Petőfi Népe, 1991. február (46. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-09 / 34. szám
1991. február 9. • PETŐFI NÉPE • 5 KECSKEMÉTEN NYÍLIK AZ ELSŐ MAGYAR FOTOGRÁFIAI MÚZEUM Hogy a művészi igényű fotográfia nem integráns része nemzeti kultúránknak, jelzi az a tény is, hogy mostanáig nem rendelkezett saját múzeummal. Annak ellenére, hogy számos helyen gyűjtenek fotót Magyarországon is. Az egyik legtekintélyesebb, a Magyar Fotóművészek Szövetségében őrzött és gondozott gyűjtemény képezi alapját a hazai fotó régen időszerű, legelső magyar múzeumának, amely a közeljövőben Kecskeméten nyílik. Ez a történet Katona Istvánnak, a szövetség elnökének 1989-es, a televízió nyilvánossága előtti segélykérésével kezdődött. A Bács- Kiskun Megyei Tanács jelentkezett elsőként, hogy felajánlja segítségét, új funkciót keresve a Katona József Emlékház közelében elhelyezkedő (korábban bábszínházként is megterveztetett), teljes felújításra szoruló kis ortodox zsinagógának. A szövetség képviselői azonnal igent mondtak, és tavaly nyáron megkezdődött a Bács- Kiskun Megyei Tanács és a Fotóművészek Szövetsége több mint 30 milliós közös beruházásaként az újjáépítés. Az ügyet a kezdetektől támogató Bácsber főmérnöke, Ső- reg Dénes elmondta, hogy a kivitelezők várhatóan június 30-án adják át a kulcsokat. A tervek szerint a mintegy 280 négyzetméter alap- területű, műemlék jellegét is hangsúlyozó épületet a Katona-emlékházzal sétány köti majd össze. Mivel a falakra méretei miatt nem kerülhet, itt helyezik el azt a márvány emléktáblát is, amely a több mint ezer, Kecskemétről elhurcolt ortodox zsidó polgár nevét, emlékét lesz hivatott őrizni. A hírős városba több milliós nemzeti értéket hozó Magyar Fotográfia Múzeumának kinevezett vezetőjét Kincses Károly fotómu- zeulógust a vállalkozás előzményeiről, részleteiről kérdeztem. — A fotográfiai múzeum eszméje éppen 130 éves. 1861-ben vetették föl először, hogy gondot kellene fordítani a remekebbnél reme- nkebb' magyar fotográfusok munkáinak rendezett és szervezett őrzésére, tárolására. Ezt a nekibuzdulást az azóta eltelt évtizedek alatt körülbelül még hét vagy nyolc követte. Némelyik a megvalósulás stádiumáig is eljutott. 1940-ben Gyimesi Kásás Ernő több mint 800 tárggyal és félezer könyvvel rendelkezett gyűjteményét például (a gyűjtővel együtt) a háború sodorta el. A jelentősebb próbálkozások közé tartozott a Kankovszky-Kerny nevéhez kötődő is, de a háború után ennek is csak töredékei maradtak fenn. Egy részük idekerült hozzánk, a szövetség gyűjteményébe, s így állt össze 1958 körül az a történeti anyag, amely a készülő múzeum alapjául szolgál. Bár létrehozását elsősorban a szakma tartotta fontosnak, mégsem hiszem, hogy e múzeum csak a fotósok ügye. Azt gondolom, hogy elvben egy normális társadalomnak minden tudományág történetének a kutatására szüksége van. Mivel az utóbbi 150 évben Uj múzeumi modell • A fotográfia múzeuma ma. (Walter Péter felvétele) éppen a fotó közreműködésével vált a világ tekintélyes hányada bárki számára hozzáférhető és „fogyaszthatóvá”, a fotográfia múzeuma nem csupán egy a többi közt, hanem a világ kitágulásának, az információk ugrásszerű felgyorsulásának, robbanásának a múzeuma is. Hogy nem jött létre egészen mostanáig, annak a többi között az is oka, hogy bizonyos társadalmi berendezkedések egyszerűen nem óhajtottak szembenézni a fotó által is rögzített tényekkel. (— Számos gyűjteményi tartanak ma nyilván Magyarországon is. Miben különbözik majd a kecskeméti más anyagoktól? — Magyarországon jelen pillanatban nagyon ambivalens helyzetű a fotográfiák gyűjtése. Örvendetes, hogy ma már szinte mindenki: magánszemély, állami intézmény, könyvtár, levéltár, múzeum is gyűjt. Viszont nem tudnék három olyan személyt vagy intézményt említeni, aki a szakszerűség legalapvetőbb követelményeinek megfelelve foglalkozna ezzel. A kecskeméti intézmény nem attól lesz országos, hogy valamennyi múzeumból, magángyűjtőtől megszerzi a legértékesebb anyagokat. Inkább egy olyan szellemi vagy információs műhely lesz, amely példaként szolgál hazai fotógyűjtők számára abban a vonatkozásban, hogy