Petőfi Népe, 1992. április (47. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-25 / 98. szám
6. oldal, 1992. április 25. FoR RáS perón népe VENDÉGOLDAL Folt RáS SZÉPIRODALOM SZOCIOGRÁFIA MŰVÉSZET A virágzás reménye A kisebbségi magyarság irodalmi — és művelődési élete, sajátos helyzetéből eredően külső, olykor lényegétől idegen erők. hatalmak és törvények megszabta kényszerek alapján alakul. Az esetek túlnyomó többségében a szellemi tartalékok és a belső energiák kevésnek bizonyulnak a diktátumok kijátszásához, valódi ünnepnek számít tehát egy-egy önmegvalósítási és önki- jelentpsi pillanat: a Kós Károly megfogalmazta transzilván eszmeiség Helikon-béli jelenléte az erdélyi irodalom hőskorában, vagy a Szenteleky Kornél által meghirdetett „helyi színek” elméletének közösségformáló ereje a Kalangya íróinak táborában. Bántóan groteszk, hogy azt kell mondani: Kós Károly és Szenteleky Kornél—velük küzdő írótársaikkal együtt — szerencsés helyzetben voltak, minden rájuk szakadt kényszer ellenére is volt szabad cselekvési lehetőségük, ha óvatosan is, de meghirdethették a szellemi önvédelem programját. A második világháborút követően, szerencsétlenebb utódaiknak már ez sem adatott meg; az elmúlt fél évszázad irodalomtörténete hiányvonatkozásaival lett módfelett tanulságos. 1950-ben a jugoszláviai magyar irodalom ígéretes megújulás elé nézett — friss szellemiséget és új lendületet ígért az Újvidéken megjelenő Híd című folyóirat áprilisi száma, mely egy egészen új, előítéletektől mentes nemzedéket mutatott be. Ács Károly, Pap József, Németh István. Kopeczky László, Fehér Ferenc, Bori Imre írásai jelentek meg az antológiának is tekinthető folyóiratszámban, s bár néhányan már korábban is publikáltak — Papp József és Kopeczky László versei már 1947- ben a Téglák és barázdák című antológiában is megjelentek — ez tekinthető az „1950-es nemzedék” színrelépésének. B. Szabó György inkább politikusra mint íróra valló előszavában így fogalmazott: „Az új nemzedék költői, elbeszélői, esszéistáiigAÉjtopjNSfer lalnak meg, hogy írásaikkal hozzájál- riljanak irodalmi épvzettemf étetmrk-' kibontakozásához és megszólaltassák a szocialista demokráciáért küzdő új nemzedék hangját.” Kései méltatóik pedig úgy látják: „Ennek az írónemzedéknek nem kisebb szerep jutott, mint az, hogy a jugoszláviai magyar irodalom adminisztratív korszakát lezárva, az irodalmat közelebb vigye a vajdasági élet konkrét kérdéseihez ...” Feltétlenül így van, ha Fehér Ferenc tragikusan korán lezárult költői pályáját, vagy Ács Károly és Németh István négy évtized során klasszikussá érett életművét tekintjük. Velük szemben — szinte hivalkodóan elutasító módon — Major Nándor és Bori Imre (egyikük a jugoszláv eszmeiség, másikuk a semmitmondó „műközpontú irodalomszemlélet” jegyében) intézményes hatalmuknál fogva is tagadtak mindent, ami a kisebbségi magyarság közösségi gondjaiból felelősségként az irodalomra hárult volna. Maga Bori Imre irodalom- történetében szerényen csak annyit ír: az irodalmi életnek az évtized derekán jelentkező válsága „odahatott, hogy a nemzedék szándékai nem tudtak kiteljesedni”. A megtorpanásnak politikai okai voltak: 1948 után, a Szovjetunióval történő szakítást követően Jugoszlávia igyekezett a világnak „demokratikus” arcát bemutatni, s kegyosztói