s lépten nyomon sárga-kék ukrán zászlók lengedeznek. Ismét integetnek. Ezúttal messziről látszik, hogy rendőrökről van szó. Lakott területen 97 kilométer! Kollégámjogosít- ványát követelik. Végül két tábla tejcsokoládéval megússzuk. Igaz ebben nyilván az is közrejátszik, hogy a rendőrök rádióján riasztás hangzik el. Kirabolták a lembergi képtárat! A tettesek (ketten) megöltek két embert és egy Ladával (igaz fehérrel, a mienk meg kék) elmenekültek. Lembergtől Bresztfelé vesz- szük utunkat, amely merő vesszőfutás. Akár a „régi szép időkben” minden rendőrposztnál, azaz félóránként, óránként „lemeszelnek”. Kellemetlen érzés az igazolványok után kotorászni, miközben rövid csövű deszantos Kalasnyikov mered az emberre, s nem tudni, hogy nincs-e kibiztosítva. Az út merő lyuk, szakad az eső, s közeledik az éjszaka. Néhány jóindulatú rendőr figyelmeztet, amikor meggyőződik róla, hogy nem mi vagyunk a rablók, hogy sehol se álljunk meg aludni az országúton, ha jót akarunk. Sorolják, hogy az utóbbi időben hányán tűntek el. Mitagadás nem valami rózsás előjelek ... Az út kihalt, minden autó és megmozduló útmenti árnyék gyanús. Lassan tankolni is kell, s lesz-e nyitva tartó benzinkút, s ha lesz, lesz-e a kocsiba való üzemanyag? Találunk egy nyitva tartó kutat. Benzin is van. Literjéért ötszörös árat, 25 rubelt kérnek, de sebaj. Ezzel eljutunk Bresztig, ahonnan már jobb a helyzet. Éjfél előtt egy rendőrposztnál helyet cserélünk a vezetőülésen. Jön is a rendőr. Azt hiszi, aludni akarunk. Szerintük nem lehet, mondja, mert éppen a közelmúltban támadtak meg a banditák éjszaka egy álló kocsit, innen nem messze. Lövöldözés is volt, sebesültekkel. Ember fekszik a járdán Breszttől az út jó, osztott pályás, lehet rajta haladni. Minszk után világosodik, az út viszont elromlik, újabb tankolás. Szakadt gyerekek kéregetnek. Ez Moszkváig még egyszer megismétlődik, annyi különbséggel, hogy sötét alakok valutát kunyerálnak. A jó előre beharangozott bűnbandáknak nyoma sincs. Igaz egy rendőr, akit útközben felveszünk, elmondja: hogy újabban inkább az orosz csencse- lőkre utaznak, akik Lengyelországból hazafelé teli vannak az errefelé mindenható dollárral... Az ukrán—fehérorosz határt észre sem vettük, a fehérorosz—orosz határon viszont már vámosok is vannak. Az Oroszország felé haladókat nem állítják meg, kifelé viszont az orosz kocsikat alaposan átvizsgálják. Péntek van, tömegével haladnak ugyanis a kurrens cikkekkel megrakott kocsik Lengyelország felé, ahol négy nap alatt akár több száz dollárt is sikerül összecsencsel- niük, amelyre már fenik a fogukat a csecsen, ukrán, orosz és még ki tudja miféle maffiák, amelyek képviselőivel szerencsére nem hozott össze a sors. Lehet persze, hogy kis falat lettünk volna. Ahhoz a német Mer- cedeshez és sofőrjéhez képest persze minden bizonnyal, amely úgy ahogy volt, eltűnt Minszk és Szmo- lenszk között valahol félúton — legalábbis az általunk felvett rendőr szakaszvezető szavai szerint. Közeledik Moszkva, egyre sűrűbb a forgalom. Az út széles, de még így is sok a kamikaze előző. Az orosz főváros sohasem volt egy szívderítő látvány, de most ha lehet még sivárabb. Már a városban, az egyik autóbusz-megállóban egy idős ember fekszik a járdán. Fásultan lépnek át rajta az emberek. Noha tavasz van, a járókelők szürkén és kopottasán öltözöttek. Az utcákon szemétkupacok. Úgy látszik, a kommunizmus letűnésével nem tartják már meg a Lenin születésnapjára rendezett „szubbotnyiko- kat”, amikor a város apraja-nagyja szedegette a télen felhalmozódott szemetet. A jól ismert utakon járunk, minden a régi, de valahogy mégsem az. A változás mibenlétén gondolkodom. Moszkvában a leginkább szembeötlő változás a tudósításokból jól ismert elszegényedés. A metróban, az aluljárókban mindenütt koldusok, hontalanok, akiket a kommunista hivatalnoki zsargon „meghatározatlan lakóhelyű személyeknek” rövidítve „bomzs”-oknak nevezett. Korábban is léteztek már, azonban a kirakatra mindig is sokat adó kommunista rendszer rendőrei gondosan eltüntették a szakadt szerencsétleneket a nyilvános helyekről. Az utcakép másik meghatározó elemét az utcai árusok jelentik. Hosszú tömött sorokban állnak mindenütt, elfoglalva a járdák nagy részét. Az orosz kormány rendelete alapján ugyanis bárki állampolgári jogon kereskedhet. Fiatalok, idősek vegyesen árulnak szinte mindent. Élelmiszert, köztük a nyugati humanitárius segélyből származó konzerveket, a boltokban nem kapható vodkát, pezsgőt, kicsivel drágábban, mint a bolti ár, iparcikkeket, ki mihez tudott olcsón hozzájutni. A Nagyszínházzal szemben találomra megszólítok egy negyvenéves nőt, aki orosz népi díszítésű fakanalakat és más konyhai eszközöket árul. Tatyjana Volkova elmondja, hogy szabadidejében maga festi ezeket, s így próbálja meg valahogy eltartani magát és két gyermekét. Óvónői fizetése 400 rubel, éppen kenyérre és hideg vízre elég. Egy fizetés = négy kiló hús Az árak a januári jelcini árliberalizálás után 10—70-szeresére emelkedtek, miközben a fizetések jó ha duplájára, háromszorosára. A boltokban ugyan kaphatók az alap- élelmiszerek, a pultokon lévő áruk Elet egy elsüllyedt birodalom romjain
