Petőfi Népe, 1992. április (47. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-22 / 95. szám
TISZTELT SZERKESZTŐSÉG 1992. április 22,7. oldal Kedves Olvasóink! Ismételten megköszönjük leveleiket. Írásaik tanulságul szolgálhatnak másoknak is. Több olvasónk levélben kért választ problémájának megoldására. Kérésüknek igyekszünk eleget tenni. A nyilvánosságot érdemlő újabb leveleket olvashatják az alábbiakban. Felhívjuk figyelmüket egyebek között arra a kesergésre, melyet Mátételkéről írt egy szomorú édesapa lánya tragédiájáról, valamint annak az idős kecskeméti hadirokkantnak a levelére, akit kárpótlás helyett már a remény, az erkölcsi elégtétel is éltetne, írjanak továbbra is, várjuk soraikat. (A szerk.) Nekem már csak a remény hiányzik ... A Kárpótlási Hivatal figyelmébe ajánlom alábbi soraimat. Nem kéréssel fordulok- Önökhöz, csupán tényeket közlök, a többit Önökre bízom. A második világháború vége felé elvesztettem a bal lábamat. Az amputációt követően 75 százalékos hadirokkantként keveredtem haza. Nem voltam hadifogságban sem keleten, sem nyugaton. Egy lábon állva felneveltem és taníttattam fiamat, becsülettel gondoskodtam családomról. Feleségem halálát követően fiamhoz költöztem, ma is nála élem nyugdíjas napjaimat. Önökhöz írt első levelemre azt a választ kaptam, hogy majd a következő, kárpótlásról szóló törvénybe az én esetem is beilleszthető lesz. Ma is várok, igaz, már a 82. évemet taposva, az idő nem nekem dolgozik. Világéletemben bíztam abban, hogy az igazság utat tör érvényesülésének. Én nem kaptam semmiféle kárpótlást. Amennyiben szívük és törvényeink szerint nem jár kárpótlás — hisz nem voltam hadifogoly, csupán egy lábbal éltem le az életemből csaknem öt évtizedet — felejtsenek el. Nekem már talán nem is anyagi kárpótlásra van szükségem, csak reményre, hogy az igazságom ker- getése nem hiú ábránd. Tisztelettel: Tóth Gyula Kecskemét, Március 15. u. 22. A bürokrácia útvesztőjében '»'Úgy érzem, a kálváriám megér egy újságcikket. A téma a Démász kecskeméti üzemével kapcsolatos. Hát ezek aztán piszokul betartják a szabványt. Attól függ, hogy hány forintot nyom a megrendelő az illető (elv- társ-úr) markába. A múlt év szeptemberében kezdődött a dolog. Akkor érkeztünk olyan fázisba a munkákkal, hogy esedékes lett a villanybekötés. Sajnos, nem számoltam vele, hogy a bürokrácia útvesztőjében ilyen csúnyán eltévedek. Igaz, segítettek rajtam, nehogy eligazodjak benne. Mint említettem, szeptemberben vittem a Démászhoz a megrendelőpapírt, hogy szeretném., áram alá helyezni a létesítményt. Egyből kiderült, hogy a forma- nyomtatvány nem felel meg, mert új típusú nyomtatványt rendszeresítettek. Két hét utánjárással sikerült beszereznem a nyomtatványt, melyet ismét kitöltöttem, majd bevittem, leadtam. Az illetékes átvizsgálta, majd közölte, hogy körülbelül egy hónap múlva elvégzik a munkát. Megkérdeztem, mennyibe fog kerülni. Ezt is közölte. Na már most úgy gondoltam, rendben van a dolog, s 1991 -ben bekötik a villanyt. Korai volt az örömöm. Másfél hónap várakozás után ismét a Démász kirendeltségén érdeklődtem, hogy mikorra várható a megrendelt munka elvégzése. Meglepetésemre kiderült, hogy se égen, se földön nem találják a megrendelőlapomat. Még a nyomát se találták. Arra hivatkoztak, hogy az illető hölgy három hét szabadságon van, s biztos, hogy a fiókjába tette. Közben, a három hét letelte előtt, a megrendelőlapomat kipostázták egy kisiparosnak. Hiányzott róla egy aláírás, a városi önkormányzati hivatal műszaki osztályától. Harmadszori Kecskemétre utazással sikerült ezt is aláíratni. Fölcsillant a szemem, hogy végre megoldódott minden, s most már nincs semmi akadálya, hogy bekössék a villanyt. Igaz, ekkor már december 15. volt. Szaladtam a Démászhoz, ahol közölték