Petőfi Népe, 1991. október (46. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-14 / 241. szám

PETŐFI NÉPE 1991. október 14., 7. oldal Lehangoló utazás a Zsil völgyében Dévát elhagyva Szántóhalmánál (Sintuhalm) délnek kanyarodunk, és Vajdahuny adnak vesszük utun­kat. Negyedóra múltán már a ha­talmas kohászati üzem mentén ha­ladunk. Mindenütt por, gáz és füst. Megszámlálhatatlanul sok kémény ontja, okádja a gőzt és a különböző színű füstök keverékét a homályosan szürke ég felé. Ka­tasztrofálisan rossz utak, a rájuk rakódott portól vörösesbarna be­tonépületek, üres, sivár üzletek. Bűz, nyomor és elkeseredettség mindenütt. Ahol a madár se jár Hunyadról Kiskalán (Calan) felé indulunk, ám két kilométernyit sem megyünk, amikor egy keresz­teződésben az egyik tábla Hátszeg (Hateg) irányába mutat. Egyperc- nyi habozás és máris a keskeny ma- kadámúton zötykölődünk a város­ka felé. Sehol egy jármű, sehol egy ember — házról, településről nem is beszélve. Szó szerint, még mada­rat sem látni. Hegyre föl, hegyről le. Kemény szerpentin, tömérdek hajtűkanyar, óriási — tengelytörő kátyúkkal, de megéri, mert leg­alább negyven kilométert megspó­roltunk. Hamarosan bent vagyunk Hátszegen. A viszonylag tisztának mondható település, a környékbeli falvak lakóinak fontos találkozó- helye. Központjából kiérve, a Sztrigy (Strei) folyón átívelő híd túloldalán balra térünk, és a folyó mentén déli irányba haladunk Pet- rozsény (Petrosani) felé. Tipikus­nak mondható hegyi falvakon ke­resztül vezet — egyre emelkedő — utunk. A távolban a Retyezátés a Páreng felhőbe burkolózó csú­csai. Erdők, falvak, szerpentinekés viaduktok váltogatják egymást. Végre megérkezünk Petrozsényba. A Zsil feketén hömpölyög, ponto­sabban csordogál keresztül a váro­son. Mintha a tömérdek szénpor­tól és szennytől mozdulni sem bír­na. Mindenütt beton és szemét. Munkásruhás, fekete vádősisakos lézengő emberek az utcákon. Akárcsak más városokban, itt is üresen kongó, sivár üzletek. Vendéglátás — tájjelleggel Betérünk egy vendéglőbe. Pecsé­tes, koszos, szakadozott asztalterí­tők az asztalokon. A földön ciga­rettacsikkek és itt is szemét, a leve­gőben tömény füst. Néhány mun­kásruhás, sisakos bányász üldögél a táncteremn'yi helyiségben. • A szénbányákban dolgozók testére második bőr rakódik. — Sör van? — kérdem óvatosan. — Hol él maga?—jön a mogor­va yálasz, a pult mögött álló mé­száros kinézetű vendéglős foghíjas • Kilátástalanság. szájából. Több kérdést már nem is merek kockáztatni, így sűrű kö- szöngetések közepette, gyorsan tá­vozunk. Egy trafikban képeslapot vásárolnánk. — Nincs! — jön a kategori­kus válasz. — Hol van ? — kérdem pima­szul. — A pos­tán, esetleg — feleli a barátsá­gosnak cseppet sem nevezhető hölgy. Irány a posta. — Képeslap ,van? — teszem fel ismét a kér­dést. — Hogyne. Van virágos üdvözlőlap. Egyféle. — Semmi más? — próbál­kozom tovább. Miért? Tán nem meg­felelő? — Dehogy­nem — sza­badkozom —, A Zsil völgye — A Déli-Kárpátok (Carpatii Meridionali) a Tölcsvári szorostól a Temes völgyéig húzódik, területe 15 négyzetkilométer. A román Kárpátok legmagasabb és legnagyobb tömegű vonulata. Legmaga­sabb csúcsa, a Moldoveanul 2543 méter. Részei: Fogarasi-havasok, Páreng, Retyezát, Szebeni-havasok és a Kudzsiri-havasok. A Ku- dzsiri-havasok és a Retyezát között tágas, harmadkori medence fekszik, a Hátszegi-medence. Igen termékeny, sűrűn lakott terület, melyből a 726 méter magas Merisori-hágó vezet át a szénben gaz­dag, petrozsényi szénmedencébe. Itt van Románia legnagyobb szén- vagyona. A medence helyén a harmadkor végén még tó volt, majd a folyók feltöltötték és erősen felszabdalták a tájat. Vizét a Zsil jobb oldali forrásága vezeti le, mely keskeny szurdokkal tör át a Kárpáto­kon és választja el a Parengtől az 1870 méter magas, erdős Vulkán­hegységet. A terület közigazgatási központja Petrozseny (Petrose- ni). A 40 ezer lakosú megyeszékhely ipari település; a Zsil-völgyi szénbányászat centruma. • íz a folyócska hozza a hűtővizet az erőműhöz. A partján játszó gyerekek • A cink, ólom, kadmium nemcsak a szénporban, de a talajban is felhalmozódott, tűzrakással foglalatoskodnak. A diktatúra bukása után a környezetkíméletlen ipari Óvintézkedés: tejet kötelező inni. (A fotókat a National Geographie alapján közöl­telepek tovább működnek. jük.) • Itt élnek, itt nőnek fel. Milyen sors vár rájuk? csak éppen olyanra gondoltam, ami a városról készült, azt ábrá­zolja. — Ja, olyan nincs, már hónapok óta — teszi hozzá jóval enyhébben az eladónő. Hát ez van, vagy inkább ez sincs. Mint annyi más-sem. Például a sör, a felvágott, a tej, a kenyér, és sorolhatnám még ... Ismerkedés a parkban Tovább kószálunk, bámészko­dunk a városban. Egy kicsiny park egyik padján egy szelídebb kinéze­tű, körülbelül ötvenéves, munkás­ruhás, szintén sisakos bányász ül­dögél. Mellé telepszem. — Nem tudna valakivel össze­hozni, azok közül, akik a múlt héten Bukarestben voltak? — kérdezem tőle bátortalanul, közben sűrűn te- kintgetek minden irányba. — Hát már miért ne tudnám. Például magammal. De maga nem helybéli. — szól barátságosan. — Valóban nem — válaszolom —, de ismerem a megyét, mert Hu- nyadón jártam iskolába, és gyakran látogattam a Zsil-völgyi barátai­mat. Ettől végképp megoldódik a nyelve. Neve Stirbu Titus. Szeben- ben született és a hatvanas években — az akkor még — kitűnő kereseti lehetőség vonzotta a bányába. Az­tán — mint ilyenkor lenni szokott — megismerkedett egy lupényi lánnyal és ittragadt. — Miért ment Bukarestbe? — faggatom kitartóan. — Azért, amiért a többi. Mert becsaptak, mert megaláztak, mert semmibe vettek. Két hete sztrájkba léptünk, mert nem teljesítettek semmit a beígért dolgokból, Kér­tük: utazzon le ide a kormányfő, Petre Roman, és tárgyaljuk meg a lehetőségeket. Hiába vártuk, nem jött. Ha nem megy Mohamed a hegyhez . . . alapon mi mentünk fel hozzá. Ez lett a vége. — Minden bányából, pontosab­ban minden városból voltak? —: Nem mondhatnám. Inkább csak innen Petrozsényból és a szomszédos Vulkánból. Valakik­nek itthon is maradni kellett. — Mivel utaztak fel, és mikor? vállaltom tovább. — Hát ez hosszú történet, — vakarja, sisakja alá nyúlva, majd­nem teljesen ősz fejét. — Mondja csak! — biztatom. Ki menjen a föld alá? — Hát az úgy volt — kezdi —, hogy szerdára eluntuk a vára kozást, és mint az imént is mondtam, elhatároztuk, hogy akárcsak tavaly, ismét feluta­zunk a „főnökökhöz". Kapóra jött a 224-es gyors, pontosabban kiegészítő gyors (6 vagonnal). Persze, valami buzgó besúgó le­adta a „drótot”, így az Északi pályaudvaron már vártak ránk, de minket is értesítettek Craip- van, ekkor határoztuk el, hogy még Báneasan leszállunk. Meg is érkeztünk. Az állomáson szépen sorba álltunk és a háromszínű nemzeti lobogókkal befelé mene­teltünk a városba. Közben, per­sze, kicsit kiabáltunk is. — Például mit? — vetem közbe. — Hát azt, hogy Hotii, hotii! (tolvajok), meg azt, hogy Iliescu si Roman sá intre in subteran! (itt azt jelenti: Iliescu és Roman, bújjanák a föld alá). — Mást nem csináltak? — Nem! Pedig próbáltak csat­lakozni a bukarestiek közül is sokan hozzánk, de nem enged­tük. Aztán Cosma. a vezetőnk, bement tárgyalni a „főnökök­kel”, mi pedig türelmesen vár­tunk. Ennek ellenére egy óra múlva ránk támadt a katonaság. A levegőbe lőttek, meg könny­gázgránátokkal hajigáltak. Ek­kor dühödtünk fel. — A botokat honnan szedték? — Itthoniról. Nem mehettünk fel üres kézzel. — És hol aludtak? — Ahol lehetett. A metróaluljá­rókban. parkokban és egyebütt. — Maga verekedett-e? — Hát, lökdösődtem egy kicsit. — Végezetül, megérte felmenni? — Részben igen, mert egyrészt megbosszultuk a tavalyi becsapá­sunkat, ráadásul rájuk ijesztettünk egy „kicsit”, meg sikerült lemon­datnunk Petre Románt. Megma­radt viszont Iliescu, aki épp olyan gazember, mint a társa. Ígérgettek összevissza, most várjuk, hogy mi lesz. — Addig nem is dolgoznak? —- Dehogynem. Munkába áll­tunk, magam is éjszakás vagyok. — Viszontlátásra. Minden jót, és nagyon köszönöm. Az Isten segítse. Minden jót, és jöjjön máskor is mifelénk. Megint egyszer ^ bedűlve Egy könyvkereskedésbe térünk be. Könyvek, játékok (elég silá­nyak). tanszerek. Vevő egyetlen­egy sincs. Kérdezem az eladónőt: — Mit szól az eseményekhez? — Mit szólnék? Csak azt tudom mondani, hogy a férfiúinkat alapo­san felültették. Az egész cirkuszt a Nemzeti Parasztpárt szervezte. Előbb Temesváron próbálkoztak, aztán Resicán —- sikertelenül. On­nan jöttek hozzánk. Az embereink pedig bedőltek nekik. Most minket szid a világ. De maga kicsoda? Tán spicli? — Nem, nem. Én csak átutazó­ban vagyok, és csak a kíváncsisá­gom akartam kielégíteni. — Óhajt még valamit? — Nem, nem, köszönöm. Viszlát. A sarkon túl, egy elhagyott, félreeső kis utcában parkoló ko­csinkba szállunk. Még egy pillan­tást vetünk a bányadombon ma­gasló felvonószerkezet örökkön forgó kerekére és nekivágunk a hegyek között visszafelé kanyargó útnak ... (Sz)

Next

/
Thumbnails
Contents