Petőfi Népe, 1991. június (46. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-29 / 151. szám

PETŐFI NÉPE ♦ ♦t ♦ itt♦ Ilin 1991. június 29., 7. oldal Sikertörténet a legelső vidéki rajzfilmstúdiórél Július elején ünnepli huszadik szüle­tésnapját a Pannónia legelső vidéki stú­diójaként megalakult kecskeméti ani­mációs műterem. A stúdióvezető. Mi­kulás Ferenc és tehetséges, lelkes fiata­lokból verbuválódott stábja I97l-ben több nagy feladatra: önálló rövid- és egész, estes játékfilmek, sorozatok, rek­­lamfilmek készítésére vállalkozott. Ed­digi munkáik között jelen vannak a kicsinyeknek készített mozi-, egyedi és televíziós sorozatfilmek, kísérleti jelle­gű művek, zenei és irodalmi adaptáci­ók, közéleti aktualitásokkal foglalkozó produkciók. Zászlójukon a kezdetek óta két nagy vállalás szerepelt. Egyrészt művészi igényű rajzfilmre, mozgóképpé kíván­tak örökíteni a magyar néphagyomány, a népmesék, -mondák világát. De meg­különböztetett figyelmet fordítottak a szerzői filmre, illetve a rajzfilm és nyelv kifejezési lehetőségeinek gyarapítására, továbbfejlesztésére. Az elmúlt két évti­zed rendkívüli szakmai és közönségsi­kerei egyértelműen bizonyítják vállal­kozásaik eredményességét. Az elisme­rések sorában a legelsők egyikét Hor­váth Mária: Az éjszaka csodái című munkája szerezte az 1982-es ottawai nemzetközi fesztiválon. A másik A magyar népmesék című (immár több mint félszáz epizódból álló) sorozathoz kötődik, amelyet a Magyar Televízión kívül Európa összes országában jól is­mernek. A műterem a legelső: 1983-as nemzetközi ösztöndíjpályázatának meghirdetése óta a világ számos.orszá­gából fogadott a műfaj valamely terü­letével foglalkozni kívánó szakembere­ket. képző- és iparművészeket. A stúdió történetében idén januártól, az önállóvá válással, újabb fejezet kez­dődött. Az igényes munkáiról, határo­zott profiljáról, neves művészeiről is­mert műhelynek a bérmunkákra specia­lizálódott több mint fél tucat hazai társa között talán még az eddigieknél is nehe­zebb megőrizni értékes tradícióit. Része van ebben a már több mint két éve kor­látlanul érvényesülő hazai filmpiaci vi­szonyoknak, a dotáció elvonásának, a forgalmazási gondoknak és a rajzfilm nemzetközi kondícióinak is. A hírős vá­rosban is gyakran megforduló Kossuth­­díjas rendező: Jankovics Marcell „jelen­tése” szerint az animáció mint művészet a világon manapság mindenütt egy helyben topog vagy „szünetel”, míg szó­rakoztatóipari ágazatként virágzik. Tény, hogy a közönség—számos okból — az utóbbi években művészet helyett egyre inkább a legkönnyedebb szórako­zást keresi. A nézők nagy része, termé­szctcsen, nem igényli, hiányolja az érté­kes a hetvenes évek eleje óta'Nyugat- Európában is k omoly szakmai presz­tízst szerzett magyar rajzfilmeket sem. Mivel a stúdió nem számit’ hat a kö­zeljövőben, sémi korábban re ndszcres megrendelőjétől. az MTV-töl, sem más forrásból jelentős anyagi támogatásra, stratégiát váltont: a már kész filmekkel előálló gyakorlattal ellentétben a film­tervekhez még, .lábon” próbálja megte­remteni a gyárt ási feltételeket, az anyagi fedezetet. Semmiképpen sem szeretné­nek külföldi bérmunkastúdióvá válni, de azzal is tisztában vannak, hogy nem zárkózhatnak el teljes mértékben ezek­től a megbízásoktól. A nyer eségükből azonban — a tervek szerint - - minden­kor egyedi munkákat fogna k finanszí­rozni. Termcszctesen, az értékes n emzeti ani­máció fennmaradása nem fü gghet kizá­rólag a sikeres üzletkötésektö 1, a jövedel­mező munkák beszerzésétől. Életben tar­tásához, gyarapításához — - a nyugati modellekhez hasonlóan — mindenkép­pen s/:ükséj|e van és lesz vak imilyen álla­mi vagy alapítványi támogatásra. A re­mények szerint sokat tehet ezért a z ügyér t is a nagy várakozás v itán végre lé t­­rehozott Magyar Mozgókép Alapít­vány. Károlyi Júlia • Avarok • Mondák a magyar törtiiuknihúl Szilágyi V. Zoltán: Tiszta kép Szilágyi V. Zoltán grafikusművész, animációs filmrendező a stúdió egyik meghatározó egyénisége. A Tiszta kép című egyedi filmje tavaly, Espinhóban, a nemzetközi animációs fesztiválon a kísérleti kategória első díját nyerte. A réndezö beszélgetésünk alkalmá­val a következőképpen jellemezte a produkciót: — Munkám különleges technikai, kísérleti problémákat érint részben azzal, hogy rajzaim egy élő ember bőré­re kerülnek. A tetoválás nem egy peri­férikus jelenségként volt érdekes szá­momra, hanem elsősorban a rajzok ki­fejezőkészsége, jelentéshordozó lehető­ségei ragadtak meg. Nagyon izgalmas számomra az összeférhetetlennek tűnő képi jelek egymásmellettiségéből, vi­szonyából adódó feszültség. Ismerek tetovált embereket, akik borzasztóan büszkék arra, hogy ott a kedvenc hajó vagy a szeretett nő neve, figurája a bő­rükön. El tudom képzelni, mennyivel büszkébben mutogatnák, ha ezek mo­zognának is. Az én kis „mozim" legvé­gén azonban ezek a jegyek (vagy in­kább bélyegek) — a való élettel ellen­tétben —, szerencsére, lemoshatok. A hatvan másodperces animációs kaland kellékei: az emberi test és a rajzok alapján — első pillantásra nem egyéb, mint a natúr és animációs film ötvözésének újabb variációja. Csak­hogy ezek az elemek párhuzamosan másik szereposztásban: egy rendhagyó animációs performance kellékeiként is jelén vánnak. Ebből a szempontból a Tiszta kép című munka olyan perfor­­mance-dokumentáció, amelyben az élő testtel való akció eszköze (a műfajok történetében előzmények nélkül) az animáció. De újításnak számít a grafi­kai kifejezésmód: az előkelő származá­súnak éppen nem mondható falfirkák, tetoválások művészi igényű animáció­ba emelése is. A legelső képkockákon a bőr és a teto­válást imitáló rajz egymáshoz való viszo­nya szabályos, ismereteink szerint min­den a helyén van. Elégazonban egy sosem látott nézőpont, és máris újra kell kezde­nünk a tájékozódást. A környezetükből kiemelt homlokráncok együttesén vagy a férfimellkas mozduló bőrén ugyanis a fe­kete kontúrú, „tisztátalan” rajzegyre ter­mészetellenesebbnek, már-már brutális beavatkozásnak hat. Meghatározó a film 9 \ Krisztus figurájához kötődő groteszk epizód végén a kézfej rajzolt sebeiből vér csepeg. (Tiszta kép) utolsó harmadában bekövetkező foko­zat, amelyben már a hús-vér főszereplő is a látomás illetve a film belső tör­vényszerűségei szerinti életjelenségeket mutat. 9 Két fiatal alkotó munkája. VVeisz Béla: Locsolkodók H omolva Gábor: Western Szoboszlay Péter rajzfilmrendező és a fiatalok Az egyik legutóbbi televíziós rajzfilmsorozat, a Tinti ka­landjai epizódja sikerrel szerepelt az 1990-es októberi nem­zetközi animációs fesztiválon. A Télapó kisinasa című, Szo­boszlay Péter rendezte opuszt a Kairói Nemzetközi Gycr­­mekfilmfesztiválon a nemzetközi zsűri a Silver Cairo-díjjal jutalmazta. A nemzetközi hirü alkotó nemcsak munkáiban, munkáival (például Hogyan került Eszter az asztalra?) kötő­dik az ifjabb generációhoz, hanem több évtizedes pedagógiai munkásságával is. Ma is fontos feladatnak tartja a szakmán belül az utánpótlás megfelelő felkészítését, s a tehetségesek felkutatását. Meglehetősen sokfelé, sokféle körben volt erre lehetősége, hisz egy évtizedig vezetett speciális kollégiumot az Iparművé­szeti, s ugyanennyi ideig — számtalan „házi”, Pannónián belül szervezett tanfolyam mellett —a Magyar Képzőművé­szeti Főiskolán. Tanított a kubai és a finn televízió animációs műhelyeiben, s több hónapot töltött Münchenben az ipar­művészeti főiskolán. Legutóbb Izlandra, Reykjavik képző­művészeti főiskolájára kapott vendégtanári meghívást. Ez a pedagógiai kaland már csak azért sem volt mindennapi, mert nemcsak a magyar, hanem a nemzetközi rajzfilmművészet 9 A stúdió hívta életre az első hazai animációsfilm-szcmlét, hogy egy tekin­télyes hazai fórumon is bemutathassák, népszerűsítsék és díjazzák a legkitűnőbb munkákat. 9 A műterem fennállásának tizedik évfordulóján költözött a Liszt Ferenc utcába, az egykori Miron-kúriában kialakított új otthonába. A bázisul szolgáló parasztvillá­hoz Kerényi József Ybl-díjas építész terveze tt kiegész ítőépülctckct. Világra ( világokra) nyíló Ajtók Horváth Máriát, a Pannónia Film Vállalat kecskeméti műtermének munkatársát elsősorban a Jankovics Marcellal indított, a népi hagyományrendszerből merítő Magyar nép­mesék rendezőjeként ismeri a televíziónéző közönség. A szakma és a nemzetközi rajz- és rövidfilmfesztiválok részt­vevői viszont legalább ennyire számon tartják az Ajtó című. a nyolcvanas évek elején született sorozatának filozofikus kis remekeit. Az elévülhetetlenül időszerű közlendőt: az emberi szabadságvágyat középpontjukba állító kis opuszok borzon­gató hangulatukkal Közép-Kelet-Európa legrangosabb fesz­tiváljain éppúgy sztárnak bizonyultak, mint a világ más tájain. A fekete-fehér, a zajokat, zörejeket beépítő egy-két •perces közérzetjelentések számos nemzetközi elismerést sze­reztek: 1985-ben Annecyben. Krakkóban és Várnában, a következő években Chicagóban, Mexikóban, Tokióban és Hirosimában. Az ajtó mint a klausztrofóbiát, a rossz közérzetet jelképe­ző csiki-csuki nyílászáró manapság akár a szakma baljós szimbóluma is lehetne. Horváth Mária Balázs Béla-díjas rendezővel ezekről a gondokról, aggodalmakról beszélget­tünk. — Mostanában furcsa helyzetben van az animáció; nem tudom, haldoklik vagy újjászületés előtt áll éppen — kezdte a rajzfilmrendező a beszélgetést. Bár munka van, a jövő tökéletesen bizonytalan, senki nem tudja, mit hoz a holnap. Ami mégsem számít igazán rendkívülinek, mert a filmszak­ma is csak azokat a tüneteket mutatja, mint minden más terület; végül is mindenki tudja, hogy valami újnak kellene kezdődnie, csak azt nem tudja senki, hogy ezt az újat hogyan legye. A továbblépéshez nélkülözhetetlen lenne a szemléleti változás, és ráadásként még sosem volt ilyen éles gond, hogyan szerezzünk az egyedi munkákra pénzt. Én például nagyon szívesen csinálok gyerekfilmeket, erre lehetőséget is adott az elmúlt tizenvalahány évben megrendelőként a Ma­gyar Televízió, most azonban úgy tűnik, erre sem nagyon számíthatunk. Nehéz olyan megrendelőt találni, akit igazán érdekel ez a műfaj. — A közismert, pályádat meghatározó Ajtó sorozat utolsó darabjai rendhagyó körülmények között, külföldi stúdiók munkatársainak köz­reműködésével készültek. — Lehetségesnek tartom, hogy a jövőben ehhez hasonló megoldások is elképzelhetőek lesznek, ezeket az opuszokat ugyanis a régi testvérkapcsolatunknak számító krakkói ani­mációs stúdió alkotói készítették. Találkozásaink alkalmá­val bemutattunk néhányat a már elkészült forgatókönyve­inkből, s az irodalmi ötletekkel megismerkedve a lengyel alkotók kijelentették, szívesen bekapcsolódnának a munká­ba. Azért is nagy segítség ez, mert itthon sem számít eladha­­tónak egy néhány darabból álló, egy-két perces sorozat, még összevontan is túl rövid a tévés műsorkeret számára. Egy kétperces film nem cikk, viszont kétszáz percre már köny­­nyebben szerződik akárki, ha lát fantáziát az ötletekben. Az animációsfilm-készítők manapság a nagyiparosodás korát élik, s míg egymástérik a vége-hossza nincs sorozatok, szinte végképp eltűnnek a kis művészi animációs mozik. Kol­légáim közül kevesen mondhatják el, hogy olyan, szívünk­höz közel álló sorozatban dolgozhatnak, amilyen az én „Aj­tóm”. Manapság az ember szem előtt tartja, mi az amit szívesen csinál, de arra is kell figyelnie, hogy az eladható is legyen. K. J. sorozat készült a népmesékből, amelyekkel tizenhá­rom részes epizódfüzérekként találkozhatunk a kép­ernyőn. A testvérvállalkozás majdnem ennyire ismert: a Jankovics főrendezte Mondák a magyar történelem­ből lényeges elemei szintén a népélet és az illusztratív közelítésmód. „Mindkét munka szigorúan irodalmi megalapo­zottságú, a narrátor mesekötetekből és mondagyűjte­ményekből ismert, inkább csak terjedelmi okok miatt lekerekített eseményeket sorjáz. A történelmileg hite­les rajzjelenetek némi fáziskéséssel mutatják a hallot­takat. Ez már nem a János vitéz meg a Fehérlófia asszociatív világa. Ez a hang-kép sorozat leegyszerűsí­tett világképet tükröz, amely azonban nincs ellent­mondásban a sorozatok alapjául szolgáló népi szem­lélettel. Ebből fakadnak nyilvánvaló erényei és né­mely fogyatékosságai.” „A népi rttondák nem úgy ábrázolják a történelmet, ahogy valójában végbe­ment, hanem úgy, ahogy a népemlékezet kiszínezte. Ironizálnak az óriási, de természetesen tyúkeszü ellen­félen, egyszersmind azonban nem röstellik a nemzeti öniróniát sem. Az ironikus, olykor önironikus látás­mód belefér a művészi eszközökkel megjelenített nép­szemléletbe." /.. L 9 S/obos/la): Hogyan kerül Eszter az asztalra? legelső követeként érkezett a nemzeti filmkultúrával nem rendelkező kontinensre. „Én azt hiszem, ha az ember rászokik fantáziája rendsze­res, módszeres használatára, a kommersz nem is képes meg­érinteni igazán. A fiatalok rájönnek, hogy sokkal szebbet, jobbat, izgalmasabbat tudnak csinálni. Még akkor is, ha esztétikai rutinjuk nem éri el a divatos, erőszakos, bár rend­kívül profi filmeknél szokásos szintet.” Összeállította: Károlyi Júlia 9 Magyar népmesék. A szállási kérő róka. Rendezte: Horváth Mária. Népmesék és mondák Mostanáig Jankovics