Petőfi Népe, 1991. december (46. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-28 / 303. szám

1991. december 28., 4. óidat

MEGYEI KORKÉP

D

ecember 20-án volt 35 éve annak, hogy Kecskeméten, a Csalánosi-erdőben — statáriális ítélkezés nyomán — kivégezték az alig húszesztendős Góbor Ferencet, aki pisztollyal lövöldözött a Városföldi Állami Gazdaság akkori igazgatójának, Csík Antalnak a lakásán. Mivel a fegyverhasználat 1956. december 11-én történt — s aznap már statárium volt — rögtönítélő bíróság elé került az ügy. Dr. Mátyás Miklós hadbíró őrnagy, aki csaknem húsz 56-os kivégzéséről mondott ki verdiktet, halálos ítéletet hozott, noha Góbor Ferenc lelkén nem száradt emberélet.

Természetesen le kell szögezni: mindenképpen büntetőjogi mérlegelés tárgyát kell hogy képezze, ha valahol valakik rátörnek egy emberre s a lakásában lövöldöznek, halálos rémületet keltve benne és családtagjaiban. Ennek az írásnak nem is az a célja, hogy Góbor Fe- rencből hőst faragjon, hisz a fiatalembert csak sodorták az események. Saját sorsának sem tudott irányt szabni, nemhogy őt kellene állítanunk példaként az ifjabb nemzedékek elé. Ám ha végiggondoljuk tettének mozgatórugóit, s az ehhez hasonló korabeli cselekmények nagyon áttételes, de mégiscsak történelmi konzekvenciáit, rájövünk, hogy elégtétellel tartozunk neki.

Perében elítélt társa, Fekete Benjámin, kecskeméti, alsószéktói kisiparos, asztalosmester emlékezik:

Fekete Benjámin vallomása

... LÁTOD ÉDESANYÁM, MIÉRT SZÜLTÉL A VILÁGRA?”

Kivégezték a barátomat

• Ebben a tanyában él ö/>. (.óbor Fcrencné. Ilyen környezetből indulhattak annak idején is, ( sík \ntal háza felé.

„... nagyon szegények voltunk..

— Feriék tanyája nem esett messze a miénktől. Á Matkópusz- tát Városföldtől elválasztó Monostori út mellett laktunk. Góbo- rék is nyolcán voltak testvérek, mi is. Együtt nőttünk fel, szinte minden időnket együtt töltöttük azokkal a parasztfiúkkal, akikkel később együtt csináltuk ezt a Csík Antal-ügyet, s Feri kivételével együtt kezdtük a börtönt is. A matkói öreg iskolába jártunk, az erdészház mellé. Tanyasi iskola volt, ma már nincs meg. Szüléink dolgoztak, s iskola után mi együtt csintalankodtunk. Ha érni kezdett a gyümölcs, együtt dézsmáltuk a fákat, sokszor nem néztük, hogy kié.

Én 1938-ban születtem, Feri egy évvel előbb. A nagyszüleimnek tíz hold földje volt, amiből apámnak is jutott valamennyi. A földosztáskor 3 hold szőlőt és egy hold szántót kaptunk, s lassan, de mentünk előre. Tízéves koromig — úgy emlékszem — viszonylag tűrhetően éltünk. Azután jött a padlássöpsé- rek időszaka, s komolyan mondom, gond volt a betevő falat is. Kamaszkoromban már nagyon szegények voltunk, s ráadásul apámat meghurcolták feketevágás miatt.

Góborék nálunk is szegényebbek voltak. Feri egy közös barátunkkal, a Dinnyés gyerekkel az általános iskola után elment, hajói emlékszem, valamelyik bányavárosba, vájártanulónak, de nem maradtak ott, mindketten visszajöttek. Feri 56-ban a barneválnál volt sofőr.

„ ... rettegett mindenki..

