Petőfi Népe, 1991. március (46. évfolyam, 51-75. szám)

1991-03-09 / 58. szám

1991. március 9. • PETŐFI NÉPE • 5 Gulyás Géza grafikai világa A kecskeméti Erdei Ferenc Művelődési Központ legújabb — a vendég­könyv tanúsága szerint különlegesen népszerű — időszaki kiállításán Gulyás Géza grafikus utóbbi években készült munkáival találkozhatnak a látogatók. A Lakiteleken élő, a kecskeméti Erdei Ferenc Művelődési Központ alkalmazásában álló fiatal grafikus épp egy évtizede: az 1981-es Téli Tárlaton mutatkozott be a közönségnek. Azóta gyakran jelen van sajátos hangulatú, esetenként díjakkal is elismert lapjaival a megyei képzőművészeti seregszemléken. Műveinek sajátos atmoszféráját tökéle­tesen jellemzi a kiállítás meghívóján olvasható „régi ír áldás” néhány sora: „Áldott legyen a fény, mely rád világít / és a fény, mely Benned van. / Az áldott napfény sugározzon be Téged J és melegítse fel szívedet, / míg úgy nem lobog, mint a kandalló tüze./ így minden idegen jöhet melegedni Hozzád / — és barátod is... / Gulyás Géza életéről, pályájáról így vall: • Gulyás Géza. (Fotó: Walter Péter) • Gyermek mezítláb.- Budapesten születtem, de általá­nos iskolába már Laki teleken jártam. Mindig nagyon szerettem rajzolni s meditálni. Negyedikes-ötödikes ko­romban már grafikus szerettem volna lenni. Bizonyos félelmek, aggodalmak miatt azonban nyolcadik után műsze­rész tanuló lettem. Ennek ellenére a szakközépiskolai évek alatt is folyama­tosan rajzoltam, művészeti szabadisko­lába, szakkörökbe jártam. Azután. .. vasutas lettem. Két évig álltam a vasút kötelékében műszerészként. De nem volt az az igazi nagy kaland: végképp kiderült ugyanis, hogy nem vagyok műszaki ember. Katonaéveim arról ne­vezetesek, hogy akkoriban rajzoltam legelső, kiállításra érett lapjaimat, ame­lyekkel egy országos pályázatot is meg­nyertem. 1981-ben jelentkeztem először a me­gyei Téli Tárlaton. Az itteni első elis­merések nagy sikerélményt jelentettek. Ettől kezdve rendszeresen kiállítottam, nyertem is egy-két díjat, néhány mun­kámat megvásárolták. Egy alkalom­mal a megyei tanácstól kaptam egy fél­éves ösztöndíjat, amit végül is nem vet­tem ki, hanem végigdolgoztam. A nyolcvanas évek munkával kap­csolatos, nagy eseményei közé tartoz­nak az egyéni kiállitásaim és az Antoló­gia című, 1986-os lakiteleki irodalmi rendezvénysorozat alkalmából készí­tett illusztrációk. Lezsák Sándornak, a programok szervezőjének kérésére fele­ségemmel, Gyöngyösi Gyöngyi grafi­kussal illusztrációkat készítettünk az irodalmi esteken szereplő költők műve­ihez. A válogatásban Erdélyben, Kár­pátalján és Amerikában élő magyar szerzők szerepeltek. A számunkra leg­kedvesebb költemények inspirálására mintegy száz lapot készítettünk. Na­gyon lelkesek voltunk, rengeteget dol­goztunk. Azután mindenféle atrocitá­sok, elbocsátások következtek és hul­lottak a fejek. Annak ellenére, hogy a pártbizottság megyei és helyi funkcio­náriusai a helyszínre kiszállva előtte minden engedélyt megadtak. Az ügy jól meg is lett szellőztetve, a Szabad Európa Rádió adásában a nevünk is elhangzott. Ami személy szerint ben­nünket illet: két évig nem állíthattunk ki sehol a megyében. A képek jó részét azóta elosztogattam, az egykori anyag­nak csak töredékei maradtak, óriási dolog volt. nagyon sokat köszönhet­tünk mindennek, de később rájöttünk, hogy ez nem a mi utunk. Számomra az egészből az maradt a legfontosabb, hogy átmostam a lelkem versekkel. Mostanáig kétszer jelentkeztem főis­kolára, először az ipar-, később a kép­zőművészetire. Első önálló kiállításom alkalmával főiskolai továbbtanulásom támogatásához komoly pártfogót is ta­láltam. Sürgetett, hogy lépjek, de ak­kor én gondolkodási időt kértem. Nem kellett sokáig töprengenem, hogy rájöj­jek: nincs pénzem Budapestre költözni. ekkoriban született a kislányom. Az is riasztott, hogy egy olyan művésztanár kötelékébe kerülök, aki esetleg művé­szileg erőszakot követ el rajtam, akkor pedig úgysem maradok ott, nem harco­lok. Nem tűnt túlságosan vonzónak az általam ismert főiskolai tematika sem. Úgy gondoltam, egyéni stúdiumaim­nak nagyobb hasznát veszem, sokkal praktikusabban irányíthatom magam. Szakirodalommal és azzal a szeretettel, hozzáállással, amivel a képekkel foglal­kozom. Úgy éreztem, jól elöntöttem, és azután jöttek sorra a kiállítások. Több­ségükben feleségemmel: Gyöngyösi Gyöngyivel közösen. Munkáim találkoznak ugyan a kö­zönséggel, de én a művészeti közélet­ben egyáltalán nem veszek részt. Be­nyomásaim szerint túlságosan zűrzava­ros, felületes. Nincs szükségem érdek- kapcsolatokra, megvannak a magam körei: barátaim, ismerőseim, szellemi társaim. A képzőművészek közül na­gyon közel áll hozzám például Bálvá­nyos Huba és Molnár Péter. A költők közül például Weörest és Tóth Erzsé­betet nagyon szeretem. A képeim inspi­rációja gyakran egy vers vagy a szent­írás egy részlete. Ezek a gondolatma­gok, érzelmek nagyon sokáig érlelőd­nek. Egyszer aztán valamilyen kulcsin­gerre, kegyelmi hatásra a felszínre jön­nek és elérkezik az az idő, amikor meg kell csinálnom a képet. Ha elvétem a napot vagy az órát, akkor halott lesz. Ha elkészül, a közelembe helyezem, dé­delgetem, sokáig magam mellett tar­tom. Amelyiktől megváltam, azt szinte mind ajándékba adtam valakinek. Életem két fő vonulata: a lelki szol­gálat és a művészet. Nagyon fontos a sorrend. Ha valaki megkeres valami­lyen lelki problémájával, lehet, hogy az egymást megnyitó, segítségnyújtó be­szélgetéshez a képem adja meg az indí­tó lökést. Lehet, hogy épp nekem adja a kép azt az indító gondolatot, amellyel tudok segíteni. Tisztában vagyok az­zal, hogy a jó művészek legtöbbje vala­milyen módon kapcsolatban áll a transzcendenssel, de valószínűleg nem mindenki állítja, mint én, hogy a művé­szet kegyelem. A képeim többnyire csak nagyon későn nyílnak meg a néző­nek. Akkor, ha az ember nyitott szívvel közelít hozzájuk. Lejegyezte: K. J. • Keresem az átjárót. • Töviskoszorús Jézus. A Széphalom Könyvműhelyről A legutóbbi két-három évben óriási mértékben sokasod­tak a könyvkiadó cégek. Ha mindegyikük csak évente tíz irodalmi, tudományos vagy ismeretterjesztő könyvet akarna kiadni, jó részük bizony kézirat nélkül maradna. Ámde tud­juk, hogy a helyzet egészen más. Kézirat van jócskán, s elutasító válasz is. A kiadók nagyobb része ugyanis nem a művészetek és a tudományok támogatására jött létre, hanem pusztán üzletként. így aztán nem vagy alig adnak ki köny­vet, helyette egészen más tevékenységet folytatnak. Ha meg mégis a könyv a fő profiljuk, akkor az többnyire pusztán szórakoztató, művészi érték híjával lévő termék. Tisztelet a kisszámú kivételnek. Azoknak is, akik már félig vagy egé­szen belebuktak nemes törekvéseikbe, a papír- és a nyomda­árak, az adórendeletek kibogozhatatlannak mutatkozó há­lójában vergődve. Az eredményes kivételek közé tartozik a Széphalom Könyvműhely is, amelynek nemcsak az az érdekessége, hogy változatlanul irodalmi kiadónak tekinti magát, hanem az is, hogy írók hozták létre, és azok működtetik is. Az egyre nyomasztóbbnak mutatkozó kiadási gondok enyhítésére hozta létre az írók Szakszervezete a műhelyt, amelyet Mezey Katalin vezet. Szerkesztőként Pálinkás György dolgozik még ott. A kiadónak egyetlen főfoglalkozású munkatársa sincsen, s tiszteletdíjért is csupán néhányan segítik a nem kevés munka elvégzését. Túlzás és érzelgősség nélkül el­mondható, hogy a névadásban jelképesen keresztapa Ka­zinczy Ferenc szellemisége hatja át ezt a működést: segítséget nyújtani a mostoha sorsú írótársaság összességének, s ugyanakkor, az irodalmi élet lehetőségeinek szaporításával, segíteni a nemzeti művelődés ügyét is. Az alapítás és az előkészületek fáradságos munkája után a tavalyi volt a kiadó első teljes éve. Másfél tucatnyi könyvük a célkitűzések okos és körültekintő érvényesítését mutatja. Óvatosnak kell lenni, hiszen ez a kiadó komolyabb tőke s állami támogatás nélkül indult, s csak arra számíthat, hogy egyes kiadványai nyereségesek lesznek, s még arra, hogy egyes könyveihez a ma még létező ilyen célú alapoktól támo­gatást tud szerezni. Ezek az elképzelések szerencsére nem mondtak csődöt, pedig nem a ravaszság, hanem a tisztesség volt a kiadói munka alapja. Vagy talán éppen ez vezetett eredményre? Rendes emberek egy jó ügy érdekében fogtak össze, s lám, még az annyit szidott nyomdaiparban, könyv­kereskedelemben is szövetségesekre találtak. Az 1990-es esztendő könyvei többféle szempontból is gaz­dag arculatot mutatnak. Regény és verseskötet, szociográfia és útirajz, felnőtt- és gyermekirodalom, szépirodalom és ismeretterjesztő munka, antológia és folyóirat egyaránt sze­repel a kiadványok — s a mostani esztendő tervei — között is. Külön említést érdemel a szomszédos országok magyar nemzetiségeinek kultúrája iránti fokozott figyelem. A Könyvműhely egyik első kiadványa volt a Gyakorlótér a mai nagyváradi költők antológiája, amelynek anyagát még illegálisan lehetett csak az országba áthozni. S igencsak fontosnak mutatkozik a költő Tóth László szerkesztői tevé­kenysége. Megjelent már a Szélén az országúinak, a csehszlo­vákiai magyar költészet antológiája, valamint a Mint fészké­ből kizavart madár. . ., amely a hontalanság éveinek, az 1945 —49 közötti időszaknak állít emléket, a névtelenek és a közemberek írott dokumentumaiból válogatva. S készül a csehszlovákiai magyar elbeszélők antológiája is. A szépirodalmi könyvek közül Birtalan Ferenc és Hárs Ernő gyermekverskötetét, Kende Sándor ifjúsági regényét, Nikolits Árpád „romániai” szociográfiáját, Nádudvari An­na útirajzait. Hegyi Béla esszékötetét, Csontos János vala­mint Varga Imre interjúkötetét, Papp Márió verseskönyveit említem, valamint Lázár Ervin szinte feledésre ítélt nagysze­rű regényének az újabb kiadását (A fehér tigris). Különleges érték a Regio, ez az évente négyszer megjelenő kisebbségtudományi szemle, amely az irodalmi és publicisz- tikus megközelítések helyett a tudományosra teszi a hang­súlyt, az egyoldalú Erdély-központúság helyett pedig Közép- Európából elsősorban a csehszlovákiai magyarság múltjára és jelenére figyel. Ha e kiadó tartani tudja az eddig körvonalazódott sokar- cúságot, a szemléleti és esztétikai mércét, maradandó nyo­mot fog hagyni művelődéstörténetünkben. Vasy Géza GAÁL CSILLA: Ezredvégi kiárusítás eladom a kátyús utakat, jegenyék körme alól a rágottdióbél tanyát, kutak mellől a szomjazó árnyakat, a porfejeket is mind, mind, számolatlanul: eladom csúszós háztetőről a szaltózó billeg-zsindelyt, tornyok feje fölül a tespedt glóriát, a láncos, ebhű akaratot, az asztaltiszta, nagyétkű kapát, eladom a görbe hátat nyárdelelőn, kaptatón, az izzadtság Niagaráját csigolyák közti alkonyon . .. tanya, tanya, túzoktalpú nyarak hava, kerékagyig érő sárral bokák körül békanyállal meddig élsz még ? meddig állsz még? kéményeddel meddig látsz még?! de ne is láss! vakulj! mert porcserzette ajkaidon halva születik az új, mert pusztaságod börtönében ordas bölcs maradsz. PARDI ANNA: Zöld Egy zöld ízért reszket a szám. Egy zöldért, mi mindenütt jelen van. De gyümölcsként éretlen még. De mit segítenek a jóslatok ? Kérdi Franz Werfel Jeremiástól. Amíg be nem telnek, senkit meg nem javítanak. Amikor meg betelnek, már nem segíthetnek többé senkit. A vállalkozó a vállalkozó pár figyelmét felhívta az almára, hogy ne egyenek belőle. Tudta, azonnal megteszik, hogy a paradicsomon kívül is kertek legyenek. Azóta is a kemény, keserű héj. Héják a gömbnek esve. Vadalmákkal a vészhelyzetek hogy hívnak, kergetnek, veszejtenek. Egy átlagos intelligenciának ha alig van valamije, mi kéne itt, mondd? Jó jóslat, mi naponta betelik, és sok zöld, több fény, földibb paradicsom. BENKE LÁSZLÓ: Parton Ültem a parton egyedül, mögöttem az Isten hegedült. Fújt a szél. Valami boldog dallam sodródott a vízen, Isten meg csak bólogatott rá, hogy igen, igen, igen. S mert jó jót mondani jóra, hajlott a fény is, hajlott a nád is, hajlok hát én is a szóra bólogatásig, hiszen az Isten a parton egyedül' nekem a boldog magányról hegedül. BÁN ZSUZSA: Szabad madár A madár egy kalitkában lakott, ahonnan soha nem szabadott kire­pülnie. A madár naphosszat guny- nyasztott a kalitkában, és ha a gaz­dája enni adott neki, evett, ha vizet adott, ivott. Amikor befogták, ele­inte nem akart beletörődni a sorsá­ba, megpróbált kiszabadulni a ka­litkából, és csaknem halálra verdes- te magát a rácsokon. Már nem tudta, mióta van ott. A napok egybefolytak, kint volt a világ, és bent a kalitkában ő. Egy idő óta már nem is igen figyelte a kinti világot. Gazdája egy fiú volt, aki néha elfelejtette megetetni, máskor dupla adag magot szórt ne­ki, kedve szerint. Úgy gondolta, ez így van jól, hiszen a madár az övé. Es ő a gazdája. Ura és parancsol­ja, ezenkívül ö gondoskodik róla, tehát a madár következésképpen hálás neki és szereti őt. Egy napon változás állt be a ka­litka körüli világban, megjelent egy lány, akit a gazda igen szerethetett, mert dédelgette, becézgette, csókol­gatta. A madár eleinte figyelte kicsit, aztán magába süppedt megint, nem törődött a lánnyal sem. Pedig az kedveskedett neki finom magokkal, kockacukorral, beszél­getett vele. A madár ült megszokott sarkában és hallgatott: Behunyta a szemét.- Te — mondta a lány a fiú­nak —, ez a madár beteg! Dehogy beteg, mindig ilyen. Undok természete van, ennyi az egész. Mégcsak nem is hálás, ami­kor mindent megkap, amire szüksé­ge van. Honnan tudod, mire van szük­sége? Megkérdezted tőle? Ne hülyéskedj, cicukám! -— nevetett a fiú —, majd még társal­gók is vele! A madárkereskedő mondta, mit eszik és mennyit iszik. Kész. Szerintem ennek a madárnak fáj valamije — mondta a magáét a lány.- Igen? Szerinted mije fáj?- - A szíve. Néha, amikor azt hi­szi, nem látjuk, kinéz az ablakon. Látja ott azt a nagy fát, látja elrö­pülni az ablak előtt a többi mada­rat. Szeretne szabad lenni ő is. Azért fáj a szíve, mert rabságban tartod. Jaj, szivecském, olyan bolon­dokat beszélsz néha! — rándította meg a vállát a fiú. — Inkább velem törődj kicsit! Nem látod, hogy az én szívem is fáj, mert még meg sem csókoltál? Nem is foglak — mondta dur­cásan a lány. — Nem csókollak meg, amíg ezt a szegény madarat szabadon nem ereszted! Két napig vitatkoztak ezen, végül a fiú engedett. Kinyitotta az abla­kot, kinyitotta a kalitka ajtaját és várt. Vártak mind a ketten. A ma­dár úgy tett, mintha semmi sem tör­tént volna. Csak gunnyasztott a ka­litka sarkában. — Tudod mit? Menjünk ki innen, hagyjuk magára! Majd kirepül ak­kor. Hát úgy tettek. Két napig volt nyitva a kalitka ajtaja és a szoba ablaka, nem szór­tak neki magot, nem adtak neki vizet, várták, hogy elrepüljön. A két nap alatt a madár százszor is elképzelte, hogy kirepül arra a nagy fára az ablak alatt, de emléke­zett még arra a napra, amikor sza­badulni akart, és véresre verte ma­gát a rácsokon. — Ez csak csapda lehet — gon­dolta —, és azt sem tudta már biz­tosan, tud-e még repülni. Gyanakodva lapult a sarokban és lehunyta a szemét. Amikor harmadnap bementek hozzá, a fiú és a lány halva találta a kis madarat.-- Látod, megmondtam!— intett fejével a kalitka felé a fiú. Nagyon jól megvolt ő eddig itt, mit is kezdett volna a szabadsággal? Tőlem mindent megkapott, miért is ment volna el? A lánynak könny gördült ki a szeméből, amikor a halott madár­kát a tenyerére vette. — Túl sokáig volt rabságban . .. — suttogta. — Túl sokáig. Már nem tudott mit kezdeni a szabadsággal.

Next

/
Thumbnails
Contents