Petőfi Népe, 1991. október (46. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-30 / 254. szám

8. oldal. 1991. október 30. PETŐFI NÉPE HOGYAN ELŐZZÜK MEG A BETEGSÉGET? Vegyük példának a francia nőket! „Megfelelő megelőzés mellett 2000-ben 60 százalékkal több rá­kos nő gyógyítható meg” —jelen­tette ki a híres francia rákkutató, Maurice Tubiana professzor, aki az európai rákspecialisták bizott­ságának elnöke. A tudósok becslé­sei szerint már ma is évente 3000 nő életét lehetne megmenteni Franciaországban, ha a legveszé­lyeztetettebb korosztály képviselői rendszeresen járnának szűrővizs­gálatokra. A rák elleni harcban az orvosok — Tubiana professzor szavai sze­rint — három módszert követnek: a terápiák javítását, a megelőzést és a rák korai felismerését. A fran­cia tudós szerint a kezelési módsze­rekben az utóbbi években hatal­mas fejlődés figyelhető meg: „Öt évvel ezelőtt három daganatos megbetegedés közül csak egyet tudtunk meggyógyítani — mondja —, ma pedig már 50 százalékos sikerről számolhatunk be. 2000-re a rákos nők 60 százalékát tudjuk majd meggyógyítani. A magasabb arányok csak azért nem tűnnek re­álisnak, mert közben növekszik a női lakosság várható élettartama.” A mell-, illetve az altesti rákos megbetegedések korai felismerésé­nek legfontosabb feltétele a megfe­lelő szűrővizsgálat. Ezenkívül az embereknek meg kellene változtat­niuk étkezési szokásaikat és élet­módjukat. „Időre van azonban szükség, amíg mind többen felis­merik, milyen káros a dohányzás, és hogy kevesebb alkoholt és állati zsiradékot kellene fogyasztaniuk” — teszi hozzá a rákspecialista. Az idén márciusban 12 európai országban végzett felmérés szerint a megkérdezett 12 400 európai nő közül a franciák vesznek részt a legnagyobb számban szűrővizsgá­latokon. A francia nők 76 százalé­ka már legalább egyszer volt szű­rővizsgálaton. A többi 11 ország­ban ez az átlag csak 60 százalék. A francia nők 35 százaléka készít- tettett már mammográfiát. A szomszédos országokban csak a nők 25 százaléka volt ilyen emlő­vizsgálaton. A szakemberek sze­rint azonban leginkább az az ag­gasztó, hogy a 40 év alatti nőknek csak igen kis százaléka vesz részt szűrővizsgálaton, habár hozzáte­szik, hogy a legveszélyeztetettebb korosztály az 50 év felettieké. FEB Kampányban a színésznők A két ismert színésznő, Claudia Cardinale és Ursula Andress szó­szólója, „reklámembere” a francia Pharmacie Plus elnevezésű gyógy­szerészszervezet AIDS elleni leg­újabb kampányának. 22 500 fran­ciaországi patikában felvilágosító brosúrákat osztottak szét, amelyek különösen a nők figyelmét hívják fel a fertőzésforrásokra. Drága cigarettával a rák ellen Öt neves orvosprofesszor elége­detlenségét fejezte ki azért, mert a cigaretta ára túl alacsony Francia- országban és jövőre sem terveznek olyan áremelést, aminek visszatar­tó hatása lenne a fogyasztásra. Két évvel ezelőtti javaslatukat — amelyben felhívták a figyelmet ar­ra, hogy a dohányzás növeli a rá­kos megbetegedések számát — a kormány elfogadta. A jövő évtől azonban a dohányárukra kivetett adó mégis csak 5 százalékkal nő, holott az elfogadott javaslatban 15 százalék szerepelt. Pierre Berego­voy pénzügyminiszter a változta­tást azzal indokolta, hogy az ere­detileg tervezett adóemelés komo­lyabb lökést adna az inflációnak. A RÁKLIGA ESTJÉRŐL Több reményt és biztatást vártak Felhívás jelent meg a Petőfi Né­pében, hogy a Magyar Rák Liga fórumot rendez Kecskeméten, a Tudomány és Technika Házában, ahol Göncz Arpádné, a liga elnöke és dr. Kelemen András, a Népjóléti Minisztérium államtitkára is jelen lesz. Sajnos mindkettőjüket nélkü­löznünk kellett, Kelemen András helyett pedig az államtitkár-helyet­tes érkezett meg. Előadása egy hu­moristának is dicséretére vált vol­na. A múltról beszélt és a lehetsé­ges intézkedésről, meglehetősen fölényes stílusban, a kórházak, a klinikák ellátottságát, műszere­zettségét illetően. Kizárólag gaz­dasági vonatkozású dolgokról, ami szerintem egy másik fórumot igényelt volna. Amiről igazán szólni kellett vol­na, a rákos megbetegedésről, fo­lyamatáról, gyógykezeléséről, mintha megfeledkezett volna. Ar­ról is, hogy súlyos betegen messzi vidékről elutaztunk, abban re­ménykedve, talán hallhatunk némi biztatót. Ez nem így volt, sajnos. Több beteg sóhajtva mondta: „mi a nyavalyának jöttünk ide, semmi biztatót nem hallottunk, semmi vigasztalót, ki a fene törődik azzal, aki már belépett a siralom­házba, csak még éppen azt nem tud­ja, mikor jönnek értünk". Én mit felelhettem erre? Keserű­en a következőt: hogy mikor jön­nek értem a siralomházba, azt nem tudom, de hogy még egy rákligafó- rumra nem megyek ebben a hátra­lévő maradék életemben, azt egé­szen biztosan tudom. Én próbáltam említést tenni, hogy nem igazán tartom a rák­betegek klubját egy szerencsés intézménynek, mert mint a bu­meráng, ugyanaz a téma folyton. Na és mikor egy-egy tag örökre búcsút mond, a sorstársakban felmerül a kérdés: nem én követ­kezem-e? Kérem, miért kell már életünk­ben külön világban élni? Nem iga­zán szívderítő egy klubban, ami már a nevében is hordja a szomorú valóságot. Azonban az orvosok­nak kellene foglalkozni a betegek utólagos kezelésével stb. Nem el­különülni, hanem hinni, hogy még ami hátravan, talán meg lehetne szépíteni. Jó lenne, ha ebben az egészségesek is segítenének, hisz azt senki nem tudja, bár isten őrizz, hogy hasonló helyzetbe ke­rüljenek, nekik is jólesne legalább egy kedves, biztató szó. Visszatérve a fórumhoz: a ren­dezés speciális volt. A büfében nem lehetett egy pohár vízhez jut­ni, sem üdítőhöz. Ugyanis a büfé zártkörű volt, a meghívott urak és úrhölgyek részére. Ha szomjazott a rákos beteg, hát úgy kellett neki: még mindig nem tanulta meg, hogy az egészségügyben nem kizá­rólag a beteg érdeke van képvisel­ve? A, sebaj, a feljárónál jó néhány tálca meg volt rakva zöld almával. A kedves elkínzott beteg ebből in­gyen fogyaszthat, gondolom azért éppen zöld almát raktak, mert a zöld a remény színe, de egy sem hiányzott a tálcáról, míg én ott voltam. Máson rágódtunk azok után, ahogy a rákbetegségről az orvosok nyilatkoztak. Dr. Pánczél Gyula főorvos úr nagyon elszomo- rítóan azt mondta: tehetetlenül, el- fásultan állnak a rák gyógyításával szemben az orvosok. Dr. Biliczki Ferenc, a megyei kórház belgyó­gyász főorvosa előadta, hogy kép­telen műtét utáni kezelésre, illetve egyáltalán az utókezelésre, műsze­rezettség hiányában, de azt már sajnos az államtitkár-helyettes úr nem hallotta. De nem hallotta dr. Karácsonyi Sándor professzor úr nyilatkozatát sem, aki szintén a klinika hiányos ellátottságáról be­szélt és felszereltségéről. Pedig nem ártott volna, ha mondanivalóját rövidebbre fogta volna, hogy le­gyen ideje meghallgatni a főorvo­sokat. Hát, ha ezt jelenti a rákliga fóru­ma, akkor ez a rákos betegeknek csak annyit ért, mint halottnak a csók, hogy a témánál maradjak. Akkor ez csak egy protokolláris, nesze semmi fogd meg jól intéz­mény. Azon túl, hogy legfeljebb ilyen fórumon a magyar állam el­nökének feleségét a nyomorult be­teg közelről is láthatja, csodálatos virágcsokor keretében. Ez esetben még ez sem adatott meg. Pedig na­gyon vártam rá, hogy megkérdez­zem, mit tesz, mit segít a betegek életének meghosszabbítására a rákliga. Az utógondozásért, a lét­minimum alatti nyugdíjas rákbe­teg anyagi segítségéért. Éz a kérdés nyitva maradt. Hadd ne részletez­zem, én több reményt és biztatást vártam volna, hisz nem azért men­tem el, hogy a magam betegségét képviseljem. Térjék Sándomé Miről is kellene beszélgetnünk? Igen, tudjuk, nem vigyázunk az egészségünk­re. Sokszor a fejünkre olvas­sák, hogy nem jelenünk meg rendszeresen a szű rő vizsgála­tokon, cigaret­tázunk, mér­téktelenül fo­gyasztjuk az al­koholt, keveset mozgunk s csak nagyon nehe­zen változta­tunk, ha változ­tatunk, az étke­zési szokásain­kon. Persze tel­jesen igazuk van azoknak, akik arra figyel­meztetnek: tö­rődjünk többet önmagunkkal. Minthogy az is igaz, hogy a rák gyógyításának kulcspontja a betegség korai felismerése. Gondolom, a Magyar Rák Liga estjének szervezői erről szerettek volna beszélgetni, no meg arról, hogy mit tehetünk mi, köznapi ha­landók a beteg­ség megelőzése érdekében. A mellékelt le­vél tanúsága szerint azonban a megjelentek inkább arra voltak kíván­csiak, mit tudnak tenni az orvosok a rákos betegekért. Biztatást, re­ményt vártak, hogy aki e súlyos betegséget hordozza a testében, meggyógyitható vagy legalábbis élete jelentősen meghosszabbít­ható. Nos, mit kaptak ehelyett? Bevallom, ezen a bizonyos estén én is szívesen találkoztam volna Göncz Árpádnéval, hogy megkér­dezzem tőle; mit tesz a liga a bete­gekért? Tud-e a szervezetük vala­milyen nyomást gyakorolni az egészségügyi kormányzatra annak érdekében, hogy javuljanak a rá­kos betegek gyógyításának feltéte­lei? Hiszen nemcsak arról van szó, hogy az orvostudomány egyelőre nem tud megbirkózni a rákkal, ha­• Az ember az utolsó pillanatig reménykedik, s ha kell, könyörög a gyógyulásért. (Kulcsár György archív fotója) nem arról is, hogy amit eddig elért, a magyar egészségügy még azt sem tudja teljes mértékben kamatoztat­ni. A kecskeméti kórház onkoradi- ológusától hallottam: sok beteget azért nem tudnak elküldeni sugár- kezelésre, mert a túlterheltség mi­att már nem fogadják őket az or­szágban lévő sugárközpontok. So­kaknak tehát még az esélyük sincs meg a gyógyulásra vagy életük meghosszabbítására pusztán azért, mert nincs elegendő orvosi műszer. Ez a döbbenetes. De végtelenül szomorú az is, hogy ezen a bizonyos fórumon az orvosok, akik az élet megmentésé­re esküdtek, csak a kiábrándító va­lóságról tudtak beszámolni. Arról, hogy milyen rengetegen halnak meg rákban, hogy mennyi minden hiányzik a megfelelő gyógyítás fel­tételeihez, mennyire nincsenek meg az utókezelés lehetőségei s mi­lyen kevés az ápoló. S ekkor még szó sem esett arról, hogy a beteg­nek a máján, szívén, gyomrán kí­vül lelke is van, a beteg egy ember, aki nehezen viseli a kiszolgáltatott­ságot, aki biztatást vár, aki — ha a sors úgy hozza — emberhez mél­tó körülmények közt akar meghal­ni. Panaszkodik tehát beteg, orvos egyaránt. De vajon miért? Szerin­tem ez a legfontosabb kérdés, s esetleg egy egészségügyi