Petőfi Népe, 1992. április (47. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-02 / 79. szám
8. oldal, 1992. április 2. PETŐFI NÉPE FÖLTÁRULNAK A KIJEVI REPÜLŐSZERENCSÉTLENSÉG TITKAI! Két évtized múltán a tragédiáról Heltai Nándor oknyomozó riportja 1971. szeptember 16-án délután 5 órakor némi nehezteléssel adta vissza szerkesztőm a szimferopoli Bács-Kiskun megyei napokra utazó küldöttség elindulásáról készített tudósításomat. — Már régen a K rím-félszigeten lesz a megyei delegáció, amikor holnap reggel olvassák lapunkat. Az elindult a küldöttség kifejezés helyett újságszerűbb lenne a megérkezett ... A gép parancsnoka hibázott? A Malév HA—LBD-lajstrom jelű TU—134-es repülőgépe a ki- jev-boriszpoli repülőtértől északra, Taraszovka község közelében 11 óra 43 perckor 8 főnyi személyzettel és 41 utassal egy vasúti töltés közelében a földnek csapódott. A hozzátartozókat az esti órákban értesítették a tragédiáról. Mit érezhették a szülők, a testvérek, a feleségek, a gyerekek, a munkatársak? Mit érzett az a 18 férfi, nő, akik a tervezett megyei küldöttség létszámának csökkentése miatt maradtak itthon, maradtak életben? Mit érzett a delegáció eredetileg meghatározott vezetője, az időközben e látványos megbízatásról egy központi bizottsági feladat miatt lemondani kényszerült megyei első titkár? A tragédia okairól hivatalos jelentés mind a mai napig nem tájékoztatta a közvetlenül érdekelteket, a lakosságot. Vad rémhírek riogatták az embereket. Még olyan képtelenség is elhangozhatott, amely szerint a szovjetek lőtték le a magyar delegációt. Másutt a szintén Szimferopolba tartó nyugatnémet kancellár repülőtéri fogadásával együtt járó biztonsági intézkedésekkel hozták kapcsolatba gépünk pusztulását. Állítólag emiatt nem kapott időben leszállási engedélyt a TU—134-es. Meghallgathattam Csanády György közlekedési miniszter néhány megyei vezetőnek szánt magánjellegű tájékoztatását. A Malév egyik vezérigazgatójával fölidézhettem a légiközlekedési vállalat gyásznapját egy matkói találkozón. Mindketten a repülőgép parancsnokát hibáztatták. Véleményük ismertetése előtt mindketten megigértették, hogy nem hozom nyilvánosságra a tőlük hallottakat. Nem engedték kiadni Szűcs Imre rendőr ezredesnek, a BM légi rendészet egyik pilótájának az ügyről 1974-ben írt könyvét, mint megtudtam, néhány hete Szepesi Józsefnek, a Ferenczy Verlag (Zürich) közreműködésével alapított Top- Gun nemzetközi magazinban közölt Húsz éve történt.. . cimű oknyomozó cikkéből. Adatai, következtetései lényegében azonosak az általam korábban hallottakkal. Ez az írás, valamint Paizs Gábor Légikatasztrófák című könyve feloldott adott szavam alól. Elővettem régi jegyzeteimet, a Rendetzky Já- noséktól — róluk még lesz szó — kapott, a légiközlekedés biztonsága elleni, halált és különösen nagy kárt okozó gondatlanul elkövetett bűntett miatti nyomozást megtagadó rendőrségi határozatot. Annyi év után, a napisajtóban elsőként, megismertetem olvasóinkat a katasztrófa okaival. Miért nem adták le a vészjelzést? A szimferopoli baráti napokra hivatalos párt- és tanácsi küldöttséggel utazó druzsba turistacsoportba elsősorban vezető állásúa- kat fizettek be a vállalatok, szervezetek. Boldogan újságolta indulás előtt két nappal az egyik rokonszenves kulturális vezető, hogy kisebb balesete ellenére mégiscsak engedélyezte orvosa a részvételt. Nagyon elkeseredett volna az a megyei tanácsi dolgozó, akit egy elromlott ajtózár majdnem lekésetett a járatról. Ha pontosan indul a gép, ha nincs kéznél egy lakatos, nélküle szállt volna föl. Meglepődött, amikor jóval az indulási idő után még a váróban találkozott elszontyolodott útitársaival. „A rossz idő miatt Kijev nem fogad" sajnálkoztak. Induljanak mielőbb — sürgették a légikikötő illetékeseit a delegáció vezetői —, mert percre beosztott program várja őket a testvérmegyében. Ki tudja ma már, hogy a türelmetlen siettetés mennyire befolyásolta a parancsnok döntését. Felszállási engedélyt kért, noha az ukrán fővárosban a javulás ellenére még mindig a földtől 90 méterre lógtak a szürke esőfelhők. Mindössze 1300 méter volt a látótávolság. Szabálytalanul járt el. Visszaminősítése miatt csak akkor szállhatott volna fel, ha a felhők talpa legalább 120 méterre van a földtől. Későbbi döntéseit feltehetően befolyásolta a félretájékoztatás leleplezésének veszélye. Már-már úgy látszott, hogy baj nélkül eljutnak Kijevbe. Ragyogóan sütött a nap 10 kilométer magasan. A süllyedésre Sepetkova átre- pülése után kértek és kaptak engedélyt. A Szepesi József cikkében idézett légi rendészeti vizsgálati jegyzőkönyv, a rendőrségi határozat szerint 9700 méter magasságban észleltek először baljós jeleket. A generátoros áramellátásról a gép önműködően átkapcsolt a tartalék hálózatra, az akkumulátoros ellátásra. A további repüléshez nélkülözhető berendezések áram nélkül maradtak. (Az említett dokumentumok nem tértek ki a műszaki zavar okaira. Értesüléseim szerint tévesnek bizonyult tüzriadó miatt „intézkedtek" a gép biztonságát szolgáló szerkezetek.) A rossz időjárás miatt azonnal le kellett volna adni a repülők segélykérését, a légiközlekedés SOS-jelét, a May Day-jelentést. Valószínűsíthetően olyan repülőteret jelöltek volna ki fogadóállomásnak, ahol a földreszállásnál a műszeres irányításnak jóval kisebb a szerepe. Lényegesen jobbak voltak a látási viszonyok Odesszában vagy Budapesten. Mintha mi sem történt volna, a HA—LBD folytatta Kijev irányába az ereszkedést. Becsapódás hatszáz kilométeres sebességgel Az utasok nyilván észrevették, hogy valami baj van, mert a sűrű felhőzet ellenére sem adtak fényt a fedélzeti lámpák, de aligha tulajdonítottak különösebb jelentőséget az üzemzavarnak. Tovább közeledtek a repülőtérhez, a földhöz. Már csaknem 15 perce repültek vészhelyzetben, amikor „11 óra 12 perc 30 másodperckor a személyzet átkapcsolt Boriszpol közelkör- zetének frekvenciájára, bejelentkezett, jelentette magasságát és első ízben jelentette a kialakult helyzetet”. Sajnos, az irányítók sem éreztek rá a repülőgép személyzetére, az utasokat fenyegető veszélyekre. Okkal vélték úgy, hogy a jelzett bajokkal önmaguk is megbirkózhatnak. Harminc kilométerre voltak Bo- riszpoltól, a magasságmérők 3200 métert mutattak, amikor 11 óra 13 perckor újabb tájékoztatást kaptak. „Felhőzet 10/10, réteges esőfelhők. A felhőalap 80 méter, esik az eső. Látás 1500 méter, változó. Barometrikus nyomás 754 higanymilliméter. A leszállópálya a 357- es jobb oldali. A fékhatás közepes. Engedélyezem a továbbsüllyedést 2400 méterig. Milyen az ön időjárási minimuma? Meg a nagyképzeletű drámaírók is nehezen eszelhetnének ki ilyen, sokak életét meghatározó csapdahelyzetet. Fizetni kell az induláskor elkövetett hibáért?! A parancsnok számára akkor sem lett volna könnyű a döntés, ha csak azt kellett volna utólag elismerni, hogy félrevezette a repülés- irányítást és tévedett a vészhelyzet jelentésének elmulasztásával. Legfeljebb újra visszaminősítik egy • Itt imigs/anak . . . (Stras/cr András t’i'lu'tclc) időre. Attól is félnie kellett: megtagadják a leszállási engedélyt. Másik repülőtérre irányítják. De elég lesz-e az akkumulátorokból gerjesztett energia? Megmaradt korábbi elhatározása mellett. Ismét 60/600-ban adta meg az időjárási minimumát, ismét tudatta; nem dolgoznak a generátorok. Az irányítótorony engedélyezte a leszállási előkészületeket. 1800 méter magasságban, 19 kilométerre kellemetlen utasítás döbbentette meg a parancsnokot. A várt balforduló helyett — így jutott volna el leggyorsabban a leszállópályához — jobb fordulóra kapott parancsot. Repülésjogilag — a vészhelyzet tudatosításának elmaradása miatt — nem marasztalhatok el a repülőtér illetékesei, de szakmailag levizsgáztak. Az ingadozó áramellátás miatt elbizonytalanodó műszeres irányítás helyett a lokátorok jelzései alapján közvetlenül, egyenes utasításokkal kellett volna megkönnyíteni a földet érést. Baj, baj hátán! Feltehetően az utasok megnyugtatására a parancsnok visszakapcsoltatott valamennyi áramfogyasztó berendezést. Még a büfé hűtőszekrényét is. Úgy tudta, hogy • Levél Kádárnak és az aláírók. még 20-25 percig elegendő energiához jutnak. A kémiai áramfejlesztő valamilyen hiba miatt, a vártnál előbb kezdett kimerülni. Tovább romlott az idő! Kiabálva vonta felelősségre egy kisebb, az adott tragikus pillanatokban századrangú hiba miatt a parancsnokot a „torony”. Sűrű felhőben, a szükségesnél jóval nagyobb sebességgel, 200 méter magasságban süvített a TU—134-es a leszállóhely felé. Hét kilométerre voltak a kijelölt betontól. Elkéstek a fordulóval! Tudták a vezetői fülkében: csak a csoda mentheti meg a gépet. A műszerek alig-alig működtek. Rádiókapcsolatuk is megszakadt. Öt-tíz fokos oldalszöggel távolodtak a boriszpoli repülőtértől. Feltehetően újabb kört akartak csinálni az utolsó, még vett utasítás értelmében. A manőverezéshez azonban túlságosan alacsonyan voltak. Hatszáz kilométeres sebességgel csapódott a földhöz a jobb szárnyvég és a törzs hátsó része. Fél órával a generátorok kikapcsolódása után befejeztetett. A — Szepesi József szóhasználatával — szétpattanó gép darabjai egy vasúti töltésnek ütköztek. A tragédia színhelyétől kétszáz méterre, egy feltételes vasúti megállónál, a vonatra várók remélték, hogy néhányan túlélték a zuhanást. Az esőáztatta mezőn sem tért azonban senki sem magához a szörnyű erejű ütközés után. Elégett? Fölrobbant? Szétpattant? A fájdalom kitörölhetetlenül beleégette ezt a napot az áldozatok hozzátartozóinak a tudatába. —- Két férfi csöngetett a kora esti órákban. Az egyiküket a tanácsról ismertem. Velem szeretnének beszélni, közölték. Hallgatom Önöket, válaszoltam. Rossz hírrel jöttek, menjünk beljebb, mondták. A hivatalos kiküldetésben Szombathelyre autózó férjemre gondoltam. Repülőszerencsétlenség, döbbentettek meg a következő pillanatba. Kijev mellett lezuhant és fölrobbant a Bács-Kiskun megyei küldöttséget is síállitó TU—134- es. Fogadjam részvétüket, segítenek, amiben tudnak. A több mint húsz évvel ezelőtti tragédiát felidéző Rendetzky Já- nosné szavai ma is megborzongatnak. — Apósomat, anyósomat házassági évfordulójuk alkalmából az előző este köszöntöttük. Máig őrizzük az akkor átadott rózsacsokor maradványait. Hihetetlen volt számomra, hogy nincsenek többé. A rádió késő este mondta be a tragikus hírt. Mint később megtudtam, munkahelye segítségével a Dunántúlon tartózkodó férjemet is hazahívták. Rendetzky János, a Zománc Rt. termelési igazgatóhelyettese a műszaki egyesületek titkárainak tanácskozására utazott Vas megye székhelyére. — Jutalomként kapta nyugdíjba készülő édesapám, Rendetzky János, a Bács-Kiskun Megyei Kéményseprő Vállalat igazgatója az utat. Magával vitte a turistaútra édesanyámat. Felesége irtózatosan félt a repülőúttól. „Lezuhanunk, lezuhanunk”, hajtogatta. Nem tudtuk megnyugtatni. Elutazása előtt úgy rendelkezett, mint aki örök útra készül. Nem búcsúztam el tőlük lélektani okokból: érezzék, hogy veszélytelennek véljük szimferopoli kirándulásukat. Azóta sem tudom megbocsátani magamnak tévedésemet. — Hogy tudta meg szülei elvesztését? — A szombathelyi szállóban kerestek telefonon Kecskemétről. Csak annyit mondtak, hogy azonnal induljak, mert nagy baj van. Egy székesfehérvári benzinkutastól hallottam: lezuhant egy Malév- gép. Otthon már várt az édesapám haláláról tudósító távirat. A posta, sajnos, csak másnap kézbesítette a mama elhunytét közlő sürgönyt. — Nem gondoltak a kiutazásra? — Azonnal jeleztük, hogy saját pénzünkön szeretnénk elmenni a tragédia színhelyére. Minden fórumon keményen elutasítottak. Könnyebben viseltük volna el a csapást, ha többet tudunk a katasztrófa körülményeiről. Bizonyosságokra vágytunk. Ahányan jöttek ugyanis, annyiféleként adták elő a katasztrófa okait, a gép és rajta 48 magyar és egy amerikai állampolgár. A hivatalos tájékoztatás érthetetlen szűkszavúságai és nyilvánvaló ferdítései miatt magunk próbáltuk kideríteni az igazságot. — Mit tudtak meg ? — Találtunk valakit, aki aznap jött haza vonattal Moszkvából. Hét órát állt szerelvényük a pályatest megrongálódása miatt. Látták, hogy a földhöz vágódó gép lenyírta a közeli fák koronáját. Mivel a Malév továbbra is hallgatott, írtunk Kádár Jánosnak. Titkolózás szovjet módra — Idézhetek a párt első titkárának írt levélből? — Természetesen. „Nem tudjuk felfogni és elfogadni a haláleset puszta tényét az eddigi közlések alapján. Ellentmondó információkat kapunk. Október végén, november elején sokan kaptunk vissza hozzátartozóinknál levő kisebb személyi tárgyakat, fényképeket, igazolványokat, megdöbbentően jó állapotban. Érthetetlennek tartjuk, hogy például a fényképeket hiánytalanul és sértetlenül visszakaptuk, a levéltárcát, amelyben ezek benne voltak, nem. Nem tudjuk megérteni azt sem, hogy ha már családi jellegű fényképeket azonosítani tudták, miért nem lehetett azonosítani például jegygyűrűt, karórát stb. A tárgyak visszajuttatásáról sem írásban, sem szóban semmiféle tájékoztatást nem kaptunk.” — Válasz? — A megyei pártbizottság közvetítésével értesítettek, hogy a Malév vezérigazgató-helyettesével találkozhatunk. Külön-külön beszélt a hátramaradottakkal. Megmutatta a színhelyről készült térképet, vázlatot, sőt édesapám halálát megállapító orvosi jelentést is. Mellkasi sérüléseket és lábtörést állapítottak meg. Tudatta, hogy a számítások szerint mintegy 70-80 g-vel (nehézségi gyorsulás) csapódtak a földhöz. Azonnal meghaltak. A speciális edzettségű űrhajósok 10-12 g-t képesek elviselni. — Visszakapták a hiányzó személyi tárgyakat, az áldozatoknál levő több ezer rubelt, a gyűrűket, a fülbevalókat vagy más ékszereket? — Semmit. A tragédia helyszínén készült fényképet sem láttunk. Még annak is örülhettünk, hogy hamvaik talán hazakerültek. — Talán? — Hallani sem akartak az elhunytak földi maradványainak hazaszállításáról. Ezért híresztel- ték, hogy minden, mindenki elégett. Háromszor halasztották el a temetést. Állítólag egyszerre égették el szeretteinket a moszkvai krematóriumban. Ellenőrizte-e valaki, hogy kinek a porai kerültek az urnákba és kié melyikbe? Többen — így feleségem is — azt gyanították, hogy üresek voltak a szeptember 28-án rendezett temetésen a koporsók. — Zárt, fölnyithatatlan koporsókat ravataloztak föl. Akkor omlottam össze egészen, amikor a sírásók kezéből kicsúszott férjem édesanyjának a koporsója. Üresen koppant a sír alján. Ismét Rendetzky János folytatja az emlékezést. — Azt rebesgették, hogy a megyei pártbizottság először politikai okokból hallani sem akart a dísztemetésről. Féltek a sokaságtól. A közhangulat, a kecskeméti politikai testületek határozott kiállása azonban meghátrálásra késztette őket. A Petőfi Népe nagy terjedelemben számolt be a gyászszertartásról. Az akkori gyakorlatnak megfelelően főként a hivatalos küldöttség tagjait méltatták a szónokok, az újságközlemények. — Sokaknak föltűnt, hogy egy- egy vezetőnek több részvétszó jutott, mint a több mint harmincfős turistacsoportnak. — Még a koporsókat is proto- kollrendben helyezték el a ravatalokra. V. Pavlov szovjet nagykövet — a Petőfi Népében is közölt — részvéttáviratában is csak a delegáció tagjainak halála miatt fejezte ki részvétét... * Szeptember 16-án azóta is évről évre hozzátartozók friss virágai emlékeztetnek „a szocialista forradalom hazájában” oktalanul elpusztultakra, apákra, férjekre, feleségekre, gyermekekre, nagyszülőkre, kedves munkatársakra. A felelős(ök)ről közvetve-közvet- lenül szóltam írásomban. Az áldozatok emléke is megköveteli azonban a magyar légiközlekedési vállalatnál akkoriban eluralkodott fegyelmezetlenség elmarasztalását, a biztonsági előírások elhanyagolását. Több katasztrófa hatására érvényesült csak a Maiévnél az akkoriban unalomig hajtogatott, kiüresí- tett jelszó, amely szerint „az ember a legfőbb érték”. Családi kép néhány nappal a tragédia előtt. Balról a Szimfcropolba készülő idősebb Rendctzky házaspár, jobbról beszélgetőpartnereink, elöl az unokák.
