Petőfi Népe, 1992. január (47. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-18 / 15. szám

6. oldal, 1992. január 18. IDŐSEK OLDALA Csináljunk leltárt Irta: Nagy Mária Az időben távolodó dolgokat az emberi képzelet a megszépítés jó­tékony fátylával hajlamos leplez­ni. Isteni adomány a tudatunknak ez a sajátossága: talán életképte­lenné is válna az ember, ha minden szenvedése, fájdalma, kudarca, amiben része volt születése pilla­natától, nem kerülne raktárba, hét lakat alá. Kibírhatatlan lenne, ha felnőttfejjel is emlékeznénk arra a fájdalomra, amit csecsemőként éreztünk a pelenkában, afelmaró- dott popsival... Pedig minden felnőtt ember üvöltött ellilult arc­cal efféle apróságokért. Aztán a gyermekkori szén védéseink!Ami­kor napról napra küzdöttünk szü­léink, tanáraink szeretetéért, és kamasz lelkünk minden fájdalmát azjelentette: senki sem szeret min­ket, nem veszi észre rosszasága­inkban, csinytevéseinkben_ a se­gélykiáltást : szeressetek! így sze­ressetek, amilyen vagyok. Es a szerelmeink! Az álmodozások ko­ra! Ameddig hittük, hogy hozzánk eljön a herceg a fehér lovon, és a tündérkirálynő, lepkeszárnyon. Felnőtté akkor váltunk, amikor mindezeket túlélve rádöbbentünk: az önzetlen szeretet ritka, mint a fehér holló: érdekviszonyok van­nak, kis különalkuk : én elvisellek téged, ha elfogadsz olyannak, amilyen vagyok. Es azon túl, hogy megkerestük többé-kevésbé elfogadható he­lyünket az emberek között, még ránkszakadt a kenyérkereset gondja is. Igaz, ekkor már nem csattant föl apánk szigorú szen­tenciája: „amíg az én kenyeremet eszed!”—de a magunk kenyere is gyakorta megkeseredett a szánk­ban . .. Mert ifjúként tisztán láttuk, mit tesznek helytelenül, ostobán a fe­letteseink, hogy bár dirigálnak, utasítanak (ők vannak a ranglétra felsőbb fokain), semmit nem tud­nak, semmihez nem értenek, csak az munkál bennük, hogy elgán­csolják minden jobbító szándé- - kunkat, kiöljékbelőlünk ahiteL.. , Mire felküszködtük magunkat ,OjlétM,felsőbbfakwWtí már jég,» , lomtárba dobtuk ifjúságunk lobo­gó erényeit: a készséget minden új, szép befogadására a megértést, a másság tudomásulvételét, nem maradt más bennünk minta kény­szerűségektől kialakult diktatóri­kus hajlam. Úgy sziszegtük enge­delmeskedni nem akaró gyerme­künk arcába, azt a „amíg a kenye­remet eszed”-et, hogy már elfelej­tettük a lenyelt könnyek maró ízét a torkunkban. Sérelmeket dajkálunk, szinte kéjjel keresve a hántásokat: — Nem tud köszönni sem! — rójuk fel az ifjú kollégának. (Hogy’ an­nak idején milyen elfogódottan maflák voltunk a „nagyokkal", milyen zavarban voltunk, hogy vé­letlenül se rontsunk el semmit, az már a „raktárban".) Önmarcangolva kesergünk a nagy áldozatokkal fölnevelt gyer­mekeink háládatlanságán. Arra sohasem gondolunk, hogy szerin­tünk nagyszerű anyai, apai csele­kedeteinket miként élte meg a gyermekünk? Hogy bár kenyeret adtunk szájába, kezébe, ruhát a testére, de a napi hajszától kifá­radva leráztuk, amikor piszlicsáré iskolai gondjaival, szeretetéhsé- gével közeledett. Amígránemjött, hogy fölöslegesen. Aztán békében hagyott minket. Most bezzeg el­várnánk, hogy ő megértse bosszú­ságainkat, sajgó ízületeinket! Hát várhatjuk! Es csak örüljünk, ha egyszer nem ül le velünk beszélget­ni, és nem sorolja elő mindazokat a sérelmeket, amiket tőlünk kapott a felnőtté váláshoz... Azt a bizonyos megszépítő fáty­lat olykor-olykor ajánlatos felleb- benteni. Megfutva pályánkat, amikor már nem szükségszerű az élet csörtetéseiben együtt loholni, versengeni kenyérért, lakásért... Amikor már van, amink van, töb­bet úgy sem érhetünk el, nem mi hajszoljuk magunkat, hanem az utánunk következő generáció. A miénk már csak a bölcsesség, amit kínlódva megszereztünk ma­gunknak. A tudása annak: meg­tettük dolgainkat, szándékunk szép volt, mégis sokszor akara­tunk ellenére nem jártunk nagy si­kerrel. Higgadtan, belenyugodva ké­sztethetjük a leltárt, életünk lel­tárát. Jót, rosszat, szépet és iszonytatót, adtam-kaptamot. Őszintén, önmagunkat nem men­tegetve, pőrén, csak tényeket, csak cselekedeteket. Számvetés­kor nem kell a megszépítő fátyol: ráncos arcra nem illik a púder. Aki képes végigpörgetni életé­nek filmjét úgy, hogy saját fősze­repét a mellékalakok sorsában is ,megérti: megnyerte a boldog öregséget. Bevégezte, beteljesitet- j te küldetését. Lelkében békessé­get teremtett, nincs rettegnivaló- ja, mert tudja: így élt, s nem volt hi­ába. A gondosan összeállított élet­leltár kimutatja az egyenleget: nem vétettem többet, mint vétet­tek nekem. Akinek pedig leltárhiánya van, amíg él, pótolhatja, rendezheti. Mert az utókor emlékezetében, szeretetében csak a pontosan könyvelők maradnak meg. Az éle­tükkel sikertelenül üzletelőké a szánalom röpke legyintése. A szánalom pedig maga az el­múlás. És az ember reménye az örök élet. UJJA SZÜLETÉS HEL YETT— BECSAPÓ TTSÁG Fogpótlásműfogsor A foghíjas vagy fogatlan ember alig várja, hogy műfoga elkészül­jön, amellyel újra rendesen táplál­kozhat, újra mer nevetni, társaság­ba menni. A részleges vagy teljes kivehető fogpótlás — protézis — első behelyezésével azonban a gon­dok nem érnek véget. A szájába betett új fogsorral egyszerre tele lesz a szája, nyelvének alig van helye, hányinger kinozza. Ha tükörbe néz, úgy tűnik, mintha meghízott volna, s beszélni csak selypítve, pöszén tud. Ráadásul az első harapáskor éles fájdalom hasít az ínyébe, és a falat ízét sem érzi. Nem újjászüle­tettnek, hanem becsapottnak érzi magát. A helyzet azonban nem olyan sú­lyos, mint amilyennek először lát­szik. Mit tegyünk tehát, ha fogpót­lást kaptunk? Az első napokban éj­szaka is viseljük új fogainkat, mert ez megkönnyíti a megszokást. Be­széljünk sokat, olvassunk hango­san. Ne legyünk türelmetlenek az evéssel. Az első napokban csak pu­ha, könnyen rágható ételeket fo­gyasszunk. A tényleges megszokás 8-10 nap után kezdődik, s 3-5 hét múlva fejeződik be. Ekkor már az étrend is lehet változatosabb. Együnk lassan, kicsi falatokat. Az új fogsor viselésének 6-8. hetétől már csak azokat az ételeket mellőz­zük, amelyek kifejezetten erős rá­gást kívánnak (kétszersült, inas hús, szalonnabőr, mogyoró, ke­mény csokoládé stb.), ezek a fogsor épségét is yeszélyeztetheik. Idő kell hozzá, amíg valaki kitapasztalja, megtanulja, mit és hogyan ehet mű­fogaival. Sajnos, nehez megszokni, hogy a műfo^sor lemeze által befe­dett szájpadlás nem érzékeli az éte­lek hőmérsékletét és ízét. A száj­padláson levő ízlelőbimbók szere­pét azonban rövidesen átveszik a nyelv ízérző szemölcsei, az ízérzés újra helyreáll. A természetes fogakhoz hasonló­an, műfogainkat is rendszeresen tisztítani, ápolni kell. A protézist ajánlatos minden étkezés után -— diszkréten félrevonulva — kivenni a szájból, és alaposan leöblíteni. A műfogakra