Petőfi Népe, 1992. március (47. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-23 / 70. szám
1992. március 23., 5. oldal MEGYEI KÖRKÉP NAGY LEHETŐSÉG VOLT Kecskeméti diákok Kanadában — Ti vagytok a kanadaiak? — kérdezem a találkozás első percében, s a két gimnazista lány nevetve bólint rá. Mostanában igy hívják őket, s még nyolc társukat, akik nemrégiben tíz napot az észak-amerikai országban töltöttek. Pedig az idén érettségiző Belső Rita, és a most harmadikos Fülöp Judit a kecskeméti Katona József Gimnázium tanulója. De miként kerültek ők Kanadába? Rejtélyes meghívás BELSŐ RITA: — Titokzatosan kezdődött. Decemberben egyik délelőtt szóltak ötünknek az osztályból, hogy délután megbeszélés lesz az igazgatói irodában. Azért két órára valami kiszivárgott. FÜLÖP JUDIT: — Kanadában rendeznek egy diákkonferenciát, s oda meghívtak 10 diákot a Katonából. Itt a nagy lehetőség. A repülőjegy, vízum 30-40 ezer forint, beszéljük meg a szülőkkel, hogy tudják-e vállalni. B. R.: — Az ellátásról, szállásról kanadai családok gondoskodnak, a konferencia részvételi költségeit pedig a rendező, a torontói Upper Canada College állja. Ami az előzményekhez tartozik, s ezt dr. Baltás Dániel igazgató mesélte, aki itthon drukkolt a diákok sikeréért, hogy a lehetőséget Hanna Reichelnek köszönhetik. A kecskemétiek Dömötör Hannaként emlékezhetnek rá, 1964-ben érettségizett a Katonában, itt kosárlabdázott, s immár hosszú ideje Kanadában él, üzletasszony. Tavaly év végén belátogatott az alma materbe, megemlítette ezt a diákkonferenciát is, meg hogy korábban is voltak ott magyar diákok. Miért ne mehetnének most Kecskemétről? Két hét múlva itt volt a telex: 20 gyereket, két ta- í nárt várnak. Ezután jött a kiválasztás, a kifogástalan angol tudás, a fölkészültség alapján, hiszen a diákok végül is a Katona-gimnáziumot, Kecskemétet, Magyarországot képviselték. (S mint a nemrég érkezett levél bizonyítja — méltóképpen. A torontói magyarság vezetői elégedetten írták: büszkék voltunk rátok, magyarokra, s máskor is szívesen látunk benneteket. V. T.) Konferencia egy új világrendről B. R.: — Kecskemétről busszal mentünk Bécsig, onnan pedig 12 órás repülőút után érkeztünk Torontóba. Délután négy óra volt, már vártak bennünket a repülőtéren. S a bemutatkozás után rögtön elvittek a Maple Leaf Gardenbe, egy középiskolás jégkorongmeccsre. F. J.: — A másfél napos konferenciát Egy új világrend címmel rendezték, s az észak-amerikai diákokon kívül magyarok voltak ott. A megnyitón beszédet mondott dr. David Owen, volt brit külügyminiszter is. B. R.: — A konferencia résztvevői, felnőtt előadókkal, vitavezetőkkel, valamint szekcióüléseken és kis csoportokban arról vitatkoztak, hogy a kommunizmus bukása után jó-e az, hogy a kapitalizmus maradt egyedül. Marad-e változatlan, vagy változnia kell, de.kérdés, hogy az milyen hatással lesz a világra. Látszott, hogy a résztvevők, kanadaiak, amarikaiak nagy gyakorlattal vettek részt a vitában. • Megérkezett a kecskeméti csapat. A kép jobb szélén Dömötör Hanna, a kanadai szervező. Csak az angol kötelező — Lehet, hogy az iskolában tanulták. Ti voltatok-e kanadai iskolában ? F. J.: —-Jártunk a Magyar Helikon iskolában, ahol a Torontóban élő magyarok, nemcsak diákok, tanulhatnak magyar irodalmat, nyelvtant és magyar történelmet. B. R.: — Ezen kívül voltunk egy fiú- és egy lány magániskolában, s egy államiban. Az Upper Canada College a legelőkelőbb egész Kanadában. Húszezer dollár a tandíj egy viszony. A diákokat az órán megdolgoztatják, sok múlik az ő véleményükön. F. J.: — Nagy a tanulók szabadsága. Nyolc tantárgyat kell választani, egyedül az angol kötelező. Ez jó is, meg rossz is, mert ha valaki történelmet tanul, akkor azon belül is azzal foglalkozhat, ami különösen érdekli. Előfordulhat viszont, hogy ha nem akar, egész gimnáziumban nem tanul biológiát az illető. Évente kétszer vizsgáznak, de az sem olyan teljesítménycentrikus, mint nálunk. —- Cserélnétek? B. R.: — Én nem, de sok mindent átvennék. Az is jó lenne, ha a tanárok láthatnák — másként is lehet! Mint élnek Torontóban? — Mit láttatok Torontóból, Kanadából? F. J.: Jártunk az 553 méter magas CN Towerben, a Sky Dóméban, amelyik nyitható tetejű sportcsarnok és éppen autókiállítás volt. A Science Centerben végigkísértük a technika, az emberi értelem fejlődésének eredményeit. Meglátogattuk az egyik napilap, a Toronto Sun szerkesztőségét, felszerelve csupa számítógéppel, hatalmas archívummal, saját nyomdával. Voltunk fagyigyárban is. B. R.: — A Szent Erzsébet templom különtermében farsangi mulatságon vettünk részt, jártunk a Magyar Kórházban, amelyet egyik kedves vendéglátónk, Rékai Kati néni családja alapított. S fogadott bennünket a magyar konzul, Simák Pál és felesége. F. J.: — Két napig ismerkedtünk a várossal, utána már önállóan közlekedtünk. S Torontóból eljutottunk a Niagara vízeséshez is. — Hogyan élnek a kanadaiak ? F. J.: — Nincs az a feszített élettempó, az a rohanás, mint nálunk. Ez általában is igaz, nemcsak a Rose Dale, az előkelő városrész lakóira, a mi házigazdáinkra. B. R.: A nők azért dolgoznak, mert nem akarnak nem dolgozni. De nem rabjai a házimunkának, a családnak. A felnőttek hét végén épp úgy társaságba járnak, mint a velünk egykorú fiatalok. — Ti is vendégül látjátok majd a friss tengerentúli barátokat? B. R.: —- Jó lenne! F. J.: — Mondták, ők már jönnének. Váezi Tamás • A CN Tower, a maga 553 méterével. évre. Itt az oktatás nagyjából az itthoni gimnáziuménak felel meg, de kanadai mércével szigorúbb az élet, mint másutt. A fiúk egyenruhában járnak, s tanulnak is rendesen. F. J.: -— A diákok egy évet még ráhúzhatnak, így gyűjthetik azt a pontértéket, százalékot, ami az egyetemi felvételhez kell. Az egyenruha a másik gimiben, a lányoknak is kötelező: zöld kockás szoknya, zöld harisnya, fehér blúz, nyakkendő ... Az állami iskola sokkal lazább. „Szagoljunk csak bele a levegőbe!” — mondták. „Ez a drogszag.” B. R.: Azt sem tudtuk, hogy ez komoly-e, viszont látszott, hogy általában barátságos az iskolák légköre, közvetlenebb a tanár-diák • Torontó központja, a régi és az új városháza Memento a zsidótemetőben KARÁCSONY SANDOR-DIJAS TANITONO A hangya és a kavicsok • Ez a művészi alkotás Szemző Sándor életére emlékeztet, aki 1919-ben halt meg. egyike volt a sok ezer zsidó ifjúnak, akik lelkesen jelentkeztek 1848-ban a zsarnokság ellen folytatott szabadságharba (akiknek jelentős része száraz kenyéren volt kénytelen élni, mert rituális ellátás nem volt biztosítható). Dr. Kecskeméti Lajos 1915-ben halt meg, családtagjait ugyanitt temették el. Itt van eltemetve Gallia királyi kúriai bíró, Wertheim kir. járásbíró, továbbá az első világháborúban hősi halált halt katonák emlékét megörökítő márványtáblák tartalmazzák az elesettek neveit. A temetőben található a Mártír- emlékcsarnok, ahol az utolsó nagy hitközség 1431 tagja közül 1222 mártírhalált halt, ártatlan zsidó ember (közöttük számos kisgyermek) neve van feltüntetve a márványtáblákon! Dr. Galántai László ny. közjegyző feljegyzései a kecskeméti zsidótemető múltjáról. — 1992. március 15. Kecskemétre négy zsidó család érkezett a tizennyolcadik század negyvenes éveiben, tehát 1740 és 1750 között Óbudáról a török megszállás megszűnése után fél évszázaddal, a többiek valamivel később. Előbb a Szent Egylet, később a hit• E hármas sírkő az 1700-as években született Pfeffer Ignác és családjáé, akikből az utolsó 1888-ban hunyt el. község alakult meg. A születési, házassági és halotti anyakönyvek Landeszmann György főrabbinál Budapesten találhatók. 1832-től pontosan vezették ezeket. A régi kecskeméti zsidó temető a Bem utca folytatása, a MÁV- aluljáró, a vasúti sínek, illetve pályatest és a sportpályán lévő épület közötti területen volt. Az áthozottsírkövek a jelenlegi temetőben vannak elhelyezve, a Hegedűs köz felőli részen, sűrűn egymás mellett. A jelenlegi temető az ezernyolcszázötvenes években nyílt meg, és a régi temetőből az utolsó sírköveket 1901-ben hozták át. A mostani temetőben nyugszik többek között dr. Kecskeméti Lajos orvos is. aki 1830-ban született. • A temetőt 1947 óta Kara Antalné tartja rendben. Kép és szöveg: Straszer András. A pedagógusok új kitüntetése a Karácsony Sándor-díj. Az idén március 15. tiszteletére adták át, jövőre már január 22-én, a kultúra napján vehetik majd át az arra érdemes tanárok, tanítók. Az viszont biztos: Neszt Ottóné, a Kecskeméti Tanítóképző Főiskola Petőfi Sándor Gyakorló Általános Iskolájának szakvezető tanítója az elsők között kapta meg a szóban forgó elismerést. Ennek apropójából beszélgettünk Emmi nénivel. — Mit jelent manapság egy kitüntetés? — Először is azt mondanám, hogy miután március 15-én, szép nemzeti ünnepünkön adják az elismeréseket, ez magában is felemelő érzés — válaszol a tanítónő. — Harminchét éves pályámon eddig is volt részem elismerésekben, de ez a mostani a legfényesebb. Eszembe jutott a Parlamentben egykori történelem „ tanáron, a nagycenki Magyar Agnes, akinek síremléke Széchenyi mellett van! Tőle sok igaz dolgot hallottam a magyar történelemről és példaképemnek is tekintettem. — Szeretném, ha mesélne a harminc évről... — A budapesti tanítóképzőben végeztem, majd egy tanyai iskolába, összevont négy osztályba kerültem. Boldogan emlékszem visz- sza azokra az esztendőkre, melyeket Gombatete-pusztán töltöttem. Igazi Móra Ferenc-i iskola volt, lenvirághajú, kék szemű szegény gyerekekkel szinte akkor találkoztam életemben először. Pesti vagyok, tehát érthető volt a rácsodál- kozásom. Arról nem is beszélve, hogy ma már nem merném elvállalni azt a feladatot, amit akkor. A szolgálatom két évig tartott, utána 1957-ben Kecskemétre jöttem férjhez. A Halasi úti általános iskolában tanítottam. Megint csak szép évekről beszélhetek, csodálatos kollégák vettek körül. Az igazgatót feltétlen említse meg: Perjési Pál nagyon sokszor bátorított, önbizalmat adott, ugyanakkor sokat követelt. Ragyogó ember, kiváló igazgató volt! Húsz év után kerültem át a Petőfi-iskolába és hogy kerek legyen a szám, eddig itt tizenöt esztendőt töltöttem el. Mindig az alsó tagozatosokkal foglalkoztam, nem tudná ezt a • Neszt Ottóné: — Bízom a leendő tanítókban. (Fotó: Walter Péter) korosztályt itt hagyni. Nos, nem lesz könnyű, ha nyugdíjba megyek. Rá sem szeretek gondolni, hogy ha ennek eljön az ideje, nem lesznek körülöttem mosolygós gyerekek. — Mire emlékszik szívesen az utóbbi évtizedekből? — Azt mondhatnám, hogy ebben az igen nagy iskolában a feladataim is megszaporodtak. Az elején szorongva jöttem ide, mert a gyermekeim is itt tanultak, de Szepes Lajos igazgató könnyített a helyzetemen, azonnal ellátott tennivalóval. A szülői munkaközösség vezetését bízta rám. Volt munkánk bőven, hiszen akkoriban újították fel az épületet és a százéves évforduló eseményeire is készülni kellett. Nagyon sokat segítettek a szülők, például Bajcsi Pálné, H. Kiss Béláné és mások. Arra ugyancsak örömmel gondolok, hogy sok egykori tanítványom választotta a pedagógusi pályát. És legtöbbjük tanító lett. Gyakorló iskola lévén, sokukkal itt találkoztam újra a hospitálásokon. Az első percben visszaidéződtek a hajdani csínyte- vések . . . — Nem kis munkát jelent a szakvezetői feladatkör! Az alsó tagozatos munkaközösség vezetését is rámbízták, majd 1987-től a gyakorló iskolai szakvezetést ugyancsak én irányítom. Nagy kihívás ez, de aki szereti csinálni, nem okozhat megterhelést. Jó kapcsolat van az iskola és a tanítóképző között, ez persze természetes. Mindent megteszünk azért, hogy a tanító jól tanítsa a tanítást. — Milyenek lesznek a jövő tanítói ? Szomorú, hogy sokan nem maradnak a pályán. Akik pedigkitartanak. legalább olyan megszállottak, mint mi. A felkészültség, a kitartás, a lelkesedés a legfontosabb! Bízom a leendő tanítókban. Amikor időnként szakvéleményt kell írnom a növendékeimről, bátran jegyzem meg: „nyugodtan rá lehet hízni egy osztályt.” És ez reménykeltő dolog. — Emmi néni soha nem bánta meg, hogy tanítói pályára került? Ünnep- rontőnak tűnhet ez a kérdés: jól választott? — Sose gondoltam másra, tehát jól választottam. Tudja, én kis hangyának tartom magam, egy vagyok a sok közül. Amikor átvettem a Karácsony Sándor-díjat, akkor is arra gondoltam, most a pedagógus társadalom egyik kis „hangyája” elismerést érdemelt ki... Tovább mesélt még Neszt Ottóné. Élményeit, gyerekekről, tanítványairól szóló történeteit. Mostanában, e „drága” világban arra figyelmezteti a kis diákokat, hogy ne küldjenek neki képeslapokat a nyári kirándulásaikról. Sokkal inkább örül, ha kavicsokat hoznak neki. Amikor a tanító nénire gondolnak a vakációban, hajoljanak csak le, és vegyenek fel egy kavicsot. Emmi néninek már szép gyűjteménye van. Az Atlanti-óceán partjától kezdve Törökországig szinte mindenhonnan kaviccsal tértek vissza a gyerekek. Ez is szép ajándék! Borzak Tibor
