Petőfi Népe, 1991. február (46. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-01 / 27. szám
6 • PETŐFI NÉPE • 1991. február 1. i „Budapestre érkezett Jurjj Grisin admirális, a Szovjetunió külgazdasági kapcsolatok miniszterének első helyettese, aki a szovjet csapatkivonással kapcsolatos gazdasági-pénzügyi tárgyalások szovjet delegációját vezeti, A tárgyalásokon ismételten áttekintik a szovjet csapatok által okozott környezetvédelmi károkat, megtárgyalják azok felmérésének és pénzügyi elszámolásának közös módszereit.” (MTI-hír) Straszer András képriportja a bócsai kiképzőközpont költözésének tanulságos mozzanatait örökítette meg. IRÁNY A KAPITALIZMUS? Beszélgetés Szabó Katalinnal, a közgazdaság-tudományok doktorával Sokan azt mondják, hogy nekünk is meg kell teremtenünk a kapitalizmust. Mások a piacgazdaságkialakításának szükségességét hangsúlyozzák. Szemérmesebbek szociális piacgazdaságról beszélnek. Ismét mások — nehézségeink megszűnte után — a jóléti állam megteremtésének lehetőségét jósolják. A közvéleményt azonban nem az elnevezés érdekli, hanem az, merre is tartunk valójában. Erről beszélgettünk Szabó Katalinnal, a közgazdaság- tudományok doktorával. — „A lágyuló gazdaság” címmel megjelent önnek egy könyve, amelyben a fejlett országok utóbbi másfél évtizedének új gazdasági jelenségeit elemzi. Mint a jelenkori kapitalizmus szakértőjétől kérdezem tehát, hogy a hazai gazdaság mostani helyzetéből milyen tendenciák olvashatók ki? A tudás lett a tőke Nem különösebben kedvelem a kapitalizmus szót. Nem azért, mert a rendszerváltás után is negatív képzetek tapadnak hozzá, vagy mert jobban eladható egy társadalmi modell, ha nem kapitalizmusnak nevezzük, hanem szociális piacgazdaságnak. Sokkal inkább az említett könyv írása során szerzett tapasztalataim miatt. Több mint két évtizede kezdtem el foglalkozni az úgynevezett mai kapitalizmussal. Ez idő alatt bőségesen volt alkalmam, hogy megtanuljam: a jelenkori kapitalizmus merőben más logika szerint működik, mint akár a 19. századi, akár a 20. század első felében létezett tőkés gazdaság. Minél mélyebbre ástam a témában, annál kézzelfoghatóbbá vált számomra, hogy a tökére épülő gazdálkodás ma egészen új formát ölt. Olyat, amely tartalmilag is más, mint a korábbi. Ennek az új formájú tőkés termelési módnak igazán megfelelő nevet máig nem adott senki. Szokták információs gazdaságnak, posztkapitalizmusnak, posztindusztriális vagy jóléti társadalomnak nevezni. De ezen elnevezések egyike sem fedi teljesen azt a jelenséget, amivel dolgunk van. Mindegyik arra utal azonban, hogy a hagyományos kapitalizmus valami radikálisan újnak adta át a helyét. Azaz, egy hosszú, immáron évtizedek óta tartó folyamatról van szó, amelynek eredményeképp a mai fejlett társadalmakat talán legtalálóbban a tudás társadalmaként jellemezhetnénk. Vagyis mára a tudás lett a legfontosabb tőkévé és tulajdonná. A piaci siker, egyáltalán mindenféle siker vagy túlélés ma a szóban forgó országokban sokkal inkább az információhoz kapcsolódik, mint a régi típusú tőkejavakhoz. Sőt, maga a tőke is egyre inkább információs tőkeként határozható meg. Erre a társadalomra azt mondani, hogy kapitalista, épp a szóhoz tapadó régies képzetek miatt nagyon félrevezető. — Itt vannak tehát ezek a modern társadalmak, a távolság köztük és köztünk egyelőre nem csökken, hanem növekszik. Vajon a rendszerváltás után meg lehet-e célozni, és ha igen, milyen távon belül, hogy azonos szintre jussunk ezekkel, a népesség többségének jólétet és demokráciát biztosító országokkal? — Ha azt mondtam, hogy a legfejlettebb országokat a régi értelemben helytelen kapitalistának nevezni, az nem jelenti azt, hogy a mi utunk nem vezethet a kapitalizmus felé. Mi ugyanis sokfelé mehetünk, akár a vesztünkbe is. Hogy a fejlett térségekben posztkapitalista állapotok alakultak ki mára, az semmiféle garanciát nem jelent arra nézve, hogy mi is ugyanolyan fejlődési pályára léphetünk. Nem hiszem, hogy egy, egyes területeken száz, más területeken ötven, ismét más területen tíz év lemaradással küszködő társadalom gyorsan felzárkózhat. Ez legfeljebb a politikai jelszavak szintjén lehetséges. íme erre egy konkrét példa. A minap vitába bonyolódtam egy kollégámmal, aki nemrég megjelent könyvében a magyar munkanélküliség orvoslására a svéd modellhez hasonló gyógymódot javasol. Meglehet, hogy az szép eredménnyel működik Skandináviában, csakhogy roppant költséges dologról van szó, amire nekünk egyáltalán nincs pénzünk. Mi, sajnos, abban a helyzetben vagyunk, hogy legfeljebb a különböző — mondjuk ki világosan — embertelen megoldások között válogathatunk, hogy a sok rossz közül kiválaszthassuk a legkevésbé rosszat. Olyasmi azonban, amit egy jóléti állam csinál és ami ott is sokszor kemény kritika tárgya, mivel nagyon megterheli az államkasszát, nálunk nem kivihető. — Van-e mégis — a lehetőségekhez képest — optimális megoldás? Mi történhet akkor, ha a belső és külső feltételek kedvezően alakulnak a magyar gazdaság számára? — A munkanélküliség példájánál maradva: az a lehetőség kizárt, hogy az állam fedezze az ezzel kapcsolatos kiadásokat. Arra viszont van mód, hogy serkentsük a vállalkozást, megszabadítsuk az őt még mindig gúzsba kötő láncoktól. Ez jelentős tömegeket érinthet, nagyszámú munkanélkülinek kínálhat munkalehetőséget. Hiszen az 1980 óta létesült munkahelyeket szinte kizárólag a kisvállalkozói szektor produkálta. Ha tehát ennek a szektornak a fejlődése továbbra is dinamikus lesz, esetleg a mostaninál sokkal dinamikusabb, akkor a probléma „kapitalista” úton oldódik meg. Vagyis mi egyelőre szociális piacgazdasági, vagy egyéb módokon nem tudjuk a bajainkat kezelni. De, ami a lehetséges eredményt illeti, ez a „kapitalista” megoldás nem rossz. Bányászból nem lesz óvónő — Ismereteim szerint a munkanélküliség átképzéssel történő megszüntetése a fejlett országokban sem járt igazán sikerrel. Az átképzésre szoruló, illetve már átképzett csoportok továbbra is fenyegetett helyzetben maradtak. — Erre mondta szellemesen egyik neves közgazdászunk, hogy 50 éves bányászokból nem lehet 20 éves óvónőket képezni. Ez azt jelenti, hogy, sajnos, igen nagy akadályai vannak a humánus megoldásoknak. — Az utóbbi egy-másfél esztendőben kevés jelszó hangzott el gyakrabban itt nálunk, mint ez: „Irány Európa!”. Sokféle dolog értendő ezen, de az tapasztalható, hogy nagy tömegek ezt értik rajta: „Irány a jólét, irány a demokrácia!”. A jelszó hangoztatása és értelmezése egyaránt illúziókkal jár. Úgy fest a dolog, mintha egyetlen ugrással bejuthatnánk a demokratikus és jómódú Nyu- gat-Európába. Van-e ennek valamelyest esélye? — Szerintem hamis az az elképzelés, mely szerint beülünk az elegáns Európa-kocsiba, és kényelmesen utazunk a jólét és demokrácia felé. Nem kevésbé hamis azonban az az elképzelés is, amely szerint a kapitalizmus e századi fejlődésének valamelyik szakaszát kell például vennünk. A 20. század végén, a 21. század elején a kapitalizálódás folyamata szükségképpen máshogyan megy végbe, mint korábban. Ha lesz magyar munkanélküliség — mint ahogy már van is —, az nem olyan lesz, mint az 1929—33-as válság idején volt, persze, nem is olyan, mint az 1990-es svéd munkanélküliség. A mi fejlődésünk nagy kérdése ma, hogy hogyan lehet a külső környezeti hatásokat javunkra fordítani. Vagyis egy sajátos utat — mégha kerülővel is — kell magunknak kitaposni. Vannak erre mérvadó nemzetközi példák. Nem arról van szó, hogy Japánt kell, vagy tudjuk utánozni, de abból például, hogy Japán miként kovácsolt erényt energia- és nyersanyagszegénységéből, tanulhatunk. Azt, hogy hátrányból igenis lehet előnyt formálni. En például nem tartom feltétlenül bajnak, hogy bizonyos dolgok nálunk nem épültek ki, némely, ma szükséges hagyomány hiányzik. Ennek lehetnek ösztönző hatásai, amelyek új megoldásokat eredményezhetnek, s ezek révén igenis lehetséges a modernizációs fejlődés jelentős felgyorsítása. Hovanyecz László
