Petőfi Népe, 1991. október (46. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-22 / 248. szám
egységes, mint 1956 októberében Aki levette a vörös csillagot Egy bajai iparos emlékeiből O Maróczky Géza A Duna-híd közvetlen közelében, festői természeti környezetben él, távol a város zajától, Maróczky Géza mester. Nevét mindenki ismeri, rengeteg önzetlen munkát végez a közösség javára. Csak példaként említem a zsinagógában levő emlékpadok feliratos réztábláit. Azt azonban kevesen tudják, hogy életéről egész regényt lehetne írni. — Nyolcadik gyerekként születtem egy vasutascsaládba — kezdi kérésemre a történetet. Pesten, a fegyvergyárban szereztem szakmát, de egy dísszidálási kísérlet, négy hónapi börtön után visszakerültem Bajára. Ismét a Danuvia Fegyvergyár, innen 1955-ben lázításért kirúgtak. Nem álltam fel az Intemacionálé éneklése alatt, mondván, hogy édesanyám úgy tanított, a Himnusz alatt kell vigyázzba állni. Ismét a szülővárosomba jöttem haza, elhelyezkedtem a Fémipari Vállalathoz. Itt érte a forradalom, és ugrott egyenesen az események sűrűjébe. A fémipari akkor még a Deszkás utcában volt, onnan költözött a gyár a jelenlegi Ganz helyére, az akkori laktanyába, a sztrájk idején. De nézzük, hogy emlékszik Maróczky Géza!* — Bajára 25-én érkeztek az események. Városszerte megválasztották a munkástanácsokat: Nagy István lett például a posztógyári munkástanács elnöke. Igen, a nagy festőművész fiáról van szó. Bementünk a tanácsházára, és a Vágvölgyi doktort kértük fel polgármesternek. — Hogyan történt a csillag levétele? — kérdeztem Maróczky mestert, mert tudtam, hogy ennek cselekvő részese volt. — Benn sétáltunk a városban, sok fiatal társammal beszélgettünk. Bementünk a pártbizottságra — ez akkor még a mai gyermek- könyvtár felett volt, a Tóth Kálmán téren —, és követeltük, hogy vegyék le a vörös zászlót. Pécsics István, Balázs László és jómagam. A pártvezető emberek zöme ott volt, készségesen bevették a lobogót. Kijőve a pártbizottságról, a diákok a Déri-kertbe indultak, hogy ledöntik a Sztálin-szobrot. Ismét visszamentünk a bizottságra, telefonáljanak a Déri-kert mellett levő bankba, nehogy lövöldözés támadjon, mert ott katonák őrködtek. Rövidre fogva: a Sztálin-szobor a Sugovicába került, és a tömeg most a tanácsháza tetején levő csillag levételét követelte. — Nem mondanám, hogy mi irányítottuk a dolgokat — folytatja Maróczky Géza —, inkább csak vittek magukkal bennünket az események. A városháza be volt zárva. Ismét a pártbizottságra mentünk: — Rendeljék ki a tűzoltókat és vetessék le a csillagot. így történt, a tűzoltók megjöttek a létrával, de annak nem működött a felvonója. Summa-summárum: a barátok temploma felőli kapun bejutottunk az épületbe, fel a padlásra. Összesen heten: négy pártbizottsági elvtárs húzta a köteleket, Szabó Endre barátom elfűrészelte a padláson a csövet, ami a csillagot tartotta, én pedig László Lászlóval kívül segédkeztem. Az elvtársak jobbra-balra húzogatták a merevítődrótokat, amíg a tartócső eltört, és a csillag lehullott a tanácsház elé, a földre. A tömeg üdvrivalgása, éljenzése közepette. A későbbiek már kevésbé szív- derítőek. Maróczky Géza több mint két évet ült börtönben, és hiába sokoldalú, jól képzett szakember, sehol nem kapott munkát. Gál Zoltán Egyenruha a szekrényben ’57 óta Készülnek a felvételek. Pista bácsi a kútnál... Pista bácsi diót tör ... Pista bácsi szőlőt szed ... — Ne fényképezzen, amikor a malacokat etetem. Nem akarom, hogy az újságban olyan fotó jelenjen meg, hogy egy volt honvéd főhadnagynak nyugdíjas korára disznókat kell tartania ... Pista bácsi még most is védi a mundér becsületét, pedig az egyenruhát már harmincnégy éve nem viseli — 1957-ben vetették le vele. Akkoriban könnyen ment az ilyesmi. Elég volt egy tanú, aki látta őt a csillagnál. .. — Már másfél éve éltem külön a családomtól, a reptéren a nőtlen- szállón volt egy ágyam. Egyik este szólt az ügyeletes tiszt, hogy a katonák egy csoportja leszedte a talapzatáról a többmázsás csillagot, azt, amelyik az épület előtti parkban állt. Azonnal menjek és csináljak valamit, mert ebből óriási baj lesz. Amikor megláttam a fiúkat a hatalmas kővel, gondoltam, ebből tényleg baj lehet — ráeshet valamelyikre. Odafutottam és vezényeltem, megmutattam, hogy hova tegyék le a csillagot. Szerencsére, senkit sem nyomott agyon. A katonák ekkor közölték, hogy ők most nótázni akarnak. Arra számítottam, ha köztük maradok, talán nem csinálnak semmi butaságot. Magyar katonadalokat énekelve köröztünk az udvaron. Egyszer odajött a parancsnok és azt mondta, hogy eleget nótáztunk, menjen fel mindenki a körletbe. Oszoljt vezényeltem, és a katonák bevonultak az épületbe ... Egy pénzügyes könnyen szerez ellenségeket. Ha pedig még azt is szóvá teszi, hogy a politikai tiszt rendszeresen dézsmálja a hajózok konyháját—jobb, ha nem is megy oda, ahol a jelképeket döntögetik ... — Többen azt vallották, hogy én adtam parancsot a csillag levételére. Az ügyeletes tisztre, persze, hiába hivatkoztam, ő mindent letagadott. Felmentettek a beosztásomból, majd egy hónap múlva lefokoztak. Állítólag bemocskoltam az egyenruha becsületét... • Pista bácsi néha még előveszi a szekrényből az ’56-os zubbonyt... Pista bácsi, a kiváló pénzügyi szakember jobbnál jobb allásajan- latok közt válogathatott. A munkába lépés előtti napokban azonban mindig megcsörrent az a bizonyos telefon. Az igazgatók megdöbbenve értesültek róla, hogy egy ellenforradalmár, éberségüket kijátszva, belülről akarja bomlasztani a rájuk bízott szocialista üzemet. Őrült, amikor egyáltalán munkát kapott. Hiába rejtőzködött azonban, hamar kitelt mindenhol az ideje. Mert, ugye, csak egy ellenforradalmár vetemedhet arra, hogy szót emeljen a hat elemit végzett igazgató ellen, amikor az belejavít a mérlegbe. — Vegye tudomásul, maga egy ellenforradalmár! Messze van a párttól és a népi demokráciától. Ki fogom rúgatni, — mondta a főnök, és két munkásőrrel kitolon- coltatott, amikor közöltem vele, hogy fel fogom jelenteni, mert sikkasztott. Nemsokára behívattak a pártbizottságra, ahol megtudtam, hogy rágalmazásért eljárást kezdeményeznek ellenem. Á volt főnököm ugyanis becsületszavát adta, hogy nem sikkasztott... A főhadnagyi uniformis még mindig ott lóg a szekrényben, de a negyedszázados öltések valószínűleg már nem bírnák ki a felvétellel járó megterhelést. Pista bácsi különben sem ölthetné magára — még nem jogosult ugyanis az egyenruha viselésére ... Galambos Sándor OKTÓBER 23 ^ Magyar Köztársaság Emlékérem • Az 1990-ben kibocsátott ezüst emlékérmet Bács-kiskunban idén tíz olyan, volt rendőr veheti át, akit az ’56-os forradalmat követően eltávolítottak a testületből. Az érme súlya 31,104 gramm, 925-ös finomságú, az átmérője 42,5 milliméter. Sorszámozottak, 15 ezer darabot készített belőle az Állami Pénzverő, utánverését nem tervezik. Főbűne az volt: nem lövetett Beszélgetés a rendőrség rehabilitált alezredesével A tipikus munkáskáderek egyike volt ’56 előtt Ott József. Soroksáron született, Csepelen lett munkás, majd a háborút követően belépett a kommunista pártba. A rendőrségre került, ahol szépen formálódott a karrierje. Az ötvenes évek derekán századosi rendfokozatban, a Bács-Kiskun megyei rendőrfőkapitány egyik helyetteseként dolgozott. Itt érte meg az '56-os eseményeket. Két év hat hónapot kapott, és soha többé nem számított megbízhatónak. Ott Józsefet bűnösnek mondta a korábbi rendszer. Bűnös volt, mert nem rendezett népirtást Kecskeméten. — Az ellenforradalmi hullám október 26-ával kezdődött a városban — írták később a vádiratában. — Az ellenforradalmi huligán elemek megtámadták a megyei börtönt, lefegyverezték az őrséget, kiszabadították az elítélteket. Mindet, válogatás nélkül... majd a tömeg nagyobbik része a Rákóczi úti rendőr- kapitányság elé ment, és ott kaotikus zűrzavar közepette fegyvert követeltek. _ - - - „ — Akkor egy küldöttség bejött hozzánk és tárgyaltunk — emlékezik Ott József. — Megegyeztünk abban, hogy a forradalom mellé állunk, a közbiztonság érdekében pedig közös járőröket indítunk. Ezzel, úgy-ahogy meg is alakult a Nemzetőrség. Még akkor este szolgálatba mentek a járőrök: egy rendőr és egy civil. Akiknek fegyvert adtunk ... — Erre mondták azt később, hogy fegyvert adott a csőcseléknek ? — Ez volt ellenem a fő vádpont. Meg az, hogy miért nem oszlattam fel a tömeget. A megyei parancsnok tudniillik nem tartózkodott Kecskeméten, helyette én is kiadhattam volna a tűzparancsot. A közrendvédelmi parancsnokhelyettes egyébként mep is szervezte ezt: az utcára néző első és második emeleti ablakokba egy-egy láda kézigránátot és két-két géppisztolyt vitetett. Ha én akkor azt mondom, hogy tüzeljenek, akkor legalább ötszáz ember marad ott..., — így viszont a forradalmárok mellé állt! — Igen, és az ellenem fordulók szemében gyáva senki lettem. A tömeg ellenben magától szétoszlott; akikkel tárgyaltunk kimentek, mondták, hogy a rendőrség velünk van, éjszaka pedig járőrök indulnak a varosba. A vádirat később így fogalmaz: — Ezt követően egy-két napig, egészen október 30-áig nem is volt a terhelttel szemben semmi kifogás. Teljesen visszavonult,, és úgy látszott, hogy megbánta amit tett. . . — November elsején azután összeállíttattam az ávosok listáját és az éjjel megkezdtük a letartóztatásukat. Tálán 60-80 főt vettünk őrizetbe, akiket a börtönből a szovjet csapatok november 4-én engedtek ki. Ez volt a másik bűnöm. — Amivel viszont megmentette őket a lincseléstöl. — Nem is nagyon tiltakoztak érte. Egy részük azonban „fülest” kaphatott, meglépett és valószínűleg az oroszokhoz mentek. Ott Józsefnek pár nap múlva szólt egy ismerőse, hogy keresik a szovjet járőrök. Egy régi jó barátja bújtatta decemberig, majd ahogy konszolidálódott a helyzet, ismét Kecskemétre ment. — Nem akart disszidálni? — Ááá ... nős voltam, két gyerekkel, hová mentünk volna. Meg különben is. Nem gondoltam arra, hoj»y mégis lecsuknak. Nézze, az első időkben még nem beszéltek ellenforradalomról. Akkor még úgy volt, hogy megtévedt a • Ott József: Ha én akkor azt mondom, hogy tüzeljenek, akkor legalább ötszáz ember marad ott. nép, rendbe kell hozni a dolgokat. Aztán február 15-én kirúgtak a rendőrségről az „ellenforradalomban való aktív részvétel miatt". Tengtem-lengtem, visszamentem Csepelre, ott fogtak le július 1-jén. Két év hat hónapot kapott. Karcagra került rizsföldekre, később Hartára vitték, az ’59-es amnesztiát Állampusztán érte meg. — A hír váratlanul érte? — Ellégé váratlanul. Habár, aki börtönben van, az mindig ebben reménykedik. Várja az amnesztiát. Mindig kitalál valamit, hogy most éppen miért lesz. Lényeg az, hogy kijöttem, közben a családot kitették a szolgálati lakásunkból, vagyonunk egynegyed részét —• mellékbüntetésként — elvették. Munkahelyem is nehezen lett. Volt, hogy egy kecskeméti gyárban alkalmaztak. ahol valamiért megjelent egyszer egy régi rendőr „ismerősöm”. Nagy hanggal végigment a csarnokban: „Hát milyen melósok vagytok ti? — kiabálta. — Megtűritek a fasisztákat, a csibészeket magatok között?” Egy hét múlva kitettek. Majd megint egy barátom segített: felvetetett a Du- téphez rendésznek. Ahogy kiderült, fegyelmit kapott, de nem rúgtak ki, papíron más munkakörbe helyeztek, valójában persze rendész voltam. Innét mentem nyugdíjba 1977-ben és ’89-ig még itt dolgoztam. Ami nem sikerült Ott Józsefnek a karrierben, az sikerült a magánéletben. Lánya és fia is pedagógus lett. A veje a lajosmi- zsei általános igazgatója, a lánya ott tanár^ fia Kistelek polgár- mestere. És most már Ott Józsefet is rehabilitálták: büntetését semmisnek nyilvánították, a Belügyminisztérium állományába került, tavaly október 23-án előléptették alezredesnek. Ott József, papíron, 1956-tól a nyugdíjazásáig rendőr maradt. Csak közben eltelt három és fél évtized . . . * * * Ott József október 21-én a Belügyminisztériumban Magyar Köztársaság Emlékérmet és emléklapot , vett át. Ez utóbbit Göncz Árpád, Antall József és Szabad György írta alá. „A Magyar Köztársaság köszöni a nemzet sorsát és történelmét formáló nehéz időkben tanúsított példamutató helytállását." Noszlopy N. Miklós A budapesti harcok amerikai katonája Az ’56-os forradalom alatt és után a felkelés magyar és szovjet leverői sok mindent összehordtak arról, hogyan segített az „amerikai imperializmus” becsempészett fegyverekkel, sőt, katonákkal. A vádakat soha nem sikerült bizonyítani, hiszen a tragikus igazság éppen az volt, hogy Amerika, a Nyugat általában, világpolitikai megfontolásokból tudatosan nem segített. Az MTI washingtoni tudósítója mindenesetre 35 év után fel tudott kutatni egy amerikai polgárt, aki valóban fegyverrel a kezében vett részt az eseményekben Budapesten. Nem is akármikor, hanem november első napjaiban, a második, a végzetes szovjet támadás idején. Leonard Wolfe jó kedélyű, 63 éves bostoni üzletember. A patinás város egyetemén 1956 nyarán végzett — történetesen orosz nyelv és irodalom szakon ... A sikeres vizsgák jutalma európai körutazás volt, s a szépreményű fiatalember októberben éppen Bécsben élte világát, amikor a magyar forradalom kitört. — Egy ideig a lapokból követtem, aztán azt mondtam magamnak: ezt meg kell nézni — az életben egyszer lát az ember forradalmat... Az egyelőre csak kalandra vágyó Wolfét Nickelsdorfból november 2-án helyi parasztember vitte át, jó pénzért, Hegyeshalomra. A határon a nemzetiszín karszalagos magyar katonák az amerikai útlevél láttán kezet ráztak vele: — örülünk, hogy segíteni jött — mondták nekem. Akkor kezdtem érezni, hogy itt többről lehet szó, mint kalandról. Az amerikai fiatalember majd 24 órát vonatozott a határtól Budapestig, útközben csak a győri állomáson ingyen osztogatott kakaó tartotta benne a lelket a fütetlen vonatban. Ezután már gyerekjáték volt a Rákóczi úton, a villamos lépcsőjén eljutnia az Astoria Szállóig, ahol — meglepetésére — megint Európa: meleg és kényelem fogadta. Mélyen aludt, amikor 4-én hajnalban szörnyű lármára, ágyúdörgésre ébredt. A szállodai személyzet riadtan közölte, hogy megindult az orosz támadás, menjenek az óvóhelyre. — Huszonhat éves voltam — persze, hogy nem a pincébe, hanem az utcára siettem ... Az emberek szedték fel a kockaköveket, hogy barikádot építsenek a tankok ellen. Amint nézelődtem, egy katona odajött: Maga kicsoda? — Amerikai, mondom. — Akkor biztos akar nekünk segíteni. — Persze — vágtam rá, hiszen szivén ütött a kép, amint gyerekek, öregek építették az útzárat. Volt, aki sírt. Kaptam egy nemzetiszín karszalagot és egy dobtáras szovjet géppisztolyt. Az Astoriával rézsűt szemben, a Rákóczi út és a Kiskörút sarkán álló nagy épületben bújtunk meg, máig emlékszem, óra van a tetején. A második emeleten voltunk: onnan szemmel lehetett tartani az egész keresztezést. Szörnyű volt, máig előttem van, amint két irányból is jönnek a szovjet tankok és géppuskáikból, lö- vegeikböl szüntelenül tüzelnek. Láthatóan nem is céloztak, terrorizálni akarták a szembenállókat. Egy gyerek, lehetett vagy 14 éves, Molotov-koktélt dobott egy páncélosra — a következő percben szabályosan kettékaszálta egy géppisztolysorozat. Akkor húztam meg először a ravaszt. Wolfének és társainak helyzete ötödikére reménytelenné vált, a 200 felkelőből 75-en maradtak életben. Alighanem az a magyar szabadságharcos mentett meg, aki felszólított: hagyjam ott a fegyvert, és menjek azonnal az amerikai nagykövetségre, amíg nem késő. Hallgattam rá, s még ott voltam egy hétig. Megismerhettem Mind- szenty bíborost, azután egy autókonvojban, együtt az ottrekedt amerikai újságírókkal, kivittek bennünket Bécsbe. Az amerikai nagykövetségen közölték: hallgassak arról, ami történt, mert ha bevallom, hogy külföldi országban fegyverrel harcoltam, megfosztanak az állampolgárságomtól. — így hát hallgattam — máig. De úgy érzem, hogy most, idős koromra, látva, hogy békéi meg egymással hazám és a Szovjetunió, ideje nyilvánosan vállalnom: Igen, én is részt vettem a magyarok elnyomása, kizsákmányolása elleni harcban. Tájékozódtam, s úgy tudom, én vagyok az egyetlen amerikai, aki fegyverrel a kézben volt ott Budapesten. Heltai András (Boston) • Ünneplő tömeg a Parlament előtt 1989. október 23-án, a Magyar Köztársaság kikiáltásának napján.