jóindulatából eredően 1952-ben Pali- cson még a Magyar Ünnepi Játékokat is megrendezhették. Néhány év azonban elegendő volt ahhoz, hogy a titói sztálinizmus kiépítse a maga hatalmi rendszerét és megerősítse intézményeit. Az ötvenes évek közepére már nem volt szükség sem a kirakatra, sem a nagylelkű mutatványra, s az újra megmerevedő szellemi élet már nem tette lehetővé az „1950-es nemzedék” együttmaradá- sát, közös programjuk megvalósítását. A legjelesebb írók, költők és esszéisták magukra maradtak, egyedül vívták harcukat a jugoszláviai magyarság gondjainak megszólaltatásáért. Különös, hogy a nemzedéken belüli elkülönülés egészen pontosan leírható a Szen- l eleky-hagyománvhoz való viszonyok alapján is. Ez azonban már jóval össze- Ibi t65.tte.feb, kétdósu, . Mák Ferenc Földi kar inti Vannak sorok, rögtönzések, melyeket az ember nem ír le soha. Megy egy kisfiú az iskolába, maga előtt rugdos egy kavicsot. Megy egy író a hallgatás útjain, s maga előtt görget egy-egy félmondatot. Magamban szók tam mondogatni én is: Frigyes Karinthy: égi kar inti. Ferenc Karinthy: földi kar inti. Mit jelent e játék, e játékos töredék? Jelenti, hogy számomra Karinthy Frigyes, az apa mindig is égi lény. Személyesen — természetesen — nem ismerhettem; irodalomtörténetet számunkra, valamennyiünk számára. Ők a könyvekből szólnak, könyveik által szólanak. Ott ülnek valahol az égi kávéház asztalsarkánál: Móricz, Kosztolányi, Szép Ernő és a többiek. A fiú, Karinthy Ferenc pedig az egyik első író, akit megismertem. Ha jóval idősebb is, de „kortárs”. Ott lépked előttem a Gellért-hegy lépcsőin, a Ménesi úton lefelé lépdel a nagy cekkerével: biztosan a boltba megy. S társaságban is hallani tréfáit, ugratásait, melyek nagyon is földiek, vaskosak. Mindenki úgy tudja, hogy ő az irodalom egyik legfőbb tréfamestere. Egy időben még aíféle munkahelyi főnököm is, ő a kecskeméti színház vezető dramaturgja, én pedig beosztott dramaturg. Jobb főnököt nem kívánok senkinek. „Ahogy jónak látod” — mondja instrukcióként futó találkozásunkkor, a munkaebéd előtt, hozzátéve: „ebéd után majd mindent részletesen megbeszélünk”. Ebéd után meg kezet nyújt, s hirtelenjében elutazik. A történet, a nagyon is földi történet, amit vele kapcsolatban el szeretnék mesélni, mikor is történhetett? Annyi biztos, hogy 1979 után, akkor élte meg a Forrás szerkesztősége a legnagyobb politikai viharát, az egy emlékezetes dátum. És valamikor 1986 előtt: akkor pedig épp a Tiszafáját tiltották be, s mi úgy gondoltuk, a távolság oly kicsi: ha Szegedre lecsap a villám, más pillanatban a Forrásra is lecsaphat. A két emlékezetes dátum között valamikor, úgy 1982 táján keresett bennünket többször a szerkesztőségben Karinthy Ferenc, egyszer még írást is hozott. De inkább kiruccanások és beruc- canások voltak ezek: benézett a színházba, benézett a Forrásba. Egyik délelőttön, mikor bementünk a szerkesztőségbe, a szerkesztőségi ajtón, hatalmas fölirat fogadott bennünket, fekete filctollal, tenyérnyi betűkkel: „Itt voltam ellenőrizni. Nem dolgoztok. Jelenteni fogom! Brezsnyev, Aczél, Karinthy C.” Mármint hogy ők voltak itt ebben a szent hármasságban, maga Brezsnyev és maga Aczél, ami persze nem igaz, és ami persze igaz: maga a csínytevő: Karinthy Cini, ahogy a C. jelzéssel a nevét ajtókon rövidítette. Néztük