ugyanis jobban tapad az ételpep, ami kellemetlen szájsza­got okozhat. A műfogak fogkefé­vel, fogkrémmel vagy speciális tisz­títószerekkel való letisztítása után szánkat is alaposan öblítsük ki. Időnként célszerű a műfogsorokat a reájuk rakódott keményebb réte­gektől (valamilyen oldószerrel) megtisztítani. Sokan éjszakára kiveszik és vízbe teszik, vagy zsebkendőbe burkolják műfogsorukat, pedig erre csak azoknál van szükség, akik álmuk­ban csikorgatják fogaikat. A jól ta­padó, megfelelően ápolt, tisztított fogsor éjjelre is a szájban maradhat. A protézist idővel annyira meg­szokja az ember, hogy nem tud nél­küle enni és beszélni. Ha valamilyen okból nélkülözni kényszerül, szinte szerencsétlennek, szinte megcsonkí­tottnak érzi magát. B. K. HÉT VÉGI MAGAZIN SÖTÉTBEN ÜLDÖGÉLŐ NYUGDÍJASOK Kupa úr nem ígért csodát „A kormány figyelmen kívül hagyja azt az elődje által törvény­ben, majd pedig saját nemzeti meg­újhodási programjában vállalt kö­telezettségét, hogy a nyugdíjakat az infláció arányában fogja emelni. Pénzhiányra hivatkozva elzárkózik többszöri ígéretei teljesítésétől, s a nyugdíjak felét-harmadát az inflá­cióval egyszerűen elveszi!” — egye­bek között ez olvasható abban az üzenetben, amelyet a nyugdíjasok juttattak el a törvényhozáshoz. — Az elmúlt év végén Önök na­gyon határozottan léptek fel a nyugdíjasok érdekében. Mi volt en­nek az oka? — kérdeztük Knoll István filmrendezőtől, a Nyugdíja­sok Országos Kamarája ügyvivő­jétől. Sötét szobában üldögélnek — Az élet hozta így, figyelmez­tetnünk kellett a kormányt a nyug­díjasok többségének katasztrofális anyagi helyzetere. A folytonos ár­emelések miatt az idősek százezrei nem tudják már fizetni a közüzemi díjakat. Mi lesz velük? Lecsuknak ezért félmillió nyugdíjast, vagy ki­kapcsolják náluk a villanyt? Hiszen sokan így is sötétben üldögélnek, hogy ne fogyjon a drága energia. Beszéljünk vegre őszintén: becsü­letben megőszült emberek nyomo­rognak ma Magyarországon. Több mint egymillió nyugdíjasnak 7500 forintnál kevesebb összegből kell havonta megélnie. E tarthatatlan helyzet miatt az elmúlt év végén or­szágos nagygyűlést hívtunk össze, ahol megfogalmaztuk legsürgő­sebb követeléseinket. A nyolc pont­ból álló listát eljuttattuk a kor­mányhoz és a parlamenthez. — Ezt követően tárgyaltak a népjóléti, valamint a pénzügymi­niszterrel. Mit sikerült náluk elérni? — A nyugdíjasok helyzete, saj­nos, alapvetően megoldatlan. Ta­lán már az is eredménynek számít, hogy a két tárca vezetőjének tudo­mására hoztuk a 2 és fél millió nyugdíjas jogos igényeit. Hiszen a kormánynak törvényes kötelezett­ségei vannak velük kapcsolatban. A Nyugdíjasok Országos Kamará­ja pedig azért alakult meg, hogy a különféle nyugdíjasszervezeteket és -egyesületeket összefogva, kép­viselje az időskorúak érdekeit — a kormányzatnál. A mostani pénzszűkös világban sikernek érezzük, hogy az eredeti­leg tervezett 4,6 milliárd forint he­lyett 6 milliárdot osztottak ki év végi kompenzálás címén (l 500- 2000 forintonként) karácsonyra az időseknek. Kup'a miniszter úr egyébként nem ígért csodát, ám azt igen, hogy a jövőben a kamara állás­pontját is figyelembe veszi dönté­seinél. Egyetértett továbbá azzal a követelésünkkel, hogy az idei nyugdíjemelésről mielőbb határoz­ni kell, s ez visszamenőlegesen, ja­nuár elsejei hatállyal fog életbe lep­ni. — Ezek után milyen reményeket fűznek az 1992-es esztendőhöz? Az igazságtalanságok megmaradtak — Nem a csodában bízunk, ha­nem a nagyon apró lépésekben. Re­mélem, az idősek számára ez lesz az utolsó nehéz év. Egyébként a nyug­díjasok szolidárisak a fiatalabb korosztályokkal és nagyon fájlal­ják, hogy nem tudnak segíteni raj­tuk. Mert kiért aggódik az idős em­ber? — a gyerekeiért, meg az uno­káiért. Ezért lenne súlyos hiba ösz- szeugrasztani a generációkat, hi­szen más-más kasszából fizetik egyiket is, másikat is. Meggyőződé­sem, a fiatalok azon az áron nem akarnak jobban élni, hogy éhen haljanak, vagy még nagyobb nyo­morban tengődjenek az idősek. A kamara egyébként a jövőben még határozottabb és keményebb feliepésre készül érdekünkben. — Es ehhez milyen eszközeik vannak? — Szeretném hangsúlyozni, nem fenyegetőzésről van szó. Ám taktikai okokból nem lenne helyes feltárni, milyen munícióval indu­lunk harcba. Legyen elég annyi, vannak eszközeink, de remélem, nem lesz szükség bevetésükre. — A nyugdíjasok érdekei, bi­zony, különböznek, hiszen az előző rendszer szülte igazságtalanságok máig megmaradtak. Előfordul pél­dául, hogy valaki az „összekapart" 10 éves munkaviszonya után több nyugdijat kap, mint az, aki 40 évig dolgozott. . . — Ez így van, a nyugdíj és a szociálpolitika az elmúlt négy évti­zedben teljesen összekeveredett. — Ebben a helyzetben akkor ho­gyan képviselhetők az eltérő érde­kek? Törvénysértő gyakorlat — Nehezen. Ezért kérjük na­gyon határozottan, hogy most ja­nuártól kezdje el a kormány a régi nyugdíjak értékét a maiakhoz iga­zítani. Létező gondot említett az iménti példával. Ám 1992. január elsejétől végre a nyugdíj a ledolgo­zott évek számától és a befizetett járadék összegétől függ. Meggyőződésem, ha a hágai nemzetközi bíróság elé tárnánk az utóbbi 40 év hazai nyugdíjrendsze­rének gyakorlatát, percek alatt törvénysértőnek minősítenék azt. A társadalombiztosítási járulék cí­mén befizetett pénzt nem arra köl­tötték, amire levonták; s a kép ma sem tiszta teljesen. Ráadásul a par­lament egyes elvi döntéseivel ellen­tétes némelykor a kormányzat ma­gatartása. — A társadalom tele van feszült­séggel, az emberek többsége elége­detlen saját helyzetével. Önök a nyugdíjasok érdekében igyekeznek kiharcolni a kormányzatnál követe­léseik teljesítését. Nem félnek attól, hogy ezzel magukra haragítják a mégiscsak nagyobb számú aktív la­kosságot? — Ez a veszély fennáll, bizonyá­ra szerzünk haragosokat. Ám aki tudja saját szüleiről, tanáráról, vagy mesteréről, hogy nyomorogni kényszerül élete alkonyán, bizo­nyára nem sajnálja tőlük a nyugdí­jemelést. Azt hiszem, kevesen is­merik a szomorú tényt; újabban egyre több idős ember menekül ki­látástalan helyzete miatt az öngyil­kosságba. Ezt nem nézhetjük tétle­nül, mint ahogy a közöttük általá­nossá váló elkeseredést sem. Bor­zasztó harapófogóban vagyunk, mert a gondok mindenütt soka­sodnak. A mi feladatunk azonban az, hogy szót emeljünk a nyugdíja­sok érdekeiért. Ezt vállaltuk, s ke­ményen megtesszük a jövőben is. — gyerkó — Fogyókúra epekővel? Ismeretes, hogy elhízott nők kö­rében két-háromszor gyakoribb az epekő, mint a normál súlyúaknái. Ebből az ember arra következtet­hetne, hogy az eredményes fogyó­kúra csökkenti az epekő gyakori­ságát. Valójában ennek éppen az ellenkezője igaz. Ugyanis a fogyó­kúra alatt csökken a máj által ter­melt epesav mennyisége, és emiatt nő az epében a koleszterinkicsapó­dás, ami a kőképződésnek az egyik alapja. Ezt a feltételezést egy gondosan tervezett és véghezvitt vizsgálat igazolta is. Hatvanöt elhizott, de biztosan epekőmentes nő fogyókú- rázás közben vett részt a vizsgálat­ban. A nőket három csoportra osz­tották: az I. csoport a fogyókúra mellé, epekőmegelőzés céljából, ursodeoxycholsavat, a II. acetil- szalicilsavat, a III. hatóanyagot nem tartalmazó placebót szedett a fogyókúra 16 hete alatt. Naponta 1200 kalóriát fogyasztottak, 55 g fehérje, 79 g szénhidrát, és 1 g zsír formájában. A kúra befejezése után 3 héttel a placebó csoportban 5, az acetilszalicilsav csoportban 2 helyen mutatott ki epekövet az ult­rahangos vizsgálat. Az ursodeoxy­cholsavat szedők körében nem képződött epekő. Ezért, ha erősen elhízott nők szi­gorú fogyókúrát tartanak, epekő­megelőzés céljából jól teszik, ha legalább acetilszalicilsavat (aszpi­rin, isztopirin, Kalmopyrin, solfalt stb.) szednek. ÚJ JÁRVÁNY A krónikus fáradtság • Azcrt, ha az ember kissé fáradtabb, nem kell mindjárt a legrosszabbra gyanakodni!... Két éve még az orvosok sem hitték el, hogy új járvánnyal van dolguk. Pe­dig az elmúlt évtizedben egy­re több ember kereste fel keze­lőorvosát állan­dó kimerültség­ről, gyengeség­ről panaszkod­va. Például 1988-ban je­lentkezett tüne­teivel egy középiskolai tanár, aki 9 hó­nap alatt annyi­ra legyengült, hogy képtelen volt a munkáját ellátni. Áz alapos kivizs­gálás során a beteg agyszöveteit is megnézték, ahol furcsa, de jelleg­zetes, egyértelmű vírusfertőzésre utaló jeleket találtak. Az azóta el­telt időben elszántan keresik a to­vábbi bizonyítékokat a vírusfertő­zésre. Sok, krónikus kimerültség­ről panaszkodó beteg vérét, ge­rincfolyadékát elemezve, a betegek felében találták meg a vírusdarab­kákat. Az úgynevezett retrovírusok egyes háziállatainkban (kutya, macska, hörcsög) és a majmokban is nagy számban és tömegben él­nek, szerencsére az emberben kö­zülük csak kevés- képes megélni. Ezek közül egf a krónikus kime­rültséget okozó vírus. Nem kevés­bé rettegett rokonai vannak ennek a vírusnak, mint az AIDS okozói (HÍV—1 és HÍV—2 vírus), vagy a fehérvérűség egy formájának az előidézői. A tudományos világban egyelőre nem mindenki fogadja el ezt a feltételezést, de számos kuta­tócsoport dolgozik a probléma tisztázásán. Sajnos, ha igaznak bizonyul, hogy valóban retrovírusok okoz­zák a krónikus kimerültséget, egyelőre akkor sem tudjuk, ho­gyan lehetne megfékezni a jár­ványt, vagy védekezni ellene. Tu­lajdonképpen ez a helyzet az AIDS-szel is, hiába van meg a kór­okozó — úgy tűnik —, a gyógyszer még sokáig várat magára. B. K. A SZŰRŐVIZSGÁLATON KIDERÜLHET Mérjük otthon a vérnyomásunkat! Napjaink zaklatott világában egyre gyakrabban és egyre többet hallhatunk és olvashatunk a ma­gas vérnyomásról, és annak súlyos következményeiről. — Mikor beszélhetünk magas vérnyomásról? — kérdeztük dr. Farsang Csaba professzort, a bu­dapesti Tétényi úti kórház osztály- vezető főorvosát, a szakterület ki­váló ismerőjét. — Röviden: akkor, ha az adott életkornak megfelelő normális ér­téknél nagyobb a vérnyomás. Bő­vebben: normális esetben a vér­nyomás felső határa 140/90 hi­ganymilliméter. Biztos, hogy ma­gas a vérnyomás akkor, ha az eléri vagy meghaladja a 160/95 Hgmm- es értéket. Ha 140 és 160 közötti felső, vagy 90 és 95 közötti alsó értékről van szó, akkor az tulaj­donképpen magas is, meg nem is, ezért határérték-hipertóniának szokták nevezni. — Mindenkor tünetek kísérik a magas vérnyomást, és ezekből egyértelműen felismerhető a hiper­tónia betegség? — A magas vérnyomás vagy okoz tünetet, vagy sem. A legfőbb probléma itt az szokott lenni, hogy sokáig a magas vérnyomás nem okoz tünetet, hanem csak egysze­rűen emelkedik a vérnyomás. Ez alapvetően két okra vezethető vissza. Az egyik, hogy az illetőnek valamilyen betegsége van, aminek a magas vérnyomás tünete, példá­ul a mellékvesekéreg túl sok hor­mont termel, vagy a veseéren kia­lakuló érelmeszesedés következté­ben egy szűkület vémyomásemel- kedést vált ki. Ilyenkor tüneti hi­pertóniáról beszelünk. Abban az esetben viszont, ha ilyen egyértel­mű ok nem mutatható ki, ha nem lehet tudni, hogy mi okozza a ma­gas vérnyomást, akkor magas vér­nyomás betegségről, esszenciális hipertóniáról beszélünk. A beteg­ség lényegét a magas vérnyomás­ban jelöljük meg anélkül, hopy az azt kiváltó okokat egyértelműen le tudnánk imi. Ez az a magas vér­nyomás betegség, amely a lakossá­got leggyakrabban érinti, hiszen az összes magas vérnyomásé személy kb. 85-90 százalékának ilyen be­tegsége van, és csak 10-15 száza­léknál mutatható ki valamilyen egyértelmű ok a magas vérnyomás mögött. — A lakossági szűréseknek mi­lyen szerepük van a magas vérnyo­más betegség megállapításában, és milyen körülmények között célsze­rű a mérést elvégezni? — A betegseg kialakulásában örökletes tényezők, életmódbeli, táplálkozási szokások és sok egyéb tényező játszik szerepet. Az ideg- rendszernek központi szerepe van. Az első fázis az, amikor meg csak időnként emelkedik a vérnyomás, még igazán tünetet sem okoz. Ilyenkor csak véletlenül fedezhető fel a betegség. Ez esetben van rend­kívül nagy jelentősége a lakossági szűrésnek. Ä magyarországi arány a szűréseknél: a betegek egyhar- mada nem tudta, hogy magas vér­nyomása van. A szűrővizsgálatok­nak nagyon fontos kritériumai vannak: tizenöt perces nyugodt, semleges környezetben, legalább két egymástól elkülönült időben, más napon kell mérni az értéket, s ha mindkét érték átlaga egyenlő vagy meghaladja a 160/95 higany- milümétert, csak akkor lehet vala­kire azt mondani, hogy magas a vérnyomása. Megfelelő körülmé­nyek között végzett szűrővizsgála­tok fontossága nagy, mert a magas vérnyomás e kezdeti fázisban befo­lyásolható leginkább gyógyszerrel, életmóddal, táplálkozással vagy egyéb tényezőkkel, és ilyenkor még a magas vérnyomásnak másodla­gos szervi károsodásai sem alakul­nak ki. Ezért célszerű lenne min­denkinek gyermekkortól kezdve évente legalább egyszer vérnyo­mást mérni. Aki csak teheti, ve­gyen magának, családjának vagy valamely közösségnek vérnyomás­mérőt. Olcsó vérnyomásmérőnél jobban meg kell tanulni a készülék használatát. A drága vérnyomás- mérők automaták, mindent tud­nak, de a tévedés lehetősége is na­gyobb, például ha megmozdítja valaki a karját vagy ha az automa­ta komputerrésze elromlik, akkor téves értéket mér. A nagyon drága készülékek nagyon pontosak. Leg­egyszerűbb azonban az a higanyos vérnyomásmérő, amely az orvosi rendelőkben található. A betegek által otthon mért vér­nyomásnak az orvos számára a ke­zelés beállításában óriási jelentős­sége van. Mérő Éva Egy tál leves az ingyenkonyhán — nem juthatunk ide ...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents