Petőfi Népe, 1991. augusztus (46. évfolyam, 179-204. szám)
1991-08-16 / 192. szám
Wm PETŐFI NÉPE 1991. augusztus 16., 5. oldal HETI SOROZATUNK Hírhedt bűnügyek A majdnem igazi hamis pénz Nagyon megügyesedtek századunkra a törvények, a csendőrök, rendőrök kijátszásában a kiskunfélegyházi magyarok? Órák óta lapozgatok a Kiskun Múzeumban régi helyi újságokat, de inkább tyúkpörökkel, búcsúi bicskázásokkal, filléres piaci csalafintaságokkal telik jegyzetfüzetem, mint a hajdani híres betyárhistóriákhoz hasonló történetekkel. Hová tűntek a vasúti síneket felszedő szegénylegények? A nagystílű telekspekulánsok is mesterséget váltottak? Hosszú-hosszú hónapokat átböngészek, amíg valamelyik hasábon megvillan a fejsze. Többnyire családi viszályok végleges elsimítására alkalmazták, amikor a görcsbe ránduló indulat feledtette a várható következményeket a „célszörü szegény embörökkel”. A fiskálisok persze megtalálták a gyakorta aranytojásokat termő perpatvarokat, az újdondászok a napi szenzációkat, kis színesek nyersanyagát. A fellebbező Ma is derültséget keltene például egy „ki az úr a házban” csetepaté. A mézeshetek után elpárologtatta a jókötésű kun legény és a szemrevaló, bögyös kun leányzó sírig tartónak ígérkező szerelmét a házsártos menyecske. Hamar ösz- szezördültek a fazekak. Szó szót követett. Légi útra keltek a párnák, a tányérok. Az aSszony homlokának csapódó sótartó volt az utolsó érv. A nő az orvoshoz, majd ügyvédhez sietett, ura beadta a válópert. A könnyű testi sértést tárgyalták előbb. Az öntudatos fiatalember mindent elismert, a négy hónapi fogházra jogosító ítéletet azonban csak egy feltétellel vette tudomásul. „Elfogadok én többet is, de ebbe számítsák bele azt a két hónapot, amíg együtt éltem a Julisommal”. Sehogyan sem akarta fölfogni javaslata elutasítását. Másként vélekedne a törvény, erősködött, ha egy napig kellett volna együtt élnie ezzel az asszonnyal. „Föllebbe- zek tisztelettel, az igazságért a királyig is elmegyek”. A majdnem névrokon Igencsak megörültem a betyárok életét szomorító börtön szomszédságában, amikor egy Rózsa nevű bűnöző nevén akadt meg a szemem. Aligha tudta úgy pattogtatni a karikásustorát, mint a Sándor, híres író sem kereste társaságát, de ö is bölcs ember volt. A magyar királyi pénzverde igazgatója egyenesen zseniálisnak nevezte a — hogyan is mondjam — kollégát. Puszta szemmel, vagy egyszerű vegyelemzéssel ő sem tudta megkülönböztetni a fővárosi és a kiskunfélegyházi műhelyben készült pénzérméket. Közönséges, ám bravúros pénzhamisítóként maradt volna fönn a kiskun pénzcsináló neve, ha mindvégig 5 pengősökkel ajándékozza meg magát. Nem kábították el az első sikerek, 50 filléresekkel próbálkozott. (Akkoriban az 5 pengős érme olyan ritka volt, mint ma az ötezres bankó, igencsak megnézi, aki kapja.) 8000 darabon adott túl, amíg egy apróságon meg nem bukott. így is jó bolt volt számára, mert Rózsa József úr 4 fillérért állított elő egy 50 fillérest. A hamis tanú A legagyafúrtabb vígjátékírók sem tudnának kifundálni olyan bírósági kavargásokat, mint a kiskunfélegyházi Á. V.-né, kétségbeesett ügyeskedése. Az őt éjjel-nappal szorongató adósai előbb-utóbb rátették volna kezüket jókora családi birtokára, ha nem csinál egy látszat adásvételi szerződést N. L. biztosítási titkárral. (Csak színleg fizetett az alkalmi segítőtárs.) A magukat becsapottnak érző hitelezők a bírósághoz fordultak. A rosszhiszemű titkártól, az új tulajdonostól szerették volna megkapni a pénzüket. Ez volt a 22-es csapdája, pedig akkoriban nem is tudták, hogy van 22-es csapdája. A törvényszéki tárgyaláson kiderült a csalás, pedig a biztosítási titkár még tanút is hozott a vételár kifizetésének bizonyítására. Megítélték Á. V.-nek a hamis megállapodásban rögzített 2000 pengőt. A vesztes ezen annyira feldühödött, hogy elrohant az ellenlábas ügyvéd irodájába és ott óriási pofont kevert le egy mit sem sejtő ügyvédgyakornoknak. Ebből is per lett. Furcsa mód mindenki látta, hallotta a nyaklevest, csak N. L. újabb (hamis) tanúja nem. Mint a klasszikus vígjátékokban a harmadik fölvonásra, a ki tudja hányadik tárgyalásra tisztázódtak a körülmények, mindenki hozzájutott járandóságához, kiegyezett a pofozó és a megpofozott, csak a segítőtárs barát kapott 6 hónapot egy általa „nem látott, hallott” pofonért. Nem mondható szerencsésnek, ha arra gondolunk, hogy a már említett Rózsa József úr a számára egy luxusautó árát jövedelmező ötven- fillérezést 7 hónappal megúszta. Mikor volt igazság a világban, a mi kis homoki hazánkban? Heltai Nándor Kereskedelmi rekordforgalom Ausztriával Az első fél évben több mint 1 milliárd dollár értékű volt a magyar—osztrák kereskedelmi forgalom, s ez majdnem másfélszerese az elmúlt év hasonló időszakának. Németország után Ausztria lett a második legnagyobb kereskedelmi partnerünk. Az első fél évben a magyar export megközelítette az 500 millió dollárt, ez 50 százalékos növekedésnek felel meg. Az import elérte a 600 millió dollárt, ez 40százalékkal több a tavalyinál, Polacsek János, a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériumának főosztályvezető-helyettese felhívta a figyelmet, hogy Ausztriával hagyományosan kereskedelmi passzívumunk van, ami önmagában nem hátrányos, ugyanis nyugati szomszédunktól fejlett technológiákat vásárolunk. Az idén a gépek, berendezések behozatala több mint kétszeresére nőtt, s 150 millió dollárt tett ki. Ennél nagyobb mértékben — főként az importliberalizáció hatására — emelkedett a fogyasztási cikkek im- portjá. Figyelemre méltó, hogy mező- gazdasági importunk 7-ről 30 millió dollárra nőtt. Fő oka, hogy a Magyar- országon kapható déligyümölcs jelentős részét az importőrök osztrák közvetítőkön keresztül szerzik be. Ugyanakkor a magyar mezőgazda- sági termékek kivitele alig emelkedett a szigorú, protekcionista beviteli szabályozás miatt. Jelentős mértékben sikerült viszont emelni az anyagok, alkatrészek, gépek exportját. A SZÜLŐK KÜLSZOLGÁLATBAN, A FIÚ BILINCSBEN Valutázásra biztatták, zsarolták, betört Húszezer forinttal kezdődött. Ennyit adott egy halasi üzletember a 18 éves Orbán Istvánnak, hogy vegyen érte schillinget a számára. A fiú ugyanis a hírhedt kisbosnyákon „dolgozott”. Mikor milyen munka adódott, de leginkább a külföldiek kocsiját mosta. A város forgalmas kereszteződése mellett létesült kispiac vonzza a nemzetközi úton áthaladó külföldieket. A parkoló továbbra is gyanús üzletelések színhelye maradt. A valutát például nem kell kirakodni a kocsi tetejére, az üzlet a félig nyitott ajtóban is elintézhető. Orbán István zűrös körülmények között élt Halason. Szülei hivatalos külszolgálaton második éve az USA- ban tartózkodnak, a fiút a halasi rokonoknál helyezték el. Végül a családsegítő központ vette szárnyai alá, mivel a rokonokkal hamar megromlott a viszony. Abbahagyta a tanulást, a munkahelyéről fizetés nélküli szabadságra ment, s kezdett belekeveredni a kisbos- nyáki ügyekbe. A húszezer forintos megbízás aztán a rendőrségen ért véget, ugyanis — ahogyan az várható volt — pár nap múlva se schilling, se forint nem maradt, s a megbízótól való félelem rossz ötletet szült. Orbán István augusztus 3-án éjjel betört a családsegítő irodájába, s pénz után kutatva feldúlta azt. Magnót, rádiót vitt el, majd Budapestre utazott. Pár nap múlva azonban a rendőrség letartóztatta, s 6-án már a kiskunhalasi kapitányságon beszélgettünk. Kezén bilincs, folyamatosan dör- zsölgeti alatta a bőrt. hol fel, hol lejjebb tologatja az éles fémkarikát. A kérdésre, hajlandó-e nyilatkozni, vállát vono- gatja, aztán előbb egy-egy szóval, félmondattal válaszolgat, majd láthatóan oldódik benne a feszültség, s egyre felszabadultabban mesél. Időnként széles kamaszmosoly önti el az arcát, haverkodik, de a beszélgetés egy ponton keserves könnyeket csal a szemébe. — Vége. Már nem vagyok a fiuk. Apám nem változtat a szaván. Megmondták, nincs több dobásom. István ugyanis már megjárta Tökölt, a fiatalkorúak börtönét. Nem akar róla beszélni, miért került oda. Tavaly nyáron szabadult, akkor már a szülők elutaztak Amerikába. — Csak reméltem, hogy magukkal visznek, de közbejött a Tököl. — Azóta nem is találkoztak? — De anyukám volt itthon látogatóban. Azt mondta, bírjam ki ezt a hátralévő időt. — Panaszkodott? — Igen. Anyu azt mondta, nagyon jó sorom lesz, ha hazajön. — Mikor jár le a megbízatásuk? — Most szeptemberben ... de így most már nincs tovább. Az apa rangjáról, washingtoni beosztásáról nem szívesen nyilatkozik: Épp elég szégyent hoztam már rájuk. Aztán az elmúlt hétről beszélgettünk. — Hétfőn adta oda az a férfi a húszezret, de csak egy napig volt meg. Én ugyanis nagyon pazarló vagyok, nálam nem áll meg a pénz. — Hogy jut eszébe egy felnőtt férfinek, hogy annyi pénzt adjon egy 18 éves fiúnak? — Ez csak nekem volt nagy pénz. Tetszik tudni, én szeretek nagyzolni. Van ez a vállalkozásom, hogy külföldiek kocsijait lemosom, s időnként van márkám, Schillingen!. Azt hazudtam a többieknek, hogy vettem a valutát. Ennek az üzletembernek is előtte mutattam a schillinget. — Azután mit csinált a húszezerrel? — Vettem ezer schillinget, a többit meg még aznap elkártyáztam. Ezt is csak nagyzolásból, mert nem tudok én kártyázni. Aztán szombaton elküldött értem két srácot a megbízóm, s amikor elvittek hozzá, kérte a pénzét. — Közölte, hogy nincs meg? — Azt mondta, hétfőig vár, ha nem lesz meg a pénz, ráfázok. Akkor éjjel tört be Pisti a CSSK irodájába, s az ott talált háromezer forint körüli pénzzel, magnóval, rádióval távozott. Próbálkozott még a sóstói büfével, de közben megvirradt, nem akart kockáztatni. A pénzből kétezret rögtön vasárnap reggel eljátszott az automatán, a maradékból pedig Pestre utazott. Nagyapja meghalt, budakalászi háza üresen állt. Ott húzta meg magát tervek nélkül, kilátástalanul. Onnan hozta el a rendőrség is másnap, az ellopott holmikat ugyanis megtalálták a halasi szálláson. — Pár hét volt csak hátra szeptemberig ... — mondja. Biztatom, hogy nem hagyják, nem hagyhatják el a szülei, de ő tudja, hogy vége a családnak. H. T. Tényleg boldogít? A pénz többféleképpen jelenik meg a gondolkodásunkban. Egyrészt mint elvont közgazdasági jelenség: értékmérőként, forgalmi és fizetési eszközként, a kincsképzés eszközeként, világpénzként és még sorolhatnánk. Ugyanakkor sokak szemében a pénz valamiféle misztikus, titokzatos, az ember íölött álló hatalom. Ahogyan Mefisztó énekeli Gounod Faustjában: „ . . . All a bál a pénz körül, járja koldus és király . . . minden ő előtte hódol, mindenki hitvány pénzt imád.” Ritkán gondolunk arra, hogy a pénzhez fűződő viszonyunkban — csakúgy mint az élet más dolgaiban — lélektani tényezők is közrejátszanak. A pénz könnyebbé, kellemesebbé teheti életünket, de boldogságot nem ad. Nemcsak azért, mert nem lehet mindent pénzért megvenni, hanem az emberi természet egy lényeges sajátossága miatt sem. Természetünk ugyanis megkívánja, hogy bizonyos feszültség legyen a vágy és annak teljesülése között. Az is rossz, ha kívánságunk epesztő sóvárgás, ha valamiért reménytelenül küzdünk, de az is, ha minden vágyunk küzdelem nélkül teljesül. Nincs ugyanis szemünkben igazi értéke annak, ami korlátlanul áll rendelkezésre. Tudunk nagyon híres és gazdag emberekről* akik boldogtalanok voltak. Pár éve halt meg fiatalon Tina Onassis, a multimilliomos görög hajómágnás leánya. A hatalmas vagyon örökösnője boldogtalanul és céltalanul ténfergett az életben, nem tudott mit kezdeni azzal a roppant vagyonnal, amit apja halmozott fel számára. Ő nem tett érte semmit, ezért nem is értékelte. Időnként vásárlási tébolyba esett, kocsiderékszám vette a ruhákat, amiket fel sem vett, lompos göncökben járt. Máskor mohón habzsolta azéletet, agyonette-ittamagát. Egyszóval szerencsétlenül élte meg a hatalmas gazdagságát. A helyes egyensúly: ha van remény céljaink teljesülésére. de nem kapjuk ingyen. Hiszen mindennek éppen azért van értéke, mert szükségletet elégít ki és annál nagyobb az értéke, minél nagyobb szükség van rá. ÚJ KONCEPCIÓ, ÚJ JELMONDAT: KULTÚRÁK TALÁLKOZÁSA Expo 1996 — „Legyen vonzó és sajátosan magyar” Bécs meggondolta magát, Budapest egyedül maradt a porondon. A Keletet Nyugattal összekötő híd gondolata egyszeriben értelmetlenné vált. Új szlogent kell találni, amely alkalmas lehet arra, hogy egy nagyszabású világtalálkozóra hívja a Duna partján a világkiállításban üzletet látó tőkét és látványosságért akár sok ezer kilométeres utazásra is vállalkozó közönséget. Dr. Stauder Ernőt, az Expo Programiroda szaktanácsadóját kérdeztük: hol tartanak az előkészületek? — Sokat gondolkodtunk azon, hogyan lehetne vonzó, ugyanakkor sajátosan magyar az 1996-os Expo. Hazai és külföldi kiállításmenedzserek ötlete volt, hogy az emberiség kultúrája kölcsönhatásának kellene szentelni ezt a rendezvényt. A parlament elé azt a javaslatot terjesztjük, hogy az Expo ’96 jelmondata: „Kultúrák találkozása” legyen. Az ötletet most csiszoljuk, egy sereg szakember a részletek kimunkálásán dolgozik. — Egy-egy Expo sikere általában attól függ, hogy érdeklődik-e iránta a tőke, érdeklődik-e a közönség. Ön szerint van akkora vonzereje a kultúrának, hogy arra alapozzuk a világkiállítást? — Három témakörre meglehetősen pontos elképzelésünk van. Abban mind a három közös, hogy valamilyen formában a kultúrához kötődik, mégis „közérdekűbb” annál. Az egyik a kommunikáció és a kultúra. A másik: a környezet, a kultúra és az emberiség kapcsolata. A harmadik pedig a gazdaság kulturális stratégiája, aminek egy szelete mondjuk az ipari formák témaköre. Szeretnénk, ha mindebből az is kiderülne, hogy szerintünk a kultúra fogalma sokkal tágabb, mint ahogy általában értelmezik. Nem egyszerűen a szórakozásra vagy a művelődésre gondolunk tehát. A mi fogalmaink szerint az egészségügy, a környezetkezelés kultúrája épp úgy beletartozik ebbe a körbe, mint a telekomunikáció sokféle, technikai újdonsága, mondjuk a színes térhatású televízió. Azt kell bemutatni, hogy az ember, mint tudatos lény, a saját életvitelében, saját környezetében milyen színvonalat ér el, s ehhez a kultúra hogyan járul hozzá. Ha mindezt látvánnyá is tudjuk fokozni — akkor adott a világkiállítás témája. — Mondana konkrét példát? Megpróbálom érzékeltetni, hogy mire gondolok. A tudósok fölfedezték, hogy a római kori síremlékek felirataiban szinte mindent elmondanak a szarkofág egykori lakójáról. Ha ez így van, akkor az összes lelet feldolgozásával többet tudhatunk meg a császárok koráról, társadalmáról, mint eddig bármikor. Ha a tudomány szövetkezik a technikával és sikerül elektronikus úton betáplált fotókat elektronikusan értékelni, új fejezet nyílhat a régészet történetében. Az ősi kultúra a ma technikájával találkozik, s lám, egy mozaikja máris összeállt az Expónak. — Ilyen mozaikból épülne fel a kiállítás ? — Lényegében igen. A potenciális kiállítók ilyen ajánlatokkal, bemutatkozási ^lehetőségekkel lehet megnyerni. . — Es meg is fogják érteni szándékainkat? Ez a szlogen másnak is ugyanazt jelenti majd, mint nekünk ? — Külföldi szakemberek seregét hívtuk segítségül, akiket megkértünk, mondják el, mit értenek ők ez alatt a koncepció alatt, mi minden tartozhat bele, s mindez mekkora világkiállítás keretében mutatható be? Bevallom, arra számítunk, hogy az így összeálló tanulmány eléggé nemzetközi lesz ahhoz, hogy szellemében eséllyel pályázhassunk a sikerre. Szeptember végére kell elkészülnie az Expo stratégiai tervéne, aminek alapján dönteni kell. majd pedig teljes gőzzel elkezdődhet a szervezés. — Említene néhányat az ismertebb külföldi tanácsadók közül? — Nem szívesen tenném. — Miért? — Egyszerűen arról van szó, hogy a szakmában legismertebb beruházási szakembereket, kiállításszervezőket kerestük meg, akik nagy nemzetközi tapasztalatokkal rendelkeznek. — Nem hirdettek pályázatot ? — Ilyen esetekben nem szokás a pályáztatás, de az idő is rövid volna hozzá. — Ami viszont a megvalósítását illeti: ebben a szakaszban már csak szigorúan tenderalapon képzelhető el a résztvevők kiválasztása. Ha kialakult a végleges elképzelés, szabaddá válik a pálya minden érdeklődő előtt. Egyforma eséllyel indulhatnak a világkiállításra jelentkezők. Nagyon vigyáztunk, nehogy bárki a monstani közreműködéssel monopolhelyzetre tehessen szert. — Az Expo iránt érdeklődő külföldiek mikor ismerhetik meg a végleges elképzelést, mikor dönthetik el, mekkora szeletet kérnek ebből a tortából? — Már ősszel megkeressük azokat a cégeket, amelyek a korábbi elképzelés iránt is érdeklődtek, s a megfelelő csatornákon ehhez mások is hozzáférhetnek majd. De végül is nemcsak a világkiállításról, hanem egy komplex fejlesztésről is szó van, ami rendkívül sokféle lehetőséget kínál az érdeklődőknek. — Van valami korlátja a jelentkezéseknek ? — Ma még nincs. Még nem dőlt el, mennyi lesz állandó, mennyi az ideiglenes épület, mekkora lesz a kiállítás alapterülete. Ma még minden attól függ, hogyan fogadja ősszel az új koncepciót a világ. Somfai Péter Ferenczy Europress HÁROM TÖRTÉNET I. A zebránál Hetven és nyolcvan közöld öreg néni áll a járdaszegélynél, pontosabban a frissen festett zebra első csíkján. Szeretne átmenni a túloldalra. Fején szorosra kötött kendő, lábán az úgynevezett patentharisnya, egyszerű vászonruhája fölött házilag kötött, gombolás pulóver. Száraz, kis madárfejét riadtan forgatja jobbra, balra, de az autóáradat egy pillanatra sem csökken. Zúgnak előtte az Opelek, BMW-k, Audik, Fordok, Mercedesek, és persze, Trabantok, Wartburgok, Skodák, Ladák. A bennük ülők tudomást sem vesznek a riadt néniről, akinek kezében hálószatyor s abban néhány paprika, kenyér, tej. Hosszú percek telnek el, s a néni egyre idegesebb. Bizonyára sietne haza, valamelyik bérházba, ahol lányával, fiával, annak családjával él. Most elküldték a boltba, de ö úgy érzi, nagy veszélybe került, itt ember képtelen átmenni. Egyszerre mégis érkezik egy emberséges úrvezető: sötétkék Mercedes fékez és a benne ülő férfi kedvesen int a néninek, hogy tessék, menjen át. A néni azonban nem érti, azt hiszi, rendőrség, vagy ilyesmi és ijedten visszaugrik a járdáira. Ki beszél itt az öregkor szépségeiről? Aztán amikor egyik oldalról sem jön semmi, korát meghazudtoló fürgeséggel átszalad. Es ott leroskad egy padra... II. Yezércsel Hosszú sor áll a kisablak előtt. Többnyire fiatalok, legfeljebb középkorúak. Meleg van, a sor lassan po- roszkál előre. Egyszerre hangos csoszogásra leszünk figyelmesek. Fapapucsban, zilált, fehér hajjal, nehezen lélegezve matróna korú néni tűnik fel, láthatóan neki is az ablaknál van dolga, hivatalos papírt szorongat erősen remegő kezében. Megsajnáljuk és szinte kézről kézre adjuk előre, hogy soron kívül elintézhesse, amiért jött. Mindannyiunkat elönt egyfajta jó érzés, amikor a néni perceken belül távozhat és hálás tekintettel méri végig a sort. Láthatóan alig bír menni. Arra gondolok, hogy lám, mégis jók az emberek, nem veszett ki a szolidaritás, a humanitás . . . Háromnegyed óra múlva én is „szabadulok" és kilépek a hőségben vibráló utcára. Még át sem érek a túlsó oldalra, amikor heves autófékezésre figyelek fel: az előbbi öregasszony rohan át az úttesten, egyenesen a buszmegállóhoz és torkaszakadtából kiabál, hogy várjanak, várjanak. Hóna alatt két üveg sört szorongat. .. III. Önbíráskodás A néni, falusi házában öt éve él egyedül, özvegyen. Már hozzászokott a magányhoz. Van tizenöt tyúkja, egy malackája, kicsi kert, némi nyugdíj és néha a gyerekek is megeresztenek egy levelet. Napszállta után mindig bezárja tyúkjait: az ólajtót egy karvastugságú, méteres doronggal támasztja meg. Minden este. A közelmúltban, már jóval a tyúkzárás után, a: öregasszonynak ki kellett mennie az udvar legvégén álló, deszkából tákolt „illemhelyre". Visszafelé jövet csak úgy reflexszerűen egy pillantást vetett a tyúk<>lra -- és megállt benne az ütő: a karó nem volt odatámasztva. Mi történhetett itt? — töprengett magában, mialatt odasietett az ajtóhoz. Kinyitotta, zseblámpájával bevilágított. S lám, a negyven körüli, megtermett szomszéd rakja az álmosságtól kábult tyúkokat a zsákba. Több se kellett a mamának: felkapta a támasztódorongot és úgy elverte a port a tyúktolvajon, hogy az másnap a községi orvosnál kötött ki. Állítólag azon gondolkozik, hogy elköltözik a faluból.. . Gál Sándor