az ajtót, nevettünk, s azt kívántuk, bárcsak e gunyoros fölirat ajtónkon minél tovább látszana, letörölhetetlenül: hogy itt járt és játékosan megfedett bennünket. De mindennap halványodtak, s 4- 5 év alatt végképp eltűntek a betűk. Mikor a múlt évben a Sajtóházból szerkesztőségünk elköltözött, már a fehér fölirattalan ajtót hagytuk magunk után. Volt ennek az üzenetnek, én úgy értelmezem, valami mágikus-kultikus szándéka Karinthy részéről. Minden áldott nap kishivatalno- kok szaladgáltak a szerkesztőségbe: melyik a megyétől jött, melyik a várostól, melyik a minisztériumtól. Melyik a párttól, melyik a tanácstól. Ezektől óvott kultikus módon ez a játékos fölirat: hőköljenek vissza! Hatott-e? Ki tudja. Most már Karinthy Ferencet is, Cinit is az égi kar inti. És oly sok a fáradt, a komor, az unott, a ha- muszín-szürke arc. Nagyon hiányzik közülünk egy csinytevő, aki összefirkálná ajtóinkat! Pintér Lajos Az oldalt összeállította: Dobozi Eszter BUDA FERENC: Hatalmam: nyugalom • Plugor Sándor grafikája VISKY ANDRÁS Európa arcáról álmodom riaszt a tömbház zenéje, kedvesem, védtelen vagyok a minden oldalról támadó hangokkal .....- ■‘-'■—■szemben, a falctfc.-cv vízvezetékek nyelvét n em ismerem, a ház mellkasából fölszakadó , hÖrghékéfharáköláJókdt, mintha a Mtüg ” * teremtésétől fáradt volna el valaki s mostmár átaludni kíván egy-két sötétebb századot, hol vagy kedvesem, valamennyi koppanás után száraz torokkal tépem fel az ajtót, mintha a havat vernéd le magadról, hogy kibontakozz a télből és elhozz egy újabb évszakot nekem, európa havas arcáról álmodom, az utak mentén álldogáló fehér köpenyes fákról, s az írógép testéből előre szegett fejjel kiemelkedő betűkről, amint a szárnyalás ősi mozdulataival magasba törnek majd visszahanyatlanak és itthagyják törődött ragyogó arcaik az asztalon Megjelent a Forrás áprilisi számában A Forrás áprilisi számáról A költészet napját is idéző április a vers ünnepe a Forrásban is. A folyóirat lapjain otthonos költők: Szepesi Attila, Parancs János, Utassy József, Kérész- tury Dezső mellett jelen van ezúttal egy- egy válogatás erejéig Páskándi Géza, Visky András, Tatár Sándor és Kovács András Ferenc is. A költészet első nagy fejezetét Kálnoky László legendáriuma egészíti ki. A szellemidézők: Mándy Iván, Lator László, Vas István, Szántó Piroska, Domokos Mátyás és Réz Pál. A közös emlékeket, élményeket idéző kortársak-pályatársak, barátok a második világháború legelejétől indítják különlegesen izgalmas a múltidézést. A válogatást ezúttal is Albert Zsuzsa adja közre. A folyóirat áprilisi száma több írásban is méltatja, köszönti hetvenötödik születésnapján a kolozsvári irodalomtudóst: Gáli Ernőt. „Ha létezne és működne a magyar szellemi élet, s nem egyszerűen cikkeket, tanulmányokat, vitakérdéseket produkálna, hanem megpróbálná is megérteni és értelmezni azokat, akkor most, 1992 áprilisában nagyobbrészt azokat a kérdéseket, gondolatokat elemezné, amelyek a kolozsvári tudós, Gáli Ernő életművén végigvonulnak” — írja személyes hangvételű megemlékezésében Fűzi László. Gáli az elsők között írt az etnikai reneszánsz kialakulásáról, az identitásproblémák előtérbe kerüléséről, a tudomány új felelősségéről és a tudományos eredményekkel való visszaélés lehetőségeiről veszélyeiről.” Vekerdi László