Petőfi Népe, 1991. november (46. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-25 / 276. szám
PETŐFI NÉPE l 1991. november 25., 5. oldal Ahonnan nincs visszaút... Ürülék, könny, torz arcokra száradt ételmaradék, rongyokba csavart testek. Tenyérnyi darabokban hull a vakolat, az üvegcserép — és az élet. Emberek kúsznak, topognak, botladoznak, kézen fogva és magukra hagyatottan, kriptaszerű járataikban. Kik ők? Megtűrt élőlények? Értelmes világunk számkivetettjei? EMBEREK? Kik ők, akik remegve, arcukra fagyott tébolyult mosollyal kapnak olcsó cigaretta, férges alma, száraz kenyér, tétovázó emberi kéz után. Kik ők, akik semmilyen evilági rendszerbe sem illeszthetők be, alig vannak, s még hasznot sem hajtanak? Tehetetlenek, nyomorultak, őrültek, betegek. De hisz sohasem voltak egészségesek. Sorsuk már születésük pillanatában megpecsételődött: a halál albérlőiként morzsolják létük málló darabkáit. Az intézet vastag falai könyörtelenül szorítják a vinnyogó teret. Az idő sohasem éri utol önmagát. A harangszó messze elszáll a szürke tetők fölött. A temető, valahol a fák mögött őrzi emberi igazságunkat. Kitaposott ösvény vezet a lét e szigorú célja felé. Ez az intézet igazi kijárata. • Az élet egyetlen öröme: egy tányér leves. Nucet — Diófás Település a romániai Bihar megye délkeleti részén. Lakói zömében a környék réz- és uránbányáiban dolgoznak. Sziporkáznak az ősz színei a tájban. Fanyar illata bekúszik a kocsi ablakán. A hegyek szelíden ölelik körül a völgyet. Méregzöld fenyők bólogatnak a nuceti (Diófás) intézet felé. De a zárt ajtók mögött minden fakó és kopott. Az elmúlás szaga nehezedik ránk. Mezítlábasán, rongyosan kószáló, zavaros tekintetű emberi roncsok botladoznak a málló falú folyosón, élőhalottak vegetálnak ágyhozragad- tan. Mivel dr. Miron Costea igazgató főorvos szabadságon van, dr. Gheorghe Bolovan ideggyógyász jön át az idegszanatóriumból. Már ismerjük egymást. .. Vádak és érvek — Doktor úr! Itt katasztrofális állapotok uralkodnak! A betegek megalázó és embertelen körülmények köpött élnek. Alultápláltak, le vannak fogyva, gyengülve. — Teljesen téves megállapítás. Rendesen kapnak enni. Egyesek híztak is. Megszoktuk mérni őket. A múlt rendszerben 13,50 lej volt kiszabva a napi élelmiszeradagra, ma már 95 lej! Mindennap van hús, vaj, felvágott és sütemény. 1985 és ’89 között háromszorosa volt a mostaninak az elhalálozási szám. A skizofrének, oligrofének betegségükből kifolyólag különben is alig érik meg a negyven évet. És most szinte csak az 50-60 év körüliek halnak meg ... — Nem erről van szó, hanem arról, hogy a betegek egész nap az erős nyugtató gyógyszer hatása alatt vannak, gyengeségük és ká- bultságuk miatt sokan képtelenek az ebédlőbe menni, és más módon étkezni. Ezért napokig is éhen maradnak. Elgyengült szervezetüket pedig még jobban lerombolja az erős gyógyszeres kezelés. így hamarabb elpusztulnak. Sőt! Megfáznak, mert az ablakok bevannak törve, nincs megfelelő ruházatuk. Ha maguk alá piszkolnak, mert ágyhoz kötötte őket a betegség, vagy nincs aki kikísérje őket a vécére, akkor senki nem cseréli ki idejében az ágyneműjüket. Ezért tele vannak sebekkel, elfertőzött bőrbetegségekkel, ekcémával, amelyek nemcsak csúnyák, de fájdalmasak is. — A betegekre rohamok jönnek — mondja az orvos. — Betörik az ablakot, egymás fejét. Letépik magukról a pizsamát és még sorolhatnám. Ne hasonlítsák össze a pszichikai betegeket a másféle betegségben szenvedőkkel. Ezek itt testileg, lelkileg fogyatékosok. Van olyan beteg, hogy tíz perc alatt letépi magáról a ruhát, vagy hallucinációs állapotban azt mondja neki az Isten: „Te, fiam, ne vegyél papucsot, mert az rontja az állapotodat!” Ilyenkor, ha a lábára kötjük, akkor is letépi. Maguk csak azt látják, hogy mezítláb járkálnak. Van itt egy Halász nevű beteg. Tíz éve már, hogy a nyaka körül törülközőt hord, mert valaki azt mondta neki, hogy ez megvédi a haláltól. Nézzék csak meg! Hogy nem esznek? Vagy fizikai, vagy pszichikai oka van. Visszautasítják az ételt, kiverik az ápoló kezéből, vagy bénulásuk, rossz reflexük miatt állandóan félrenyelnek. Meg is fulladhatnak. — A fertőzések viszont a tisztát- lanságtól vannak. Maguknál nincs meleg víz! Sőt, ebben a pillanatban hideg sem. — Az egész városban nincs víz. Ez nem tőlünk függ! Itt program szerint jön a víz, háromszor egy nap. A betegek nem fáznak. Van fűtőanyagunk, már csak a KágyáÉppen ebédidő van. Bableves és krumpli hússal. A keskeny ebédlő hosszú asztala körül ülnek az emberi mivoltukból kivetkőzött férfiak. Nem egy úrvacsorakép. Mohón isszák, markolják, kanalazzák az ételt. Egyesek állva tömik magukat, mások helyre várnak. Olyanok is vannak, akik bénaságuk miatt ágyhozszegezve, felkapott fejjel megremegnek az ételszagra. „A járók” utánunk futnak. Simogatják a hajamat. Szorongatják a kezemet. Puszit adnak az arcomra. Istenem! Hogy összeszorul a szívem. Száz férfi. Férfi? Mit tűdről ideutalt gyerekek miatt is. A betört ablakokat nem tudjuk minden áldott nap pótolni. Lehetetlen. Fűteni is fogunk. — Itt a legelemibb emberi jogokat sem lyztosítják az ápoltaknak. — Hagyjuk a politikát — mondja a doktor. — A politika az politika, a betegség az betegség! Tudják, mire van nekünk szükségünk? Nem ruha-, konzerv-, és gyógyszercsomagokra, hanem: fürdőszoba-felszerelésre, csapokra, ajtó- és ablakzárakra, falemezekre, üvegre és cementre, ami sajnos hiánycikk. Amíg ezeket nem tudjuk beszerezni, addig nem tudunk változtatni az itteni életviszonyokon. A doktor úr végigvezet minket az osztályokon, hadd lássuk, mennyire vannak rendben a dolgok . .. hatnak az élet örömeiről? Mennyire „semmi” életet élnek. Örülnek egy kekszdarabkának, almának, a mosolyomnak, a beszűrődő napfénynek. Belenevetnek a fényképezőgép lencséjébe. Produkálják magukat. Tartják a markukat. Hálásan könnyeznek... A férfiakon még csak látszottak nemük jellegzetes vonásai. De a nőkön? Uramisten! Kopaszra vannak nyírva mind egy szálig. A tetű és az ótvar miatt. Egy távoli „szalonban” elkékült arcú fiatal nőre bukkantunk. Fuldoklik. Kitakarjuk és akkor látjuk, hogy kényszerzubbonyban van. A vergődéstől nyakára szorult a szíj. Kollégám lazítja meg. A beteg nő megnyugszik.. Mi nem. „Ő egy nagyon rossz beteg — mondja az ápolónő és az asszisztensnő egyaránt. — Ma reggel megtámadott egy másik beteget és kiverte az első fogait. Kénytelenek voltunk lekötözni.” (Vajon ha nem találunk rá, mi történik? Eggyel több a halálozási szám? És mit írtak volna be a halál okaként egy „jókorban lévő”, fiatal nőnemű hullánál?) — „Ne túlozzanak! Csak azt írják amit láttak! Csak az igazat írják!” — mondja az orvos. Szomorú vagyok és félek. Félek doktor úr, és vacogok. A lábam majd lefagy. A törött ablakon besüvölt a huzat. A hideg cementen „nők” ténferegnek mezítláb. Arcuk eltorzult, tekintetük elfásult, fájdalmas, üldözött. Sírók, nevetők. Egymásra támadók és egymást etető-támogatók egy fedél alatt. Közösség. A világ közepében, világtól elszakadt, őrült közösség. FEHÉR FOLT! CSONTBRIGÁD!... és az uránbánya is közel. Hogy mekkora a radioaktivitás? Ki tudja? Hiszen a külföldi szakvéleményre nincs igény. Megvan a hazai. Az pedig megengedi, hogy itt egyáltalán emberi település, sőt pszichiátriai intézet és idegszanatórium legyen. Azért a „demokráciában” valami itt is változott, televíziót kapott a „zárt osztály”, ami két méter magasságban, körülvaspántozva, lelakatolva sugározza a gyengeelmé- jűeknek a normálisok műsorát a humanizmusról és az emberi jogok tiszteletben tartásáról... A női osztályon még szomorúbb a helyzet %'^ß. • Lelakatolt televízió sugározza a kiszolgáltatottaknak a kintiek műsorát a humanizmusról, az ember tiszteletéről. Epilógus Ürülék, könny, torz arcokra száradt ételmaradék, rongyokba csavart testek. Aranyketrec ... Tenyérnyi darabokban hull a vakolat, az üvegcserép — és az élet. . Emberek kúsznak, topognak, botladoznak, kézen fogva és magukra ha- gyatottan, kriptaszerű járataikban ... Kik ők?... Megtűrt élőlények?... Értelmes (?) világunk számkivetettjei?... EMBEREK?.. . falán, ha sikerülne levetkeznünk félelmünket, előítéleteinket és irtózásunkat e szerencsétlenekkel szemben ... Ha sikerülne meggyőznünk az okoskodó, bürokratatársadalmat, hogy szabadítsa föl e nyomorultakat keserű és kegyetlen rabságukból, és önmagát az irántuk érzett mágikus iszony alól... Ha sikerülne leküzdenünk az ápolók közönyét, tudatlanságát és brutalitását amit e sorsüldözöttekkel szemben gyakorolnak ... Talán, ha mindez sikerülne, rájönnénk, hogy e gyászos intézetek lakói is emberek; emberek, akik megalázottságukban és kivetettségükben is szeretnének emberhez méltó életet élni, és EMBEREK maradni. T. Á. — Sz. Á. • A fertőzéseket a tisztátlanság okozza. • A nőket is kopaszra nyírják. • „Ne túlozzanak! Csak azt íriák, amit láttak!”