fórumon erről lehetne beszélgetni. De mi­nek? Mi változik attól? Benke Márta A MAJSAI NÉGUS HALÁLÁRÓL Semmit se felejtsünk... Egyszer volt a kezemben a Bács-Kiskun megyei fehér könyv. Akkori egyetlen leírást kerestem meg benne: Neményi József sorsának beteljesedését. Lényegében azt tudatta a bűn­tár: Neményi elvtársat ellenfor­radalmi banditák brutális ke­gyetlenséggel meggyilkolták. Összecsuktam a brosúrát, az­tán visszatettem oda, ahonnan felvettem: valamelyik tanács­elnök vitrinébe. Ahogy a könyv lapjai összezárultak, úgy emlé­keimre is rákattintottam a zá­rat. Neményi elvtársi Fehér márványtábla a majsai tanács­háza földhöz lapuló épületének körbeüvegezett gangján. Arany, vésett betűkkel. Ugyan­az a kéz véste a táblába az örök dicsőségét, amelyik Vas bácsiét, meg a nagyapámét. Csábi úr se él már, de a sírkövek betűfor­mája változatlan. Ha van állan­dóság Majsán, hát ez egyet­len .. . Tízéves voltam azon az őszön: negyedikes. A körzeti orvos lánya. Kuláklistás anyai nagyszülőkkel. Túl az elsőáldo­záson, az úttörőavatáson. A suttogva terjedő hírre fölfi­gyeltem: reggelre feliratok je­lentek meg a házakon. A sab­lont átmaszatoló mozdulatok után számtalan helyen ezt ol­vashatták a koránkelők: Éljen Tito, Négus kuss, agyonverünk, innen fuss! Tito őláncoskutyaságáról nem szükséges szólnom, annál inkább a Négusról. így tisztelték a majsaiak a be- szolgálást, s minden más egyéb, ebbe a körbe tartozó bizalmi munkát végző Neumann, azaz Neményi elvtársat. Apró fekete ember volt, cselekedetei, visel­kedése nyomán gyermeki kép­zeletemben nem volt nehéz az ördöggel azonosítani... A feliratokat ugyan gyorsan lemeszelték (hosszú évekig meglátszott a helyük), nyomo­zást indítottak a politikai bűn- cselekmény elkövetőjének kide­rítésére. Nem emlékszem, hogy kiléte ismert lett-e, de az össze­villanó, hátam mögötti moso­lyokra igen. Óvatosak voltak a szüleim, rokonok, mindenki, mikor szóba került az eset. Mert hát a gyerek fecseg. S ab­ból aztán baj lehet... Mint ahogy abból is, hogy az akár jóindulatúnak mondható figyelmeztetésből nem okul a címzett. Mármint a Négus. Aki nemhogy futott volna, de még agilisebb, tettrekészebb lett. . . Aztán a rádió október 23- ától a főszereplő életünkben: ki­tört Pesten a forradalom. A vi­har szele Majsát is fölkavarta. Már délelőtt sejtettem, hogy va­lami történt (senki nem beszélt nekem róla.) De kikövetkeztet­tem, hogy a Négust (tán 6-8 házzal lakott tőlünk az alvég fe­lé) bevitték a tanácsházára. S hogy ez nem valami szívélyes esemény volt, azt a felesége eszeveszett sikolyai tudatták ve­lem. Lányuk, Aliz, egy osztál­lyal tán alattam járt. Fekete ha­jú kislány volt: aznap imádkoz­ni akartuk megtanítani, mert hogy a bajban az segít.. . Délután az ablakon néztem kifelé, amikor a házunk előtt teherautó állt meg. Katonák ül­tek rajta, fegyverrel. Apám is odasietett az ablakhoz. Aztán átment a rendelő melletti szo­bába, két vöröskeresztes fehér karszalagot hozott. A háború­ból megmaradtakat. Az egyiket az én karomra kötötte föl, a másikat a sajátjára. — Megyünk Babukám sebe­sülteket kötözni — közölte. És elindultunk oda, ahol a tömeg gyülekezett. A patika és a tanácsháza kö­zötti járdának a feléig jutot­tunk, apámtól aztán elkevered­tem. Megálltam. A felnőttek egyfelé néztek, a tanácsháza irányába. — Magyar testvérek! Ma­gyar fiaink! Ne lőjjetek! — szállt a kiáltó könyörgés (most is elmosolyodom az akkor is furcsán ható patetikus hang em­lékére). A katonák nem lőttek. — Átálltak! Átálltak! Moraj- lott, zúgott a tömeg, és minden­ki nagyon felszabadult boldog volt. Hogy a Négus mikor került a tömeg gyűrűjébe (előbb mint én odaértem? Hozták? Csak nem emlékszem?). Puffanáso­kat hallottam, vagy csak véltem hallani? Mit csinálnak ott, a másik oldalán az utcának, a hirdetőoszlop mellett? Mit csi­nálnak ott? Látni nem láttam sokat a felnőttektől, csak a te­kintetek odaszegeződését ész­leltem. Meg azt, hogy most va­lami történik, ami nem jó. Amit nem szabad. Hátranéztem. A községi rendőrt láttam, az arca maradt meg emlékezetem­ben. Nevetett. Mindene neve­tett: a szája a szeme, még az izzadtságcseppek is a homlo­kán. Megnyugtatott. Ez nyug­tatott meg. Ha a rendőr bácsi is nevet, akkor nem lehet baj. . . Hogy Neményi József akkor már halott volt-e? Nem tudom. Azt sem, hogy mennyi idő telt el, amíg fölfogtam, hogy föl akarják akasztani. Csak éppen nem tudják, mert fizikailag képtelenség, annyira szétron- csojódott a teste. És nem tudtam fölfogni (szinte még ma sem) hogy egy gyilkosság részese voltam, tíz­évesen, abban a derűsnek tűnő tömegben. Alig 25 méterre tő­lem meghalt egy ember, akinek életéért senki sem mert, nem akart kiállni. Aki megtestesítet­te mindazt a gonoszságot, azt a szenvedést, ami erre a falura telepedett, amely szörnyűbb volt a frontnál, a szovjet kato­nák' oduzúdulásánáL Atot IP leg- ■ szörnyűbbet tette a majsaiák- kál: aíéft vetette meg őket, árúit a legszentebbnek tartottak: a földjükért, a paraszti büszkesé­gükért, hogy megalázottan is túljártak a kommunisták eszén. Hogy voltak. A hatalomért, a hatalomtól megszédült ördögi Négus, aki ellen még a módost irigylő ci­gány, proli, a falu nincstelenje is odaállt a porig mindennap megalázott, vele egyszintre le­rángatott módosabbak pártjá­ra. Es helyettük is ütött. Zász­lórúddal, ököllel. Elkocsonyá- sítottságig. Bevégeztetett. Apám mondta el később. Egy arra jövő lovas kocsival ki­vitte a tetemet az Alsótemető­be. A kocsis ugyan tiltakozott a kényszerű fuvar ellen, de a parancsnak engedelmeskedett. A doktor (18 évesen szibériai hadifogoly, a második háború­ban hadikórházi orvos, Német­országig hajtatva) tette a dol­gát.. . A történelem epizódja volt ez a népítélet. A forradalom leve­rése, az oroszok bejövetele, a félelem igazi ideje ezután követ­kezett. És a némaság kora is. Neményiné beváltotta hisztéri­kus ígéretét: emberéletekkel fi­zettek ezért!... Pekó bácsit föl­akasztották. Tán nyolc gyereke volt. Özvegye, szegény, arra volt büszke, hogy bár évről évre visszajárt hozzájuk a gólya, fér­je őt sohasem látta meztelenül. (Mikre figyel a gyerek?) A Ko­lompár cigány is bitóra került. A Neményiért. Kiket ért még el az özvegy bosszújának tombo- lása? Nem kutattam. Nem vol­tam rá kíváncsi sohasem. Hallottam, hogy nemrégiben megszólaltatták a televízióban. Mesélték, mit mondott. Akkor őt életben hagyták. Annyi embernek egy halál elég volt. Neki a cserébe kapott: ke­vés. Majd elszámoltatják — ha lesz végső ítélet — az égi hatal­mak. Az igazságosztás nem em­berkéz tiszte. De a dölyfös márványtábla alatt nem kell már elmenni, ha esküdni vagy szociális segélyt kérni a földhöz lapult épületbe megy a majsai polgár. Semmit se felejtsünk . . . 1991. október 24. Nagy Mária

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents