Petőfi Népe, 1991. szeptember (46. évfolyam, 205-229. szám)
1991-09-07 / 210. szám
PETŐFI NÉPE 1991. szeptember 7., 5. oldal F arkasszemet néz velem az öreg. Borostás az arca, nem tudom, mióta nem borotválkozott. Ősz haja hátul felkunkorodik, vágányán. Fején svájcisapka. Rám néz, azután kanalaz. Valamilyen főzelék lehet a tányérjában, messziről nem tudom megállapítani, mi az. Kanalaz, azután megint rám néz. Én is tempósabban szurkálom a villámra a brassóit, merthogy azt választottam ebédre a jánoshalmi bisztróban. Előbb-utóbb zavarba jövök ettől az öregtől. Biztosan jómódú fazonnak néz, akinek brassói aprópecsenyére is telik. Neki meg csak üres főzelékre, arra is hetente egyszer. Itt van ez a svájcisapkás öreg, egy kissé megroggyanva, koszos ruhában, éhesen. Mert pénze nincs. Az a kevéske forint, amihez esetleg havonta hozzájut, semmire sem elég. Legfeljebb erre a főzelékre, hogy ne haljon éhen. Ruházat? Tisztálkodás? Szórakozás? Lakás? Régen hallott dolgok ezek. Indulhat guberálni, nem marad más hátra. Azután dolgavégeztével egy kisfröccsöt megérdemel a sarki kocsmában. Nem többet. Mi jut ma a szegényeknek? Maximum a lét, annak is a minimuma. Élhetnek, tengődhetnek. Mi jut ma az embereknek, a bérből élőknek? Azoknak, akiknek még van munkahelyük. A türelem, a kitartás? Érdemes-e a havi számlákkal idegesíteni magukat, hogy felmenjen a pumpa, ha az osztás-szorzás után kiderül, a megélhetésre nem marad csak pár száz forint? Mihez is kezdjenek? Mihez kezdjünk? Mihez? Óvatosan a boltban A jánoshalmi központ a megszokott képét mutatja. Kisvárosi csend, harangszóval. A templomparkban egy fejkendős néni tolja a biciklijét. A kormányon két szatyor lóg. A boltból jön és siet haza. — Tudja, lelkem, óvatosabban kell vásárolni a boltban. Meg kell nézni az árakat, anélkül semmit nem lehet a kosárba tenni. Most már nem egy kiló darált húst viszek, hanem legfeljebb fél kilót. Az olcsó húsból meg nem is jutott. Mit mondjak? Nagyon nehéz a helyzetünk, nekünk, nyugdíjasoknak is. Az urammal együtt 9800 forintot kapunk. Be kell osztani, hogy tudjunk létezni. Amíg fiatalabbak voltunk, a dolgot is jobban bírtuk. Hizlaltunk egy-két disznót, az hozott egy kis pénzt a konyhája. Most, meg? Betegek gyünk, nem tudunk már dolgozni sem. Csak a nyugdíjraiSzámíthatunkuKiatakY ember, az öregekre nem gondol már senki sem. Még jó, hogy a gyerekeink nem tagadtak meg bennünket. Rájuk számíthatunk, segítenek. Van egy fiam meg egy lányom, és két unokám. Borzasztó ez. Régebben fordítva volt, mi segítettük őket. — Mire kell a pénz? Fizetjük a villanyszámlát, fizetjük a vizet, azután a többi a megélhetéshez kell. Nincs veteményeskertünk se, mindent a boltból kell vennünk. Félretenni? A, arról szó sem lehet. Régebben még csak-csak jutott valamelyikünknek ruhára, cipőre, most már erre sem merünk gondolni. Lepusztult, nádtetős ház. A tető meggörnyedt, nem sok kell hozzá, hogy beszakadjon. A kapu zárva. Az udvaron „szorgalmasan” ugat a láncos kutya, eléggé félelmetes eb. Csoszog az öreg házigazda, nyitja az ajtót. Az újságtól jöttünk? Menjünk csak be a konyhába, azután máris „munkát” kapunk. — Figyeljen ide, uram, kirakok én maga elé egy csomó papírt. Évek óta hadakozok a hivatalokkal, de azok meg sem hallgatnak —- panaszolja H. úr. — Bolondnak tartanak. Tessék elintézni, hogy legalább megkapjam azt a pénzt, ami a nyugdíj mellé járna. Tudom én, összejátszik a hivatal a hatalommal. Nem akarnak azok adni a szegény embernek egy fillért sem. írja csak meg, ha meri. Odaadjam a leveleimet? — Nem gondolnám, hogy segíteni tudnék . . . Hát akkor meg minek gyütt? Azt akarná, hogy panaszkodjak, azután kiszínezi az újságjában. Azt már nem. Nem fogom megmondani, mennyi pénzből élek. Mit élek!? Szétnézett az előbb nálam, látta, a ház majdnem ösz- szedől. Ez az egy szobácska van itt, ami még lakható. Amott meg lakat van, mert egy zűrös család jogtalanul költözött oda, azután elvitte őket a rendőrség. Bezárom a kaput, ne jöjjön ide senki. Minek? Na, gondolja meg, intézze el a pénzemet. Ami jár, az jár. Egyszer úgyis bebizonyítom, hogy igazam van. Kérem, uram, engem jogtalanul küldtek el a munkahelyemről. Tudom én az összes csalást, tudom, ki hordta szét a vállalat vagyonát. Biztos ettől félnek, ezért nem adják azt a pénzt. A kutya az udvaron ismét éktelen ugatásba kezd. Napsütésben a Napsugár előtt Dél már rég elmúlt. A kocsma bezzeg hangos, ilyenkor is. A Napsugár bisztró előtt cigányok beszélgetnek, kezükben egy üveg sör. Gyerekek, felnőt• Leszakadt a mennyezet. Akár jelkép is lehetne? • Terasz — kályhákkal. (Straszer András felvételei Simon Franciskáéknál készültek.) • A szegények autója? • Csendélet a konyhában. hűtőszekrénye már dugig van zöldséggel. A másikban húsokat tárol, valamint három-négyféle levest, hogy kedvükre választhassanak is gyermekei. —7 Az uramnak nincs keresete — mondja az asszony. — Tetszik tudni, miből élünk? 4350 forint gyest kapok, valamint 21 ezer 300 forint családi pótlékot és 9 ezer nevelési segélyt. A múltkor az önkormányzati ülésen szót kértem, elmondtam, hogy komoly gondjaink vannak a megélhetést illetően, a család létfenntartása végleg kockán forog. Jóval a létminimum alatt van a jövedelmünk, a lakáskörülményeink sem a legjobbak. Ha ezt a házat el tudnánk adni, akkor a másikat legalább ebből a pénzből rendbe hozhatnánk. Nem, az önkormányzattól nem várhatok segítséget. Franciska rendkívül agilis asszony. Csodálom a benne levő energiát. A házimunka oké. Szépen kialakították a szobákat, álmennyezetet készítettek, kandallót (!) kreáltak, baldachinos (!) ágyat szerkesztettek. Csak rendet tartani nem könnyű, szanaszét van minden. Férjével együtt elvégeztek Kecskeméten egy üzletvezetői tanfolyamot. Vettek egy ócska buszt (ennek törlesztőrészleteit is nyögik), és beült az egész család, azután irány Kecskemét, az iskola. Míg a szülők tanultak, a gyerekek a buszban várakoztak. És a papírral mit sem kezdhetnek, mert egy magánkifőzde megnyitásához is tőke kellene. Pedig ezt szívesen csinálnák. Nem is volna ez az élet olyan rossz, ha megvolna a pénz sóhajt Franciska. — A gyerekek elterelik a napi gondokról a figyelmet. Mindig velük szeretnék lenni. Miért nem nevelhetem őket, úgymond, főállásban? Erre is van ma már lehetőség, de érdekes módon, nekem ezt sem teszik meg. Még jó, hogy a nevelési segélyt megkapom. Elmegyünk a másik házhoz. A kapun lakat, odabenn pedig nem is tudnának semmit se bezárni, mert az ajtók is hiányoznak. Körülnézünk. Ha egyszer szépen rendbe tudják hozni az épületet, kényelmesen éldegélhetnek mgjd itt a hét gyerekkel. Hogy addig mi lesz? Ez nem könnyű kérdés. A napok szintén gondterhelten múlnak M.-éknél is. A 71 éves néni ágyhoz kötött beteg, 5800 forint nyugdíjat visz neki a postás. Négy esztendeje nem tud felkelni, ápolását a lánya végzi. Hetente kétszer jár hozzá az orvos. A hálapénzt szó nélkül zsebre vágja. M. néni kénytelen volt már felvenni személyi kölcsönt is, amikor például valamiért haladéktalanul kellett fizetnie. A víz, a gáz nincs benn a lakásban. Még csak az kéne, miből telne rá?! A lánya, Jolán felháborodva mutatja a diétás receptet, amit a kórházban javasoltak anyjának. Fogas és süllő roston, bélszín, vagdalt, zöldséges borjú, sertéskaraj. Ezt riem gondolhatták komolyan. Jolán nem dolgozik sehol, mint már szóba került, beteg anyját gondozza. A tavasszal kérte a hivatalt, adjanak neki ápolási díjat. Elutasították, arra hivatkozva, hogy „személyében nincs megfelelően biztosítva” az ápolás. Fellebbezett Kecskemétre. Nem járt eredménnyel. Az állítólagos tanúk azt mondták, hogy alkoholista. Ezek után csak ügyvédi úton járhatná ki az ápolási díjat, mint megtudta a köztársasági megbízott leveléből. Nem, bíróságra nem akar járkálni. De hogy 5800 forint mire elég kettőjüknek? Nem kérdezem. A hivatalból nézve minden rendben A jánoshalmi polgármesteri hivatalban hosszú sor kígyózik a folyosón. Pénzért várakoznak, ugyanis most osztják az iskolás gyerekeknek járó ezreseket. Az osztályvezető szobájában időnként megcsörren a telefon. Rau Mártonná pedig rögtönzött statisztikát készít a kedvemért. Ezzel elkészülve hozzákezd mondandójához. — Egyre több a létminimum alatt élő család Jánoshalmán is. A határt 5200 forintban állapítottuk meg. Ahol ezt nem érik el, akkor kiegészítjük, illetve nevelési segélyként adjuk a pénzt. Ebben az évben rendszeres nevelési segélyre 900 ezer forintot fordítottunk 21 családnál. A rendkívüli, átmeneti támogatásra 3-400 ezer ment el. Most, az iskolaszezon elején a jánoshalmi 3-6 éves kiskorúak ezer, a 6-18 évesek pedig kétezer forintos vásárlási utalványt vehetnek át. Ez az „akció” mintegy kétezer gyereket érint. A Népjóléti Minisztérium pályázatán sikerrel szerepeltünk, 4 és fél millió forintot nyert el hivatalunk. Úgy látszik, Jánoshalmán szerencsésen alakult a helyzet. Jó helyre jöttünk. Máshol lefaragják a segélyekre, a szegényebbek támogatására fordított ösz- szegeket. Holott az emberek hová is fordulhatnának, ha nem az önkormányzat szociális osztályaihoz. Ez az egy bizodalmuk maradt. És bizony nem mindenhol osztogatnak pénzt. A rendkívüli szociális segélyeket is mi intézzük — folytatja tovább Rau Mártonná, akinek gyönyörű szép aranygyűrűk sorakoznak az ujjain. — Az idősek, az arra rászorulók segélyezése ma már mindennapos. Az idén erre a célra 3 millió 688 ezer forintot szavazott meg az önkormányzat. Temetési hozzájárulás, méltányossági közgyógyellátás, útiköltség-térítés is igénybe vehető. Előfordult már, hogy bejött valaki és elpanaszolta, nem tudja kifizetni a villanyszámláját. Ilyen esetben készpénzt adunk utalvány helyett, mert máskülönben bajban maradna az illető. Az emberek egyre rosszabb körülmények között élnek, a létminimum alatt sokan tengődnek. Itt, a hivatalban lemérhető, hogy a korábbi évekhez képest mennyire égetőbbek a gondok? — Természetesen. Az idősek, a gyerekek helyzete a legproblémásabb. Sajnos, a mi lehetőségeink is végesek. Jánoshalmán segít a Máltai Szeretetszolgálat is, látogatják az időseket, ruhákat visznek nekik. Szinte rendszeres kapcsolatban vannak a szegény családokkal. Ezért a hivatal csak hálás lehet. Azt is megtudom, á hivatalban dolgozóknak nem nagyon jut idejük arra, hogy ők is eljárjanak a létminimum körül tengődőkhöz. Tudják, mit ír elő a jogszabály, tudják, mi a dolguk. Akinek problémája van, úgyis bejön az irodába. Hát, nem tudom. Az a borostás arcú öreg, akivel az ebédnél farkasszemet néztem, nem biztos, hogy kopogtatni fog az ajtón. Inkább túrja a kukákat. Inkább felveszi a szakadt ruhákat. Inkább nem eszik. Itt tartunk. És még mi vár ránk? Vár még valami ránk? • Négy gyerek a tizenegyből. tek; ráérősen. Előadom, mi érdekel. Nem megy könnyen, előbb meg akarnak győződni arról, tényleg újságíró vagyok-e. Azután pedig a kismagnóm- ra fáj a foguk, alkudoznak, mennyiért adnám oda. Egykettőre körülvesznek és hirtelenjében mindenkinek akad mondanivalója. Miből élnénk meg? A gyesből, amit az asszony kap? Négyezer forint, egy hétre sem elég. A gyerekeknek kell venni mindig valamit. Sokba kerül az iskola. Tíz-, kilenc- és hároméves gyerekeink vannak mondja hevesen az egyik férfi, oldalán terhes felesége bólogat. — Két hónapja nincs munkahelyem. Azt mondták a hivatalban, majd munkanélkülisegélyt adnak. De mikor? És mennyit? dolgozott.?.,^ . — Tizenhárom évet húztam le a kunfehértöLgazdaságbám1‘Egyik napú ról a másikra kidobtak. Leselejtezték a munkásokat, a cigányokat küldték cl legelőször. Kérdezgesse a többieket, azok is igy jártak. Én tudom, kicsoda maga bök oldalba Lajos, három gyerek atyja. — Újságíró lehet, nem? Figyeljen rám! Tizenhét és fél évet ültem börtönben Vácon, Szegeden. Garázdaságért, verekedésért, életveszélyt okozó testi sértésért vágtak sittre. Kikerültem onnan, hazajöttem szépen, munkát kerestem. Sehol nem vettek fel, munkanélkülit sem kapok. Az élettársam, aki most hat hónapos terhes, családi pótléka semmire nem elég. Néha hozzám vágnak a tanácstól (sic!) ötszáz forintot. Ez az ösz- szes segély. — Ez az ötszázas a kocsmára sem futja . . .- Pontosan. De mégse lopok, nem akarok visszakerülni a börtönbe. Nem volt ott se jobb, de legalább nem volt gondom. Munkát adtak, de a pénz javát zsebre vágták. Öt és fél ezer forinttal szabadultam. Hol a többi... ? Megy a magnó? Vegye fel...! Bementem a szegedi rádióba, feljelentettem a börtönt, követelem a keresetemet. Remélem, ebben a világban kiderül az igazság. — A börtönben se volt jó.- A csudát! Hozták a reggelit, az ebédet, a vacsorát. Fürödtem minden este, ahányszor csak akartam. Nem volt rossz sorom, fodrász voltam, meg szakács. Most pedig albérletben lakunk, tizenheten vagyunk ott. Begipszelt lábú férfi biceg a hangosan kiabáló, egymás szavába vágó társasághoz. Átveszi a főszerepet. — Munkanélküli vagyok. Lehet magával beszélni? Odaadom a papírjaimat, tessék, az árvasági pénzt kellene elintéznie, ami a feleségem után járna. A hivatalban meg sem hallgatnak. — Hát... —- Maga is ugyanolyan „hápogó”, mint azok. Lopjunk? Raboljunk? Vagy felrobbantsuk a városházát? A fiatal srácok csitítják a dühös urat. És persze, ők is szót kérnek. — Még a szórakozóhelyekről is kizavarnak bennünket -— panaszolja egy göndör hajú fiú. — Belépőt szednek, kötelező fogyasztás van, négyszáz forint, ezeket nem tudjuk megfizetni. A bejáratnál áll négy bikaerős koma, azok nem engedik be a cigányokat. Elzavarnak a p . . . ba. A bőr színe számít. A gestapó is mindjárt pofán vág bennünket. — Kicsoda?- Hát a rendőrség. Mit csináljunk? Bemegyünk a moziba, a bisztróba, azután pedig tűzés haza. Ha van pénzünk, ez a program, ha nincs, akkor marad a park, a kártya. Figyelj ide, nem vagy te öreg, meg aztán nem annyira fehér a bőröd, megértesz bennünket? Csodálatos Franciska A jánoshalmi központi ABC szomszédságában lakik Sípos Franciska. A kopottas ház bejárati ajtaja a köves- útra néz, mivelhogy használtruha-bolt lenne. Az is, de legtöbbször zárva van, mert hátul, a szobákban, a konyhában, az udvaron rengeteg a dolog. Csöngő- ' szóra egy kisfiú enged be. Előkerül a házigazda is. A konyhában paradicsomos káposzta rotyog a tűzhelyen, épp most kóstolgatja a szakács. A legnagyobb fiú mosogat, a kisebbek a tévét nézik, a legkisebbek pedig alszanak. Franciskának hét gyereke van itthon, négyen már kikerültek a családi fészekből. És büszkén újságolja, tizenhárom unokája van. Hirtelenjében néhány csemete neve: Nárcisz, Jázmin, Jácint, Benjámin, Laci, Tünde, Dávid, ők óvodába, iskolába járnak. Franciskáék korábban emeletes házban laktak Jánoshalma központjában. Mivel az édesanyja is velük élt, egyhamar szűknek bizonyult a szépen berendezett lakás. Leadták az akkori tanácsnak, az érte kapott pénzből pedig vettek égy lepusztult házat a Molnár utcában. Ott leszakadt a mennyezet, rengeteg munka lenne, de nincs rá pénz. Ahol most laknak, szintén „költséges” mulatság, mert havonta 6000 forintot törlesztenék érte az OTP-nek. Szoc.- pol. kedvezményre vásárolt lakásuk utolsó törlesztőrészlete 35 év múlva jár le. Franciska legyint, hol lesz ő már akkor. És fél egy kicsit, mert hónapok óta nem tudott fizetni, attól tart, elárverezik a fejük fölül az ingatlanukat. Férje egyéni vállalkozó, de munkát nem kap hónapok óta, pedig korábban egy-két villanymotort készített, az érte felvett pénz egy ideig kisegítette őket. Franciska használtruha-boltja nem hoz sokat a konyhára, de legalább valamivel ő is foglalatoskodik. Mert szinte éjjel-nappal talpon van. Hajnalban reggelit készít, átszalad a boltba, vesz nyolc liter tejet, három kenyeret a családnak. Délelőtt a vállalt kerteket kapálja, a gyerekekre a nagyobbak vigyáznak. Délután ebédet főz, ami tulajdonképpen estebédnek is beillik. És amikor mindenki elaludt, újból a konyhában található, akkor befőz, zöldséget fagyaszt télire. Három hatalmas BORZÁK TIBOR RIPORTJA A lét minimuma
