Petőfi Népe, 1991. augusztus (46. évfolyam, 179-204. szám)

1991-08-10 / 187. szám

PETŐFIMÉRE 1991. augusztus 10., 5. oldal MÜVÉSZTELEP SZÜLETIK A HOMOKON Erdélyi— -peközös alkotótábor Szánkon Fésűs Barna már a tizenegyediket végzi, azaz a harmadikos gimnazisták­kal egykorú. — Gyergyói születésű vagyok, most Csíkszeredán élek. Három éve kerül­tem a vásárhelyi iskolába. Grafika sza­kos vagyok, mert ez nálunk úgy van. hogy a felvételkor meg kell jelölni a szakot. De mindenki mindennel dolgo­zik, a festő szobrászkodhat és fordítva. Én is rengeteget festek, szeretem a szí­neket. — Hogy tetszik ez a táj? — Én otthon meg voltam szokva a hegyekkel. Voltam már Magyarorszá­gon, de a Kiskunságon most először, s mondhatom, hogy beleszerettem. Min­dig el fogok ide jönni, valahányszor átkerülök. Az emberek is nagyon ba­rátságosak. Azt mondják, nem baj, hogy ti románok vagytok, itt nem bántják a románokat. — De hiszen ti magyarok vagytok. — Hát igen ... — Hogy sikerült a pesti diákokkal összemelegedni ? — Nehezen oldódtak, de most már jól megvagyunk. Ok választanak bará­tot, amikor rá kerül a sor. — S neked sikerült barátot szerez­ned? — Igen. Megbeszéltük, hogy levele­zünk, tartjuk a kapcsolatot. Jó lenne jövőre is visszajönni, akkor már olyan lesz, mintha hazajönnénk. — Sokat dolgoztál? — Nagyon élveztem, mert szeretem a változatosságot. Szeretek más egyé­niségekkel, stílusokkal megismerkedni, s a pesti gyerekek annyira szabadok. Látszik, hogy őket nem kötik annyira meg, bátrabban próbálkozhatnak, nem szólnak bele. Jó volt kipróbálni ma­gunkat. Fáik Miklósáét, a gyerekek Kati né­nijét, az ötlet kivitelezőjét, a háziasz- szonyt kérdezem: — Hogy sikerült keresztülvinni ezt az ötletet ? — A Lakitelek Alapítványból 75 ezer forintot, a minisztériumtól tízezret kaptunk. így meg tudtuk oldani, hogy a vásárhelyi gyerekek ingyen jöhettek. a pestiek fizettek az ellátásért. Sze­retnénk, ha a Gy. Szabó-gyűjtemény nem maradna magára, ha idecsalogat­hatnánk a fiatalokat. A bázishely, a műhelymunka lehetősége adott a jól felszerelt, jó adottságú iskolánkban. Most, hogy az első próbálkozás sikeres volt, reméljük, évről évre megismétel­hetjük. Hajós Terézia • l esűs Barna és grafikája, (fotó: ferine/) Új kezdeményezést próbál megho­nosítani Szánkon a közösségi ház. Úgy tűnik, a kis homoki település végképp eljegyezte magát a képzőművészettel. Voltaképpen a féltőn óvott Gy. Szabó­gyűjtemény indukálta, hogy a hánya­tott sorsú erdélyi festő emlékének — kis túlzással — nyári ifjúsági művészte­lepet szenteljenek. Mindenesetre, idén nyáron először, kéthetes közös alkotótáborban talál­kozott egymással a budapesti Török Pál utcai művészeti szakközépiskola tíz diákja a marosvásárhelyi művészeti is­kola tíz diákjával. Az elmúlt hét végén rögtönzött tárlattal bizonyítottak és búcsúztak is egyben a fiatal tehetségek. Az eseményre lapunk is meghívást ka­pott. Incze Mózes Háromszékből, Barát­ról származik, onnan került a marosvá­sárhelyi iskolába. A mi iskolarendsze­rünk szerint elsős gimnazistának felel meg. — Nagyon örültem, hogy bekerül­tem a válogatásba — mondja, miköz­ben az élményeiről kérdezem. — Már voltam máskor is Magyarországon, Debrecenben, Egerben, Budapesten, de a Kiskunságot, ezt a homokos síksá­got, nem ismertem. Több helyre elláto­gattunk a környéken, nagyon tetszik. Adott-e valami újat számodra, szakmai szempontból, ez a tábor? — Adott-e? Csak meg kell nézni a képeimet — mutat egy korábbi szénraj­zára, s a kiállított olajképére. — Na­gyon sokat gazdagodtam. Egy éve fes­tek olajjal, de itt születtek a legjobb képeim. Nagyon szeretnék jövőre is visszajönni. Akkor már a pestiekkel is könnyebb lenne, mert most az első na­pokban két külön csoport voltunk. Az­tán a játék, a kirándulások összehoztak bennünket. • Incze Mózes és a Kiskunságon festett tájképe. BÖRTÖNÉLET A XVIII—XIX. SZÁZADBAN Állandó kiállítás Félegyházán • Az aszódi javítóintézetben igyekeztek kenyérkereső foglalkozásra tanítani a rabokat. Ez a fotó a börtön kocsigyártó üzemében készült. • Eredeti pandúrkalap a XIX. század végéről. (Straszer András felvételei) • A lőcsei csikófejes deres bőrrel beront vaspálcával és a „könnyű” bottal. Harmadéve kezdték el Félegyházán a Kiskun Múzeum teljes felújítását s 1991 első felére az egykori börtön, valamint a főépület helyreállítása befejeződött. Az intézmény megnyithatta első, állandó ki­állítását. Ha az időjárás viszontagságai miatt megrongálódott szélmalmot is fel­újítják, még két állandó tárlatot rendez­het be a múzeum az épületegyüttesben. Képeinken A magyar büntetőjog emlé­kei című kiállítás néhány darabja látható. K. A. • A Vácott 18 évig raboskodott Puskás József kosárfonó faragta ki a képen látható, csaknem három méter magas világórát. • A börtönmúzeum egyik föld alatti zárkája, ahol a nehezen nevelhető foglyokat „puhították”. «Z CÍMSZAVAK EGY KÉZIKÖNYVBŐL ESTERHÁZY PÉTER: Az elefántcsonttoronyból Olvasni sokféleképpen lehet: azono­sulva a mű szövegével, lelkesedve vagy ellenkezőleg: távolságtartással, esetleg méla unalommal, s így tovább. Ennek megfelelően egy könyv ismertetője is a legkülönbözőbb „módszerekkel” élhet: hol „leírja” a könyvet, jellemzi sajátos­ságait, hol a maga véleményét szembe­síti a munka mondandójával... S van, amikor a recenzens egyszerűen csak játszik: idézeteket állít egymás mellé, „ellenőrzi” az írót: mondandója rend­szerbe foglalható-e, a kiragadott idéze­tek kapcsolódnak-e egymáshoz? Más­kor a maga mondandóját szeretné erő­síteni egy idézettel. Néha aztán az idé­zetek elkezdik élni önálló életüket: ha magát az eredeti munkát nem is helyet­tesíthetik, egymásmellettiségükben mégis többet mondhatnak, mintha csu­pán önmagukban állnának. Az alább következő címszavak Esterházy Péter Az elefántcsonttoronyból című publi­cisztikai gyűjteményéből valók. Talán nem csak én gondolom úgy, hogy az egy-két évvel ezelőtti gondolatok máig megőrizték időszerűségüket. Fűzi László * * * Államszocializmus: „Nem heroikus volt ez a negyven év, hanem szahar és még egyszer szahar. Már bocsánat a szóért.” Damaszkuszi út: „Mintha egy Nagy Tájékozódási Futás kezdődött volna, megannyi Monspart Sarolta és mind­ahánynak volna hivatalos, pöcsétes pa­pírja arról, hogy ő a damaszkuszi úton jár.” Demokrácia: „A legrosszabb demok­rácia is jobb, mint az, ami eddig volt itt.” Demokrata: „Agyoncitáltuk, hogy demokratának lenni annyi, mint nem félni. De ez nem csak annyi, hogy nem félni a hatalomtól, a hatalmasoktól, a rendszertől, ettől az egész nevesincstől. Ezt is jelenti. De főként nem félni tisz­tán gondolkodni, nem félni önmagunk­ra rákérdezni, nem félni a ránk vonat­kozó kérdéseket mind föltenni. S csak azután meglátni a másik szemében a szálkát vagy gerendát. Nem félni élni.” Felelem: „ . . . a félelmet, azt nem keltik, az van." Felelősség: „Manapság vezető embe­rek szeretik vállalni a felelősséget. Ol­vasom az újságban, onnét tudom. Vál­laljuk a felelősséget, mondják. Ez egy mondat, mondott mondat. Csak hát a felelősség vállalása, az nem (csak) egy mondat.” Hülyeség: „Kiderült, amit azért ed­dig is tudtunk, csak ha nem akartunk, nem kellett rá gondolnunk, hogy nem minden hülyeség oka a rendszer. Hogy ez nehezebben van. Hogy itt az évek hosszú során önerőből sok emberi szenvedés, fenyegetettség, meghu- nyászkodás, keserv és könny nyomán összegyűlt egy nagy halom pártsemle­ges hülyeség.” Kárpótlás: „Földet vissza nem ve­szek.” Korom Mihály: „ ... nézve minap a tévében a Korom-interjút, elgondolko­dom, hogy még két éve se lett volna nagy üzlet evvel az emberrel, úgymond, élből találkozni.” Kritika: „Tegnap még elegendő volt egy levágólagos kritika a megfelelő he­lyen, orgánumban, micsoda orgánum!, s az ember kapta a dicstelefonokat (L. még: két értelmiségi káromkodik a 80­as évek elején: ’Dicsérjen meg téged a Szerdahelyi a Népszabadságban.’)” Kultúrpolitika: „ ... kultúrpolitika nem nagyon van és nem is nagyon kell, hogy legyen.” Megbékélés: „A megbékélés híve va­gyok. De a megbékélés nem békés ha- zudozás, nem a különböző dolgok gyöngéd összevonása: tehát mélyen, ha tetszik, a megbékélés jegyében nem ér­tek egyet mondjuk Faragó Vilmossal, amikor azt állítja, hogy aki kortárs, az kollaboráns, hogy mindenki kollabo- ráns. Ez nem igaz. Mint ahogy, persze, az sem igaz. hogy az a helyzet, amely­ben vagyunk, az kizárólag egy marok­nyi élcsapat grandiózus teljesítménye volna, az ország csöndes ellenkezése közepette, részvétele nélkül.” Oroszok: „Míg voltak az oro­szok . . . minden, az országban tapasz­talható rosszat rájuk testáltunk: nem ok nélkül. Most, úgymond, elmentek (menőben vannak). Sok mindent itt hagytak maguk után, legfőképpen azonban minket. Elmentek és ittma­radtunk egyedül. De jó, sóhajtunk föl. Azután körbenézünk, s ugyan leljük honunkat e hazában, de jónak nem jó.” Parlament: „a parlament a falra ment” (Kosztolányi). Újságírás: „A szocialista újságírás leglényege, sine qua nonja, hogy hazug. Nem az ott dolgozó emberek minde­nestül, nem minden írás: hanem az egész.” Üldözöttség: „Most hirtelen itt min­denki üldözött lett. A nem kommunis­tákat a kommunisták üldözték, a kom­munistákat a sztálinisták, sztálinisták pedig nincsenek .. Vakszerencse Aki ma Magyarországon vállalkozásba Jog, annak For­tunával olyan viszonyban kell lennie, hogy nem is merem a kapcsolat körülményeit ecsetelni, mert félek, hogy ohsz- cén lennék. Hiába van meg a szükséges feltételek sokaságának többsége úgy mint elszántság, szakértelem, szervező- készség, eredetiség, önálló gondolkodás, némi alaptőke, piac —, ha a szerencsével hadilábon áll a kezdő vállalkozó, s Fortuna istenasszony csak az ajkát biggyeszti, ha vaksi szemével ránéz. Ha a vállalkozó tudatában van annak, hogy mi minden múlik a szerencsén, akkor nemcsak kacér­kodik vele, hanem huszáros rohammal meghódítja, leveszi lábáról. sőt(!) - de ezúttal sem akarok obszcén lenni. Lényeg, hogy a szerencsét magáévá kell tenni, akár erő­szakkal is, s erre csupán egy törvényes mód kínálkozik: szerencsejátékokkal kell üzletelni. A jelek szerint a szerencsejátékokra mohó szükséglete­ink ez idő tájt sincsenek rendesen kielégítve. A félkarú rablótól — mint közös őstől leszármazott másod- és harmadgenerációs, pénznyelő komputeres játékautoma­táktól lassan alig lehel beférni a kocsmákba (mondjuk egy Jutó snóblizásra), a biliárdasztalok is elveszik az életteret a véletlenre semmit sem bízó, régi alkoholistáktól, a külön­böző kapargatós sorsjegyeket áruló, járdákat eltorlaszoló szerencsekínálók asztalai miatt meg az ember állandóan lekési a villamost. A szerencsejáték felfutóban van. mint bah a kerítésre. Bár a szerencsére azt mondják, hogy vak, a szerencsejá­tékokra, meg hogy az benne a szép és az igazságos, hogy abszolút a véletlen irányítja; a helyzet mégis az - magunk között szólva: a prosperitásban bizony szigorú logika van. A tétel pedig lecsupaszítva így hangzik: minél rosszabb, annál jobb. Mármint hogy általában minél rosszabb a piac, minél kevesebb pénzük van az embereknek, annál többel költenek szerencsejátékra. Ennek oka két szóban föltehe­tő: éppen azért. Erőltessük meg a fantáziánkat és képzeljünk el egy szegény embert. Talán menni fog. A szegény ember — költségvetésének egyensúlya végett - visszafogja fogyasz­tását (valamivel kevesebb videorekordert, Mercury- csónakmotort és libamájkonzervet vesz), szabad tőkéjét sokkal meggondohabban fekteti be. tízszer is meggondol­ja. amíg megveszi a diósgyőri kohót, a tőzsdén is csak minden másnap lehet majd látni Mi marad hát neki? Tesz egy lottót. Vagy egy totót, vagy kapargatós sorsjegyet, vagy sötét bőrű férfiak fürge ujjai alatt tologatott gyufás- katulyára mutat rá, mondván: Itt a piros, nem máshol! A bizonyítékok sokasága közül egy ismerősöm történe­tét választottam ki, aki — Dosztojevszkij főhőséhez hason­lóan egyszerűen: a játékos. Egy alkalommal autójába ült és elhajtott a Magyarországon még mindig nem eléggé hétköznapi szórakozóhelyek egyikébe, a játékkaszinóba. Az elegáns portás a parkolást követően kimért udvarias.- sággal szólította meg: Ne haragudjon uram, de megkérném, ha nem okozok túl nagy fáradságot, hogy parkoljon másutt, ne itt a ház elölt! — Miért? — Tudja, Ön Trabanttal jött, és félek, hogy ez rossz fényt vet a cégre: Még a végén azt hiszik a vendégeink, hogy aki itt játszik, az előbb-utóhh oda jut, hogy csak Trabantra telik neki. — Ennek pont az ellenkezője igaz. Ugyanis legutóbb meg biciklivel jöttem. Vagy itt van példáiul a lottó. Ez azért jó, mert lassan úgy vagyunk a felhalmozódott nyereményekkel, mint Fridolin, a pimasz borz, kölykei számon tartásával. Tudniillik csak háromig tudott számolni és hét kölvke volt. így névsorolva­sásnál három után mindig azt mondta, hogy: sok. Már három gyermekét elveszítette, de neki még mindig stim­melt a létszám, mert: egv. kettő, három, sok. Annyi volt. mint kezdetben. Ki bírja elképzelni, hogy mennyi az a kétszázmillió forint? Egy. kettő, három. sok. Húsz forintot viszont az is el tud képzelni, akinek még ennyi sincs. Vesz egy lottót húsz forintért a játékos elme, kitölt öt számot, aztán a következő héten már két lottót vesz, mert potom húsz forintért megduplázhatja az esélyeit. Ha a végén mégsem ö nyeri a milliókat, akkor még több ok van arra, hogy folytassa a küzdelmet. Hiszen, lám-lám, valaki mégis fölmarkolta a pénzt és ez akár ő is lehetett volna. Hogy mégsem ő lett, az bizonyára a véletlen müve, mely, mint tudjuk, nem a legméltóbbakat szokta jutalmazni. Aki szerencsejátékok szervezésébe fekteti pénzét, az sokkal körmönfontabb, minek következtében sokkal egy­szerűbben gondolkodik. Nincs az a nagy nyeremény, ami­ből ne telne egy-két sorsjegyre, nincs az az ember, aki ne szeretne gazdag lenni. A képlet egyszerű, a megoldás bejá­ratott, a következmény előre látható. A siker. Magas fokú rosszindulat kell'ahhoz, hogy valakinek most amerikai gengszterfilmek jussanak eszébe, melyek­ben a Cosa Nostra különböző irányzatai lövik halomra egymást a szerencsejáték-üzlet okán. Nálunk minden más­ként van. Adórendszerünk ugyanis olyannyira tökéletes, hogy rosszul senki sem járhat. Nemzetünk részesül a ha­szonból, az üzletember csakúgy, a játékos meg birtokosa lehet annak az érzésnek, hogy még nincs veszve semmi És ez nem is kevés. Még mondják nekem, hogy a szeren­cse vak! Hámori /.oltán

Next

/
Thumbnails
Contents