Petőfi Népe, 1992. január (47. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-31 / 26. szám
4. oldal, 1992. január 31. PETŐFI NÉPE TAMÁS A HALÁLT VÁLASZTOTTA Ki adja vissza a kisfiámat? tanácsolta, felejtsék el, hogy megfenyegette a gyereket. S holmi jó összeköttetésekre hivatkozott telefonon. — Ez nem igaz. Én kaptam fenyegető telefonhívást. Tamás keresztapjától, aki azt mondta, miattam lett öngyilkos a fiú, és ezért elvágja a torkomat,.. — Talán hagyjuk is ezt, hiszen egyik állítás sem bizonyítható. Koloh Elek riportja Az az értelmes, illetve elfogadható halál, ha valaki megél nyolcvan- kilencven évet, hasznos, sikeres munkában, s azután, mivel porból lett, porrá leszen. — Sokan ezt állítják, de legalább ugyanannyian azt, hogy nem létezik értelmes halál, hiszen: „Az a drága, öreg nagymami még sokáig élhetett volna ...” Igen, az érzelmeink irányítanak, bár az értelemre hivatkozunk ilyenkor. Mivel szeretett hozzánk tartozó volt az elhunyt. Azon azonban még az ismeretlen is megdöbben, ha azt hallja, hogy egy fiatal, tizennégy éves gyerek saját elhatározásból indult a halálba. Mint hétfőn Kállai Tamás, a kecskeméti Móra Ferenc Általános Iskola nyolcadikos diákja, aki felment az Irinyi utca egyik lakótömbjének kilencedik emeletére, s onnan egy ablakból a mélybe vetette magát... Van ennél értelmetlenebb halál? Nemigen. S talán éppen ezért hemzseg a megválaszolatlan kérdés az ilyen esetek körül: Miért tette? Okolható valaki mindezért? Mi van a háttérben? Mi volt a tragédia előzménye? Meg lehetett volna akadályozni ezt a szörnyűséget? És így tovább, és így tovább. Sok esetben talán maga az öngyilkos sem tudná érthető érvekkel megindokolni legutolsó cselekedetét, ha eljönne a feltámadás. Ennek ellenére ügy éreztük, kötelességünk, hogy ez esetben választ keressünk a fenti kérdések egynémelyikére. Már csak azért is, mert szerkesztőségünk segítségét kérte ebben Tamás bátyja, Kállai Tibor. • A kilencedik emeleti szemétledobó helyiségnek ezen a kicsiny ablakán bujt át a kisfiú ... (Gaál Béla felvételei) „Feljelentettem az osztályfőnökét” — Egyéves volt Tamás, amikor apánk meghalt. Sokáig egyedül nevelt mindhármunkat az édesanyám. O volt a legkisebb, olyan kései gyerek, akit mindannyian nagyon szerettünk — mesélte a 27 esztendős testvér. — Vékony, törékeny kissrác volt, érzékeny lelkialkatú, de egyébként kedélyes. Olyasmi érdekelte leginkább, mint a számítógép vagy a csillagászat. — Ön szerint miért, mi vagy ki miatt tette? — Én az osztályfőnökét hibáztatom. Fel is jelentettem a rendőrségen. Még akkor este. — Miért? — Előtte beszéltem vele telefonon. Először szóba sem akart velem állni, azt mondta, csak anyámmal vagy annak élettársával hajlandó erről tárgyalni. Azután meg közölte: felejtsük el azt, hogy ő bukással meg intézettel fenyegette Tamást, s a jó összeköttetéseire hivatkozott. — Megfenyegette? Mi okból? — Beteg volt az öcskös három hétig. Kételkedett a tanárnő abban, hogy tényleg az. Ugyanakkor gáz- spraykról beszélt, amit Tamás adott az osztálytársainak. Délután már ő is elnézést kért anyánktól, amiért erélyesebb volt a gyerekkel a kelleténél. Én a tragédiát követő nap reggelén bementem az iskolába a nejemmel meg Tamás keresztapjával. Tíz óra után sem volt bent az osztályfőnök asszony, Paulovics Erzsébet, az igazgatóval beszélhettünk csak. Mondja, ha valakinek a tanítványa ilyen tragikus módon meghal, s erről egy tanár már akkor — azaz hétfőn—délután egy másik tanítványától értesül, nem az lenne a kötelessége, hogy másnap reggel bemegy nyolcra az iskolába, s tart egy rendkívüli osztályfőnöki órát? Ó csak valamikor tíz után ment be, mert nem volt addig órarend szerinti órája. Az ilyen magatartás önmagáért beszél... — Az igazgató mit mondott? Először azt, hogy milyen jogon foglalkozom én ezzel az egészszel, ez a szülőre tartozik. Azután elbeszélgettünk mégis egy ideig. De minek ? .. . „Szerény, becsületes gyerek volt” A Móra-iskola igazgatója, Kis- pál Lajos így nyilatkozott: — Még aznap este, tehát hétfőn, felhívott Tamás osztályfőnöke, s elmondta mi történt. — Volt már ebben az iskolában hasonló eset? — Hála istennek, nem. És ez előtt az eset előtt is értetlenül állunk. Én ismertem Tamást, amikor ötödikes volt, tanítottam is. Egy csendes, becsületes, szerény diák volt. . . Egyébként nem állt bukásra semmiből. —Mi a véleménye a gyerek osztályfőnökéről, Paulovics Erzsébetről? — Határozott, következetes tanár, aki helyes felelősségtudatot tud kialakítani a gyerekekben, szakmailag is a legjobbak közé tartozik. Ez a szakfelügyelők véleménye is. — Az öngyilkos kisfiú hozzátartozói nem osztják ezt a véleményt. — Nézze, az teljesen érthető, hogy fájdalmukban valakit keresnek, aki felelős azért, hogy elvesztették ezt a valóban aranyos, kedves és jólelkü gyereket. De nem hiszem, hogy ennek az iskolánk lenne az oka. Mi nagyon sajnáljuk, és őszinte szívvel gyászoljuk őt. . . „Elment, s azután jött a szirénázás” Erdősi Tibor volt Tamás egyik legjobb barátja, s osztálytársa is egyben. — Beszélt neked valaha is öngyilkosságról? — Nem. De amikor mentünk — más srácokkal — hazafelé, azon a napon, megkérdezte, hogy aki kiugrik a második emeletről, annak mi baja lehet? (Tamás egy második emeleti lakásban lakott! — K. E.) Ezen még viccelődtek is a többiek, hogy semmi, az első meg pláne nem magasság ... De nem azt mondta, hogy ő akar kiugrani. A barátjához a felvételi lapjáért ment fel Tamás, közvetlenül azelőtt, hogy a mélybe zuhant volna. Hová akart felvételizni? , — Nagykőrösre, a Toldi Miklós Élelmiszeripari Szakközépiskolába. De mondtam a szülőknek, hogy ilyen eredménnyel úgy sem veszik fel, így végül a pékszakma mellett maradtunk. — Érez lelkiismeret-furdalást a halála miatt?-— Rettenetesen sajnálom, higy- gye el! De nem vagyok vétkes ebben a szörnyűségben. Hacsak nem vétek az, hogy fegyelmet, rendet kell tartani... „Bukást emlegetett, meg intézetet” Tamás félt. A hozzátartozói szerint azért, mert a betegsége során őt látogató társaitól értesült arról, hogy osztályfőnöke milyen retorziókat helyez kilátásba. Olyannyira félt, hogy azon a hétfőn reggel be sem akart menni az iskolába, hanem elbújt a családja által bérelt, közeli lomtárolóban. Ott talált rá édesanyja élettársa, akinek bevallotta osztályfőnökétől való félelmét. Együtt mentek be az intézménybe azon a délelőttön. — A tanárnő akkor, ott a jelenlétemben kijelentette, hogy ilyen tanulmányi eredménnyel nem fogják felvenni sehová, az eladott gázsprayk miatt pedig, lehet, hogy intézetbe fog kerülni • Gyászolja volt iskolája is ... — Az osztályfőnökötöktől félt? — Erzsiké néni azt hitte, nem beteg, csak szimulál... S azt üzente tőlem neki, míg nem volt iskolában, hogy jöjjön mihamarabb, mert egyes tárgyakból eléggé gyengén áll. Most kell beadni a jelentkezési lapot a továbbtanuláshoz. Ezért jött fel hozzánk akkor nap. — Délután? — Igen. Mondtam, hogy maradjon, beszélgessünk, de azt válaszolta, hogy nagyon siet haza. — Mást nem mondott? — Nem, de nagyon ideges volt. Szinte reszketett. És nem sokkal később, hogy elment, hallottuk a szirénázást... — Szerinted miért ugrott? — Nem tudom. Az érdemjegyei miatt biztosan nem, hiszen sosem állt ezen a téren valami jól... De nagyon sajnálom, ahogy a többi barátja is. „Kaptam fenyegető telefont” — Harmadik éve volt Tamás osztályfőnöke. Milyen fiúnak ismerte őt? — kérdeztük az osztályfőnökét, Paulovics Erzsébetet. — Kicsit nehezen barátkozó, de nagyon jóindulatú, jó szándékú fiúnak. Akit mindenki szeretett, elfogadott, soha egy osztályfőnöki intést nem kellett adnom neki. Meg is lepődtem, amikor nemrég tudomásomra jutott, hogy gáz- sprayket adott el az osztálytársainak, még az ősszel. — Ráadásul beteg volt három hétig, most januárban... — Arról, hogy beteg, egy másik tanítványomtól, Erdősi Tibitől értesültem, s ő járt hozzá rendszeresen a leckékkel is. Egyébként Tamással az évek során sosem fordult elő, hogy igazolatlanul hiányzott volna. — Ez az eset kivétel volt? — Nem, erről is volt orvosi igazolás, a nevelőapjával együtt hozták be hétfőn délelőtt, azon a tragikus napon ... — Amikor Tamást megfenyegette? —- Én nem fenyegettem. Igaz, hogy keménykezű vagyok, aki betartatja a rendet, s aki szeret tudni arról, hogyha hiányzik egy diákja, akkor az hol van. De hát ez minden pedagógusnak kötelessége. — Már hétfőn délután értesült Tamás haláláról. A hozzátartozók szerint az lett volna a normális, ha másnap nyolc órakor bemegy az iskolába, s ezt az egészet megbeszéli a tragikus véget ért kisfiú osztálytársaival. De tízkor is hiába keresték önt az intézményben. — Nekem is vannak halaszthatatlan családi teendőim. Egyébként azon a napon fél 12-kor lett volna az első órám, de 10 óra körül már bent voltam, éppen e tragikus eset miatt. S akkor tartottam egy úgynevezett rendkívüli osztályfőnöki órát. — Mit szóltak a diákjai? — Sírtunk mindannyian ... — Ön szerint miért vetette le magát Tamás a kilencedik emeletről? Az évek során vett rajta észre olyasmit, ami az öngyilkosjelöltekre jellemző? — Nem. És ugyanúgy értetlenül állok e tragédia előtt, mint mindenki más az iskolában. — Tamás egyik hozzátartozója azt állítja, hogy hétfőn este ön azt 1 m — emlékezik a nevelőapja, Tatár János. — Közölte, hogy kémiából meg fizikából bukásra áll, s történelemből is nagyon siralmasan. Továbbá azt, hogy aznap délután két órakor összehívják a tanári konzíliumot, s majd az dönt Tamás sorsa felől. Én erre mondtam, hogy azon én is szeretnék részt venni. Később már egészen másként beszélt, egészen mást mondott. — Mikor később? — Délután, amikor a párommal bementünk az iskolába. Mutogatta a gyerek jegyeit, s hogy nem is áll bukásra . . . „Én nem tudtam, hogy fél” Az édesanyával éppen a rendőrségi kihallgatás után sikerült találkoznunk. Fekete ruha, kisírt szem, fájdalmas tekintet, elcsuk- ló szavak ... — Az élettársam mondta, hogy valami baj van a Tamáskával, hétfőn délután döntenek a sorsa felől az iskolában. Azonnal elkéredzkedtem a munkahelyemről, mert én is ott akartam lenni. Először hazamentünk, de Tamás nem volt otthon. Gondoltuk, ő már az iskolában van, hiszen őt odarendelték. Már fél kettőre megérkeztünk, még az igazgató úrral is beszéltünk, aki nem tudott semmiféle ítélőszékről, illetve bizottságról. . . Azután megérkezett a tanárnő, a fiam osztályfőnöke. Azt mondta, hogy a gázspray-dolog még valamikor tavaly történt, s legyintett, hogy,el kell felejteni, nem lényeges. És elnézést kért, hogy egy kicsit ráijesztett Tamásra, hogy szigorú volt hozzá, de vele sohasem volt semmi baj, ezért nincs hozzászokva . . . S hogy nem áll bukásra semmiből, ezt is mondta, de én már egyre idegesebb voham, mert Tamás nem jött... Én nem tudtam, hogy ő fél.. . Hogy fél valamitől vagy valakitől. . . A beszélgetést itt félbeszakította a sirás. S persze az, hogy ilyenkor egy újságíró is csak nyel nagyokat, bólogat, tördeli idegesen a kezét, mindhiába igyekezve megnyugtató, vigasztaló szavakat keresni. így végül inkább ismét kérdez valamit: — Beszélt otthon valaha is Tamás öngyilkosságról? — Nem, soha,. De miért is jutott az eszébe? Én nagyon sokat dolgoztam, hogy a fiaim semmiben ne szenvedjenek hiányt. Tamás meg egyébként is mindenki kedvence volt, mindenki szerette a családban. . . Talán már a törékeny termete és a szelíd természete miatt is. . . Mitől félt? Én soha nem bántottam, nem vertem meg egyik gyerekemet sem. Ha eltanácsolták volna ebből az iskolából — mint amivel fenyegették —, akkor beírattuk volna egy másikba, és kész . . . Csak azt nem értem, hogyha . bármi baj volt vele, miért nem engem keresett meg az osztályfőnöke? Miért? Még családlátogatáson sem volt nálunk az elmúlt három évben ... — Hogyan tudták meg a szörnyű hírt? — Már ott, az iskolában mondtam, hogy csak két helyre mehetett; vagy a nagyapjához, vagy a bátyjához, Katonatelepre. Mert mindkettőt nagyonlsze- rette. Kerestük itt is, meg otít is, de nem találtuk .. . Azután, Alighogy hazaértünk, becsengetett egy kisfiú, s mondta, hogy f* ál- lai Tamás meghalt.. . Volt, jaki látta, hogy sokáig ült annali a háznak az ablakában . . . Nirtcs többé . .. Pedig milyen szépljn éltünk . . . Mondja, ki adja nyékem vissza a kisfiámat ? . . . \ * Kállai Tamás halálának körülményeit, a rendőrség még vizsgálja. Horváth Zoltán hadnagy úrtól megtudtuk, hogy fiatalabbik — felszolgálóként dolgozó — bátyjától csente el a gázsprayt tavaly Tamás. Amiről a család nem tudott semmit, egészen eddig. Ki hibáztatható e kisfiú haláláért? — tettük fel a kérdést az ügyet vizsgáló hadnagy úrnak is. — Az osztályfőnök? Az iskola? A család? Vagy ez az egész őrült világ, amiben élünk? S ha a vizsgálat végén bármelyikről kiderül, hogy előidézője, oka volt ennek az értelmetlen halálnak, milyen jogcímen büntethető? _ — Ám a hadnagy úr, ahogy valószínűleg e szomorú riport olvasói is, csak elkeseredetten a fejét csóválta, s tanácstalanul széttárta karjait . . . A vizsgálat folytatódik. Koloh Elek • Ilyen magasról zuhant a halálba ...