velem, hogy csak 1992. január vége felé tudják elvégezni a munkát. Beletörődtem a helyzetembe, de, sajnos, ismét jöttek az akadályok. A vállalatnál senki nem tudta megmondani, hogy mikor jönnek a munkát elvégezni. Ismét három hét eltelte után sikerült a légvezetéket rákötni a gerincre. A mérőórákat is a helyükre rakták, csak éppen nem helyezték üzembe. Ismételt érdeklődésemre Forgó János művezető kioktatott, hogy merre mehetek tovább, mert valószínű, hogy a szerelő hiányosságot észlelt, azért nem kötötte be az órát. Erre írtam én, hogy különböző szabvány szerint dolgozik a Démász. Megjegyzem, hogy a fiam villanyszerelő. A szakmában eddig még sehol nem reklamáltak, hogy nem megfelelő munkát végez. A saját lakásánál már csak becsületesen megcsinálja, szabvány szerint. Oroszi István Kerekegyháza, Kunpuszta 66. Azt hiszik, a népnek a bőre alatt is pénz van? Lajosmizsén dolgozom, mint fodrász kisiparos, már 14 éve. Sajnos, nem dicsekedhetek nagy bevétellel. Hat-hét órás nyitva tartással dolgozok. Nem azért, mintha nem tudnék egész nap nyitva tartani, de nincs miért! Hogy miért van ez így? Egyszerűen nincs pénze az embereknek. De azért az SZTK akkor is be akarja hajtani a magáét, azt hiszi, hogy azt a keveset is, amit megkeresünk, ha van 8 ezer, ha nincs, neki be tudjuk fizetni. Állapítsa meg a bevétel után az 54 százalékot. Az lenne a reális. A mai világban hogyan lehet határokat szabni a vállalkozóknak? Szolgáltatásról van szó és ezzel nem lehet százezreket keresni. Hogyan fogadhatnak el olyan törvénytervezetet, amely tönkreteszi a kisvállalkozókat? Kalap alatt jött az egész elő, mert idáig nem lehetett hallani, hogy minimálbér után állapítják meg a fizetnivalót... A varrók, a cipészek, a biciklijavítók, a késesek nem keresnek százezreket. Azt hiszik, a népnek a bőre alatt is pénz van? Ki látott már ilyet? Visszafelé fejlődünk? Átalakulás van, de nem gondoltam, hogy visszafelé ... Jobbágy Zoltánná Lajosmizse, Dózsa Gy. u. 193. Ki örökli a hízósertések árát? Édesapám 1991. november 21- én leadott két hízósertést az Állami Húsipari Vállalatnak, Kiskunfélegyházára, 15 820 forint értékben. Édesapám 1992. január 10- én meghalt. írtam a vállalatnak, hogy legyenek szívesek a pénzt megküldeni. A válasz lényege az volt, hogy mivel én vagyok az örökös, csak akkor vehetem fel a pénzt, ha bemutatom az örökösödési nyilatkozatot. De hát mire ezt megkapom, talán egy év is eltelik! Érthetetlen, miért nem veheti lel édesanyám a pénzt? Igaz, hogy édesapám nevére volt leadva a két sertés, de hát édesanyám még él! Ők ketten nevelték föl a malacokat, együtt vesződtek velük. Vártunk türelemmel, de a türelem elfogy, ha igazságtalansággal találja szemben magát az ember, nem beszélve arról, hogy a pénzre mindenkinek szüksége van. Kérem, szíveskedjenek segíteni abban, hogy megkaphassuk a pénzt, amiért két idős, beteg ember annyit fáradozott. Gubacsi Éva Fülöpszállás, Csaba u. 22. Még az alpolgármester van felháborodva? A Petőfi Népe 1992. április 11-ei számában megjelent, a Lobbizás Kecskeméten? című cikkben Hideg Antal alpolgármester felháborítónak tartja, hogy a kulturális és sportbizottságot sportellenesnek tartják. Alpolgármester Úr! Ön a jelzett cikkben mélyen megsértette az edzők, sportolók, sportvezetők többségét, amelyet a leghatározottabban visszautasítok. A tanárok, birkózóedzők, lótenyésztők és a többi sportág művelői, vezetői, szervezői nevében is kijelentem, hogy nemcsak a jelzett bizottság, hanem az önkormányzati képviselők többsége is sportellenes, ezáltal ifjúságellenes is. Erről többek között azért sem kívánok vitatkozni, mert még semmivel sem tudták bizonyítani ennek ellenkezőjét, s ha így állnak hozzá továbbra is a sport támogatásához, akkor a közeljövőben sem tudják ezt a véleményt