mit, hogyan, milyen feltételek között kell tárolni és feldolgozni. Példát, illetve segítséget kínálunk bárkinek, aki igényli ezt. Természetesen nem lesz hatósági jogkörünk. Senkit nem fogunk rákényszeríteni, hogy az utókorra is gondoljon, s gondosan tárolja a fotográfiáit, amelyek jelen pillanatban létükben veszélyeztetettek a közgyűjteményekben is. A nyolc éve velem dolgozó kis team tagjaival (vegyészek, restaurátorok, fotósok) tételesen be tudjuk bizonyítani, hogy hány olyan ártalmas tényező hat az egyes múzeumokban!, amely jobban felgyorsítja az őrzött kép pusztulását, mintha az az eredeti tulajdonosnál maradt volna. — Gondolom a gyűjtők tisztában vannak fogyatékosságaikkal. — Sajnos nem. A fotómuzeoló- gia, a megőrzés tudománya, mint szakma ismeretlen Magyarországon. A fotózás más területeihez hasonlóan ennek sincs intézményes képzése. Az Iparművészeti Főiskolán például minden anyagra (textilre, bőrre, vasra, fára) készítenek fel restaurátorokat, fotóra : t viszont a mai napig sem. Azt gondolom, hogy leendő műhelyünk felvállalhatja ezeknek a hiányosságoknak is a fokozatos megoldását. — Milyen anyag kerül Kecskemétre ? — A magyar fotográfia nemcsak Magyarországon, de a világban is számon tartott színe-java. Köztudomású, hogy szép számmal akadtak művészeink, akik hazájuktól távol sokkal nagyobb nevet szereztek, mint idehaza. A két világháború közötti időszakból elsősorban Moholy-Nagy László, Robert Capa, Brossai, Munkácsi Márton, André Kertész nevét kell mindenképpen kiemelni. De külön fejezetet érdemelnének például a modern sajtófotográfia megteremtői is. Az összegyűlt és gyarapodó anyag megóvása nem csekélység, hiszen több tízezer emléket őr- zünk. — Ez az ország első múzeuma, amely alapítványi fenntartású lesz. Nem függ tehát sem a Fotóművészek Szövetségének, sem pedig az állami támogatásban részesülő múzeumi hálózatnak a sorsától. Fenntartója a cégbíróságon néhány napja bejegyzett Magyar Fotográfia Alapítvány. Kik a tagjai? — A Művelődési Minisztériumon kívül különféle magyar, illetve magyarországi kapcsolatokkal rendelkező, szakmához kötődő cégek. (Az alapítók: a Magyar Fotóművészek Szövetsége és a Budapesti Fényképész Szövetkezet.) Az intézménynek két kuratóriuma lesz. Az egyik a gazdasági, a másik a művészeti felügyeletet fogja ellátni. A múzeum az alapítvány alaptőkéjét érintetlenül hagyja, s az évi kamatból vagy befektetésből származó haszonból fogja eltartani magát. Kiegészitésként olyan tevékenységekre kell kényszerülnie, amelyek közelítenek s rentabilitás felé. Soha, sehol a világon nincs olyan múzeum, amely önfenntartó tudna lenni, nekünk sincsenek ilyen illúzióink. Az alapítvány számláján jelenleg négymillió forint van és ennek körülbelül a két és félszeresére lesz szükségünk, hogy nyugodtan belevágjunk az első évbe. Fontos lenne, hogy tudják, érezzék az e kérdések iránt affinitással rendelkező kecskemétiek, hogy ez az intézmény értük is lesz, általuk is, miattuk is lesz. Bízom benne, hogy ez a múzeum nem halott képek, halott kiállítások épülete lesz, hanem olyan szellemi és kulturális „kereskedelmi” helyszín, ahol a hasonló érdeklődésű emberek találkozhatnak. Akik úgy vélik, hogy'a múzeum ügye fontos számukra, és szívesen támogatnák az alapítványt pénzzel, tárggyal, erkölcsi segítséggel, vagy egyéni javaslataikkal, azokat arra kérem, hogy levélben vagy telefonon keressenek meg a következő címen. Magyar Fotóművészek Szövetsége 1054 Budapest, Báthori u. 10. Telefon: 11313-147 vagy 1112-626. Károlyi Júlia VASKAZETTÁBAN ŐRIZTÉK Petőfi állítólagos fényképe A fényképmásolat, illetve az eredetiről készült filmnegatív, melyet 29 esztendeje tartogatok egyik emlékdossziémban, állítólag Petőfi Sándort ábrázolja, jóval eltérve a megszokottól. A békési otthonába időnként hazalátogató, akkor még 60 éves dr. Lehoczky István, a ba- konynánai erdészet volt útépítési művezetője mutatta meg az eredetijét. A jogi diplomás adatközlő Petőfi ismeretlen fényképének tartotta, semmiért nem vált volna meg tőle. Elmondotta, hogy 1936-ban kapta, illetve vette meg özvegy Haris József né Békés, Tündér utcai szállásadójától. Az özvegyasszony férje hagyatékában harminc régi fotográfiát talált egy vaskazettában. Köztük Arany János, Vörösmarty Mihály, Csajághy Laura, Jókai Mór, Liszt Ferenc, Szigligeti Ede, Munkácsy Mihály, Deák Ferenc, Hermán Ottó és szerinte Petőfi fényképét. Bár először nem nevezte meg. Lehoczky doktor ránézve rögtön kiválasztotta a költő vélt fotográfiáját. Az uram úgy hagyta rám, hogy ő a nagy költő! — hangoztatta háziasszonya. Ha- risné biztatta, hogyan vegyen el többet is, de ő csak négy képet választott ki magának a „Petőfién” kívül. Vörösmartyét, Csajághy Lauráét, Lisztét és Erzsébet királynéét. Mint megtudta, Harisné férjének nagybátyja szenvedélyesen gyűjtötte a „nemzet nagyjainak” fényképeit. Kossuth-párti katolikus lelkész volt, aki a családi hagyomány szerint tábori papként részt vett az isaszegi csatában is. Milltzer Károlynak hívták, talán valamelyik budapesti plébánián halt meg igen időá, 90 éves korában, az első világháború ideje körül. Tőle örökölte a kazettát a fényképekkel és igen értékes könyvekkel unokaöccse, Haris József. A továbbiakban a dr. Lehoczky István által gondosan őrzött fénykép körülbelül 6x10 .centiméteres nagyságú vastag kartonra készült, fakóbarnás fotográfia volt. Ferenczi Zoltán Petőfi életrajza című, 1896-ban kiadott, háromkötetes könyvében ilyen személyleírást ad a költőről. „Arca sovány és halvány volt, színe sárgásbarna, szemei aprók, feketék, villogok, ún. bogárszemek, szemöldei satyrvonalban menők, orra római szabású, de kissé hegyes, tövén a homlokánál benyomott, mely felett a szemöldökök közt állandóan két mély ránc feküdt, homloka nyílt, de nem magas, mely fölé felfelé szoktatott sűrű, majdnem bozontos hajzat borult, melyet beszéd vagy szavalás közben jobb kezével hátra simogatott. Alsó ajka a szokott(Az «fretíetiroi fotózta. B.-ne Szívós Mária) nál kevéssé vastagabb, a szellem és az érzékiség határvonalán, szája kicsiny és szép, de ha nevetett, s ez nem állott neki jól, egy előreálló felső szemfog miatt egész arcza gunyoros, majdnem daemoni kifejezést öltött. Emígy az összbenyomás első tekintetre nem volt kedvező. Felső ajkát ritkás, vékony bajusz csak kevéssé födte, állát hasonló szakáll körítetté, melyet oldalt éppen a ritkás növés miatt leborotválva viselt, néha egészen szakálltala- nul járt. Haja szénfekete, s már 25 éves korában mutatkoztak benne ősz szálak, bajusza és szakálla világosabb volt, gesztenyésszínbe hajló. Arcza rendesen, mint egész természete is, inkább komor, rajta pálya kezdetén letörölhetetlen dacz ült" — így írta le Petőfi külsejét a régi könyv, s. néhány sorral lejjebb hozzáfűzte: „ .. .egyébként arcza éppen nem tudott oly változatos lenni, mint lelkének benyomások iránti élénksége és érzékenysége.” Az utolsó sorok különösen ráillenek erre a fényképre, melynek hátlapjára nyomtatták: Wohlfarth et Lovich, Ofen, Flips, Fotografisch artist Anstalt. Lehoczky szerint bécsi vándorfényképészek lehettek, akik néhány évig Budán Litografáltak. A képen ábrázolt személyen levő ruha valószínűleg műtermi kellék, nem sajátja. Milltzer csak a legnagyobbak fotográfiáit gyűjtötte, Haris abban a biztos tudatban őrizte, hogy Petőfi fényképe. Ezt állította dr. Lehoczky is. A fénykép mindenféle eSzményesítés- től mentes, a múltbeli képzetek-’ tői teljesen eltérő Petőfi-arcot mutat, ha ugyan ő az. Nem félisten, még a forradalom „láng- lelke” sem, leendő énjét elrejti a műtermi jelmez is. A hasonlóság lehetséges. Sajnos, nem sikerült kideríteni. Csupán érdekes emlék maradt a Petőfiének vélt ereklyék sorában. Ballabás László (Megjelent a Tolnai Népújság 1991. február 2-ai számában.) A téli fán gyászolva üldögél egy özvegy nagy madár; fölötte fagy leng, lassú szél, és lenn a víz megáll. A síkos föld kopár, virága jég, fagy járja át a fát, csönd van, csak egy malomkerék suhog a légen át. PERCY BYSSHE SHELLEY: Dal NYIKOLAJ NYEKRASZO V: Nem rázza a szél a fa gallyát Nem rázza a szél a fa gallyát, nem fut le a völgybe az ér. Most járja be nagy birodalmát a zord fagy, a téli vezér. Vizsgálja ': vajon telefútta az erdei utat a hó, nincs rés, szakadás, hol az útra még nem jut elég takaró? Straszer András képei