— Csík Antal, a Városföldi Állami Gazdaság igazgatója nagy úr volt a környéken. A testvére városföldi tanácselnök volt ebben a be- szolgáltatós, padláslesöprő időben. Érdekes, hogy ezek a Csíkék korábban tehetősebb gazdák voltak, s a szegényebb parasztok nem nagyon szerették őket. Ráadásul Csík Antal nem engedte, hogy a gazdaság dolgozói disznót tartsanak. Apámnak is volt személyes konfliktusa Csíkkal, az öreg Gó- bornak is. Emlékszem, apám mesélte, hogy egy bérelt földünkön Csíkék állatai szétdíbolták a termést, de ők csak nevettek, amikor követelte a kárt. Szóval, mindig ők voltak az erősebbek. Á kommunizmus előtt is, ráadásul a kommunizmusban is. Apám biztosan dolgozott is nála egy időben, s úgy tudom, az öreg Góbor is. Nem tudom pontosan, hogy miért, de Feri édesapja sem szerette Csík Antalt. Sőt, nagyon nem szerette. .. Ahogy visszemlékszem, erre lehetett olyan oka is, ami talán nem szép dolog, de az ügyhöz tartozik, s magyarázza az egészet.

Mondtam már, hogy Góborék nagyon szegények voltak, szegényebbek nálunk is, pedig az ötvenes évek első felében gyakran nem tudtuk, hogy miből, s mit eszünk másnap. Góboréknál méginkább így volt, s előfordult, hogy törtek maguknak a gazdaság kukoricájá• Özvegy Góbor Ferencné: — Nem volt rossz gyerek az én fiam — mondja, majd nagyokat hallgat.

ból. Egyszer rajtakapták őket, s Csík akkor keményen megtorolta az öreg Góbort, aki a gazdaságban dolgozott. Szóval Csík Antal olyan ember volt, akitől rettegett mindenki a környéken. Ránk, fiatalabbakra, a szüléink nyomorúságát látva, átragadt ez az érzés. Személyes bajunk nem volt Csík Antallal, de abba nőttünk bele, hogy rossz ember.

„ ... rámegyünk ..

— 56-ban mindennap bent voltunk Kecskeméten. Sokan bejöttek Matkópusztáról, néhányuk- nak hozzátartozója raboskodott a börtönben. Abban az időben könnyű volt összeütközésbe kerülni a törvénnyel. A rabok kiszabadítását Góbor Fenékkel együtt néztük végig a Rákóczi úton. Feri később sűrűbben bent járt, mint én, talán belépett a nemzetőrségbe is, nem tudom, de az biztos, hogy szerzett egy pisztolyt. Hogy honnan? Nem tudom azt sem.

Bent voltunk december 11-én is, a tüntetésen. Tudtuk, hogy lesz tüntetés, valahogyan mindenki tudta. Nagy tömeg volt a Kossuth- szobornál.

Kora estére hazajöttünk, ki biciklivel, ki teherautón, ahogy tudott. Összeverődtünk, s kezdtünk a dolgokról beszélgetni. Úgy találtuk, hogy újra kitört a forradalom. Az öreg Góbor meg Ács Lajos bácsi hoztak bort. Ittunk. S úgy gondoltuk, ha már forradalom van, itt is csinálni kell valamit. Elhatároztuk, hogy rámegyünk a párttitkárra. Hajói emlékszem, Fekete Lászlónak hívták a városföldi párttitkárt. Neki is a Monostori úton volt a tanyája. Odamentünk, de nem találtuk, csak a feleségét. Nem bántottuk, az embert kerestük. Góbor Feri egy nádpallón állva lőtt is egyet a pisztollyal. Később megtudtam, hogy a párttitkár állítólag a nádpalló alatt feküdt, s a lövéstől úgy megijedt, hogy egész életére károsodott az idegrendszere.

Miután Fekete Lászlót nem találtuk, akkor határoztuk el, hogy Csík Antalt leckéztetjük meg.

„Meggyóntattuk”

— Nem akartuk megölni. Ezt azért mondom, mert a bíróság

Az

Góbor Ferenc hányászruhában, 1953-ban. Amikor még barátai is voltak . ..

• Fekete Benjámin

gyilkossági kísérletnek minősítette a dolgot. Odafelé menet, meg ott is, mondtunk persze egymás bátorítására mindent, az indulat és a harag hajtott bennünket, de valójában nem volt emberölési szándékunk. Csík Antal nem úgy bánt az emberekkel, ahogy kellett volna.

Nyolcán voltunk. Feri és az öreg Góbor, apám és én, Dinnyés István, Ács Lajos bácsi, Kertész Elek és Kokovai Jóska.

Góbor Feri és Dinnyés Pista zörgettek, de Csík Antal meglátta náluk a pisztolyt, vissza akarta zárni az ajtót, ami már nem sikerült. Feriék beljebb jutottak, s onnan kiabáltak át egy másik helyiségbe. Nem akartak előjönni, ekkor Feri lőtt egyet. Mi a ház körül álltunk, minden ablaknál egy-két ember, különben nem láttuk egymást. A lövésre Kertész Elek berúgta az egyik ablakot, mi a csörömpölésre megijedtünk, azt hittük, segíteni kell, s minden ablakot betörtünk. Csík Antal meg a családja, és a nála vendégeskedő körzeti orvos, akkor előjöttek.

Főleg Góbor Feri beszélt vele: „Az anyád így meg úgy, miért bánsz így az emberekkel?!” „Miért sanyargatod a népet!?” Az ablakon keresztül is hozzászóltak né- hányan, én pedig bementem harmadiknak. Feri újra elsütötte a fegyvert. Lelőhette volna. Én ott álltam, tudom, hogy nem akarta.

Csík Antal akkor kisfiú lett. Meggyóntattuk. Azok az öregek, akik vele, a matkópusztai gazdafiúval valamikor együtt gyerekes- kedtek, s azóta még jobban eltávolodott tőlük, az ablakban hallgatták, amint szabályszerűen megesküdött: „Esküszöm, hogy megváltozók, nem fogom többé a népet sanyargatni!”

Ha így lesz, el van intézve — mondtuk. Hazamentünk, mint aki jól végezte dolgát. Megleckéztettük Csík Antalt, aki parasztember létére buzgólkodott a kommunisták mellett.

Ordítozott a bíró

— Másnap hajnalban a pufajká- sok egész csapattal meg egy páncélossal jöttek ki Városföldre, összeszedni bennünket. Szovjet katonák is voltak. Én a körzeti rendőrtől kaptam két pofont, különben nem bántottak. Megrémült az egész környék, állítólag még Csíkék is, mert elterjedt, hogy mindannyiunkat ki fognak végezni.

Éjszaka vihar volt, rádőlt egy fa a telefonvezetékre. Á tárgyaláson ránk fogták, hogy elvágtuk a telefonvezetéket. Ez persze nem volt igaz.

Szecskay doktor, az egyik ügyvéd, megpróbálta Éeri életét megmenteni. Azzal érvelt, hogy a mi ügyünkre nem vonatkozhat a statáriális ítélkezés, tegyenek át bennünket rendes bíróságra. (A 28/a/ 1956-os törvényt, amely kimondta, hogy a statáriális eljárás alá eső eseteket halállal kell büntetni, csak december 12-én hirdették ki. A szerk.) Mátyás Miklós majdnem kizavarta a teremből. Mint ahogyan ordítozni kezdett Retezár Antallal is, a gazdaság egyik agro- nómusával, aki a tanúvallomásában védett bennünket. Megkérdezte tőle a bíró, hogy szerinte miért csináltuk, amit csináltunk. Azt válaszolta, hogy szerinte a jogaink mellett álltunk ki. Retezár Antalt különben nagyon szerették Városföldön. Amikor kijöttem a börtönből, már nem élt.

