Petőfi Népe, 1991. szeptember (46. évfolyam, 205-229. szám)
1991-09-28 / 228. szám
PETŐFI NÉPE 1991. szeptember 28., 5. oldal ... A HAZA, A NEMZET ÉRDEKEBEN... Miért pont ma? Köztudomású, hogy a Magyar Honvédség Jogelődje szeptember 29-én a fegyveres erők napját ünnepelte. Ez a nap azonban minden rendű és rangú, a fegyverrel valamilyen kapcsolatban álló szervezetnél piros betűs ünnepnek számított. A Míagyar Köztársaság alkotmánya és a módosított honvédelmi törvény újrafogalmazta azonban a honvédségnek a politikai intézményrendszerben elfoglalt helyét, megtisztította funkcióit az elmúlt negyven évben rárakódott egyéb feladatoktól. Ebben az új helyzetben pedig természetes módon jelentkezett az igény, hogy az ünnepek is különüljenek el. Eldöntésre várt viszont az a kérdés, hogy a honvédség legnagyobb ünnepe alkalmából továbbra is a pákozdi ütközetre emlékezzen, vagy a megújulás jegyében ezt a dátumot is szükséges újragondolni. Ez a kérdés az ünnephez idáig kapcsolódó rituálék elutasítása mellett azért is fontos volt, mert felmerült a gyanúja annak, hogy szeptember 29. nemcsak a pákozdi csata emlékére lett ünneppé nyilvánítva, hanem — mert egyébként Miháiv-nap lévén — egybeesett Farkas Mihály, egykori honvédelmi miniszter névnapjával is. A vita során elsősorban a 48-as forradalom és szabadságharc honvédségének a létrehozásáv al kapcsolatos kormányzati döntések időpontjai kerültek javaslatba. Ezeken kívül a nándorfehérvári diadal (június 22.) napja, augusztus 20., mint az államalapítás és a haza védelmének 'az egységét szimbolizáló ünnep jött még számításba, sőt, elhangzott a hősök napja felelevenítésének a gondolata is. Az összes szóba került javaslat közül mégis a szeptember 29-ei dátumot támogatták, mert úgy ítélték meg, hogy ez fejezi ki leginkább a Magyar Honvédség elkötelezettségét a szabadság, a hazaszeretet ma is értékként számon tartott gondolataival. Varga József őrnagy Egy lépés a profizmus felé Civilek őrzik Szabadszálláson a tankokat! Persze, a jólértesültek gyorsan azt is hozzáteszik, hogy mindez nagyon szigorúan titkos dolog, amit neked is csak azért mondanak el, mert feltétlenül bíznak benned. De azért gondold csak el, mi lesz ebből a hadseregből, ha már a katonák kezébe sem mernek fegyvert adni, ha még őrségben sem állhatnak __ — Szó sincs semmilyen titokról, sőt, ezeket a helyeket még a Petőfi Népében is meghirdettük! — mondja Horváth Zoltán alezredes, az alakulat megbízott parancsnoka. — Természetesen, nem civilekre akarjuk bízni a laktanya őrzését, hanem polgári fegyveres őröket keresünk. Egyébként a honvédség egyes raktárait és intézményeit helyenként korábban is polgári őrök védték, de elismerem, hogy egy úgynevezett harcoló alakulat esetében mindez első hallásra még szokatlannak tűnhet. — Alezredes úr, van valamilyen összefüggés az utóbbi időszak sajnálatos fegyverbalesetei és az őrség „leváltása'’ közt? — Az elmúlt héten, sajnos, nálunk is bekövetkezett egy baleset, melynek következtében meghalt egy fiatalember. Az alakulatunk történetében azonban ez volt az első, és őszintén reméljük, hogy egyben az utolsó rendkívüli esemény, amelyet egy fegyver véletlen elsülése okozott. Szó sincs tehát arról, hogy ezeknek a baleseteknek valami köze is lenne azokhoz a változásokhoz, amelyeket az ezrednél bevezettünk. Hamis az a feltételezés, amelyik azt próbálja elhitetni, hogy mi nem merünk vagy nem akarunk töltött fegyvert adni a katonáink kezébe. Ellenkezőleg, ezeket a fegyveres férfiakat tekintjük hazánk sérthetetlensége egyik zálogának. Az őrzés- védelmi terveink módosításának az okait máshol kell keresni, nevezetesen a szolgálati idő jelentős csökkenésében. Amíg ugyanis korábban háromszor nyolc, majd pedig háromszor hat hónapra vonultak be a fiatalok, addig most ez az idő kétszer hat hónapra csökkent. Hathavonta leszerel tehát az állomány fele. Ez pedig azt jelenti, hogy majdnem két hónapig, amíg az újoncok le nem teszik a katonai esküt, csökkentett létszámmal kell megoldanunk minden feladatot. Nos, ennek a követelménynek szinte lehetetlen eleget tenni. Illetve, mindent meg lehet csinálni, de ez olyan mértékű leterheléssel járna, ami esetleg akár ellenállást is kiválthat a sorállomány körében, sőt, talán még bűncselekményhez is vezethetne. — A polgári őrök ezek szerint a katonák szolgálatát fogják könnyíteni? — Pontosan, hiszen így mentesülnek az őrségből eredő terhek alól. Ennek pedig nagyon sok pozitív következménye lehet. A felszabadult időt például fordíthatjuk a kiképzés színvonalának a javítására, ezáltal növelhetjük a munkánk hatékonyságát.. A katona, szerintem, legyen katona, ne pedig krumplit szedjen vagy vasutat építsen—az ő feladata egészen más. Készüljön fel a haza fegyveres védelmére! Ez a profizmus alapvető követelménye! A körülmények biztosítása pedig a katonai felsővezetés feladata. Ha úgy tetszik, mi most itt Szabadszálláson egy apró lépést tettünk a profizmus felé ... — galambos — A honvéd nem kiskatona... A rádióhallgatók, a tévénézők és a különböző hazai lapok olvasói egyre gyakrabban tapasztalhatják, hogy a honvéd megnevezés helyett a sorállományú katonákat egyszerűen csak kiskatonának titulálják. Véleményem szerint ez a megnevezés a fiatalok családja körében, vagy mondjuk egy baráti társaságban talán még elfogadható, de a tömegkommunikációban már megengedhetetlen kifejezés. A „kiskatonázás” — állítják egyesek — már elterjedt a lakosság körében, sőt megszokott fogalommá vált, a sajtó tehát csak ezt a rögződött szó- használatot követi. Számomra azonban mégsem meggyőzőek ezek az érvek. Mégpedig azért nem, mert sok más, évtizedek óta valóban meghonosodott szavakkal, jelzőkkel viszont egyáltalán nem találkozunk az újságok hasábjain. A vállalati vezetők, vagy az iskolai igazgatók esetében például már sok évtizedes a „gó- ré”, a „diri” vagy mondjuk az „öreg” megnevezés, de még sosem olvastunk olyan tudósítást, amely azt adta volna hírül, hogy a középiskolai dirik értekezletet tartottak valahol, sőt a vállalati górék megbeszélését sem közvetítette ez idáig a televízió. A rádió munkatársának sem az öregek szoktak nyilatkozni. Eközben pedig a „kiskatonázást” ugyanezeken a fórumokon egyesek mégis elfogadhatónak tartják, sőt egyre sűrűbben alkalmazzák is. Ez pedig nemcsak lekezelő és atyáskodó stílus, de esetenként még nevetséges helyzeteket is teremthet. Gondoljunk csak például arra az alacsony növésű riporterre, akinek a kérdéseire mondjuk egy közel kétméteres kiskatona válaszodat ... Egyébként pedig nézzük csak meg, mit is ír Petőfi Sándor „A honvéd” című versében! „Honvéd vagyok, amikor nevemet kimondom, / Mi tagadás benne, egy kis büszkeségnek / Szikrája szökken a szemembe." Biztosan megmosolyognánk, ha a költő ebben a versében kiskatonát írt volna a honvéd szó helyett. Szeretném remélni, hogy legalább a mi megyei lapunk, amely nevében is emléket állít Petőfinek, mint idáig, a jövőben is helyesen alkalmazza majd a katonafiatalok, a honvédek megnevezését! M. I. Még élhetnének... Az elmúlt vasárnap meghalt egy fiú—egy héten belül ő volt a második, akinek fegyver oltotta ki életét. Bár katonák voltak, mégsem háborúban vagy harci körülmények közt estek cl, sorsuk értelmetlen és megdöbbentő: a véletlenül gyilkoló fegyver okozta halálukat... A kiskőrösi tragédia kapcsán felhívtuk a figyelmet az alakulat zászlósának elutasított újítására, amellyel pont az ilyen baleseteket kívánta megelőzni. A tapasztalt fegyvermester azt tanácsolja, hogy az őrségben álló katona a fegyverének tárába, utolsó lőszerként vaktöltényt tegyen. Mikor majd a zárat felhúzza, elsőként ez kerül a csőbe, így a véletlen elsüléskor nem történhetnének tragédiák. Ez az ötlet még szerkesztőségen belül is óriási vihart kavart, el lehet tehát képzelni, milyen fogadtatásban volt része a katonai vezetők körében. Az „operett hadsereg” és a „végre egy ember, aki tenni akar valamit" közt szinte valamennyi érvet és ellenérvet önmagunktól is fel tudunk sorakoztatni. Engem azonban most ezek a legkevésbé sem érdekelnek. Még akkor sem, ha jól tudom, hogy például a híres-hírhedt amerikai tengerészgyalogosok sem vaktölténnyel állnak őrségben. Ez legyen az ő dolguk. A honvédség felelőssége viszont az, hogy az egészséges és fiatal búkat szellemileg, fizikailag megerősödve, élve adja vissza szüleiknek, családjuknak, a barátoknak. Ha pedig ennek az az ára, hogy a csőbe kerülő első töltényben ne legyen halált osztó acélmag, akkor ezen az áron. Azokat az érvényben lévő intézkedéseket pedig, amelyek ezt tiltják — egyszerűen meg kell szüntetni. Igen, nagyon is elképzelhető, hogy ezért a mi őrkatonáinkon fog nevetni majd az egész ország. Még mindig jobb azonban, ha kacagnak rajtuk, mintha siratják őket... Megváltozott az ellenségképünk, átalakulóban van a katonai doktrínánk. Reális veszélye eddig sem volt egy váratlan támadásnak, most viszont szinte elképzelhetetlen, hogy egy ellenséges hatalom maroknyi katonája az éjszaka leple alatt próbálja hatalmába keríteni például a kiskőrösi vagy a szabadszállási laktanyát. Amennyiben pedig ez mégis hekövetkezne, úgy az események alakulásában valószínűleg elenyésző szerepe lesz majd annak, hogy a telephely sarkánál felállított őrnél huszonkilenc vagy éppen harminc darab éles lőszer van a tárban ... „Esküszöm, hogy hazámat, annak határait, függetlenségét és alkotmányos rendjét életem árán is megvédem ...” Sok ezer fiatal szájából hangzott cl ma a katonai eskü szövege. Szeretnénk hinni, hogy az édesanyák szeme ezentúl már csak a mcghatódottságtól lesz majd könnyes. Galambos Sándor A pákozdi győzelem Pákozdi csata i Velence Martonvásár ^ Buda feli 0 I 2 3 km Jelmagyarázat: magyar hadállás C--J Jelacii lovassága —z~ Jelacii tüzérsége Jelacii hadmozdulatai Miközben Móga altábornagy parancsnoksága alatt álló magyar csapatok a Dunántúl területén ütközet vállalása nélkül hátráltak Pest felé Jellasics katonái elől, a fővárosból honvédelmi biztosok érkeztek a táborba. Az országgyűlés szeptember 27-ei határozatát hozták: a nemzet függetlenségét fegyverrel kell megvédeni! A haditanács azonban, bár meghallgatta a forradalomhoz és a császárhoz hű tisztek véleményét egyaránt, mégis egy középutas, megoldást választott. Úgy döntöttek, hogy nem vállalják a kezdeményezést, de ha megtámadják őket, akkor védekezni fognak. Ennek értelmében a Velenceitótól északra, Pákozd és Pátka közt, a Sukoró- hegyen foglaltak állást. Eközben a hadra kelt reguláris seregekhez tömegesen csatlakoztak a kaszával és kapával felszerelt népfelkelők, akik viszont sürgették a támadást. Tisztában voltak az ellenség számszerű fölényével, de a lelkesedés hevítette őket, a nemzet szabadságát védték a betolakodókkal szemben. Ezzel az elszántsággal azonban nem számolt Jellasics bán, aki a forradalmi sereget lekicsinyelve, szinte menetből kezdte meg a támadást. Még saját tartalékainak a beérkezését sem várta meg. A horvát gyalogos- és lovascsapatok rohama a magyarok jobb szárnya ellen Pátka községtől keletre kezdődött el, ami heves ellenállásba ütközött. A huszárok ellentámadása és a Zámoly felől érkező népfelkelők az ellenséget a Pátkai-tó irányába visz- szavonulásra kényszerítették. Még a Nadapról idevezényelt tartalékra sem volt szükség. (1) Ezután az ellenség derékhada a magyar balszárnyat támadta meg. Ez a hadmozdulat viszont Mack József főhadnagy ágyúinak tüzére és a gyalogság rohamára torpant meg. (2) Ezt követően Pákozd- tól közvetlenül északra Jellasics még két alkalommal próbálta meg seregét támadásra bírni, de ezek a kísérletek rendre kudarcot vallottak. (3) Végül a Velencei-tótól délre. Perczel ezredes előrenyomuló csapatait érte támadás, de ők is megfutamították az ellenséget. (4) A Pákozdi csata fényes győzelemmel fejeződött be, Jellasics háromnapi fegyverszünetet kért, amit Móga altábornagy el is fogadott, mert Kossuth üzenete a fegyverszünet elutasítására késve érkezett meg. Ezt követően Jellasics már menekült. Móron és Győrön keresztül október elsején lépte át az ország nyugati határát. A visszahagyott ezerötszáz fős csapatot a szabadságharcos erők megsemmisítették. Ozora községnél Görgey regurá- lis erői és Csapó Vilmos nemzetőr őrnagy tolnai népfelkelői késztették a fegyver letételére Roth tábornok tízezer főnyi csapatát, a Mura közt pedig Perczel ezredes katonái tisztították meg. Az 1848 —49-es szabadságharc kezdeti hadműveleteiben az ellenség részéről mintegy negyvenháromezer fő vett részt, akik közül tizenötezer került hadifogságba, vagy esett el a harcmezőn. Kováts Andor A múltat be kell vallani... A honvédség megalakulásának centenáriumi évében, 1948-ban jelentkeztem a Kossuth Akadémiára, és sok más társammal együtt négy évtizedet töltöttem el a hadseregben. Eközben tizenhat helyen szolgáltam, amiből húsz évet laktam úgynevezett távoli helyőrségekben. Ilyen körülmények közt neveltük fel gyes és gyed nélkül három gyermekünket, mivel ezek a fogalmak akkoriban, sajnos, még ismeretlenek voltak. Azt pedig, hogy feleségem hosszú ideig sehol sem tudott elhelyezkedni, főleg most érezzük, amikor a postás a nyugdíjat hozza. Az áthelyezések következtében idősebb fiam három helyen járt első osztályba, és még két másik iskolával is meg kellett ismerkednie ahhoz, hogy elvégezze a nyolc osztályt. Mindehhez még az is hozzátartozik, hogy az ötvenes években a katonák márciustól októberig táborokban laktak, a tisztek is csak havonta egy alkalommal mehettek haza. Az én esetemben ez háromszáz kilométer távolságot jelentett a családtól. Amit pedig ilyen körülmények közt elértem — nos, az egy szolgálati lakás és semmi több. Éppen ezért én, sok más katonatársammal egyetemben, nem lennék megijedve, ha el kellene számolnom a vagyonommal... Mi, akik a demokratikus hadseregbe vonultunk be, semmi mást nem akartunk, mint hivatásszerűen szolgálni a hazánkat. Tény, hogy eközben a párt egyre jobban beleszólt az irányításba, az is igaz, hogy a Szovjetunióhoz való feltétlen hűség követelmény volt. Nyilvánvaló azonban, ha valamelyik nyugati hadsereg szabadított (foglalt. el) volna fel bennünket, akkor az iránta való lojalitást várják el tőlünk . . . Az 1956-os forradalmat követően — amit mi szinte mindvégig ellenforradalomnak tanultunk a kormány nyilatkozatot íratott alá a tisztekkel, amit az érintettek közel harminc százaléka tagadott meg. Elgondolkodott-e már valaki azon, hogy mi történt volna abban azeset- ben, ha ez az arány mondjuk fordít^ va alakul? Bizonyára nagyobb és intenzívebb lett volna a szovjet hadsereg „internacionalista segítsége”. Két évvel ezelőtt aztán ismét fogadalmat írtak alá a tisztek. Az, hogy ilyen hűségnyilatkozatokat kérnek a kormányok, teljesen érthető, viszont azt már enyhén szólva furcsának tartom, hogy ha valaki a haza hivatásos védelmezője akar lenni, és élete céljául választja a tiszti pályát, akkor ezt csak úgy teheti meg, ha háromszor, sőt, négyszer is esküt tesz vagy fogadalmat ír alá. A mi korosztályunk ugyanis a bevonulást követően a Magyar Köztársaságra esküdött fel, a következő év nyarán viszont már a Magyar Nép- köztársaság kérte tőlünk a hűségünket. Ezután a már említett tiszti nyilatkozat következett, majd évfolyamtársaim közül néhányan még a nyugdíj előtt ismét a Magyar Köztársaság alkotmányára tettek fogadalmat . . . Sok más, becsületes katonatársammal együtt bátran vallom be a múltamat. Ez volt, ilyen volt. Végrehajtottuk a parancsokat, szolgáltunk, tettük a dolgunkat a legjobb tudásunk szerint. Mindezt pedig azért, mert mi a haza fegyveres szolgálatát vállaltuk, „mindenkor a hatalmon lévő kormány döntéseinek megfelelően” — amint ezt a Brit hadsereg tisztje cimű könyvben olvashatjuk az angol tisztekre vonatkozóan. Mező István nyugállományú alezredes Változó világ Tempora mutantur—et nos mutamur in illis — ki tudná megmondani, hány ezer éves bölcsesség ez. Változnak az idők és mi is változunk benne. Napjaink felgyorsult változásait szinte alig bírjuk már követni... Két évtizede, amikor Szabadszállásra érkeztem, református lelkipásztor kollégám két fontos dologra hívta fel a figyelmemet. Először is javasolta, ha hosszú ideig szeretnék a faluban maradni, akkor ne használjam sokat a fényképezőgépemet, a toronyból pedig sose készítsek felvételeket. Hamar rásütik ugyanis errefelé a kémkedés vádját az emberre. Másodikként pedig azt tanácsolta, hogy a laktanyát minél nagyobb ívben kerüljem el, sőt a tiszteknek még- csak ne is köszönjek, bárhol is találkozom velük. Figyelik őket, ezért aztán nagy bajuk lehet, ha az elvtársak közül valaki azt találja hinni róluk, hogy egy pappal barátkoznak. Mint lelkipásztor azonban sohasem zárkózhattam el a katonák problémái elől, nem tagadhattam meg tőlük a segítséget csupán azért, mert átmenetileg egyenruhát viselnek. A legnagyobb óvatossággal jártak hozzám és a templomba honvédek, sőt egyikük innen Szabadszállásról indult a szemináriumba. Ebben az évben szentelik majd pappá... Kollégám másik tanácsát azonban következetesen megtartottam: sohasem léptem át a laktanya kapuját. Annál nagyobb volt a csodálkozásom akkor, amikor a közelmúltban az alakulat parancsnoka felkért, hogy tartsak ismeretterjesztő előadást a bevonuló fiataloknak. Bevallom őszintén, az az érdeklődés, amit ott tapasztaltam, bizony még engem is meglepett. Azóta voltam már több katonai eskütételen, részt veftem nyílt napon, lehetőséget kaptam megismerni az eddig tabunak számító laktanyát és az ott élő katonák szolgálati körülményeit. Mindenki számára újdonságot és egyben igazi élményt jelentett az a nap, amikor a laktanya névadójának. Hunyadi Mátyásnak a szobrát a református egyház közreműködésével felszenteltük. Történelmi pillanat volt ez. Hosszú évtizedek után végre nem felavattunk vagy lelepleztünk egy szobrot, hanem felszenteltük azt — mégpedig bent a laktanyában. Ekkor mertük először hangosan kimondani: rendszerváltás ez a javából! Vissza kell végre igazodnunk ezeréves keresztény múltunkhoz! Ami pedig a jövőt illeti, nos szerintem minél előbb célszerűnek tűnik elgondolkodni azon, hogy a nyugati keresztény Európa mintájára, miként lehetne biztosítani mindenki számára a vallása korlátozás nélküli, szabad gyakorlását, beleértve a sorkatonai szolgálat időtartamát is. Vajon kárára válna-e a seregnek, ha a laktanya kerítésén belül is lehetne istentiszteletet tartani? Néhány katonai kórházban és a börtönökben már lehetőség nyílott a vallás gyakorlására, az ezredforduló reménységét pedig abban látom, ha a testben és lélekben egészséges magyar ifjúság is élhet majd ezzel a lehetőséggel. Hiszem, hogy mindnyájan érezni fogjuk ennek jótékony hatását... _ i Tarjányi Ferenc plébános Összeállította: Galambos Sándor Vajon mikor lesznek igazán profik ...? (Bédi János felvétele) Szoborszentelés a szabadszállási laktanyában (Gaál Béla felvétele.)