Egy szükséges és lehetséges közép-kelet-európai tudat jegyében című írása Gáli Ernő egy közelmúltban, a Tiszatájban megjelent cikkére reflektál. Az idézett írás (Értelmiség, nemzetiség, erkölcs címmel) „korunk és tájaink” olyan fő kérdéseit boncolgatja, melyekre többek között Vekerdi is keresi a választ. „Mihez kezdjen a változásokhoz, s ugyanakkor egy művelődés túléléséhez oly nagy mértékben hozzájárult értelmiségi gárda? Váljék-e a kapitalizmus helyreállításának élcsapatává, vagy vonuljon vissza a szakterületek különböző zárványaiba? Meddig kell a költőknek, íróknak, tanároknak, kutatóknak és lelkészeknek a fórumon ágálniuk, és mikor adhatják át a stafétát a hivatásos politikusóknak?” A régió közelmúltjának feloldhatatlannak tűnő problémái, véres incidensei sem feledtetik a második világháború sokáig feltáratlan, nagy bűnügyeit, például a katyni tömegmészárlást, mely a legutóbbi időkig foglalkoztatta a közvéleményt. Lagzi István írásban arra próbál választ keresni, a nagyhatalmaknak miért állt érdekükben, hogy felnyitatlan maradjon a Katyn-dosszié. Zelei Miklós Mosdás holnapi hóban című írása: megánmúlt-nyomozása azzal a céllal készült, hogy szerzője kiderítse, milyen szellemi viszonyok között nőtt fel, mint generációja képviselője. Az ötvenes évek fiataljainak életét meghatározó eszméket, célokat, információkat számba véve a többi között elmondja, miért volt életének különösen fontos eseménye — könyvként és filmként — a Hideg napok. A folyóirat egyik legizgalmasabb múltfaggató írásának főszereplője Rákosi Mátyás és a kor politikai közéletének valamennyi nevezetes személyisége. A hatalomért, 1945—48 alcímet viselő írás szerzője Pünkösdi Árpád szociográfus, a Forrásban olvasható szemelvényt is tartalmazó munka pedig a könyvhéten kerül a könyvesboltokba. A folyóirat grafikai anyagát a kecskeméten élő Petri Ildikó lapjaiból állították össze. K. J Őszinte örömmel üdvözölhetjük Buda Ferenc költői és műfordítói életművének gyűjteményes kiadását, a Magvető Kiadó — illetőleg a Művelődési és Közoktatási Minisztérium — segítségével megjelent kötetet. A kissé hivatalosra sikerült félmondat magyarázata az, hogy régen vártuk ez összegyűjtött versek publikálását, és nem csupán a korábban megjelent verskötetek beszerezhetetlensége miatt (hisz kevesen őrizhetjük a Füvek példája című Buda- verskötet hajdani, 1963-as példányát). Sokkal inkább a kiadói „politika” régi és újabb igazságtalanságai miatt érezzük a Hatalmam: nyugalom című ösz- szegyüjtött versek és műfordítások ízléses formában való megjelentetését valamiféle kései elégtételnek. Buda Ferenc költői életműve — kristálytiszta, nemes erkölcsiségű, magas értékeket hordozó. Visszanyúl a nép- költészet virágénekeihez (Ne rejtőzz el), a Csokonai—Fazekas-féle természetközeli lírához, s következetesen ragaszkodik a József Attila és Nagy László költészetében érzett költői magatartáshoz. Életében és költői pályáján fordulópont az 1956-os forradalom, amikor versével fedné, óvná a tizenöt-húszéves halottakat, s tudja, hogy „Rőtcsillagos, komor, kövér / tankok teremtenek nyugalmat” Magyarországon, írja a Rend című versében. Érzi, megírja, hogy ez egy szovjet tanok és tankok által teremtette rend. Ez egy „csönd-ország”, a hajdani „néma tartomány” — Arany János szavaival élve —, ahol a smasszerek az urak a börtönben, ahol „államrendellenes” váddal, izgatással ítélik el. Ekkor írt verseit a Falak könyve és a Túl a falon ciklusokba rendezte a költő, és a Csönd-ország utószavában köszönetét mond Für Lajosnak, aki ötvenhatos verseit őrizte, rejtegette. Most a régi sebeket, meghurcoltatásokat inkább elhallgatja, az efféle „versmagyarázatokat” kihagyta kötetéből. Csak a versek erkölcsi és művészi értékeit teszi mérlegre. Két nagy vers emelkedik ki a kötetből: az egyéni lét fájdalmait forrongva őrző Roham és a Duna—Tisza közi tanyavilág félig eltemetett magyarjairól valló Tanya-hazám. De ne feledjük a nagy versek árnyékában rejtőző kisebbeket, így a Szervátiusz Tibornak küldött vers Kalevalát idéző sorait (Szállj a kútba), vagy a feledhetetlen magyar március tizenötödikék emlékeit felvillantó költeményét (Március). És a hűséges költőtársakhoz szóló. Tőlük búcsúzó versek is felejthetetlenek (Nagy László, Kormos István). S ne felejtsük el a Nagy László-rajzok kiállítása előtt elmondott vallomását, prózaversét, melyben az erkölcs megőrzésére figyelmeztet: „Lazul az erkölcs, László. Sokan feledik — avagy meg sem tanulják — mesterségük elemi szabályait” ... Buda Ferenc kötetének jelentős része műfordítás. Különösen fontos az alcím a kötet fedőlapján, mely érzékelteti az effajta műfordítás művészi erejét: „műfordítások közeli és távoli rokonoktól.” Buda Ferenc legszívesebben a kis rokonnépek népköltészetét fordítja, —r hajdani debreceni professzorát, Papp Istvánt emlegetve. Megszólaltatja a finn, a lapp, az udmurt, a mordvin, a mari népköltészet alkotásait. Szívesen idézi a messzi múlt ráolvasásait, a török máni-dalokat, a népi bölcsességeket a közmondások aforisztikus tömörségű mondataiban („Gerinceddel gondolkozz, bordáddal tanácskozz”, mondja a kazakokkal együtt.) A költő igazi hatalmát hirdeti a köteteim: „Hatalmam: nyugalom.” Buda Ferenc a hit, az erkölcs, a tisztaság, a becsület eszményeibe fogódzva tud erőt sugározni. Költői hatalmát a Nagy László-i erények, az 1956-os forradalmi hagyomány, a formai fegyelem nyugalma adja. Bár „hóval jön húsvét”, vagy a háromkirályok nem jutnak el József házáig, mégis fent virraszt mint az ács, vár, szólásért fohászkodik: „Itthon vagyok, öledbe fekszem. / Holt számból búzaszál kizöldül.” ■ , , , Szeker Endre A bölcs gyógyító Ujgur népmese Élt az elmúlt időkben egy szegény paraszt, volt néki egyetlen fia. Ez az ember földmívelésből tartotta el családját, ám ezenfelül értett a gyógyító mesterséghez is. Egyetlen fiukat ő meg a felesége mindketten igen szerették, jövedelmükből jól táplálták, jól ruházták. Nőttében-serdültében csintalankodni szokott a gyerek. Történt egy napon, hogy játék közben egy verebfészket pillantott meg. Odament, fölmászott s a sapkájával letakarta a verébfészket. Aztán a többi gyerekkel játszadozván el is feledkezett a sapkájáról. Az est leszálltakor tért haza. — Fiam — vonta kérdőre az apja —, mi dolog, hogy ilyen későn jössz meg? Hát a sapkádat hol hagytad? A gyereknek csak ekkor jutott eszébe: — Apám — azt mondja —, én biz a sapkámat ott felejtettem a verébfészken. — Gyermekem — szólt rá az apja —, hát hogy tehettél ilyet? Ha most a verebek elpusztulnak, az a mi vétkünk lesz. Másnap kora hajnalban fogta a fiát s kiballagott vele a verébfeszekhez. Ahogy leveszik a fészekről a sapkát, s belenéznek, látják ám, hogy a kis ve- rébfiak mind elpusztultak. Magában a verébben is alig pislákolt már az élet. Az ember kivette a fészekből a verebet, hazavitte és meggyógyította. Teltek-múltak a napok, a hónapok, s egy napon beállított Hozzájuk a padi- sah küldötte: — A padisah üzeni, hogy gyere — mondta. — Ugyan mi dolga lehet velem a padisahnak? — kérdezte csodálkozva a paraszt, ám a küldött közbevágott: — Ne sokat beszélj — azt mondja —, hív a padisah, hát indulj gyorsan! „Áki a padisah elé kerül, az élve aligha tér vissza” — gondolta az ember —, ám a küldöttnek csak ennyit szólt: — Nyomban indulok. A küldött távoztakor egy zsákba orvosságba mártott barackmagot rakott, egy másik zsákba pedig élelmet. Aztán a két zsákot fogván, a fiával együtt elindult a padisah házába. Miután belépett, a padisah lába elé rogyott: — Uram, mit vétettünk ellened? Mivégre hívattál bennünket? — Az én kilencvenkilenc esztendőt betöltött anyám megbetegedett — mondta a padisah —, gyógyítsd hát meg, különben megbüntetlek! A végsőkig elaggott anyókának halál elleni orvosságot miképp is adhatott volna a gyógyító! Ám a zsarnok padisah ügyet sem vetett az ember szavára, csak odaszólt a fogdmegjének: — Ezt az embert zindanba vessétek! Felülről meg kővel-földdel hányjátok be! A fogdmeg végrehajtotta a padisah parancsát, így az ember a fiával együtt a föld alatti veremtömiőcbe került. Ézután eltelt vagy tíz-tizenöt esztendő. Közben megöregedett a padisah, ezért a fiára bízta a padisahságot, majd meghalt. Egy napon az új padisah épp húst eszegetett, amidőn csontszilánk akadt meg a torkán. A csontot sehogy sem bírták kivenni a torkából. Akárhány javasembert hívtak, kivenni egyik sem bírta. Végül a javasemberek maguk között tanácsot tettek, majd a padisah elé járultak, mondván: — Uram, ezt a csontot egy valaki tudná kivenni, de hogy az az ember él-e még avagy meghalt, bizony nem tudjuk. Fenséged atyja azt az embert a kicsi fiával együtt zindanba vettette. Ha mód van rá, nyittassa föl azt a zin- dant. A padisah kiadta a parancsot embereinek: — Nyissátok föl a zindant s nézzétek meg! Fölnyitották a zindant, ám a fiú s az apja már-már a halálukon voltak. A javasemberek kigyógyították őket. Miután a gyógyító fölépült, a padisah elmondta neki a maga baját. — Én felségedet meggyógyíthatom — adta tudtára a gyógyító —•, ám ehhez felséged fiának az élete szükséges. Minthogy a padisah a tulajdon életét a gyermeke életénél többre becsülte, beleegyezett a kikötésbe. így szólt ekkor a gyógyító: , , — Fenséged fiát levágom s a veret fenségednek adom. Azzal a padisah kisfiát kivezette az utcára. A padisah benn maradt a házban. Ekkor az ember hozott egy kisbá- rányt s azt vágta le, de úgy, hogy a adisah ne lássa. Amidőn a bárány elégette magát, a padisah eszébe nyilallt: „Az én gyermekemet vágják!” — s hangosan felordított, ordítás közben pedig a torkán akadt csont kipoty- tyant. Ennek utána a gyógyító bevezette hozzá a fiát. Látván, hogy gyermeke életben van, a padisah megölelte az embert és sírva fakadt:— Bocsásd meg apámnak, amiért téged zindanba vetett! — S kérlelve tette hozzá: — Ezentúl te légy az én apám! Eképpen gyógyította meg a padisah baját a szegényember s lett annak az atyja. Ujgurból fordította: Buda Ferenc