megváltoztatni. Meggyőződésem, ha az önkormányzatban nem a listán bejutott képviselők tevékenykednének, hanem a tanárok, birkózóedzők, lótenyésztők — akik a legnagyobb igazságtalanság, sérelem esetén sem vonulhatnak le a pályáról —, akkor azok a jelenlegi rosszabb körülményeket is szerényebben hoznák a polgárok tudomására, akiknek az érdekeiket képviselni kell, így a sportolókét is. Szeretném az alpolgármester figyelmébe ajánlani: a sport nemcsak lemondásra, fegyelmezettségre, hanem mérsékletre, önmérsékletre, a siker és sikertelenség méltó viselésére is tanít! Nem beszélve arról, hogy a sport a leghatékonyabb nevelési eszközök egyike. Önök unos-untalan a diáksport támogatását helyezik első helyre — ami tényleg a legfontosabb feladatok közé tartozik —, de a versenysport elsorvasztása esetén szinte felesleges. Ha ismernek olyan iskolás gyereket, aki azért sportol, mert „csak” egészséges akar maradni és nem azért, hogy — többek között — Darnyi, Eger- szegi, Détári, Messzi, Zsoldos, Grószpéter teljesítményét szeretné elérni, esetleg túlszárnyalni, akkor azonnal értesítsenek, mert e csodát elsőként szeretném látni! Lehet, hogy ön nem tud róla, de a város és a gyerekek érdekeit olyan edzők, vezetők képviselték évtizedeken keresztül — és sokkal sikeresebben —, mint Adamik Ferenc, Madár Imre, Dunszt Ferenc, Varga András, Magó Gábor, Kégel Tamás és még nagyon sokan mások, akiknek táborát megsértette. Kabók József sportvezető, Kecskemét Kérdések az Egyesült Szakszövetkezethez A Petőfi Népe nyilvánossága előtt szeretném feltenni alábbi kérdéseimet a Kecskeméti Egyesült Szakszövetkezet megbízott elnökének, Galántai Józsefnek és a földügyi előadónak, Tekes Móricnak. Már csak így remélem, hogy konkrét, a valóságnak megfelelő választ kapok tőlük, mivel az évek folyamán jó néhány levelet írtam nekik, de válaszra egyszer sem méltattak. 1. Hogyan kerülhet a szövetkezet használatába az 1962-es föld- rendezéskor külterületi tanyához visszahagyott 800 négyszögöles terület? A kérdéses tanyában 1955- től 1979-ig férjemmel együtt laktunk. Férjem 1979-ben meghalt, én viszont a mai napig ott lakom. 2. Ez a terület eredetileg 2477 négyszögöl volt, a föld apósom és néhai anyósom tulajdona volt. 1954-ben 1238 négyszögöl anyai részt három testvér között szétosztottak, de az egész területet férjemmel együtt műveltük, 1979-ig, az apósomnak felesbe. Még azt sem tudtuk, hogy már régen nem az apósomé a terület, de a mienk sem, mert 1962-ben csere- ingatlannal kisajátították, kivéve a visszahagyott 800 négyszögölt. Erre csak most jöttem rá, amikor a földhivataltól kaptam egy kimutatást, melyen szerepel a tanyához visszahagyott terület. Férjem halála után tovább akartam művelni a területet, de úgy tájékoztattak, hogy az egész a szövetkezet tulajdona és Tekes Móric akkori elnök a tanyámat is meg akarta vásárolni. Utána, szóban és írásban, többször kértem, hogy legalább özvegyi jogon adjanak egy darab földet, de 1980-tól a mai napig sem tudtam ezt elérni. Sőt, a szövetkezet azt akarja bebizonyítani, hogy a tanya része a szövetkezet földjén van. Az 1962-ben visz- szahagyott terület és 707 négyszögöl kert, összesen 800 négyszögöl. 3. 1991 novemberében, hosszas kilincselés után, adtak egy igazolást 960 négyzetméterről (?), melyre a kimérési engedélyt is kiadták 1992. január 29-én. Ki is mérték, de birtokba venni nem tudom még ma sem, mert azt mondták, hozzak a bérlőtől írásbeli hozzájárulást. Miért? Azt még megjegyezni kívánom, hogy tudtomon kívül ugyan, de 1962-től 1979-ig, tehát 17 éven keresztül műveltük a szövetkezet földjét, noha sohasem voltunk szövetkezeti tagok, amit utólag fel is használtak ellenem. Még az 1980- as években a földhivatalhoz írt kérelmem is azzal utasították el, hogy nem vagyok szövetkezeti tag, ezért nem tudnak intézni semmit a szövetkezet hozzájárulása nélkül. Sajnos, úgy látom, ma is ugyanez a helyzet. Vagy talán mégsem? __ Ezekre szeretnék választ kapni. Úgy tudom, még sokan mások is. Özv. Antal Ferencné Vacsihegy 70. Pénzünk tragédiája A széthúzás nem válik az ország javára Nemrég arról értesültem, iíogy 78 politikai párt működik hazánkban. Ilyen sok párt a pluralizmuson alapuló véleménynyilvánítás szabadságát példázza Magyarországon. Ám e sokrétűségnek egy nagy hátrányát tapasztalom napjainkban. Hátráltatja az egységes állásfoglalást a társadalom egészét érintő, különféle kérdésekben. Mind gyakrabban tapasztalható, hogy a pártbéli szétaprózódás a sokoldalú széthúzásban ölt testet. Ez pedig aligha válik az ország javára. Most, hogy Magyarország gazdasága a mélyrepülés ritkán tapasztalt szakaszába került, hasznos lenne, ha a pártok az eltérő ideológiáik szerinti politizálásuk közben az összefogást pártfogolnák; kölcsönös tisztelettel, toleranciával viseltetnének egymás törekvései iránt. Sajnos, ez utóbbi jellemzők nemigen jutnak érvényre a hazai pártok gyakorlatában, s ezt előbb vagy utóbb az egész ország meg fogja sínyleni. Kérem, soraimnak adjanak nyilvánosságot a lapban. Földes Péter Mélykút, Rózsa u. 32. Nem főhetett őzpörkölt! Kilőtt, vagy kilövetett vadászok? címmel írt riportot munkatársuk a közelmúltban. A cikkíró kirukkol a „nagyágyúval”, hogy tudniillik „a vizsgák alatt, kint a vadászház. előtt, nagy bográcsban már főtt az őz”. Honnan vette ezt az újságíró? A bizottsági tagok tanúsíthatják, hogy soha, egyetlen esetben sem volt vadászháznál vagy máshol kihelyezett vadászvizsga. Ezeket mindig a megyei tanács hivatali helyiségében, vagy az Erdei Ferenc Művelődési Központban tartottuk. így, ugye, nehéz elképzelni, hogy közben füves parkban főtt volna az őz? Egyébként is a vadászházakban azért sem lehetett volna vizsga, mert az egyes társaságok tagsága nem együtt vizsgázott, hanem a megye különböző társaságainál felvett vadászjelöltek vizsgáztak. Ács Viktor Kecskemét, Kenderessy u. 8. Szinte állandóan hallja és olvassa az ember, hogy az államnak nincs elég pénze a különböző célok megvalósítására. A lakosság ezt teljesen kétségbe vonja, mivel úgy ítéli meg, hogy az államnak rengeteg kidobni való pénze van. Ezt bizonyítják a múltbéli befektetések is. Például megépítették az új Nemzeti Színház helyét, majd rövid időn belül visszaállítottak eredeti állapotába. Igaz, ez a befektetés „csak” 20 millió forintunkba került. De volt rá pénz. Nem túl régen behoztak nyugatról nagy mennyiségű, nagy értékű gépi berendezéseket, melyek ott mar elavultak, azzal a céllal, hogy ezekkel a gépekkel a keleti piacra még modern termékeket tudunk előállítani. Ezeket a gépeket most különböző telephelyeken a rozsda emészti. Nem számít, mert yolt rá pénz. Megvásároltak a Szovjetunióból nagy mennyiségű, ólomtöltetű rakétát, jégelhárítás céljára. Több éven át jócskán el is használtak belőle, aztán jöttek rá, hogy ez is káros az élővilágra, nem csak a Trabant által kibocsátott ólom, ezért leállították a további használatát. A megmaradt rakétákat el akarták adni, de a kutyának sem kellettek. Nekünk volt rá kidobni való pénzünk. » A mezőgazdaságban is beindult a nagy meliorációs program, mely évek alatt több milliárd forintba került. A termőtalajokból elvezették a talajvizet, s ez annyira jól sikerült, hogy utána legalább any- nyi milliárdot kell fordítani ugyanazon területek öntözésére. Hát erre is volt kidobni való pénz. Nekiláttunk a csehszlovákokkal közös vízmű építéséhez, amibe több milliárd forintot befektettünk, félig el is készült, a szlovákok hamarosan be is fejezik az építkezést, mi pedig abbahagyjuk, lebontjuk. Van rá kidobni való pénzünk. Senkinek sem kell nagyon megerőltetni a fantáziáját, hogy rájöjjön, az ilyen befektetésekkel rövid időn belül hová jut ez az ország. Az egyszerű emberek értetlenül állnak ezek láttán. Nem tudják felfogni például, hogy mi ez a nagy huzavoná'T'vízi erőmű körül, hiszen 'megépült már nálunk más, ezerszer veszélyesebb üzem, a paksi atomerőmű. Mindenki nagyon jól tudja, hogy 100 százalékos biztonság egy atomerőműnél nem létezik. Ezért nem kellene nekünk is azt a környezetbarátabb vízi erőművet sürgősen befejezni? Ettől a vén Duna is folyhatna tovább az évezredek alatt megszokott medrében . . \ \ Fekete Géza Baja, Pandúr u. 25. NAPJAINK HUMORÁBÓL — Hallották? A böllcrt leszúrták a kocsmában! Címünk: Petőfi Népe 6000 Kecskemét. Szabadság tér 1/A Lányom tragédiája Lányom, László Norbertné (Mu- haros Mária) március 13-án egészséges kislányt szült. Április 13-an erősen vérezni kezdett, 14-én átment Bácsalmásra az SZTK-ba, ahol Cúth főorvos úr megvizsgálta és közölte, hogy azonnal a bajai kórházba küldi, mert az állapota aggasztó és ő nagyon meg van ijedve, mert a lányomnak már jártányi ereje is alig volt, teljesen el volt sápadva. Bementünk Bajára Tóth főorvoshoz, ő ismerte a lányomat, mert a terhesség ideje alatt havonta egyszer hozzá járt vizsgálatra, esetenként 1000 forintért. Egyébként úgy hozta a sors, de talán jobb is, hogy Pécsen voltunk rokonoknál és ott lettek szülési fájásai lányomnak március 12-én, s 13-án már megszült, két héttel előbb, mint ahogy gondolták. Most, hogy Baján Tóth főorvoshoz bekerültünk, ő nemtetszését fejezte ki és vandál módon megvizsgálta, durván megsértette a még be sem gyógyult sebet, amitől még jobban vérzett, és hazaküldte, hogy nincs semmi tennivaló, majd el fog múlni a vérzés, s ezt vegye úgy, mint első havivérzést. Kérdezem én, létezik ilyen, szülés után egy hónapra? Nem tudtam megnyugodni, mivel az ő keze alatt pár éve két ilyen fiatalasszony ment a sírba, mert elvérzett. Ők is itt laktak Mátétel- ken és név szerint ismertük őket. Kocsiba ültünk és elmentünk Szegedre, a klinikára. Ott Pál adjunktus úr volt éppen ügyeletes. Azonnal megvizsgálta és közölte, hogy ott kell maradni a lányomnak. Azonnal infúziót kapott. Közben mi hazajöttünk a kisunokámért és őt is még 14-én, a késő esti órákban elvittük Szegedre, az adjunktus úr kérésére. Ejfél körül értünk haza, gondolhatják, milyen idegállapotban vagyunk, mert ha el nem viszem Szegedre a lányomat, akkor őt is eltemethettük volna, mint a másik szülők tették. Remélem, hogy panaszom megértésre talál. Tisztelettel: Muharos Károly Mátételke, Táncsics M. u. 20/B Hol kell visszaadni a földet? Kérelemmel fordulok önökhöz, legyenek szívesek meghallgatni és tudatni velem, hogy mi a teendőm. Örököltünk a szüléinktől egy jó nagy kertet Kissolton, ami a Solti Kossuth Termelőszövetkezethez tartozott abban az időben. Most, hogy vissza lehetett volna igényelni, nem tudtuk, mert a Kossuth Tsz elcserélte a Szikra Tsz-szel. A Kossuth vissza is adná, de a Szikra nem adja, csak adna helyette valahol valamit, amit nem fogadunk el, mert ez egy kert, ami még most is úgy van elkerítve, ahogy a szüleim hagyták, avval a kivétellel, hogy már eladtak belőle két házhelyet. Voltunk bent többször is kérni, de mindig azt mondták, hogy azt nem adják vissza. Amikor legutóbb bent volt a fiam, azt mondta az ügyésznő, hogy nincs még olyan törvény, amelyik kimondaná, hogy ugyanazt a földet kellene visszaadni, amelyik volt. Tehát most azzal a kérelemmel fordulok önökhöz, hogy vissza kell-e adni azt, amit szüléink fáradságos munkával megszereztek. Németh Lászlóné Solt, Határ u. 12. (Kedves asszonyom! A jogásznő jól tájékoztatta önöket: a szövetkezetek nem kötelesek ugyanazt a földet visszaadni, amely valamikor a tulajdonuk volt. — A szerk.) Az oldalt összeállította: Rapi Miklós