Ázt mondhatom, hogy Csík Antal a tárgyaláson rendes volt hozzánk. Kérte, hogy büntessenek meg bennünket, de ne a legsúlyosabb módon. Ferit mégis halálra ítélték és kivégezték ... En tíz évet kaptam, a többiek is 8-10 év körül.

„Isten veletek, testvérek!”

— Kivégezni a Csányi utcából vitték Ferit, ott székelt a katonai bíróság. De éjszakára behozták a börtönbe, ahol bennünket is tartottak. Egyedül volt egy cellában, az volt a siralomház. Egész éjszaka énekelt és kiabált. A „Látod édesanyám, látod édesanyám, miért szültél a világra” kezdetű nótát sokszor elénekelte. Különben ez volt a kedvenc nótája. Azt is kiabálta, hogy „Isten veletek testvérek!”, meg hogy: „Nem bántam meg, ti se bánjátok meg, meglesz még ennek a gyümölcse!” Azt is sűrűn mondta, hogy: „Ezt meg kellett csinálni, még egyszer megcsinálnánk!”

Másnap aztán a katonák agyonlőtték a Csalánosi-erdőben. Kivégezték a barátomat. Nagyon sajnáltam, mert szerettem. Együtt töltöttük az egész gyerekkorunkat.

Az édesanyja — aki különben még ma is él — kikérte a holttestet a Mátyás bírótól. A nagyapja mellé temették el, négy rendőr felügyelete alatt. A nevét rá sem vésték a keresztre, s azt hallottam, hogy koszorút sem volt szabad letenni. De amikor letették a koszorút, a rendőrök elfordították a fejüket.

„Alkalmazkodni kell...”

— Én hat évet és nyolc hónapot töltöttem le. 1963 augusztusában szabadultam. Itt Kecskeméten egy cellában voltam néhány napig Nagy Lajossal — még a fegyőrök is tartottak tőle — és Francia Kiss Mihállyal. Mindketten meséltek a dolgaikról is. Nagy Lajos azt mondta, hogy külföldre akart szökni, Francia Kiss meg a Héjjas Iván lovásza volt. Azt csinálta, amit a gazdája mondott. Tudtunk mindenről, a MUK-ról is. Februárban aztán átvittek Szegedre a Csillagba, ahova az idő tájt diákokat is behoztak. Vártuk, hogy újra forradalom lesz, s a nép majd kiszabadít bennünket, mint 56 októberében.

Májusban már érződött, hogy sokáig maradunk, áttettek bennünket a köztörvényesekhez. Alkalmazkodni kell, erre jöttem rá. Senkivel sem vitatkoztam, a munkámat elvégeztem. Kitanultam az asztalosszakmát. Kitanultam persze olyan dolgokat is, mint a süketnémák jelbeszéde, amit akkor használtunk, ha csendnek kellett lenni. De már elfelejtettem, mert amikor kijöttem, elhatároztam, hogy kitörlök magamból minden emléket.

„ ... nekiestek az italnak”

— Amikor kijöttem, itthon nem kaptam munkát, elmentem Dorogra, bányásznak. Megismerkedtem egy lánnyal, már terhes volt, amikor elmondtam neki ezt az egész 56-os dolgot. Kiderült, hogy

ő meg munkásőr, nagy pártcsalád lánya, s már tudja az egészet, mert a rendőrségen szóltak neki, hogy vigyázzon velem. Összeházasodtunk, született egy fiunk. Az alapszervezeti párttitkár szólt, hogy lépjek be, neki is elmondtam, hogy mi van. Egészen megrémült, a párttagok elhúzódtak mellőlem, de mivel kiderült a dolog, nagyon népszerű lettem. Már egy éve dolgozott mellettem egy fiú, róla is akkor derült ki, hogy 56-os. Abban az időben többször követtek.

Vízbetörés miatt nem maradtam a bányában, hazajöttem, de a feleségem nem jött velem, elváltunk.

Itthon újra megházasodtam, az asszony egy lányt is hozott magával. 1969-ben azután született egy másik lányom. Albérletben laktunk egy tanyán, istállóban. Vettem egy szőlőt, amire engedély nélkül kezdtem építkezni. Itt Alsó- széktón mindenki így csinálta. 1970-ben kaptam egy felszólítást, hogy két héten belül bontsam le, ami addig elkészült. Gyorsan beköltöztünk a vakolatlan falak közé. Megmaradhatott a ház, de ki kellett fizetnem huszonötezer forint bírságot. Elmentem asztalosnak az Univerhez, ahol a feleségem is dolgozott. Tizennégy évig voltam ott. A házat 1980-ra fejeztük be teljesen, abszolút hitel nélkül az egészet.

Szóval én, ha nehezen is, de mentem előre. A többiek közül talán csak Kokovai Jóskának sikerült ugyanez. Szabadulásuk után nagyon nekiestek az italnak, szinte mindegyikük. Sem apám, sem az öreg Góbor nem él már, meghalt Ács Lajos bácsi is. Dinnyés Pista végezte legcsúnyábban. Ivott, elvált tőle a felesége, még jobban inni kezdett. Juhász volt, s körülbelül tíz évvel ezelőtt megfagyva találtak rá.

„A magam ura vagyok”

— Sokat küzdöttünk, mire ez a ház felépült. Amikor kész lett, én a pénzt egy asztalosműhelybe kezdtem befektetni, amivel a feleségem nem értett egyet. Őneki elege lett ebből a félig-meddig tanyai környezetből, ebből a félig paraszti, félig munkás életmódból, amit én nagyon szeretek. Pártvezetőségi tag lett az Univernél, be akart kölr tözni a Széchenyivárosba, vállalati karriert akart csinálni. Én a munka mellett már fusiztam, sokszor éjfél után hagytam abba a munkát, elhidegültünk egymástól. Másodszor is elváltam. 1987-ben lettem asztalos kisiparos. A házban a lányom meg az unokám laknak, én a melléképületben élek, de a magam ura vagyok.

Örülök, hogy kisiparos lettem, ha meg tudok állni a magam lábán, nem kell félnem, hogy mások tesznek lapátra. Most két alkalmazottal és három tanulóval dolgozok, tavasszal új műhelyt építek. Most fogok fejlesztésbe. Pedig kevés a megrendelés, de bízom benne, hogy egy-két nehéz év után újra lesz elég munka.

9 Fekete Benjámin, aki talpra állt. Az asztalosmester az inasnak magyaráz.

Epilógus

Fekete Benjámin talpra tudott állni. Egyébként a történet kivégzett, alkoholba fojtott életekről szól. Magyar sorsok. Az elkeseredett forradalmak brutálisak, de a megtorlások sokkal inkább.

Góbor Ferencék voltak azok — nyilván önhibáiktól sem függetlenül —, akiket a parasztságot széttörő sztálinista diktatúra a leginkább nyomorékká tett. Amit tettek, mások helyett is tették.

Fekete Benjámin azt is elmondta, hogy miután kijött a börtönből, a legnagyobb változásnak azt látta, hogy a matkópusztai és városföldi parasztok teheneket is tarthatnak. Úgy érezte, hogy ehhez neki is köze van.

Igaz.

Az írás elején „történelmi konzekvenciákat” emlegettem. Tehát következtetéseket olyan jelzővel, amellyel csínján kell bánni. Meggyőződésem szerint az a tény, hogy Magyarországon a hatvanas évek második felére — főként a háztáji gazdaságok révén — megoldódott az élelmiszer-ellátás, az nem a Kádár-rendszer kegyes jóindulatából fakad, hanem elsősorban a Góbor Ferencek és társaik — elkeseredett — 56-os fellépésének és véráldozatának köszönhető. Utánuk már nem lehetett úgy politizálni, mint előttük.

Bálái F. István