Petőfi Népe, 1991. március (46. évfolyam, 51-75. szám)
1991-03-14 / 62. szám
^ ® PETŐFI NÉPE 9 1991. március 14. HOGY KIFIZETŐDJÉK A SZOVJET EXPORT Uj típusú vállalati magatartást! Interjú dr. Fodor Lászlóval, a Magyar Gazdasági Kamara főtitkárával A Szovjetuniónak szállított magyar áruk gyártói nehéz helyzetben vannak a megrendelők fizetésképtelensége miatt. A dollárelszámolásra való áttérés óta teljes a bizonytalanság a szovjet piacra termelő magyar vállalatok körében, s a március 6—7-én lefolytatott moszkvai megbeszélések után sem sokkal rózsásabb a helyzet. Berényi Lajos, a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériumának helyettes államtitkára ugyan azzal az ígérettel tért haza, hogy a szovjet fél az úgynevezett indikativ listán szereplő termékek forgalmához biztosítja a pénzügyi feltételeket és a már korábban megkötött magánjogi szerződések alapján történő szállításokhoz is előteremtik a devizát, de láthatóan a szovjet partnerek fizetési gondjai egyhamar nem fognak jelentősen mérséklődni. Ha be is tartják újabb ígéretüket — miszerint március végéig 200 millió dolláros akreditívet — számlát — nyitnak meg a magyar áruk ellentételezésére — a Szovjetunió mostanra 2 millió rubelhez — 1,8 millió dollárhoz — közelítő tartozásának kamattal terhelt visszafizetéséről nem született végleges megállapodás. Mit kell tenniük az érintett magyar vállalatoknak az adott helyzetben, s számíthatnak-e valamilyen segítségre, érdekvédelemre közülük azok, akik önhibájukon kívül váltak szenvedő részeseivé a szovjet piac látványos összeomlásának? Kérdéseinkre dr. Fodor László, a Magyar Gazdasági Kamara főtitkára válaszolt. — A kialakult helyzet miatt a magyar—szovjet kereskedelem valamennyi résztvevőjének új megközelítési módokat ajánlok! Sokkal körültekintőbben, nagyobb óvatossággal kell üzletet kötniük, nem mulasztva el a szokásosnál jóval alaposabb, kiterjedtebb körű informálódás követelményeit sem. — Konkrétan mit ajánl? — A partner szovjet vállalatokról igyekezzenek minél részletesebb információkat beszerezni. Moszkvában van egy, mintegy 4500-as vállalati kört felölelő cég- információs rendszer, amely e célra igénybe vehető. Alaposan tájékozódjanak a partner pénzügyi helyzetéről, arról, hogy valóban képes-e devizában fizetni. Az informálódást pedig — a korábbi szokásoktól eltérően — nem a nagy külkereskedelmi vállalatokra kell bízni, hanem a vállalatok üzletembereinek maguknak kell megszerezni. Nemcsak, sőt, nem elsősorban Moszkvában kell tájékozódni, hanem közvetlenül azoknál a potenciális vevőknél, akik önmaguk tudják kifizetni a megrendelt árukat. Ez tehát nem az államközi, még csak nem is a köztársaságokkal, hanem az egyes vállalatokkal való közvetlen kapcsolatot jelöli ki a jövő út- jaként. — A magyar vállalatok egy köre termékeivel már szinte beépült a szovjet gazdaságba. Exportjuknak „bejáratott” menete van, s termékeit a szovjetek ma is igénylik, csak éppen — mint mondják: átmenetileg — nem tudják azokat kifizetni... — Nos, ennek a vállalati körnek rá kell jönnie arra, hogy hitelbe szállítani nagyon kockázatos, s nem is kifizetődő. Ha valóban a szovjet piacon nélkülözhetetlen termékeket tudnak kínálni — teszem azt: alkatrészeket, részegységeket, feldolgozóipari, vegyipari, gyógyszeripari készítményeket, netán már kiépített szolgáltatóhálózattal, mint a Videoton esetében —, akkor természetesen a termelés folytatására kell törekedni. De ne a moszkvai külkereskedőknek, hanem a terméket felhasználó konkrét cégnek tegyenek ajánlatot, s bírják rá a megrendelőt arra, hogy maga hajtsa ki a vásárláshoz szükséges devizát. A szovjet központi bankra ugyanis alig-alig lehet számítani. — Az eddig szovjet exportra termelő magyar vállalatoknak csak egy része tartozik az előbb említettekhez. Egy másik, nagy csoportjuk most a dollárpiacon, a nyugati cégek konkurenciájával kell hogy birkózzék. A harmadik magyar vállalati körnek pedig egyszerűen elfogyott a kizárólag szovjet igényeket kiszolgáló megrendelése. Velük mi lesz? — Mindkettőre érvényes, hogy ezentúl nem vágyálmaik, hanem a tényleges piaci lehetőségek fogják megszabni: mit és mennyit termeljenek. Ez az esetek egy részében „csupán” komoly színvonal-emelkedést, gyakran azonban termékszerkezet-váltást, azaz fájdalmas intézkedéseket is követel. Egy biztos: azoknál a vállalatoknál, amelyeknek a termékeire a szovjet piac többé nem tart igényt, lehet privatizálni, lehet különféle szervezeti módosításokat kiagyalni, lehet profilt váltani, s lehet — ha nincs más mód — felszámolni, csak egyet nem lehet: mesterségesen tovább éltetni őket! — Csakhogy a felszámolás kivételével mindegyik megoldáshoz pénzre van szükség. Ezeknek a vállalatoknak eppen az a bajuk, hogy a szovjet exporttal kapcsolatos problémák miatt pénzük alig, legföljebb kintlévőségük van. — Ezért ajánlatos jó vállalkozói háttérrel privát forrásokat is bevonni az alkalmazkodási folyamatba. Szó se lehet az E-hitel igénybevételéről, például a nagy- vállalat sok kisebb egységre bontásával kombinálva. Szó lehet regionális fejlesztési programok kialakításáról, amelyek az önkormányzati stratégia részét képezhetnék. Persze, ehhez jó lenne központi forrásokat igénybe venni, s elég nagy baj, hogy ilyesmire most nem jut pénz. A Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériumában kidolgoztak már egy javaslatot úgynevezett „piacváltási alap” létrehozására, amit mi feltétlenül támogatunk. Itt is a „miből?” a kérdés. A költségvetésből már nincs mit kihasítani, esetleg pénzpiaci műveletekkel, a bankok aktív részvételével lehetne megoldást találni. Ha már a pénzpiacnál tartunk, szeretnék szólni arról, hogy az a közgazdasági miliő, amiben most élünk, lassan tarthatatlanná válik — folytatja a gondolatot a Magyar Gazdasági Kamara főtitkára. — Az ismert jelenségek: a sorban állás, a fizetésképtelenség, a vállalatok egymásnak körbe tartozása már nyugodtan nevezhető likviditási válságnak is, amelynek véget kell végre vetni! Ehhez összehangolt kormányzati lépésekre éppúgy szükség van, mint arra, hogy elvégezzék a vállalatok kategorizálását. Az egyetlen szempont: melyiknek van és melyiknek nincs túlélési esélye, s az utóbbiak körébe tartozóknak le kell vonni a szükséges konzekvenciákat. Ugyanakkor a behajthatatlan követeléseket és a visszafizethetetlen tartozásokat (amelyek, például, kormánydöntésre történt, korábbi hitelek felvételéből adódnak) a bankoknak le kell írni, a kamattartozásokat pedig a pénzintézetek között el kell számolni. Klíringköröket lehetne szervezni a vállalatok közti kereszttartozások jóváírására, jól megválasztott pontokon egyszeri hitelkihelyezést kell végezni, viszont a pénzt „fekete lyukak" módján csak elnyelni képes vállalati kört el kell tüntetni. — Mi ennek az akadálya? — A legfőbb gát: gazdaságunk mai, alacsony szervezettségi foka. Ráadásul a banki műveleteknek korlátot állít az a követelmény, hogy a vásárlóerő átcsoportosítása ne gerjesszen tovább inflációt, mert akkor több az intézkedések kára, mint a haszna. Elengedhetetlen ugyanakkor, hogy a vállalatok a feszítő tényezők ismeretében valóban reálisan lássák a helyzetüket. Ez fokozottan érvényes a szovjet piac magyar szereplőire. Én nem hiszem, hogy a korábban igényelt magyar termékek többségére ne lehetne fizetőképes vevőt találni. De biztos, nem a régi, kényelmes módon. Az agrár- és élelmiszer-ipari termelők például fogjanak össze egy-egy megyében, régióban, s mutassák be kínálatukat a Szovjetunió különböző köztársaságaiban, városaiban. Vegyék a fáradságot a fizetőképes partnerek felkutatására például Grúziában, Ukrajnában vagy a balti köztársaságokban. — A kevésbé gyakorlott vállalati külkereskedők kaphatnak-e valahol segítséget e munkájukhoz? •— A nemrég létrehozott orosz és más köztársasági, regionális kamarák mellett idehaza nekünk is van szovjet referatúránk, ahol minden tájékoztatást meg tudunk adni, sőt: a kezdeményezéseket a két ország kamarája közti kapcsolatok alapján menedzselhetjük is. A Magyar Gazdasági Kamara ügyfélszolgálatánál és a magyarországi regionális kamaráknál pedig beszerezhető' a „Hogyan kereskedjünk a Szovjetunióban?” című, frissen megjelent kiadvány, amelyben sok fontos információ megtalálható. Schöffer Jenő POLISZVETANFOLIA ALATT Jövőre olcsóbban lehet? A primőrtermesztésben az egyik legnagyobb költséget a fűtés okozza. A nagy fóliasátrak alatt a tél végi és a tavaszi napokon, legfőképpen pedig az éjszakákon egyenletes hőmérsékletet kell tartani, ami jelentős energiafelhasználással jár, akár gázolaj-, akár széntüzelésű kazánokkal oldják meg. Az energiaár felszökött, nem beszélve arról, hogy szenet alig-alig lehet kapni, egyes termelők szerint a tüzelőkereskedők csúszópénz ellenében juttatnak csak néhány mázsát ebből a fekete aranyból. Nem csoda hát, ha a fólia alatt termelt primőrök ára az idén jócskán magasabb (lesz), mint bármikor. Jelentős segítségnek Ígérkezik az energiafelhasználás csökkentésében egy új típusú fólia, a poliszve tán, amelyet szovjet kutatók fejlesztettek ki, s a MIKI Méréstechnikai Fejlesztő Vállalat csaknem egy évvel ezelőtt „fedezett fel” véletlenül, üzleti, kereskedelmi kapcsolatai révén. Ez a fólia látszatra, tapintásra semmiben sem különbözik a hagyományostól. Különle-, ges tulajdonsága az, hogy a napfény ultraibolya sugárzását „eltolja” (de lehet, hogy átalakítja, ez szabadalmi titok) a vörös és infravörös tartományba. Ez tény, megfelelő fényforrással szemmel is látható. Ebből a poliszvetánfóliából készített sátor alatt — az említett tulajdonságnak köszönhetően — a hőmérsék«KJ «^ let 3-5 fokkal magasabb, mint ugyanolyan körülmények között, hagyományos fólia alatt. A növények asszimilációja és így fejlődése is felgyorsul (elsősorban a vörös színtartomány intenzívebbé válása miatt), s a paradicsom, paprika, uborka 7-10 nappal korábban beérik. A termésmennyiség is 20-30 százalékkal növekszik. A különleges adalékanyaggal készült fólia gyakorlatilag sehol sem nyert teret, noha a szovjet kutatók a potenciális országokban, szabadalomként, bejegyeztették. Kis területen Bulgáriában és Olaszországban használják. Az említett adatok is jórészt ottani tapasztalatokra alapozódnak. A múlt év közepe óta már a Kertészeti Egyetem Kecskeméti Főiskolai Karán is megkezdték a kísérleteket ezzel a fóliával az említett fejlesztő vállalat megbízása alapján. Még egy-két hónapot várni kell arra, hogy itthoni, megbízhatóbb (műszerrel vizsgált, számítógépen feldolgozott) adatok álljanak rendelkezésre, noha az eddigi tapasztalatok máris kedvezőek, nem cáfolják a külföldieket. Amennyiben a polisZvetán jól vizsgázik, valószínű, gyorsan elterjed a fóliakertészek körében, s remélhetően gyártója és kereskedelmi hálózata is meglesz az ígéretes műanyag fóliának. Cs. I. TÉVHITEK, ILLÚZIÓK, REMÉNYEK _____________ É rdemes parasztnak lenni? Miközben indulatos vita folyik a kárpótlásitör- vény-tervezetről a parlamentben, népakarattal, patakvérrel fenyegetőznek a honatyák; a paraszt- emberek csatornába öntik a tejet, kivágják a jobb sorsra érdemes sertésállományukat is. Mély szakadék húzódik a faluért szónoklók, valamint a falun élő, dolgos emberek között. Látszólag értük verekszenek úgy, hogy közben alig ismerik valóságos életüket, küzdelmeiket. Az igazi kérdés ugyanis az: érdemes-e parasztnak lenni Magyarországon? A választ ezúttal nem ékesszóló politikustól, hanem az objektiven, tudományos igénnyel vizsgálódó kutatótól kértük. Flórisné dr. Sipos Ida, a Gödöllői Agrártudományi Egyetem agrárgazdasági tanszékének egyetemi docense ötéves kutatási tapasztalatainak birtokában felelt kérdéseinkre. — Öt esztendeje még álomnak is merész lett volna a mezőgazdaság privatizációja. Akkor az Önök csoportja a mezőgazdasági kistermelést kezdte vizsgálni. Mi volt a céljuk? A kutatás indításakor is a kistermelés adta a mezőgazdasági termékek harmadát. Akkor is érdekes volt, hogyan élnek a kistermeléssel foglalkozó családok, milyen hatékonyan képesek gazdálkodni. Mindenekelőtt tisztáztuk, hogy nem faluszociológiai kutatást indítunk, hanem gazdasági közelítésből vizsgáljuk a falusi háztartásokat. Abból indultunk ki, hogy a háztartás az a legkisebb gazdasági egység, ahol a bevételekkel, az eszközökkel, a munkaerővel gazdálkodnak. A falusi háztartásokra viszont az jellemző, hogy'az iparban, a szolgáltatásban, vagy a mezőgazdaságban végzett főfoglalkozáson túl vállalkoznak a kistermelésre is. — A múltban oly gyakran hangoztatott „bevált agrárpolitika” egyik lényeges eleme az volt, hogy a magyar falusi lakosság töredék munkaidőben egészíti ki jövedelmét a kistermeléssel. Kutatásaink azt igazolják, hogy egyik kitétel sem állja meg a helyét, következésképpen módszeresen félrevezették a falusi termelőket és a városi lakosságot is. Vizsgálataink szerint az összes munkaidőnek a 25-54 százalékát fordították mezőgazdasági termelésre a falusi háztartások, s ez napi másfél-hat órát jelent. Ha például hattal tetézte otthon, aligha nevezte töredék időnek ez utóbbit. A bevételekkel hasonló a helyzet, hiszen azok 20-85 százaléka a kistermelésből származik. Ha ezt elfogadjuk, akkor ebből az is következik, hogy inkább a főfoglalkozásból származó jövedelem egészíti ki a háztájit. , — Magas jövedelemhez jutottak a falusi háztartások? — Nem kell őket irigyelni. A kisvárosi ipar mindig kevesebbet fizetett a nagyvárosinál, s a mezőgazdasági nagyüzemekben megszerezhető jövedelem is elmaradt az iparétól. A főállásban szerzett jövedelemből éppen csak éldegélni lehetett, gyarapodni semmiképpen. A mezőgazdasági kistermelésben is tág határok között szóródtak a jövedelmek, vizsgálatunk során nyolc- és kettőszáz forintos órabérekkel találkoztunk. A fiatalok általános igénye azonban, hogy az órabérük érje cl a száz forintot; ennél kisebb keresetnél nem vállalkoznak termelésre. A jövedelmek vizsgálatánál egy lényegi megszorítást kell tennünk. A falusi emberek az úgynevezett bruttó jövedelemben gondolkodnak, vagyis saját munkájuk bérét és á vállalkozás hasznát együtt kezelik. — Ily módon a nyolcforintos óránkénti jövedelem égbekiáltó kizsákmányolás. Mi tartotta fönn mégis a kistermelést? — Alapvetően három dolog: az adókedvezmény, a nagyüzem és a kényszer. A mezőgazdasági kistermelést szerencsésen elkerülte a személyi jövedelemadó, így legalább az egyébként is alacsony jövedelmeket nem csapolta tovább az állam. A kistermelés pótolhatatlan stabilizációs forrása a nagyüzem volt. Nem vitatható, hogy a termelőszövetkezetek állatot, takarmányt, a növénytermesztésben gépi munkát, anyagokat hiteleztek a kistermelőknek, akik voltaképpen induló tőke nélkül kezdhettek a termeléshez, csupán családjuk munkaerejét és szakértelmét vitték a vállalkozásba. Persze, a nagyüzem sémi önzetlenül fektetett be, hiszen az értékesítési feláron osztozott a kistermelővel, így a befektetés kamatát megkapta. A támogatások leépítésével a nagyüzemi integráció mérséklődött, így a kistermelés külső forrásai is elapadtak. A harmadik fönntartó tényező a családok gazdasági kényszere. Ha egy falusi háztartás abbahagyja a kistermelést, nem tudja az életszínvonalát megtartani, hiszen más munkalehetősége csak kivételes esetekben akad. Végül is a falusi családokban a kistermelés egyszerre érdek és kényszer. — Az agrártámogatások leépülőben, a mezőgazdasági nagyüzemek szétesőben vannak, vagyis az egyéni gazdálkodók a jövőben leginkább magukra számíthatnak. Mindezek tagadni látszanak a kisgazda szlogeneket, hiszen a józan paraszt nem csupán verejtékkel termelni, hanem tisztességes munkával jövedelmet akar szerezni. Tudományos nézőpontból hogyan értékelhető az erőszakos földfoglalás, a kikövetelt egyéni gazdálkodás? — Miután vizsgálatokat nem végeztünk erre vonatkozóan, tudományos választ sem adhatok, csupán a magánvéleményemet és a nemzetközi tapasztalatokat foglalhatom össze. Aki manapság mezőgazdasági termeléssel akar foglalkozni, s földjét visszakéri, oda kell adni neki, feltétlenül segíteni kell őt a vállalkozásban. Az egészen biztos, hogy az egyéni gazda a mai körülmények között kemény munkával szerény jövedelmet szerez. Csak egy példa: egy középiskolát végzett magángazdálkodó 45 saját tulajdonú tehenet tartott, s évi jövedelme — a munkabérrel és haszonnal — 276 ezer forint volt, napi 12-13 órás elfoglaltsággal. A földtörvény elfogadásának elhúzódása mesterségesen korlátozza a mezőgazdasági vállalkozásokat, s olyan illúziókat kelt a vállalkozni szándékozó gazdákban, hogy a számukra ismeretlen, s jelen pillanatban elérhetetlen dolog feltétlenül jobb lenne. A németországi, giesseni mezőgazdsá- gi egyetem háztartás-gazdaságtani vizsgálatai szerint legalább hatvan-száz hektáron kell gazdálkodni ahhoz, hogy elfogadható életszínvonalat érjenek el. Akinek ennél kisebb a birtoka, a mező- gazdaság mellett főállású elfoglaltságot és jövedelmet keres az iparban vagy a szolgáltatásban. Hazai vizsgálatok nélkül is kikövetkeztethető, hogy ennél sokkal kisebb területeken nálunk sem élhet jól egy egyéni gazda és családja. V. Farkas József # Pálmonostorán Varga György és felesége hagyományos fólia alatt termeli a paradicsomot, amelynek palántáit is maguk nevelték. Januártól fűtenek a fóliasátorban, amit számításaik szerint április végéig nem hagyhatnak abba, s ez számukra a legnagyobb költség a primőrtermesztésben. (Straszer András felvétele)
