Petőfi Népe, 1991. június (46. évfolyam, 127-151. szám)
1991-06-05 / 130. szám
PETŐFI NÉPE 1991. június 5., 5. oldal JÖVŐRE TÍZÉVES A HALASI INTÉZET Mozgássérültek ünnep- és hétköznapjai I „Egész évben nyíljanak a virágok! Szeretnék repülőgéppel utazni. Szeretném, ha a világon mindenhol kék lenne az ég, és jó lenne a levegő.” Nem a mesebeli tündérnek, nem is az aranyhalacskának, hanem a tanító néninek írta meg három kívánságát egy mozgássérült kisfiú, a mozgássérültek kiskunhalasi nevelőintézetében. Czene Lászlóné, Évike, az intézet vezetője büszkélkedik a tanítványok füzeteivel. — Eljutottunk végre odáig — mondja —, hogy a nálunk végzett gyerekeknek bizonyítványt is adhatunk. Ezzel is elismerik a konduktor tanítói munkánkat. Jövőre tízéves lesz az intézet, amely a nagynevű budapesti Pető Intézet mellett az egyetlen az országban, ahol a bentlakásos oktatást-nevelést is tudják biztosítani a rászoruló gyerekeknek. Ily módon nemcsak a környékről, Bács megyéből, hanem az ország más tájairól, településeiről (sőt, még Jugoszláviából is) vesznek fel tanítványokat. — Van már angol érdeklődőnk is, hamarosan felvételt nyerünk a Nemzetközi Pető Társaságba, és nem lesz jogi akadálya, hogy fogadjuk a külföldi betegeket is. A harminc tervezett férőhelyen jelenleg 25 gyermek lakik. Kilenc a kiscsoportos, és tizenhatan vannak a nagyok, az iskolások csoportjában. Éppen mozognak, tornáznak, amikor benyitunk; ragyog az arcuk az igyekezettől. Nemrég életük nagy élményében volt részük, szívesen idézik még most is vissza az átélteket. Pintér úr, a keceli gyáros járt itt a helikopterével (alighanem innen ered az egyik kívánság), és a barátságot egy ajándék kirándulással pecsételte meg Budapestre, az állatkertbe. Igaz, nem repülővel, csak autóbusszal utaztak, de a többségüknek már ez is újdonság volt. az állatkerti látványbőségről nem is szólva. Napokig nem tudtak szabadulni a nagy kalandtól. Ha minden igaz, még ebben a tanévben, de gukat, szeretnek itt lenni. Nincs honvágyuk eleinte, nem félnek az idegen környezetben ? — Számukra itt mindenki ismerős már, mert mielőtt bentlakók lennének, az ambuláns rendelésre járnak hoszszabb időn keresztül. Tulajdonképpen mi senkit nem utasítunk el, mindenkivel megpróbálkozunk. Az ambuláns rendelésen azután szelekció alapján döntjük el: melyik gyermekkel érdemes az intézetben is megpróbálkozni. — Mit mutatnak a szakemberek tapasztalatai, gyakoribbak ezek a betegségek, vagy csökkennek ?- Sajnos, az utóbbi 4-5 évben egyre több a súlyos eset, a négy végtagra kiterjedő bénulás, vagy a halmozott sérülés. Pedig a látászavarral, hallássérüléssel küzdő mozgásszervi beteg sokkal nehezebben kezelhető számunkra is. — Hány éves kortól tudnak foglalkozni a gyerekekkel? — Az a gond, hogy többnyire nem ismerik fel időben a betegséget, pedig a konduktív pedagógiai munkát korán kell kezdeni. Egy féléves babán már észlelhetők a tünetek. A rendszeres ambuláns foglalkozáson megfigyeléseket tudunk végezni, és egyéves korra már legkésőbb őszre, újabb nagyszerű élmény vár rájuk. Egy Becsben élő magyar hölgy. Veronika Stenzel, a Szafáriparkba invitálta a csapatot. Az egészséges, „túlprogramozott” gyerekek talán fel sem tudják mérni, mit jelent ez nekik, akiknek hétfőtől péntekig egyetlen szoba jelenti az életteret. Az az iskola, az ebédlő, a játszótér és a hálószoba is egyben. — Azért igyekszünk mi rendszeresen szórakoztató programokat is beiktatni — mondja az intézetvezető. — A kórházi mikrobusszal bejárunk a városba, mozielőadásra, bábszínházba. De külföldre nemigen jutnánk el a magunk erejéből. — A gyerekek láthatóan jó! érzik makés/ nevelési programmal lehel előállni. Ebbe a programba azután a szülőket is be lehet vonni, s ez máris rengeteget jelent a családnak. Sokszor már az megkönnyebbülés a számukra, hogy meghallgatjuk a gondjaikat. Éppen ezért nem küldök el senkit, aki hozzánk fordul. Hogy mekkora haladást lehet elérni, azt a gyerekek iskolai munkái, rajzai mutatják, s ez ad további ösztönzést a hét diplomás pedagógus mellett annak a hat nevelőnek is, akik munka mellett szeretnék megszerezni a diplomát, hogy hivatásukat gyakorolhassák. Hajós Terézia DIPLOMÁCIA A TAPOLY MENTÉN Kísértetjárás Bártfán Ballonkabátos urak és egyenruhás rendőrök sétálgatnak párosával a Bártfa és Bártfafürdő környéki erdei utakon a szerelmesek és a kirándulók helyett, s fő a feje Lubomir Skalos mérnök úrnak, a város polgármesterének. Főhet is. A rendezvény, melynek július 6-án vendéglátója lesz, egy világváros számára is megpróbáltatás lenne. Tizennyolc ország vezető politikusai és más notabilitásai özönlik el a Mineral Hotelt és környékét, s mellettük több száz titkárt, gyorsírót és egyéb kísérőt, no, meg újságírót kell elhelyezni, megetetni, információval ellátni. Egyedül a város nem boldogul. Szerencsére, megérkeztek már Prágából a protokollosok, a sajtosok, a szakácsok, s persze, mindenekelőtt a biztonságiak ... Állam- és kormányfők, magas állású vagy legalább hírneves személyiségek ilyen sokaságát még nem látták a szlovákiai fenyvesek. Sikerült megtudnunk, hogy több mint hatszáz főből álló belügyi különítmény érkezett, hogy segítségükkel folyamatosan ellenőrizni lehessen a Poprád, Eperjes és Kassa felé vezető utakat, az értekezlet színhelyét adó Mineral Szállót és azokat a környékbeli nevezetességeket, amelyek az értekezleten részt vevő magas méltóságok kitüntető érdeklődésének célpontjai lehetnek. És, mint ilyenkor lenni szokott - mondják a konferencia előkészítői irodáján — a rendező ország biztonsági szolgálata bele se szól abba, hogy maguk a díszvendégek milyen biztonsági kíséretet hozzanak magukkal . . . A mostanihoz hasonló jelentőségű eseményt biztosan nem láttak még a vidék „páratlan szépségű fenyvesei". A Szt. Egyed (Egidius)-templom dicsőségét gyarapítja majd, hogy imapadjaiban egymás mellett foglal helyet Göncz Árpád magyar köztársasági elnök, Vacláv Havel Csehszlovák államfő. Bielecki lengyel miniszterelnök, néhány volt miniszterelnök, Dán Quayle, az Egyesült Államok alelnöke, továbbá a Világbank elnöke, az Európa Tanács főtitkára ... És amit a legbüszkébben emlegettek a szervezők, amikor a találkozóról faggattam őket: húsz nyugati sajtómágnás is eljön Bártfára, hogy összedugják fejüket a politikusokkal, s megállapodjanak abban: mit tehet a művelt és gazdag Nyugat a műveltséget és gazdagságot áhító Kelet-Európáért. Persze, azon kívül, hogy a zsebébe nyúl, hiszen a nyugati demokráciákban ez a zsebbe nyúlás rendszerint az adófizetők zsebét jelenti. Lehet valami eredeti a bánfai gondolatban, ha Robert Maxwell brit sajtócézár is tiszteletét teszi. Róla ugyanis azt hallani, hogy mióta megvásárolta a New York Daily Newst. a személyes presztízsét tette fel arra, hogy visszahozza az életbe a híres, de rohamosan csökkenő példányszámú bulvárlapot, s ígéretet tett: amíg ez nem sikerül, ki sem teszi a lábát a Manhattanról. Miért megy el mégis Bártfára? Talán mert ott csupa olyan ember gyülekezik, akik tudják, mit jelent toleranciával kezelni Kelet-Európát történelmének egyik legfontosabb átalakulása közepette. Lehet, persze, hogy Maxwell más okból siet Bártfára. Olyan kényes, jobbára agyonhallgatott dolgokról azonban, hogy mikor kerülhet sor a magyar adósságok egy részének „felvásárlására” (Maxwell már többször jelentett be ilyen igényt), vagy hogy milyen menekültgondokat jelent a térség és a Nyugat számára a Szovjetunió, Jugoszlávia (és Csehszlovákia?) belső struktúrájának felbomlása, információt szerezni lehetetlen . .. Hivatalosan a nyugati segítség és támogatás befogadásáról, privatizációról. független sajtóról, emberi jogokról tárgyalnak Bártfán politikusok, politológusok és médiaszakértők, de azért a Szt. Egycd-templom-béli közös istentiszteletnek és magának a konferenciának más értelme is lesz. A táj és a kulturális örökség, mely Kelet-Európának ezen a részén (és nem csak ezen) viszonylag érintetlen maradt, azt sugallja majd a nyugati vendégeknek, amiről manapság kevesebb szó esik: ez a világrész nem csak kér a civilizációtól, fizetnie is van mivel. Návai Anikó Szibériai mesék? Beszélgetés Bona Gábor hadtörténésszel A Petőfi Népe 1991. május l l-ei számában első kézből származó információink alapján számoltunk be a szibériai Petőfi-kutatás legújabb eredményeiről. Mégpedig arról, hogy a Bajkál környéki levéltárakban olyan adatokra, dokumentumokra találtak az expedíció résztvevői, melyek mindenképpen elgondolkodtatóak. A különböző listákon, kimutatásokon osztrák alattvalók nevei szerepelnek. A dátum pedig egyebek között 185 l-et jelöli meg. Cikkünkre több észrevétel is érkezett. Többen igazolni vélték a családjukban fennmaradt legendákat, melyek szerint valóban kerültek hadifoglyok Szibériába 1849-ben. Jánoshalmi olvasónk apja az első világháború idején Szicíliában francia fogságba került, egy osztrák szakaszvezetővel dolgoztatták őket egy vasgyárban. Ez a szakaszvezető beszélte, hogy a nagyapja részt vett a magyar szabadságharcban és szibériai fogságból hazatért osztrák földre. Ez az ember hallott Petrovicsról is száműzetése alatt. Más visszaemlékezés - egy budapesti és egy matkói szerint az első világháborús hadifoglyok vasútépítésnél, illetve vasútállomásra befutó szerelvények fogadásakor találkoztak Szibériában olyan aggastyánokkal, akik értették a magyar szót, s ’48-as számüzöttek voltak. Egyik olvasónk behozta szerkesztőségünkbe a Honvédhuszárok Szibériában című vékonyka kötetet, melyet Farkas Ernőd írt 1906-ban. Ebben a regényes kalandok bevezetéseként azt is lehet olvasni, hogyan és hányán kerültek el orosz földre a ’48-as magyar honvédek közül, és miért is száműzte Paskievics őket Szibériába. Természetesen kíváncsiak voltunk arra, miként vélekedik mindezekről a szakértő, a kutató. Bona Gábor hadtörténész évtizedek óta foglalkozik a magyar szabadságharc történetével, több kötet fémjelzi munkásságát. Két vaskos könyvében Kossuth kapitányainak, illetve a szabadságharc tábornokainak, törzstisztjeinek életrajzát, névsorát adta közre. Jelenleg Bécsben, a Kriegsarchívban folytat kutatásokat. — Megkaptam a Petőfi Népe azon számát, amiben az új kutatásokról van szó — kezdi a beszélgetést Bona Gábor. — Nem zárom ki annak lehetőségét, hogy 1849-ben vihettek ki Szibériába embereket, netán többen az orosz sereggel menekültek el az országból. Ennek viszont ellentmond az, hogy eddigi kutatásaim során sehol sem találtam arra utalást, az illető vagy ismerőse kikerült volna Szibériába. — Pedig sokan beszéltek arról, hogy Szibériában találkoztak ’48-as hadifoglyok leszármazottaival, sőt Petrovicsról (Petőfiről) is hallottak. Mit kezdjünk ezekkel a történetekkel? Vegyük mesének, mint ahogyan Spira György történész ajánlotta nekem egy telefonbeszélgetésben? — Én is azt hiszem, az elmondottak nagy része mese. Azt sem zárom ki, hogy valami történhetett. Előfordulhatott, hogy valaki elkerült Szibériába. Számomra inkább az a valószínű, hogy egy ál-Petőfi volt ott. De erről nehéz beszélni, hiszen a történész csak levéltári bizonyítékok ismeretében nyilatkozhat. A szibériai hadifogságra vonatkozóan pedig ilyeneket eddig nem találtam. — Azt hiszem, nem érdemes élőről kezdeni a vitát, kerülhetett-e Petőfi Szibériába vagy sem. Ha viszont a legutóbbi levéltári dokumentumok szerint voltak ott osztrák alattvalók, s ez teljesen egyértelművé válik, akkor esetlegesen a sorszám alatt nyilvántartott veszélyes foglyok között kereshető a költő? — Nem gondolnám, hogy voltak Szibériában osztrák alattvalók. Arról tudunk, hogy az 1863-as lengyel felkelés után kerültek ki foglyok. Például Székely Mihály, aki részt vett a ’48-as szabadságharcban is, de nem azért vitték el, hanem 1863-as ténykedéséért, amikor is egy lengyel önkéntes csapatot vezetett. Ä kérdés tehát az, az említett listák melyik időből származnak. — A napokban személyesen kerestem fel azt a levélírónkat, aki apjától hallott arról, hogy az első világháború idején vele fogságban lévő osztrák szakaszvezető nagyapja Szibériából hazatért. Ez is mese? — Nézze, a fantáziáját mindenki elengedheti. Azt viszont elmondhatom, hogy a cári kormányzatnak Szibéria benépesítése mindig is problémát jelentett. Ha valaki oda elvetődött, nem is nagyon firtatták, hogy honnan jött, mit akar. Ilyen alapon kerülhettek oda magyarok. Esetleg erőszakkal is elvihettek néhány embert, olyanokat, akikről azt gondolták, nem keresik majd otthon. Egyedi esetek tehát előfordulhattak, de tömeges méretekben biztosan nem vittek Szibériába magyarokat. — Visszajöhettek? — Nem hiszem. Ne feledje, százötven évvel ezelőtt, több ezer kilométer távolságból nem valami könnyű lett volna hazajönni. — Az ön által publikált életrajzok itt-ott hiányosak, 20-30 éves kihagyások után folytatódtak. Ebbe belefér a száműzetés. — Nem erről van szó. Nyilván terjedelmi korlátokat is tartanom kellett az életrajzok írásánál, de több esetben azért vannak kihagyások, mert arra az időszakra vonatkozóan nem találtam adatokat. Több száz emlékiratot, több mázsa levéltári anyagot néztem át és még egyszer mondom, ha egyetlen egy kijelentéssel találkoztam volna, hogy valakit elvittek Szibériába, azt mondanám, nem csak egy esetben fordulhatott elő. — A Magyar Tudományos Akadémia egyik nyilatkozatában az áll, hogy az oroszok cs osztrákok közötti megállapodás szerint a tiszti állományú hadifoglyokat az oroszok átadták az osztrákoknak. Annak van-e eshetősége, hogy honvédokat hurcoltak el? — Szerintem annak nagyobb esélye lehet. — Petőfit körözték az osztrák hatóságok! Voltak néhányan például Arany, Tompa, Czuczor Gergely — akiket elítéltek és egy-két évvel „megúszták”. Petőfi nem játszott igazán komoly szerepet a szabadságharcban, azon kívül, hogy Habsburg-ellenes verseket írt. Ezért legfeljebb tíz év börtönre büntették volna, s meglehet, két év leteltével kiszabadul. Nem volt tehát különleges ok arra, hogy az osztrákok „megkérjék” a cári hatóságokat, tüntessék el Petőfit. Ennek egyébként semmi nyoma sincs az archívumban, de hát ez sem jelenti azt. hogy nem tehették meg. — Úgy tudom, hogy Moszkvában is kutatott. Igen. tavaly novemberben jártam ott. Az orosz hadsereg levéltárában az 1848-ra vonatkozó anyagokat, valamint az ottani hadügyminisztérium haditapasztalati vezérkari osztályán öszszegyűjtött dokumentumokat néztem át. Több névsor akadt a kezembe, de ezek egyértelműen fegyverletételi jegyzékek voltak. Nem volt könnyű a nevek azonosítása, hiszen az ukrán vagy orosz írnok úgy rögzítette a magyarul bediktált neveket, ahogyan értette. Szerencsére a rendfokozatok, az alakulatok alapján szinte kivétel nélkül sikerült azonosítanom a jegyzékben szereplőket. Róluk viszont tudjuk, nem vitték el őket Szibériába. — Végezetül megkérdezem, most min dolgozik Bécsben? Mintegy 7500-7800 hadnagy, főhadnagy életrajzi adatait gyűjtöm a szabadságharc résztvevőiről szóló harmadik könyvemhez. Négy éve kutatok Bécsben. Borzák Tibor ELVONULTAK A KATONÁK (2) „Gyakoriak voltak az éjféli parancsok” Sokan ,,a bor miatt” Búlintné Mikes Katalin és Szabó Sándor így kezdődött című dokumentumösszeállításából is tudható, hogy az észak-bácskai községek járási felhívásra összeállították 1945 februárjában a térítés nélkül elvitt élelmiszerek, ingóságok jegyzékét. Az összesítés szerint — egyebek között — 1050 darab szarvasmarhát, 1760 darab sertést, 20 ezer hektoliter bort vettek igénybe. Háborús időkben még valamelyest magyarázhatók a drákói intézkedések. A szovjetek harcmodora rengeteg áldozattal járt, újabb és újabb kórházak /elállítására, ellátásúra kényszerültek. Kecskeméten hivatalos adatok szerint több mint nyolcvanon haltak meg „a bor miatt". Főként a tanyák népe rettegett. Borbáson karácsony délutánján irtottak ki egy családot, a Máriahegyen liúsvétkor. További vizsgálódásokkal állapítható meg, hogy a családjukat kétségbeesetten védelmezők közül hányán végezték kivégzőosztag előtt, vagy akasztófán, kínlódtak évekig lágerekben. Csak azért is maradtak Nem adta föl egykönnyen a háborús zsákmánynak tekintett országokat a Vörös Hadsereg. Húzták-halasztották a négy megszállási övezetre osztott Ausztria függetlenségének visszaállítását. Emiatt a győztes hatalmak kénytelenek voltak hozzájárulni az úgynevezett vonalbiztositó szovjet csapatok magyarországi állomásoztatásához. Továbbra sem adták vissza a háborús időszakban lefoglalt magánlakásokat, középületeket, bővítették laktanyáikat. Ilcltai Nándor (Folytatjuk) 1944 őszén rettenetes megpróbáltatásokat zúdított a Kiskunságra, a Duna mellékre és Észak- Bácskára a front megmerevedése. Negyvenhat éve, az európai béke első hónapjában áttekintette Kecskemét törvényhatósági bizottsága a város gazdasági helyzetét, egészségügyét. Jórészt fizetés nélküli • A szovjet családok ideköltözése hamar nyilvánvalóvá tette, hogy nem hónapokra tervezik az „ideiglenes itt-tartózkodást”. (Straszer András felvétele) Tóth László polgármester ma is megdöbbentő eseteket sorolt a napirenddel kapcsolatos beszédében. „Karácsonyunk még aránylag nyugodt volt, de az év elején újabb és újabb terheket kellett vállalnunk : csoportokat kellett adni Romániába [. . .] gyakoriak voltak az éjféli parancsok. Háromszáz kocsit 600 emberre! a dunai frontra, reggelre 2 ezer embert a repülőtérre. [. . .] Az a veszély fenyegetett, hogy az új katonai kórházak elhelyezésére két tizedben ki kelI üríteni az összes lakásokat. Ennek elhárítása volt egyik legnehezebb küzdelmem. Szilárd magatartásom és bátor érvelésem mélyen megrendítette a városparancsnokot is. A kórházak ellátására havonta százezer liter tejet és százezer darab tojást kell beszolgáltatnunk. Az év első hónapjaiban naponta 11-12 ezer ember dolgozott a Vörös Hadseregnek, jórészt fizetés nélkül. Védelmet kértem a fosztogatások ellen. A szövetséges ellenőrzőbizottság a helyszínen vizsgálta ki panaszunk valódiságát. Az elmúlt hónapok során egyik legfőbb törekvésünk az volt. hogy a hadseregnek dolgozó üzemeket visszaszerezzük a polgári munka számára. A polgármesteri hivatal felvevője volt panaszok ezreinek."