Marcell, Horváth Mária és több társrendező — többek között Liszák Elek, Hqui József, Horváth Mária, Horváth Péter, Tóth Pál, Új­váry László. Kriskovics Zsuzsa irányításával négy A MAGYAR FILM- ES TÉVÉKRITIKUSOK DIJÁNAK 1987-ES NYERTESE: A Souvenir (Elvá ndorlás) A produkció nemzetközi fe sztiválokoi .1, a többi között Bjrmin­­ghamban is sikerrel szerepelt. Forgatókör tyvírója és rendezője Degry­­se Luc, aki 1986-ban ösztöndíjasként de ilgozott a műteremben. A film: nyomasztó látomás a fekete-f ehér árnyalataiban. A mon­datokban összefoglalható tartalmat — a ,kár értünk filmnyelven, akár csak tanulunk — egyértelműen és pon tosan közvetíti már a legelső látvány. A sötétből egy komor épület körvonalai bontakoznak ki. Sokadik emeletén egyetlen bol tíves abl ak világít, s a mozdulatlanság­ban egy nyugtalanul föl-alá járó ló k ontúrjára figyelünk föl. Máris kész a főszereplő és a környezet viszr myának jellemzése, az állatok, illetve általuk a természet és a városi e mber együttélésének bemutatá­sával. Azután részleteiben is nnegisme rkedünk egy hatalmas, groteszk vízió képében a mindennapi é letét éle 1 várossal, amely remek lehetősé­get ad a rendezőnek egy sere:g rajzos poén kidolgozására. A mintegy tízperces prudmkció n tásodik részében elcsöndesedik a lárma, s kezdetüket veszik a belső, í 1 fantasztikus történések, melyek­ben a tárgyi környezet, az épülete k fontos kellékké válnak. Ezen a hatalmas színpadon a század elej i eklektika, a klasszikus bérházak hangulatos ízléstelensége egy kom ,plex börtönrendszer elemeit alkot­ja. A téglaépitmények mellett va sbeton és fémvázas üveghangárok hatalmas kalitkákká válnak. A tárgyakat elrendező tereket minde­nütt magas falak határolják. Csc rndjük nem rajzfilmek, hanem tábla­képek csöndje, mely — az előz' 3 rész hangsúlyos ellentéteként — a szürrealizmus klasszikusai Iközü 1 Rene Magritte és Chirico vésztjósló mozdulatlanságát idézi. Ápn vé gtelen utáni nosztalgiájuk itt egyértel­műen és prózaibban a terrnésí :et utáni nosztalgiává válik. A kísértetiesen felcsigá zott. valóság a szemünk láttára torzul a vágyott cél irányába, mozdul meg. s változik át figyelmes tekintetünk előtt madárrá az élettelen ‘faá g, feszíti fel gyökerét a beton alól az erős fatörzs, s veszi kezdetét á nt tgy elvándorlás. Vezetik ki a városból a legkülönfélébb házi és vádion élő állatokból álló népes csapatot, vándorolnak a szárnyaso k, a malacok, a szarvasok, majd irreálisabbá és általánosabbá tágítva a kört: a zsiráf, az elefánt. A kivonulás azonban nem sikerülhet, mert az ember mindem birtokba akar venni, s mó( j akkor is megvalósítja vágyát, ha hódításá­nak látható eszköze nemi más. mint egy fényképezőgép. Az állatokat a rezervátumba autóbusz on követő meztelen férfi turisták képe mint­ha Susan Sontag fénykéf jezésröl írott esszéinek egyes tételeiből idéz­ne: „A fényképezőgép r nint phallosz — ez a legjobb esetben is csak silány változata annak az elkerülhetetlen hasonlatnak, amely min­denkiben önkéntelenül felötlik. Bármilyen ködös is tudatunkban ez a fantázia, köntörfalaz; ás nélkül nevén nevezzük, valahányszor arról beszélünk, hogy valaki. előkapja vagy ráfogja valakire a gépet, vagy hogy elsüti a filmet.. .”

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents