Petőfi Népe, 1991. június (46. évfolyam, 127-151. szám)
1991-06-05 / 130. szám
PETŐFI NÉPE 1991. június 5., 7. oldal Dzsungelbe modern technológiát? Lengyel László a magyarországi privatizáció útjáról Mészégetők Jászfaluban A mészégető, a termésállapotban kifejtett, kalciumtartalmú kövek kiégetésével foglalkozó szakember. Az utóbbi száz évben többfelé létesültek széntüzelésű kis „mészgyárak”, ugyanis bizonyos építőipari feladatokra a paraszti égetésű mész pótolhatatlan, mivel a gyári készítésű mész nemkívánatos vegyi szennyeződéseket tartalmaz. A mészégető kövekből kemencét épít. Ezt gyakran partoldalban készítik, így a környező talaj a kemence jelentős részét szigeteli. A kör alakú kemencében tűzteret, ennek elején boltozatos tüzelőnyílást képeznek ki. A tűztér fölé, boltozatosán összehajtó falakkal, égetőteret emelnek. A kemence teteje nyitott marad. A megfelelő kőzetfajtákból kifejtett darabos köveket itt rakják a tűztérbe. Miután azt megtöltötték, a kemence felső nyílása felé púpozzák tovább úgy, hogy az nagyjából boglya alakúra nő. A meszet szénnel égetik. A tüzelésnek hosszú órákon át kell folynia, a tűznek át kell járnia a kemence egészét. Mivel hosszú időn át éjjel-nappal tüzelni kell a kemencék alatt, a mészégetők ideiglenes szállásokról gondoskodnak, kunyhókat építenek. Égetés után a kemencét hűlni hagyják, majd kirakják a kész égetett meszet. Kedvező adottságú vidékeken — így a Pilisben, Jászfalun is — a mész égetésével a parasztság és a falusi szegénység rendszeres jövedelemkiegészítést biztosíthat magának. (MTl-fotó: Kieb Attila) ÖVE A PARADISO MEG A VOLÁN FC Vermes úr nem ilyen privatizációra számított Vermes János akkor lett „híres ember”, amikor mintegy fél éve megvette a Volán FC focicsapatát. Nevét azóta a gazdagság mítosza övezi. Vermes úr az Andrássy úti Ballantine’s Clubban fogadott. A pazarul berendezett klub délelőtt lévén még néptelen volt, de ha a Privát Profit ügyvezető igazgatójával, Forró Tamással szőtt tervek valóra válnak, hamarosan a nap ezen időszakában is népes lesz a felső tízezernek szánt legújabb találkozóhely. — Vermes úr, hogyan lett önből gazdag ember? — Nem érzem magam gazdagnak. Aki igazán az, annak nem kell naponta 20-22 órát dolgoznia. Én legfeljebb jómódú vagyok. Egyébként 43 éves vagyok, vendéglátóipari főiskolát végeztem, beszélek angolul, németül és olaszul, 1980- ig középszintű vezetőként dolgoztam a szállodaiparban, majd a rendezetlen családi körülményeim arra kényszerítettek, hogy 5 évig zöldségesként dolgozzam. A vállalkozás jól sikerült, és 1985-ben megvettem az Instenhegyi úton egy romos villát. Ez ma a Paradiso, Pest egyik legjobb étterme és éjszakai szórakozóhelye, igen megszűrt vendégkörrel. A 45 férőhelyes étterem és a 80 személyes bár egy kisebb vendéglátó-ipari vállalkozás csupán, de olyan emberek járnak ide, akik izgalmasak, érdekesek, s talán ezért figyeltek fel rám. — A Ballantine's-nek is tulajdonosa? — Nem, ez a Taverna Rt. tulajdona, a Privát Profit c. lap vette haszonbérletbe, és én velük együtt üzemeltetem. Ez ma Budapest belvárosának a legszebb üzlete, kiváló adottságokkal. Nemrég nyitottunk, és kezdenek már ideszokni a színészek, sportolók, politikusok és üzletemberek. Most indítunk be egy úgynevezett consulting tevékenységet, azaz egy üzleti információs szolgálatot. Emellett szeretnénk, ha üzleti ebédek, vacsorák és reggelik színhelye is lenne a klub. — Milyen más vállalkozásai vannak? — Van egy vállalatom Írországban, Douglasban. A 12 főt foglalkoztató export-import cég mindennel foglalkozik, amiből pénzt lehet csinálni. A vállalat olyan termékeket kutat fel és termeltet, amelyek jól értékesíthetők Nyugaton. Ezenkívül tanácsadója vagyok a Continental Dairy Queen európai elnökének. Ez a McDonald’s-hez hasonló éttermi lánc hamarosan üzleteket nyit Magyarországon is. A sportban is látok üzletet, néhány hónapja én vagyok a Volán FC elnök tulajdonosa. Miután az állami szponzorálás megszűnt, a sport is a magánvállalkozókra hagyatkozik, s én ebben látok fantáziát. — Visszatérve a vendéglátóiparhoz, nem félő-e, hogy a privatizáció során a külföldi tőke kiszoríthatja a hazai vállalkozókat? — A hazai vállalkozók szerintem ma bekerülni sem tudnak,nemhogy kiszorulni. Idehaza ugyanis nincs elég tőke a privatizációhoz. Azok a feltételek, amelyekkel az első privatizációs programot a kormány beindította, nem nevezhetők másnak, mint kozmetikai trükköknek. Ha az üzlet megvásárlásához felvehető privatizációs hitelhez lakatlan ingatlant kell jelzálogként bejegyezni — és most ez a helyzet —, akkor nyilvánvaló a vállalkozásellenes szándék. Az az átlagos magyar állampolgár, aki vállalkozásra adná a fejét, nem rendelkezik e feltételekkel, ezért valószínű, hogy ezekkel a privatizációs programokkal tömeges, új vállalkozói kört nem tudnak, de talán nem is akarnak bevonni. A privatizálásra kerülő boltok közül, valószínű, hogy néhánynál hatalmas licitek lesznek, de a felkínált üzletek többsége szerintem ezekkel a feltételekkel eladhatatlan. — Azért úgy tűnik: van, aki vállalkozóként is képes sikereket elérni. Önnek mi az üzleti filozófiája? — Én a sok munkában hiszek és a munkatársak jó kiválasztásában. — Búcsúzóul kérem, válaszoljon néhány személyesnek ható kérdésre. Mi a hobbija, hol nyaralt tavaly, és milyen kocsin jár? — Néha-néha jut időm teniszezni és szívesen megyek kirándulni a gyermekeimmel. A tavalyi szabadságomat Olaszországban, Szingapúrban és New Yorkban töltöttem. És végül: 164-es Alfa Rómeón járok. Hámori Zia A magyar kormány elkötelezte magát az állami tulajdon lebontása és ezzel a magántulajdon túlsúlyán alapuló gazdasági rendszer megteremtése mellett. A privatizációhoz azonban kevés a politikai szándék, fel kell térképezni azokat a társadalmi-gazdasági tényezőket is, amelyek akadályozzák, illetve előrevihetik e folyamatot. Miben látja ezeket a tényezőket Lengyel László, a Pénzügykutató Rt. elnök vezérigazgatója? — Úgy vélem, nálunk az általános átalakulási folyamatban kell keresnünk az alapvető problémát: ebben ugyanis a privatizációnak kellene élenjárnia. Magyarországon a tulajdoni átalakulást tekintem a gazdaság legfontosabb intézményes folyamatának, kevésbé az a liberalizáció vagy a pénzügyi intézményrendszer átalakítása, ami ezzel párhuzamosan szükséges. A tulajdonosi intézményrendszer átalakulásában elmaradunk, mert ha már most igazi tulajdonosok állnának a vállalatok élén, akkor a liberalizációt még szabadabbá lehetne tenni, a gazdálkodók valóban költségérzékenyek lennének. Ma még nem azok. — És a tőke, vagy a gépek, az eszközök, a berendezések hiánya milyen mértékben fékezi a privatizációt? A legnagyobb akadály a tulajdon biztonságának hiánya. Ha valakinek van is tőkéje, a hosszú távú befektetés bizonytalan. Ez az első nagy probléma, ami a külföldiek befektetéseit akadályozza. Csak a második helyen áll egyfajta tőkehiány, hiszen a létező, meglévő tőkét sem tudtuk átvinni a gazdaságba. Tehát van is tőke, még sincs. Ez világosan látszik abból, ahogyan a vállalkozások élénkítésére adott nyugati forrásokat hasznosítjuk. Nagyon különbözően, de általában kedvező feltételekkel bocsátottak rendelkezésünkre tőkeforrásokat a nyugati országok, mégis van, ahol már egy éve állnak bizonyos pénzek, amelyekhez hozzá lehetne jutni, de nincs meg a szükséges infrastrukturális, banki háttér. A partnerszolgáltatás is hiányzik, mondjuk adott esetben nehéz a külföldi befektetőt összehozni a belföldi felhasználóval. így a tőkehiányt mi magunk mesterségesen idézzük elő, azzal, hogy nem tudjuk hozzájuttatni a pénzhez a vállalkozókat. A másik: a lakosságnál kint lévő tőke egy jelentős részét valószínűleg szívesen bevinnék különféle beruházásokba, ha léteznének vállalkozásokat szervező, biztosító, ezeket garanciákkal ellátó szervezetek. Tehát nem biztos, hogy olyan tőkehiány van Magyarországon, mint amit sokan állítanak. A hazai vállalatok megvásárlására a lakosságnak nincs pénze, senki sem gondolhatja, hogy belföldi magánszemélyek fogják megvásárolni a szénbányákat, vagy pl. az Ikaruszt. Még nem találtuk ki, miként lehetne műhelyenként, gyáregységenként kis részekként. privatizálni nagyvállalatokat. — A privatizációs folyamatot sokak szerint akadályozza, hogy hazánkban például kevés a jól felkészült tanácsadó. — Nálunk valóban vannak tanácstalan vállalkozók. Ma egy befektetőnek állandóan figyelni kell a gazdasági légkört, hogy kivel tud egyáltalán együttműködni. A kisvállalkozókat most például földhöz vágja a sorban állás: a nagyvállalatok nem tudnak fizetni, az üzletfeleknek állandóan azt kell figyelniük, melyik cégnek szabad szállítani, melyiknek nem. Említhetek egy másik példát is: a kisvállalkozók közül sokan számítottak arra, hogy az önkormányzatok a lerobbant infrastruktúrát szeretnék rendbehozni, s azt valószínűleg nem az IKV-ra bízzák, hanem vállalkozási alapon oldják meg. Most az erre számító kisvállalkozók tragikus helyzetbe kerülnek, mert kiderült, hogy az önkormányzatoknak nincs pénzük. Ilyenkor jönne jól egy befektetési tanácsadó, aki megmondaná előre, hogy ezen vagy azon a piacon nem szabad kockáztatni. De nemcsak a vállalkozóknak, hanem az önkormányzatoknak is szükségük volna befektetési tanácsadásra. Azt tapasztalom, minden megyében szinte könyörögnek az önkormányzatok, hogy valaki, valamilyen vállalkozói szervezet próbáljon meg ötleteket adni, miként privatizálják saját vagyonukat. Erre nem vagyunk felkészülve, nincs kellő számú szakemberünk. Ma mintegy hatvan cég foglalkozik vállalatok privatizálásával, 1987—88-ban mindössze egy-kettő volt. — A parlament, a kormányzat milyen intézkedésekkel gyorsíthatná a privatizációt? — Először is parlamenti szinten azért nem lehetett eddig eredményt elérni, mert nem készült privatizációs programcsomag, amelyik tartalmazná a tulajdonra vonatkozó legfontosabb jogszabályokat. Hogy rögtön a kályhától induljunk el: nincs a kincstári vagyonra vonatkozó törvényünk. Ma úgy privatizáljuk az ország vagyonát, hogy nem tisztáztuk, mitakarunk kizárólagosan állami tulajdonban tartani. A koncessziós törvényt a parlament elfogadta, de úgy akarunk koncessziókat adni, hogy még nem döntöttük cl, melyek azok a dolgok, amelyeket biztosan nem akarunk koncesszióba adni.. . Már tavaly ki kellett volna mondani: van, amit nem fogunk privatizálni. Ez a kályha. És azonnal kellene szabályozás az állami vállalatok, illetve a szövetkezetek vagyonának meghatározására. De így vagyunk a földtörvénnyel is. A társadalombiztosításra szintén kellene szabályozás, hogy kezelhesse komoly vagyonát. Az én felfogásomban ezek tartoznának a feltétlenül meghozandó jogszabályokat tartalmazó programcsomagba. — A törvények megalkotásán kívül milyen intézkedésekre volna szükség a privatizáció gyorsítása érdekében? — Sürgető a bankrendszer megváltoztatása, meg kell teremteni a pénzügyi infrastruktúrát. Ez részben a bankok privatizációját jelenti. A bankhálózattal át kell fogni az országot, hogy lehetőség nyíljon több és más típusú üzletkötésre, át lehessen hozni az országba a külföldi jövedelmeket. Döntőnek tartom, hogy a privatizáció gyorsítása egyben iránymegjelölés is legyen: merre tart az ország? Meggyőződésem, hogy nem nagyipari és nem is mezőgazdasági országgá kell tenni Magyarországot, hanem egy infrastrukturális, kereskedelmi, szolgáltató központtá. Ezeken a területeken kellene gyorsítani a privatizációt, infrastrukturális programot kellene kialakítani, hogy a Nyugat érzékelje: azt szeretnénk, ha elsősorban ezekbe az ágazatokba fektetne be tőkét. Az infrastruktúra elmaradottsága miatt a magyar vállalatok értéke alacsonyabb, mintha infrastrukturális beruházások után tudnánk ezeket értékesíteni. Valamennyi délkelet-ázsiai ország modernizációja azon alapult, hogy előbb megteremtették az infrastruktúrát, vagy legalábbis annak alapelveit. Senki sem épített vállalatokat a dzsungelben! Magyarország pillanatnyilag dzsungel, ahová betelepítik a modern technológiát, adott esetben a nyugati vállalatot. Ennek így nincs értelme! Nekünk utakat, telefont, hidakat kellene építenünk, s erre kellene programot készítenünk. A nyugati befektetőket is erre kell ösztönözni! Lám az idegenforgalmat privatizálták anélkül, hogy észrevettük volna. Szerintem a magyar lakosságot is arra kellene rávenni, hogy az iparból és a mezőgazdaságból „meneküljön” a szolgáltatások felé. A szolgáltatásban, az infrastruktúrában lehet kistulajdont szerezni, több száz, több ezer magánbolt, benzinkút nyílhatna, mint Ausztriában. De ezeket össze kell kötni úttal, telefonnal, vasúttal, csak így lehet több százezer kistulajdont teremteni. — Lehetőséget jelentene, ha Magyarország vállalkozna a világkiállítás megrendezésére? — Nagyon fontos volna az infrastrukturális program, ami a városok rendezési tervétől egészen a világkiállításig terjedne. Ha valaki ma ide világkiállítást hoz, az a magyar vállalatok vagyonértékét növeli. Ha nincs világkiállítás —, csökken a magyar vállalatok vagyonértéke. Kocsis Gizella (Ferenczy Europress) GYORSABB AMORTIZÁCIÓ, CÉLTARTALÉK A KÉTES BEVÉTELEKRE Mit kell tudni az új számviteli törvényről? A viharos parlamenti szavazások sorában meglepő egyetértéssel született meg az új számviteli törvény. A jelen lévő képviselők egyhangúlag szavazták meg azt az új jogszabályt, amely a szakértők szerint a feje tetejéről végre a talpára állítja a hazai vállalkozások egész számviteli rendszerét. Dr. Sugár Dezső helyettes államtitkárt kérdeztük a törvény részleteiről. — Mi a legjelentősebb különbség a korábbi számviteli rendszerhez képest? — A még most is érvényben levő számviteli szabályok elsősorban a költségvetés szempontjait szolgálják, és csak kevéssé vagy alig alkalmasak arra, hogy tükrözzék egy vállalkozás valós vagyoni, jövedelmi helyzetét. Az eddigi előírások olyan mértékben térnek el a fejlett piacgazdaságokban alkalmazottaktól, hogy egy nyugati üzletembernek hiába prezentálják az egyébként jól működő vállalkozás adatait, ő azzal nem tud mit kezdeni, nem tudja értelmezni. Ezért is terjedtek el az utóbbi időben a magyar számviteli adatokat átalakító fordítóprogramok, amelyek lehetővé teszik, hogy egy nálunk befektetni készülő üzletember valós képet nyerjen a kiszemelt vállalatról. Csakhogy minden ilyen közbeiktatott láncszem csökkenti a bizalmat, és végső soron a vállalataink iránti érdeklődést is. Az új számviteli törvény két legjelentősebb eltérése a korábbi előírásokhoz képest az amortizáció elszámolásának teljes átalakítása és a céltartalékok képzésének lehetősége. Ami az előbbit illeti, az hosszú évek óta vajúdó ügy, amit végre megnyugtató módon sikerült rendezni. A mostani amortizációs szabályok közismerten torzak, a valós értékcsökkenésnél sokkal lassabban lehetett leírni az elhasználódott állóeszközöket. Az irreális leírási kulcsok miatt gyakran a valós költségeik miatt is adóztak a vállalatok, ami nyilván tarthatatlan állapot. A céltartalékok képzése azon a feltételezésen alapul, hogy a vállalkozónál senki sem tudja jobban megítélni a különböző követelések kockázatát. A jövőben a vállalkozó maga minősítheti különböző követeléseiket, és adózatlan nyeresége terhére céltartalékokat képezhet. — A számviteli szabályok változása jelentősen csökkentheti a költségvetés bevételeit. Mind a gyorsabb amortizáció, mind a tartalékalap képzése megnyirbálja azt az adóalapot, ami után a vállalatok adóznak. Egyes becslések szerint ez az első évben akár 30-40 milliárddal is csökkenthetné a költségvetés bevételeit. Ebből következik, hogy legalábbis átmenetileg az adókulcs növelésével kísérlik kiegyensúlyozni a hiányt. A számviteli törvényben azonban ezek a tételek érthetően nem szerepelnek, így most a vállalkozók bizonytalanságban vannak, mire is számíthatnak valójában. — Az átmeneti időszakot meghatározó intézkedések az új nyereségadó-törvénybe kerülnek, amit az év második felében tárgyal a parlament. Az átmeneti intézkedésekre feltétlenül szükség van, és nem lett volna helyes mindezt a számviteli törvénybe beépíteni, majd emiatt azt évente módosítani. Számításaink szerint három év alatt kialakulhat az egyensúlyi állapot. A vállalati jövedelmekből ugyanis hosszabb távon semmiképpen sem többet, hanem épp kevesebbet akarunk központosítani, és ennek egyik eszköze ez a most elfogadott törvény. A számviteli törvény ezenkívül nagy hozzájárulást jelent a gazdasági tevékenység régóta hiányolt nyilvánosságának megteremtéséhez is. Az éves gazdasági beszámolót ugyanis könyvvizsgálóval kell hitelesíttetni, és a cégbíróságon bárki számára hozzáférhetővé kell tenni. P. É.
