Petőfi Népe, 1991. augusztus (46. évfolyam, 179-204. szám)

1991-08-18 / 194. szám

PETŐFI NÉPE 1991. augusztus 18., 9. oldal A pusztítás nyomában csángó földön Helyszíni riport Augusztus eleje. Reggel öt óra, amikor az árvíz sújtotta moldvai csángóknak szánt segélyszállít­mánnyal alaposan megrakott gépkocsink elhagyja Kiskunfélegyházát. Két óra hossza múltán már a Maros völgyében robogunk, egyfajta meghatódott- sággal vegyes nosztalgiával szemlélve a letűnt törté­nelmi korok még létező emlékeit. Világos, Sólymos, Déva, Nagyszeben, Fogaras, Brassó és a köztük meghúzódó számtalan apró — mintegy a múltból itt felejtett — település omladozó várai, ódon házai, fa- és erődtemplomai mind, mind Erdély egykori dicső­ségét igazolják. Székelyföldön át... Brassót elhagyva a települést jel­ző táblák kétnyelvűsége, az egyre gyakrabban felbukkanó faragott kapuk, valamint a temetők kopja­fái bizonyítják: ez már Székely­föld. Este hat órára érünk Kézdi- vásárhelyre. Utunk a polgármeste­ri hivatalba vezet, innen remélünk további útbaigazítást rakomá­nyunk végállomását és sorsát ille­tően. Bár a székely ember köztu­dottan szűkszavú, Bokor Zoltán polgármester nem állja meg, hogy hálájának és meghatódottságának néhány szóban hangot ne adjon. Érthető ez, hiszen ezeknek az embereknek az az érzésük az égre törő havasok gyűrűjében, hogy több száz kilométerre az anyaor­szágtól, magyarországi testvéreik — saját gondjaik-bajaik közepette- teljesen megfeledkeznek róluk. S ha ennek, mint esetünkben is, az ellenkezőjét tapasztalják, örülnek és nagyon meg tudnak hatódni. Még nem bukik le a Nap a Har­gita mögé, amikor nekivágunk az Ojtozi-szorosnak. Kemény, veze­tőt és járművet egyaránt alaposan próbára tevő félóra elteltével a há­gó tetején állunk. Gyönyörködünk néhány pillanatig az elénk táruló- szubalpesi jellegű — táj szépsé­gében, s máris a keleti lejtőn guru­lunk le, Moldva irányába. Kidöntött fák, leomlott partok jelzik, a pusztító erejű felhőszaka­dás e tájat is elérte. Néhány perccel hét után érkeztünk Onyestre, mai nevén Gheorghe Gheorghiu-Dej városba, a hetvenes évek román vegyiparának egykori fellegvárá­ba, majd Bakó irányába folytatjuk utunkat. Egy éles kanyar után megdöbbentő kép tárul elénk. A több kilométeresre szélesedő völgyet szinte teljes egészében vas­tag iszap és víz fedi. Egy magányos részegként tántorgó fúrótorony ki­vételével sehol egy épület, sehol egy fa. Az út több helyen átszakít­va, alámosva. Hossza mentén vé­gig a hegyről lemosott, lesodort bokrok és fák tornyosulnak. A tá­volban, a völgy túlsó oldalán ha­talmas duzzasztógát romjai ékte­lenkednek. Közepe — mintha me­sebeli szörny harapta volna ki — üresen tátong, csupán épen maradt széleiből lehet következtetni volt magasságára. Nincs sok időnk a szemlélődés­re. Félünk, hogy ránk sötétedik. Lépten-nyomon terelőutakra kényszerülünk. Mindenütt leom­lott hidak, összedőlt lakóépületek. Némelyiknek csak a simára mosott betonlapja látszik. Mindenütt víz, víz ... Majdnem sötétben érünk Bakóba. Az átvevő szervek közük, csak másnap rak­hatjuk ki szállítmányunkat. Az éj­szakát szállodában töltjük. A tár­saság vegyes. Vannak itt angolok, hollandok, belgák, grúzok, örmé­nyek és ukránok. Zömmel turis­ták. Reggel kipakoljuk a rakományt, azután sietünk a katasztrófa szín­helyére. Slobozia Onyesthez tarto­zó falu. Egykoron a Tázló utolsó nagy S kanyarjában épült, a folyó két partjára, oda, ahol a Tázló a Tatrosba ömlik. A falu fölött, jó kilométernyire, körülbelül har­minc éve gátat építettek. Mögötte hatalmas gyűjtőtó keletkezett: a Belci-tó. Emberek százai szorgoskodnak vagy éppen csak bámészkodnak. Látnivalóban nincs hiány. Az első házakat a talaj szintjéig legyalulta az ár. A vastag iszapban háziálla­tok tetemei, gépkocsik roncsai. So­kan a híg masszában turkálnak, téglák, cserepek vagy háztartási eszközeik után kutatva. Az egyik volt udvarban síró, jajveszékelő emberek állnak egy nyitott kopor­só körül. Az idős asszony holttes­tét harmadnap lelték meg az isza­pos romok alatt. Aki átélte a tragédiát De mi is történt valójában? Nyisztor Györgye, éppen 65. szüle­tésnapját megérő parasztember, Bukarestben szolgáló katonatiszt fiát idézem, aki a katasztrófa ide­jén szüleinél vendégeskedett csa­ládjával. Az ő házuk vált elsőként áldozatául a gátja vesztett Belci-tó irtózatos áradatának. „Szörnyű éjszaka volt. Dörgött, villámlott, az erős vihar miatt a gyermekek aludni sem tudtak. Iz­gultunk, hisz régóta hallottuk, hogy a gáton repedés van. Vasár­nap horgászni voltam és magam is észleltem az egyre szélesedő repe­dést. A vihar körülbelül kettő, fél háromig tartott, akkor lecsendese­dett. Apám hajnali ötkor kelt és látta, hogy nagyon megnőtt a Táz­ló. Rögtön testvérére gondolt, aki bentebb lakott a faluban, közel a folyóhoz. Bejelentette, hogy ő megy és riasztja Ion bátyánkat. Nekem a családommal a nyolcórai vonattal kellett volna visszautaz­nom Bukarestbe. Amikor három­negyed hatkor felkeltem és kinéz­tem, mondom anyámnak, jó lenne kimenni a házból, mert baj le­het . . . Anyám nekem támadt, mi­ként képzelem, hogy ő itthagyja a házát, amikor az egész élete benne van, s különben is, máskor is meg­nőtt a viz, de sohasem ért el ed­dig . . . Beszélgetés közben erős, robajló hangot hallottam, ösztönösen a gát irányába néztem és az éppen leomló gát mögül hatalmas víztö­meget láttam előbukkanni, amint óriási falként vágtat keresztül a mezőn, pontosan felénk. Berohan­tam a házba, felköltöttem az asz- szonyt, a gyermekeket. Egy uno­kahúgom is itt volt, becsavartam egy takaróba és futottunk a dom­bok felé. Nem jutottunk túl messze, ami­kor a víz már el is érte házunkat. Néhány pillanat múlva már csak a házak tetejei látszottak. A folyó szélén állt egy malom, azt elkapta a víz és hozta, nekivágta a házunk­nak. Az összeomló ház romjait a malommal együtt vitte a követke­ző házig és így végig a falun, akár a dominóban ... A legnagyobb baj az volt, hogy senki nem figyelmeztetett a közele­dő veszélyre, így a legtöbb embert álmában érte a csapás. Csak azok úszták meg, akik a félhatos busszal a városba mentek.” A helyzet drámai Az Onyest fölött élő csángók nem a gátszakadást, hanem a meg­duzzadt hegyi patakok veszedel­mét élték meg. Gyurka F. Mihály, idős csángó ember elbeszélése sze­rint a hegyről alázúduló víz leta­rolt egy teljes erdőt és ezt magával sodorva, szó szerint leborotvált minden útjába kerülő települést. Emberek ezrei alszanak községhá­zákon, iskolákban, sátrakban vagy szana-széjjel a szabad ég alatt. Mentőautókból, rabszállító járművekből osztják az élelmet a rászorulóknak. A román hatósá­gok által szervezett és a tévéhír­adóban nagy csinnadrattával beol­vasott segélyösszegek, a mai ára­kon, alig néhány ház felépítésére elegendők, pedig csak magában Bakó megyében több ezer a tönk­rement hazak száma. Alsó-Rekecsény, Rekecsény, Csíkfalva, Klézsa, Heledzsi. .. csupán néhány a katasztrófa súj­totta csángó falvak nevei közül. S e nevek mögött földönfutóvá vált tízezrek tragédiája ... Segítségre várnak! Szász András Szentpétervári Grand Hotel Szentpétervárott egy régi épület­ben nyitják meg az ország első öt­csillagos szállóját, az Európa Grand Hotelt. Az épület másfél évszázada áll és nagy művészi érté­ket képvisel. Egy svéd—orosz kö­zös vállalat készítette el a felújítási terveket — adja hírül az Izvesztyi­ja. A rekonstrukció, melynek kö­vetkeztében forradalom előtti kül­sejét és nevét is visszakapja a szál­ló, százmillió amerikai dollárba kerül. A szükséges összeget a svéd hitelbankok biztosítják. A szálló kialakításában szerepet játszik az üzleti szempont: egy te­raszos szintet építenek az épület fölé, s ezzel együtt padlásszobákat is kialakítanak. így a 208 szoba helyett 301 szobára tesznek szert. (AN) Széchenyi-emlékalbum Emlékalbum jelent meg Széchenyi István születésé­nek 200. évfordulójára. A nagyméretű, Than Mór színes Széchenyi-portréjával díszített, különleges, luxus- kötésű könyvet a Helikon Kiadó adta ki. A könyv 124 képet — közöttük negyven színes felvételt — tartalmaz. Bemutatja a legnagyobb magyart, valamint hozzátar­tozóit. szerelmeit, barátait és életének színhelyeit. A festményeket és rézkarco­kat Széchenyi kedves tár­gyainak fotóival, családfájá­val, címerével, valamint tör­ténelmi másolataival egészí­tették ki. ÍRÓPORTRÉ: SÜTŐ ANDRÁS A szenvedésről — líraian Sütő András írói fellépése egybe­esett az erdélyi magyar irodalom új­jászervezésével a második világhá­ború után. Az iskolapadból egyene­sen egy kolozsvári magyar lap szer­kesztőségébe került, riporterként járta az országot, akkor gyűjtötte össze későbbi elbeszéléseinek anya­gát. 1953-ban adta közre Emberek indulnak című első novelláskötetét, majd szinte minden esztendőben egy újabb kötetet. Elbeszélései bemutatják a közna­pi falusi életet, a dolgos mindenna­pokat és a ritka ünnepeket. A fiatal Sütő András nagyszerűen ismerte a paraszti észjárást, mezőségi szülő­földjének jellegzetes történeteivel, ízes aromáival fűszerezte előadását. Azt azonban ő is tudta, hogy a ki­sebbségi magyarság sorsának ábrá­zolását nem lehet pusztán az anek- dotikus realizmusra bízni. Nehéz időkben várakozni kellett: erőt gyűj­teni a nagy mű előtt. Ez a nagy mű, egyszersmind az új magyar irodalom egyik sorsvallató alkotása: az 1970-ben közreadott Anyám könnyű álmot ígér című „lírai szociográfia”. Ahogy Sütő maga el­mondja, ezt a munkáját családi biz­tatásra írta: hogy számot adjon szü­lei és szülőfaluja, s ezen keresztül az egész erdélyi magyarság keserves ta­pasztalatairól, hányattatásairól. Történetek és dokumentumok tük­rében mutatja be szülőfaluja, általá­ban az erdélyi magyar szórványok nehéz gondok között telő életét. A dokumentarista hitelességgel megírt történeteknek ellenpontozó szerkezetük van: a kegyetlen tények, a köznapi elnyomatás és az állandó veszélyeztetettség lesújtó hatását lí­rai humor enyhíti. A tárgyilagos elő­adás alkalmanként versprózába vált át, a történet a balladák drámai szer­kezete szerint alakul. Sütő András könyve meggyötört emberekről, erőszakos és ostoba politikai mester­kedésekről, hosszú évtizedek szen­vedéseiről, megaláztatásairól szá­mol be. A kis magyar szórvány életét nemcsak a sztálini-korszak kímélet­len parasztpolitikája sebzi meg, ha­nem az a folyamatosan antidemok­ratikus nemzetiségi politika is, amely anyanyelvétől, nemzeti kultúrájától és identitásától akarja megfosztani az erdélyi magyarságot. Az Anyám könnyű álmot ígér biz­tos közösségi értékeket jelöl, ezeket védelmezi, az emberi méltóság érde­kében emeli fel szavát. Hasonló érté­kekre: az anyanyelvre és a nemzeti kultúrára hivatkozik az Engedjétek hozzámjönniaszavakatcímű regény. Ez azt mutatja be, hogy egy erdélyi magyar kisfiú: az író unokája miként veszi birtokába szüleinek nyelvét, s vele a szülőföldet, a természetet és egy veszélyeztetett emberi közösség történelmét. Ez a birtokbavétel egy­szersmind az emberi méltóság zálo­ga­Az emberi méltóság és szabadság erkölcsi erejének állítanak emléket Sütő András drámai művei is, min­denekelőtt az Egy lócsiszár virágva­sárnapja és Csillag a máglyán című történelmi drámái, illetve Káin és Ábel című bibliai tárgyú müve. A színpadon megidézett pusztító konfliktusoknak egyetemes, sőt idő­szerű értelmük van. Sütő András ar­ra utal, hogy a szellem és a szabadság szószólóinak még akkor is ki kell tar­tani okigazságaik mellett, ha életük a tét. Egy erdélyi magyar író persze nemcsak a műhelyben és nemcsak a művészi alkotásnak él. Részt kell vennie, szerepet kell vállalnia a nem­zeti kisebbségként körülötte élő kö­zösség küzdelmeiben is. Ez nemcsak közéleti fellépést, hanem olykor egyéni áldozat- és kockázatvállalást is követel. Sütő András is részt vesz az erdélyi magyarságnak abban a politikai és szellemi küzdelmében, amely a nemzeti kultúra megőrzésé­ért és a nemzetiségi jogokért folyik. P.B. Boldogságforrás vagy árvagyár ? „Úgy lettem édesanya, hogy soha­sem volt kapcsolatom férfival. De az is igaz, hogy egyre jobban emésztett a vágy az anyai örömök megismerésére. Nos, ezért vállalkoztam a mesterséges megtermékenyítésre. Hála Istennek és az orvosi technikának, megszületett Jo­nas, aki nélkül nem lenne értelme az életemnek. Nehéz döntés volt, de egy percig sem bántam meg.” Jonas most egyesztendős és ebből az alkalomból nyilatkozott Marilyn Wright angol ápolónő különös anyasá­gának történetéről. Nem ő az első asz- szony, aki az orvostudomány segítsé­gével, az apa teljes ismeretlenségében vállalkozott a szülésre. De ö az első, aki névvel és fényképpel is a nyilvános­ság elé lépett. Wright asszony Buckingham egyik kórházában dolgozott és 31 éves korá­ban határozta el, hogy bár nem talál­kozott olyan férfival, aki a férje lehetett volna, az anyai örömről nem mond le. Jelentkezett az illetékes orvosbizottság­nál és 10 hónapig várt. Aztán az orvo­sok a fogamzásra legalkalmasabbnak tartott időben bejuttatták a méhébe a titkosan nyilván tartott férfidonor ivar­sejtjeit. A megtermékenyítés azonban nem sikerült. Nyolc évig tartó kísérlete­zés után, elkeseredetten, még egy utol­só esélyt adva magának, megint pró­bálkozott. Ekkor már 39 éves volt. „Egy hét múlva éreztem, hogy valami történt. Szívem a torkomban dobo­gott, úgy rohantam a gyógyszertárba, hogy megvegyem a terhesség-ellenőrző kémcsövet. Otthon életem legnagyobb örömét élhettem át: az elemzés szerint terhes lettem. Aztán hatalmába kerített a félelem: mi történik, ha nem sikerül kihordani?!” • Csíksomlyói keresztek.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents