Petőfi Népe, 1991. október (46. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-21 / 247. szám
PETŐFI NÉPE 1991. október 21., 5. oldal a látottakon. És nekünk volt igazunk. Gézának cipőben, farmerben kellett bemennie a vízbe, hogy megfogja a mo- torcsónakukat, megtartsa a srácokat. Az öreg Cousteau-nak azután beszámoltak a munkatársai arról, nincs ott semmi, nem érdemes filmezni sem. Erre bepöccentünk. Az öreg persze nem volt hozzászokva ahhoz, a vendégei fogják a cuceukat és otthagyják. Utánunk szólt, menjünk vissza, nem beszéltünk még meg mindent. Nos, ennek köszönhetően kaptunk egy ígéretet, hogy majd segíti a munkánkat. Azóta sem hallottunk Cousteau-ról. Szerintem a jugó helyzet miatt nem is jön már visz- sza. Küldtünk neki egy jelentést, ha mást nem, talán ajánlja a tényleg szenzációs leletmentést egy gazdag szponzornak. Persze, ettől nem kell tartanunk. Mi ebből a tanulság? Az például, hogy aki nem ismeri a vízviszonyokat, ne próbálkozzon, még gumicsónakkal sem. Esetleg egy bogaras, megszállott régész lebukhat a víz alá. Mert mint Attila is meséli, itt régész-búvárok és búvár-régészek kötöttek szövetséget. Sőt mi több, fel is avatták egymást, egy vaskos durunggal, illetve egy uszonynyal náspángolta el barát a barátot. — Gyula! mit láttál először a víz alatt? — kérdezi viccesen Attila Csöndör Gyulát, a merülésvezetőt, aki civilben a dunaújvárosi kohóban kohász és szabadidejében a búvárklubban búvár. — Mit? Mit? Hát köveket. És amikor te először merültél? Emlékszel, mit kérdeztem miután feljöttél a víz alól? Miért csak egyedül jöttél vissza, hiszen ketten voltatok! Tágra nyílt szemekkel néztél rám. Én meg válaszoltam, hát persze, hogy ketten voltatok. Te és a majré. — Fordítsuk komolyra a szót — néz rám Gaál Attila. — A leletmentés során sok minden megtörténik, még váratlan dolgok is előkerülhetnek. Egyszer például nyolc kaszát találtunk. Nem tudtuk elképzelni, honnan származhatnak. Egy horgász elmesélte, hogy egy bolgár hajó ráment a romokra, letört az eleje és rakományából számológép, kasza, meg mit tudom én még mi minden fordult a vízbe. A török bélyegzővel ellátott kasza azóta is kiválóan szuperál! Most egy őstulok szarv, bronzsarló került a kezünk közé. A régészet izgalmas foglalatosság, mindig érheti a szakembert meglepetés. Bölcske és Harta között, benn, a Duna közepén különösen. Van dolguk bőven. Magukra is hagyjuk őket. Hazafelé A Duna vize csillog. A köd már régen elszállt, a nap kisütött, nem sokára esteledik. Csodálatos a táj. Motorcsónakkal hasítunk a part felé, Kalimajor irányába. Gyula és Géza velünk jön. Betérünk egy szíverősítőre a pompázó, ám majdnem üresen tátongó kastély- szálló bárpultjához. A délutános pincérhölgy a délelőttös kollégájától hallott valamit zengedezni arról, hogy valakik a Dunában keresnek köveket. És majdhogynem tátott szájjal figyeli Gézát, búvárruhájában. Az estebédet elfogyasztó német házaspár rémült arcán pedig azt látom, nem tudják hová tenni ezt a jelenséget. Bolond ez az ember? Vagy hallucinálnak? Búvár a bárpultnál? Na ezt otthon elmeséljük! És dölyfösen távoznak. Nem sejthetik a titkot. A bölcskei „sziklák” titkait. Mi is hazafelé tartunk. A titkokkal, az élményekkel együtt. • Ez a „szikladarab” valaha szarkofág lehetett. WALTER PÉTER KÉPEI Régészek, búvárok, kövek, avagy a bölcskei szikla titkai • Gyula kapitány, a merülésvezető. Régi barátja a Dunának. Háttérben a búvártag. RORZÁK TIBOR RIPORTJA N agyon nincs miért örülnünk. Nyirkos az idő, köd van. Borzasztó egy idő. Kifogtuk, mondhatjuk. Forduljunk vissza? Majd máskor eljövünk, amikor az őszi napsütés vidámabbá tesz bennünket? A Duna megvigasztal. A folyó ezen a párás, ködös délelőttön is szépséges. Az ősz valahogy a szürke színeket is megfesti, jó kedvre deríti az arra tévedőket. A part menti fák ezerféle színben pompáznak. Csend. És mintha a köd is felszállttá. Martáig elgurulunk. Onnan a Duna- parton végig a belső gáton csúszkál az autónk, merthogy előző éjszaka kiadós eső áztatta az agyagos talajt. Szinte életveszélyes arrafelé közlekedni, főleg ha békésen heverésző tehenek is utunkat „keresztezik” és kerülgetni kell őket. No, azért megéri a küszködés és egyébként is, ha elakadunk, majd kihúz egy traktor bennünket. A táj kárpótol mindenért. És a béke, a nyugalom, egy távoli madárhang. A hulló, színes falevelek. Jobb is letenni a kocsit. A ránk váró távot gyalogszerrel tesszük meg. Türelmes gémek Kalimajor régi-új kastélyszállójában érdeklődünk, vajon merre találjuk a Dunában szorgoskodó régészeket, búvárokat, leletmentőket. Hogy kiket? — néz vissza rám halkan kérdezve a földszinti bárpult mögül a pincér fiatalember. Még a végén engem tart csodabogárnak, holott azt gondoltam, a környéken biztosan egyhamar híre megy az ilyesminek, hogy régészek, búvárok őrültködnek az októberi hideg Dunában. Hogy milyen megszállottak vannak? Na mindegy, megtaláljuk őket. A folyó közepén horgonyzó dereglye (vagy ahogyan azután szaknevét is megtudom: búvártag) biztosan messziről feltűnik majd. És igy lön. Néhány kilométerrel arrébb landoltunk. A séta különösen jót tesz végig a parton. A Duna közepén sziget pompázik, a homokos partján gémek, népies nevükön „fosógémek" álldolgálnak. Irigylésre méltó a türelmük. Távolról azzal is meggyanúsíthatnánk őket, hogy a vízben szorgoskodó régészeket, búvárokat figyelik. Persze, lehet. Feltűnik a csapat. Nincs nálunk távcső, de azért kivehető, hogy nagy mun• Biztosítás biztonság! A folyó erős sodrása miatt szükséges a kötél is. Az előtérben: római horgonykő. kában vannak az emberek. Tőlünk jóval távolabb, a Duna túloldalához közel. A zátony térdig érő vizében búvárruhás férfi mozgolódik, időnként leül az „asztalához”. Kiabálunk. Majd csak észrevesznek ők is bennünket. Azután kapjuk a jelzéseket, a megnyugtató „vi- szontkiabálást": azonnal értünk jön valaki a motorcsónakkal. Máris a vízen szállunk. Nagy ívben közelíti meg úti célját a motorcsónak, merthogy kerülőt kell tenni, nehogy kiálló köveknek ütközzünk. A búvártagon nagy a nyüzsgés. Az U alakú, lehorgonyzóit vasderegtyét „bevették” a sajtó képviselői, merthogy szinte egyszerre érkeztünk a Mai Nap szerzőpárosával. A toliforgatók hamar összebarátkoznak, mivel egyikük sem mestere az úszásnak, a búvárkodásról nem is beszélve. A fotósok pedig ha kell, a víz alá merülnek. Már aki hozott magával búvárruhát, oxigénpalackot és egyebeket. Római erőd a víz alatt Nincs rekkenő hőség, nincs ásó, nincs lapát, nincs spakni. Ezek a régészek más eszközökre specializálódtak. Sőt, a búvár-„diplomát” is megszerezték. Itt, Harta és Bölcske között, két megye találkozásánál, valahol az 1458- as folyamkilométerkő táján egy római kori erődre bukkantak - a víz alatt. Valaha ez a szárazföldön állott, most a Duna rejtegeti. Ám nem tudja a folyó a titkot őrizni, mivel Pallos György bajai búvár és munkatársai a hetvenes években felfedezték a sziklákat. Egy zátonyra futott hajó balesetének kivizsgálása során római kori bélyeges téglákat hoztak a felszínre, a muzeológusok nem kis örömére. Valamit sejtettek a halászó emberek már korábban is, azt gondolták, az elsüllyedt Kali falu templomának romját vigyázzák a hullámok. Dr. Kőhegyi Mihály, a bajai múzeum igazgatója, dr. Gaál Attila és Szabó Géza, a szekszárdi múzeum munkatársai hozzákezdtek a leletmentéshez.; Tizennyolc kisebb-nagyobb domborműves, feliratos római kori kőfaragványt emeltek ki a Dunából, persze nem kézi erővel, hanem gépek, csörlők segítségével. A dunaújvárosi búvároknak is főszerepjutott, az erőd víz alatti feltérképezésében, felszínre segítésében. Öt éve már, hogy ilyenkor, októberben. novemberben vízre szállnak a régészek, a búvárok. A víz 12 fokos sincs, ezt azért nem könnyű elviselni. Egy tapasztalt búvár, Tibi bácsi azt mondja, a hideg vizet nem lehet megszokni, csak hozzáedződhet a test. Hiszek neki, mint edzett, izmos embernek, aki a negyedik iksz után kezdett búvárkodni, majd sikert sikerre halmozni. Gyerekek, ki nyalta ki a bográcsot? — kérdezi meglepődve, finom falatokra vágyva a vízből nyilván kiéhezve érkező régész. Az ebéd, a néhány „zsíros” falat, tunkolnivaló ugrott. Nem is számít ez, itt nem azon jár senkinek sem az esze, hogy időben kap-e enni és marad-e a később jövőknek. Szabó Géza szekszárdi régész szakadt búvárruhája átázott, nem igazán derűs látvány egy félig fagyott archeológus, de ha nincs más, nincs „téliesített” öltözék, mit tegyen. Félő, hogy az ízületek fájdalmasan jeleznek majd idősebb korában. Mégsem erről beszél, hanem a szakmai eredményekről, a bölcskei „szikla” titkairól. — Eddig több mint 60 nagyobb méretű feliratos, faragott márványt, számos kisebb töredéket, bélyeges téglát szállítottunk a múzeumba. Ezek egy része közterületen is látható, a szekszárdi múzeum előtt, illetve Bölcskén. valamint Dunaföldváron, ahol a gaz is felverte már a kőtárba szánt értékeket. Egyelőre felbecsülhetetlen a római kori feliratok nyújtotta történeti információk értéke. Most a teljes alaprajz elkészítésével foglalkozom és a rétegződés megállapításával. Nyolcvanszor negyven méteres kikötőeröd körvonala rajzolódott ki. A nyugati, az északi és a déli falakat csak a törmelék vonala jelzi. A mélyebben fekvő keleti falon egy nagy rés a védett öböl egykori bejáratára utal. Itt 2-3 méter magas, 5-6 méter hosszú, kirobbantott, erősen megdőlt falak vannak. Sajnos, a harmincas években sokszor robbantották a köveket, az alacsony vízállás miatt ugyanis a hajózás veszélyes volt, a „sziklák” megfogták a jeget is. Egyébként most már régészetileg védett ez a terület, annál is inkább, mert európai szenzációról vari szó. Kár, hogy nem mindenki ismeri fel ennek jelentőségét. A víz eltakarja a páratlan szépségű leletet, de ha a szárazföldön állna, mindenki a csodájára járna. Géza szívügyének tekinti a bölcskei „sziklákat”. Nem szabad engedni, hogy a Duna elmosson egy páratlan értékű római kori (4. század első feléből származó) leletegyüttest. Persze, nem elég a lelkesedés, az elhivatottság, a'mentőakcióhoz pénz és pénz és pénz is kell. Illetve kellene. A múzeum mintegy harmincezer forintja talán az élelmezésre elég. A dunaújvárosi búvárok pedig kedvtelésből, a múlt értékei iránti tiszteletből végzik a nem mindennapi régészmunkát. Mert azt végeznek. És arról még nem is tettem említést, hogy a köveket valahol jó lenne be is mutatni. Hol? Kinek a támogatásával? Korai lenne elkiabálni, hogy remény van erre. Maszek cég, maszek milliókkal igyekszik segíteni. De erről majd akkor, ha megvalósult az álom ... — Tavaly ősszel Zürichben jártunk, ahol a vízalatti régészeti konferencián beszámoltunk a munkánkról — meséli Szabó Géza búvár úr. — Az eredmények mellett nem hagyhattuk ki, hogy elmondjuk, milyen mostoha körülmények között, kezdetleges technikával dolgozunk. Hasonló feltárásról senki nem hallott, a kollégák csak gratulálni tudtak, segítséget nyújtani nem. Mi ez, ha nem megszállottság? Per# Fontos és pontos munka hárul a kiemeléskor a búvárra. • íme a római cserép, azaz a bélyeges tégla. Értékes „búvárzsákmány”. sze, mindez a munka élményekkel is társul. Nomád élet, sátor a fedélzeten, kalandok a szigeten. Irigylésre méltó a búvár-régész élete? Az. Es ha alkalmasint feltűnik a Dunán egy monokinis kenus (mono-kenus?!) lánycsapat? Netán a parti homokon nudista hölgyek vernek tanyát? Ez is előfordult már a bölcskei leletmentés során. Közben Gaál Attila egy most előkerült, a csörlő segítségével kiemelendő római követ „követ meg”, azaz a pallóra irányítja. Ezt is sikerült megmenteni a múltból a jövőbe. Professzor a fedélzeten Amíg a mentőakció tart, a farmeröltönyös, ősz hajú Soproni Sándor professzor úrral, a budapesti ELTE régészettudományi tanszékének tanárával váltok szót. Nyugdíjas. Az első perctől kezdve részt vesz a dunai „ásatásokban”, itt Harta határában. Szeret ide jönni, de a vízbe már nem menne bele. — A római erődrendszerekkel foglalkozom — mondja. — Az első feltáráskor, amikor a bélyeges téglák előkerültek, tudtuk, hogy itt csak római erőd állhatott. Valaha a parton helyezkedett el, illetve egy része a vízbe nyúlt. Amikor a Duna medrét megváltoztatta, elfedte fövennyel — így nem pusztult el. Az építéshez Aquincumból, a Gellért-hegyről, a nagytétényi, az ado- nyi táborból is hoztak hajdanán bélyeges téglákat. Szentélyek oltárköveit, sírköveit úgyszintén. Az oltárkövek feliratát megfejtettem, ezt egy tanulmányban épp most adom közre. Jupiter Op- timus Maximus Teutanus főisten tiszteletére állították egykoron az egyik előkerült 2 méter magas, feliratos domborműves oltárkövet. Megfigyelhető, hogy mindig június 11-én keltezték a 3. század első felében. Vannak hiányzó szövegrészek, melyeket akkor töröltek ki, amikor a római császár meghalt. Ezt mindig megtették. A téglákat a 350-es évekre datálhatjuk, valószínűleg nem is hazánk területéről származnak. A professzor úr azt mondja, ilyen, víz alatti leletmentés még nem volt Magyarországon. Talán Európában is egyedülálló. Ismertek eddig is erődöket a Duna vonalán. Bölcskénél szintén meglelték a hozzá tartozó tábort, de ezt még nem tárták fel a faluban. Jön egy hajó, uszállyal. Géza siet a vízben lévő íróasztalához, nehogy elsodorják a hullámok. Hát ez sem mindennapi! A régész íróasztalt kreál a Dunában, és a nap legtöbb órájában ott dolgozik, készíti az erőd alaprajzát. Öltönyös, nyakkendős régészprofesz- szorok nem csinálnák utána. Cousteau-kudarc A bölcskei titok ismerői találkoztak Cousteau kapitánnyal is. Tavaly télen meglátogatta a szekszárdi régészeket, majd a terepet a híres filmes gyártásvezetője. A többit dr. Gaál Attila meséli el. — Nagyon tetszett nekik a leletmentésünk. Lejött a forgatócsoport két búvárral. Nagy hó volt január, terepjáróval lehetett megközelíteni a helyszínt. Feltűnt, hogy gumicsónakot hoztak. Amikor mondtuk nekik, ide horgony, biztosító kötél is szükséges, hiszen a Duna nem állóvíz, ők csak legyintettek és azzal dicsekedtek, most jöttek az Antarktiszról, ott is gumicsónakoztak. Na jó. Velünk volt Pallos Gyurka is, aki 1973-ban a legelső római téglát felhozta a víz alól, ö is csak csodálkozott • Fenn, a búvártagon többen irányítják a „szikla" megmentését. A drótkötélben bízni lehet! t • Gaál Attila és Soproni Sándor azonnal vallatóra fogja a római korból származó követ. • A viszonylag épségben maradt keleti fal kijelölését végzik a „békaemberek”.
