Petőfi Népe, 1991. június (46. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-27 / 149. szám

PETŐFI NÉPE

1991. június 27., 5. oldal

A hadsereg a nemzet iskolája ?

Beszélgetés Für Lajossal

S/ercilcin \olna. de nem mem s/aiulckot kilcje/o mozdulattal tárta szét kezeit dolgozószobájának nagy kerek asztalánál Für Lajos, honvédelmi miniszter.

— Tudtam, hogy szívesen láttak volna a kecskeméti tanyakonferencián. Szívből kötődöm a kertgazdasághoz.

— Tájtörténeti monográfiáját számon tartják Bács-Kiskunban.

A mikíóstelepi, a lajosmizsei állandó kiállítás rendezésekor sokat időztem a Kiskunságban. Kutatóként több beleszólásom volt programom kialakításába, mint miniszterként. Itt a tennivalók, a váratlan feladatok, az egyeztetések sűrűn módosítják napirendemet. Nehezen találtunk alkalmas időpontot ehhez az interjúhoz is. Mindig közbejött valami.

— Mit csinált tegnap?

Nem szeretek korán lefeküdni, korán kelni. 8 óra előtt hoznak be a minisztériumba. Ez nemcsak „nagyuraságot” jelent, hanem a szabadság teljes hiányát. Bent a minisztériumban megittam szokásos kávémat, elolvastam a napi jelentést, a sajtóosztály tájékoztatóját, majd átvágtattam a Parlamentbe. Részt vettem Silov altábornagy úr búcsúztatásán. Visszasiettem a hivatalomba, mert utána én fogadtam a szovjet déli hadseregcsoport távozó parancsnokát. Emiatt kicsit elkéstem a 11 órakor kezdődő kormányülésről. Ott ebédeltem, majd utána rövid interjút adtam a BBC tudósítójának, és egy holland újságírónak. Kora délután a nemzetbiztonsági kabinet tartott rövid ülést, majd folytatódott a kormány tanácskozása. Szokatlanul korán, 1/2 6 órakor köszöntünk el egymástól. Két fogadásra is hivatalos voltam estére. Nagy-Britannia követsége a királynő névnapjának, nemzeti ünnepüknek tiszteletére rendezett ünnepségre hívott meg, az izraeli követség pedig Herczog államfő látogatása alkalmából rendezett fogadást. Utána még leültem egy minisztériumi kollégámmal sürgős hivatali ügyek megbeszélésére. Fél 11 órakor sétáltam haza.

— Máskor is ilyen zsúfolt a programja?

— Szinte mindig. Szerencsére, máskor több idő jut közvetlen minisztériumi teendőkre.

— Ilyen rohanósok a hétvégék is?

Ritka kivétellel.

— Kikapcsolódás?

Néha-néha pepecselhetek, kertészkedhetek, nézhetem a felhőket nagymarosi hétvégi házunkban. Olykor meglátogat két unokám.

— Mit szól mindehhez a felesége?

— Viseli, néha derűlátóan, néha keservesen.

— Megszokhatta, hogy bizonyos tekintetben nem lesz könynyű élete Für Lajos mellett. Mindig két végén égette a gyertyát, kockázatokat vállalt jó ügyekért. Tudtommal Ön őrizte meg Buda Ferenc ötvenhatos verseit.

Amikor kiszabadult a börtönből felkeresett a debreceni könyvtárban. Gyanús személyként kis beosztásban dolgoztam ott. Kérte helyezzem biztonságba írásait. Hazavittem. Volt egy ládám, abban küldte egyetemista koromban édesanyám a váltás ruhákat, a menzapótló ennivalókat. Annak a mélyére dugtam szerelmes levelek közé. Már-már elfeledkeztem róla, majd tucatnyiszor költöztünk azóta, amikor néhány éve jelentkezett a versekért. Szép ajánlással küldte el az ezekből összeállított kötetet, szégyenszemre még meg sem köszöntem figyelmességét.

— Mi tagadás, csodálkoztak amikor a kitűnő agrártörténész elvállalta a honvédelmi miniszteri posztot. Ha akkor választhatott volna a funkciók között ezt választotta volna?

Biztosan nem!

— És ma?

— Lehetséges.

— Az első hetekben különösen nehéz dolga lehetett mert nálunk általában egyenruhás vezeti ezt a minisztériumot.

— Úgy látszik, elfogadtak.

— Hajdan Veres Péter bácsin, mint hadügyéren, sokat viccelődtek, de most mindenki nagyon komolyan veszi bent is, kint is a honvédelmi minisztert. Attól tartottam, hogy a katonai költségvetés visszafogásáért a „civilt” marasztalják el a tábornokok.

Belátják a katonák: ezt a nehéz időszakot így kell átvészelnünk. Csak a harckészültség szinten tartására törekedhetünk. Több célunk nem lehet, mint az, hogy hatékonyan védekezhessünk egy — ne adj’ Isten — rajtaütésszerű támadás ellen. Várhatóan tovább csökken a hadsereg létszáma, de folytatódik a szervezeti korszerűsítés.

— Például?

— Hamarosan könnyíthetnek gondjainkon a fizetett katonák. Katonaviselt, egészséges szellemiségű emberek szerződhetnek bizonyos feladatok ellátására. A modern hadsereg mind több szakembert követel. Státusuk hasonlít is, különbözik is a hivatásos katonákétól.

— Távlati elgondolásainak kialakítása közben gondol-e a — tudtommal Ön által is tisztelt — Németh László által elképzelt hadseregre.

— Arra gondol, hogy a honvédség a nemzet legfontosabb nevelője, iskolája legyen, készítse elő az életre a fiatalokat, vértezze föl gyakorlati tudnivalókkal a bevonultatottakat?

— Pontosan.

— Amikor idejöttem én is álmodoztam e gyönyörű célokról. Egyelőre elérhetetlenek. Több okból is. A rövidített katonai idő olykor még a legszükségesebb katonai ismeretek elsajátítására is alig-alig alkalmas. A modern technika alkalmazása magas szintű ismereteket követel. Ráadásul a laktanyák, raktárak, más objektumok őrzése szinte erején felül igénybe veszi a sorköteleseket. Körülményeik javítása gyors intézkedéseket követel.

— Több embert a jövőben sem oszthatnak be őrszolgálatra.

Az eddiginél összehasonlíthatatlanul nagyobb részt szánunk a technikának, mint eddig. Több idő jut az őrszol gálati egységeknél a kiképzésre. De még akkor is nagyon körülményesen közelíthetünk a hadsereg a nemzet iskolája eszményhez.

— Nyilvánvaló, hogy az egy év nagyon kevés idő.

— Nemcsak ez a baj, hanem a bevonultak eltérő képzettsége, beállítottsága. Szinte lehetetlen a négyelemis meg a kitünően érettségizett közös nevezőjét megtalálni. A tisztikar sem ilyen feladatra készült. Szakmailag túlnyomó többségük jól képzett, de ehhez a feladathoz más jellegű ismeretek szükségesek.

— Teljesen elszakadt-e régi hivatásától?

— Csak alkalmilag, felületesen figyelhetem a honi kertgazdaság állapotát. Agrárközgazdászként továbbra is úgy érzem, hogy van, volna jövője a magyar gyümölcsnek, ha javítanák a feldolgozást, az értékesítést, növelnék az egyéni érdekeltséget, ismét nagyobb teret kapna az egyéni buzgalom. Vékony szállal kötődöm az Eötvös Loránd Tudományegyetemhez. Félévenként kétszer két órát adok. Szeretem a fiatalokat, szeretek tanítani.

Ileltai Nándor

PÁRTUTASÍTÁSRA MŰKÖDIK A ZSAROLÓGÉPEZET

A legyőzhetetlen vörös maffia

Hangkazetta a pápa életéről és magyarországi programjáról

— Jön a pápa címmel hangkazetta jelent meg a Magyar Rádió vállalkozásában II. János Pál életéről és magyarországi látogatásának programjáról. Béres Ilona és Bács Ferenc színművészek tolmácsolásában mutatják be a katolikus egyházfőt. Ifjúkoráról elmondják, hogy verseket írt. gyakran fellépett műkedvelő színházi előadásokon, s már fiatalon nyolc nyelvet beszélt. Pápává választása után verseinek egy részét meg is zenésítették és 15 nyelvre lefordították.

A hangszalagon felelevenítik azokat a meghatározó körülményeket, élményeket, amelyek a papi pálya felé terelték Karol Wojtylát. Ismertetik kiterjedt nemzetközi kapcsolatait, apostoli útjait, amelyek során ellátogatott mind az öt kontinensre. Nem véletlenül nevezik utazó pápának, hiszen évente több tízezer kilométert bejár. Kevesen tudják. hogy megfordult már Magyarországon is, még bíborosként, 1978-ban a Kábái Cukorgyárban dolgozó lengyel vendégmunkásokat látogatta meg turistaként. Tudósít a hangszalag a pápa hétköznapjairól, szigorú napirendjéről is.

A kazetta az augusztus 16 20. közötti magyarországi látogatásának útvonalát ismertetve fölidézi ama települések — Esztergom, Budapest, Pécs, Máriapócs, Nyíregyháza. Debrecen, Szombathely történelmi múltját és nevezetességeit. ahová a szentatya elmegy. (MTI)

A szovjet birodalom bomlik, recseg-ropog, mégis a kontinensnyi országban sok jele van egy nagyon is szilárd hatalomnak. Csakhogy ez a hatalom egyre leplezetlenül fonódik össze azzal, amit vörös maffiának neveznek. A Die Welt beszámolója szerint a szovjet maffia a kommunista párt terméke, és ezért felszámolhatatlan. Sok bizonyíték van arra, hogy az elmúlt évtizedekben is sok szálon kötődtek egymáshoz a sokmilliós funkcionáriusgárda meg a leplezetlen bűnözés szereplői, ám az utóbbi években

épp a peresztrojka által teremtett nagyobb mozgástérben — egészen elképesztő dolgok alakultak ki.

A szovjet magánvállalkozásoknak ma két gyenge pontjuk van. Ha a vállalkozóknak nyersanyagra, telekre vagy épületre van szükségük, az államra vannak utalva, amikor pedig adózniuk kell, akkor a tanácsoknak vannak kiszolgáltatva. Hogy az adó nagy részét elkerüljék, meghamisítják a főkönyveket, és ahol lehet, meglopják az államot. Feketén dolgoztatnak, és lefizetik a rendőröket, hogy azok nézzék el ezt. Fizetnek a bankigazgatóknak a hitelért, a minisztériumi és tanácsi vezetők zsebébe vastag borítékokat csúsztatnak, hálából a kiutalt nyersanyagért, épületért.

Ez eddig a korrupció szinte szokásosnak mondható formája. Az utóbbi időben azonban a

Szovjetunióban is megjelentek a „racket”-ek, akik pénzt zsarolnak ki a magánvállalkozóktól annak fejében, hogy nem teszik őket tönkre, nem törik össze boltjukat, üzemüket. A „racket”-ek természetesen nem a saját szakállukra dolgoznak, és a főnökök nagyon magasan vannak, fontos párt- és állami hivatalokban. A nómenklatúra csak így őrizheti meg kiváltságaikat, mondta a Die Welt riporterének egy elegáns öltönyt viselő kommunista gentleman. Amitől a reformpolitika megfosztotta őket, azt most más úton visszaszerzik. „Bizonyos pozíciótól felfelé mindnyájan benne vagyunk a magángazdaságban. Van aki saját szövetkezetét vagy külföldivel vegyes vállalatot csinált, és most annyi állami pénzt pumpálnak bele ezekbe, amennyi csak a hivatali beosztásából telik. Mások megszerzik a különleges nyersanyagokat a szövetkezeteknek, és persze, részesedést kötnek ki. Sokan szövetkeznek a különféle bandákkal, információkkal látják el őket, hogy azok megtalálják a zsarolásra legalkalmasabb személyeket”.

Az amerikai és a szicíliai maffia azért más minj a szovjet — írja a Die Welt —, mert a hivatásos bűnözők a piacgazdaságokban csupán megvásárolják a hatalmat, a vörös maffia azonban maga a hatalom.

Lelki bolsevikok

Nem hiszem, hogy az újságírók egymás közötti vitái igényelnék a szélesebb nyilvánosságot. Mégis úgy érzem, ezúttal nem hagyhatom szó nélkül a kecskeméti Bácskapocs című lapnál dolgozó kollégáim eljárását.

A sajátos logikájú revolverlap, indulása óta a megyei napilap ellenzékének szerepét próbálja minden áron eljátszani. Legutóbbi számában a szerkesztők három cikket is szenteltek a Petőfi Népének. Mondanom sem kell, egyik írás sem bánik velünk kesztyűsr kézzel.

Am tegyék, ha nincs jobb témájuk. De mivel ezúttal egyik újság ír a másikról, azt feltételezné az ember, hogy kollégái igyekeznek legalább a szakmai tisztesség alapvető normáit betartani. Hisz ha egy szakember — légyen az asztalos, mérnök vagy épp újságíró — ránéz a társa munkájára, egyből látja, hol vétett hibát a másik. Egy-egy szakma művelőit épp ez a közös tudás fűzi össze.

A Bácskapocs szerkesztői felmentve érzik magukat az elemi szakmai normák alól. Úgy tálalnak például egy bírósági ügyet, egyoldalúan, hogy az egyik fél érveit és álláspontját elhallgatják. Természetesen kollégáikét.

A lap másik cikkében személyében is támadják a Petőfi Népénél dolgozó újságírótársukat, felemlegetve múltját. Nem kívánom védeni az illetőt, megteszi majd ő maga, ha akarja. De azért eszembe jut: a fölényesen ítélkező lap szerkesztői vajon nem tolták annak idején maguk is az állampárt

szekerét? Egyikük, ha jól emlékszem, a Petőfi Népe fanyalgó, de azért kötelességtudó KlSZ-titkára volt. A másik szakszervezeti főmuftiként védte a dolgozók érdekeit. Többek között ellenem, amikor felvettek kezdő újságírónak. Sikerült is elérnie a főnökségnél, hogy néhány száz forinttal csökkentsék kialkudott fizetésemet. Hiába no, kemény harcos volt már akkor is...

Mindez a múlté, spongyát rá. A ránkszakadt nagy szólásszabadságban kollégáink fordítottak egyet a köpönyegen, s mintha az ettől bírói talárrá változott’ volna, most igazságot osztanak. ítélkeznek élők és holtak, de legfőképp

— s különös kárörömmel — újságírótársaik felett.

Az emlegetett lapszám harmadik cikkében újból kimondják a megfellebbezhetetlen verdiktet a Petőfi Népére. Harcba szállnak jobb ügyhöz méltó hévvel— miért is? Egy kft. vélt igazáért. A kft.

— micsoda véletlen — épp a Bácskapocs kiadója. Ez azért meghökkent. Hol a gyakran hangoztatott függetlenség? Hol a szakmai tisztesség minimuma, barátaim ?

A Petőfi Népe egy sporttal kapcsolatos jelentéktelen ügyben meg merte bírálni a nem épp diszkrét módszerekkel dolgozó gazdasági vállalkozást. Erre kimondatott ránk az ítélet: cenzorok vagyunk, érzékeny gyomrúak és — kimondatlanul is — idióták. Legalább ez utóbbi beállítást szeretném cáfolni. A szóban forgó ügyben voltunk olyan óvatosak,

hogy mindig tanúk jelenlétében beszéltünk a kft. képviselőivel, így ezután könnyedén bizonyítható lenne, hogy abból amit a Bácskapocs ír, egy szó sem igaz. De ez tisztelt kollégánkat cseppet sem zavarja. Vagy az új gazdi kikötötte, hogy ha fiittyent egyet, már neki is kell ugrani gondolkodás nélkül a másiknak? Mint Móricz Barbárok című novellájának komondorai, akik az első jelre támadtak és széttépték Bodri juhászkutyáit?

Elegünk lehetne már Ázsiából, a barbár tempóból. De, hogy mai példát hozzak, nekem a nyugati gengszterstílus sem tetszik. Pedig a profi alvilágnak megvan a saját etikája. Tisztelik egymás köreit, ok nélkül nem támadnak egymásra.

Ez a gátlástalanság egyébként, melyre ezúttal saját szakmánk szolgáltat példát, a bolsevizmusra volt jellemző. Gondolkodásukban, érzelmeikben sokan foglyai még ma is, az újságírótársadalomban is a lejárt gondolkodásnak. Lelki bolsevikok. Tudom, önérzetes kollégáim a Bácskapocsnál megtalálják majd a módját, hogy ezért a kijelentésemért — rosszul felelő diákként — kukoricára térdepeltessenek. Nincs kedvem megijedni. Tudom magamról, hogy ha tévedtem is olykor, azon voltam, hogy választott szakmám szabályait megtartsam. Elegem van egy életre, s ebben talán nem vagyok egyedül, a valódi és lelki bolsevikokból...

Lovas Dániel

Hív a siratófal -s— személyek láthatók,

Az általam eddig látott tömegszállások közül ez volt a legkulturáltabb. A nemzetközi zsidó szervezeteknek egymillió dollárjába került a Budapest határában lévő volt szovjet laktanya renoválása, de úgy látszik, megérte. A táborlakók, akik mindössze 24-36 órát töltenek el itt a legközelebbi Malév vagy El—A1 gép indulásáig, tiszta ágyat, fürdőt, cókmókjuk számára elegendő helyet találnak itt, s ilyenformán a hasonló intézményekre jellemző tömeges klausztrofóbia jelei sem tapasztalhatók, ellenkezőleg, valamiféle jókedvű ideiglenesség vibrál a levegőben, majdnem feledtetve, hogy aki itt megfordul, az most éppen a bizonytalan jövőbe ugrik fejest.

A gyerektársalgóban öten-hatan vannak. Babázással, gyurmázással és más „alsó tagozatos” játékokkal ütik agyon az időt. Ez a kisfiú azt mondja, hogy Moszkvából érkezett, az este.

— Nem baj, hogy nem érted a nyelvet? — kérdezem.

— Tudok oroszul — hangzik az öntudatos válasz, s a kilencéves, fekete hajú és gombszemű lurkó egyébként is hisz a jövőben. A papa nadrágszabó, a mama varrja a nadrágokra a márkacímkét. A kisfiú

sok mindent tud. Tudja, hogy Szamarkandból érkezett, s hogy Jeruzsálembe utazik. Beszélgetés közben csak egyszer jön zavarba: amikor azt kérdezem, hogy most hol tartózkodik ...

Iszakovék — a férfi zsidó, az aszszony látványosan szláv — szintén Üzbegisztánból, azonbelül egy Szandizsán nevű városból jöttek.

— Miért mennek Izraelbe?

— Nincs más választásunk. Kifüstöltek bennünket. Felgyújtották a házunkat.

— Van szakmája?— kérdezem a férjtől.

— Gépkocsivezető vagyok.

— Rengetegen vannak odakint.

— Akkor majd csinálom, amit lehet.

— Ki gyújtotta fel a házukat?

— Pogrom volt május 2-án, bizonyára hallottak róla.

— Nem. Semmit nem hallottunk.

— A törökök után. Előbb a törökök házait gyújtották fel, aztán az örmény és aztán a zsidó házakat. El akartunk mi jönni már 15 évvel ezelőtt is, (de nem engedtek ki. Minden út zárva volt. Most megnyílt.

Viktor Barszkij és orosz felesége Moszkvából érkezett. Az asszony a bőröndök vászonhuzatát stoppolja. A férj válaszol a kérdéseimre.

— Miért mennek Izraelbe?

— Szeretnénk emberi módon élni. — És miből akarja eltartani a családját?

.. — Sok foglalkozásom van. Üzletember vagyok. Vagy ha úgy tetszik, építészmérnök, vagy közgazdász. Ezenkívül lehetek cipész és házmester is. Értek a gépkocsiszereléshez és persze vezetek is —mondja Barszkij. Feleségét pedig Nagyezsdának hívják, ami oroszul reményt jelent...

Következő beszélgetőpartnerem is építész. A nevét nem mondja meg.

— Sokan lesznek ott építészek. Van elég kereslet?

— Nincs.

— Hát akkor?

— Nézze, én tavaly kint voltam Izraelben.

— És mit látott?

— Jeruzsálemet.

— És?

— És úgy döntöttem, hogy 'elutazom a hazámba.

— Mi vonzza annyira?

— Jeruzsálem. Nagyon mé) y benyomást tett rám az a hely, és most mennem kell. Hív a siratófa’ 1.

Bokor Pál