Petőfi Népe, 1991. február (46. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-26 / 48. szám

1991. február 26. • PETŐFI NÉPE • 5 TÚLKÍNÁLAT, TÚLKIADÁS, DÖMPING A könyvterjesztés kilátástalanságai A nyelvoktatás hatékonysága érdekében a művelődésügyi mi­niszter 1989 októberében lehetővé tette az idegen nyelvek választását, ezzel megszűnt az orosz nyelv kizá­rólagossága az oktatásban. Az igé­nyek felmérése után hamarosan bi­zonyossá vált az is, hogy általános és középfokon alig akad néhány diák, aki az orosz nyelvet kívánja elsajátítani. Százával kerültek az orosz nyelv szakos pedagógusok közül kétség­beejtő helyzetbe. Munkájuk, ta­pasztalatuk, sokéves tanulmányuk egycsapásra feleslegessé vált. A kormányzat átképzésük támo­gatására bizonyos összeget irány­zott elő, a megyei tanácstestületek pedig megkezdték a szervezést. Bács-Kiskun megyében hozzá­vetőlegesen 350 pedagógus került választás elé: kiegészítő diplomát szerezzen, másik idegen nyelvet ta­nuljon, esetleg az oktatás berkein kívül próbáljon szerencsét? A köz­ponti támogatás felhasználásával a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat, a Bács-Kiskun Megyei Pedagógiai Intézet, valamint a me­gyei művelődési osztály vállalko­zott, hogy lehetőséget teremt szá­mukra egy idegen nyelv elsajátítá­sára. A szakmai szervezést me­gyénkben a TIT bonyolítja. A je­lenlegi helyzetről Szabics István ügyvezető igazgatót kérdeztük. — Az általános iskolai tanárok­nak középfokú, a középiskolai pe­dagógusoknak pedig felsőfokú nyelvvizsgára felkészítő tanfolya­mokat szerveztünk. Az átképzés két lépcsőben történik. 1989 szep­temberétől, 198 fő részvételével, megindult az oktatás. Háromszáz órában nyolc csoport általános is­kolai és három csoport középisko­lai pedagógus ismerkedik a megyé­ben az angol, illetve a német nyelv­vel. Az eddigi mérleg szerint 121- en alapfokú, 11-en pedig középfo­kú nyelvvizsgát szereztek. Az 1990/91-es tanévben tovább foly­tatjuk a képzést, hogy igény szerint minden orosznyelv-tanár megsze­rezhesse a számára kívánatos kö­zép- vagy felsőfokú nyelvvizsgát. — Az adatokból kiderül, hogy az érintettek alig több mint fele vesz csak részt e tanfolyamon. Indíta­nak-e a többiek számára is hasonló ingyenes tanfolyamokat? — Ebben a kérdésben jelenleg nem tudok felelősen nyilatkozni. 1990 nyarán ugyanis a megyei mű­velődési osztályvezető értesített bennünket, hogy a továbbiakban új csoportot csak önköltséges ala­pon indíthatunk, a megyei költség- vetés nem tud a továbbiakban e célra pénzt felszabadítani. Az ön- kormányzat álláspontját még nem ismerem ez ügyben. Véleményem szerint azonban nem lehet azt hagyni, hogy az orosz nyelv szakos tanárok, e számukra kedvezőtlen döntés miatt, komoly anyagi erő­feszítésre is kényszerüljenek. Ezért bízom benne, hogy ha a teljes költ­ségeket nem is vállalja át az önkor­mányzat, azért hozzájárul bizonyos összeggel. Ez a kurzus minden­esetre az idén lezárul. A következőt pedig a központi vagy helyi támo­gatás függvényében indítjuk. Az elmúlt hónapokban megnőtt olvasóink telefonjainak, leveleinek a száma, melyben egy-egy könyv beszerzésében, felkutatásában kér­ték segítségünket. Hogyan lehet ma áttekinteni a hazai könyvpia­cot? Megkérdeztük a könyvterjesz­tés országos nagyvállalatainak ve­zetőit, az évtizedek óta a könyv­szakmában dolgozó terjesztőket, a szellemi szabadfoglalkozású könyvárust, a könyvért hetente Pestre utazó vállalkozót, a köny­vesboltba rendszeresen betérő ve­vőt. Sajnos, véleményük egybe­hangzó: sehogy! A hazai könyvki­adás is, a -terjesztés is kaotikus! Kicsiny hazánkban ma ötszáz­nál több könyvkiadó próbál megélni. Keresik helyüket a pia­con, igyekeznek vásárlóréteget találni maguknak, és ontják a többnyire harmadvonalbeli best­sellereket. A legkülönbözőbb terjesztési hálózatokon keresztül terítik könyveiket, bolti, utcai, aluljárói árusok próbálkoznak az értékesítéssel. A két legnagyobb vidéki könyvér­tékesítő, a Téka és a Művelt Nép illetékesei elmondták, hogy eddig 20-30 nagy állami kiadó létezett, ellenőrzött kiadáspolitikával. Könyveiket a három nagy orszá­gos vállalat értékesítette. (Me­gyénkben a Művelt Nép és a Téka terjesztőhálózata tevékenykedett, az ÁKV csak a fővárosban árusít.) A kiadók közül a Kossuth és a Népszava alakított ki saját hálóza­tot. A MNK-nak és az áfész-bolto- kat ellátó Tékának valamennyi ki­adóval volt terjesztési szerződése, a hazai könyvújdonságokról a bol­ti dolgozók többsége megbízható tájékoztatással szolgált, mivel ma­guk is kaptak információt. Korábban a könyvkiadást a 3 T (támogatás, tiltás, tűrés), a könyvesbolti készletezést az illik, a muszáj és a kell jellemezte. A rend­szerváltást követően óriásira duz­zadt az eladhatatlan könyvek kö­re. Az átmeneti időszakkal együtt járó negatívumok hatványozottan sújtják a könyvkereskedelmet (a kiadók, terjesztők fizetésképtele­nek, óriási az elfekvő készlet, csök­ken az életszinvonal, kevesebb a vásárló, nagyobb a bolt rezsije, több az eladhatatlan könyv, a bol­tok kisebb példányban rendelnek újdonságot, így drágább a könyv előállítása... Ördögi a kör! A rendszerváltás időszakában elsőként a hajdani tabu témák (til­tott politikai, szépirodalmi köny­vek, krimi, szex) keresett vevőkört, kialakult egy „aluljárói” irodalmat forgalmazó réteg. A kiadók több­sége saját terjesztéssel is próbálko­zik. Ezeken a terjesztőhelyeken 3-4 nap alatt vevőhöz jut az új könyv, míg a hagyományos könyvesbol­tok 3-4 hét után kezdik az utcán már elfogyott könyveket kínálni. S mert a nagyvállalatok többsége fizetésképtelen, egyes kiadók könyvújdonságai már nem is ke­rülnek könyvesbolti terjesztésre. A sajtó sorra mutat be olyan új könyveket, melyekről a könyves­boltok nem tudnak. A Könyvki­adók Egyesületének újdonsága a Könyvvilág is csak az új kötetek 30-40 százalékát tudja közreadni. A MNK kb. 300, a Téka 350 kiadó könyveinek terjesztésére vállalko­zik. Milyennek ítéli helyzetét a rend­szeres könyvvásárló? Kiszolgálta­tottnak! Bestsellert, ponyvát, sze­xet találni minden mennyiségben az utcai árusoknál. A differenciál­tabb ízlésű ember betér a könyves­boltba, szétnéz, próbál tájékozód­ni. Vallják: kell a könyv, kell a jó könyv, bár az árak egyre elérhetet­lenebbek! Bosszankodnak, a köny­vek többségéről a vidéki olvasó­nak nincs is tudomása. A nyelv­könyvek iránt a legnagyobb most az igény, a szótárakat, szakköny­veket, a tananyaghoz kapcsolódó könyveket keresik sokan. Az aján­dékba vásárolt könyvek többsége gyermekkönyv vagy szakács- könyv. Miként látja jövőjét a könyves- bolti eladó? Tisztában vannak az­zal, hogy változtatni kell a hazai könyvterjesztés és könyvkiadás gyakorlatán is. Az őket érintő vál­tozás egyrészt a bizományosi rend­szer ismételt átszervezése lesz, másrészt a privatizáció. A privati­zációs rendelet még csak készül, tart a moratórium, a könyvkeres­kedők máris tiltakoznak, érdekvé­delmi szervezetbe tömörültek (fel­hívásuk a Könyvvilág januári szá­mában!). Változtatni szeretnének a jelenlegi helyzeten, előbbre és nem hátra lépni! A háború előtt a könyves szak­mának tekintélye volt. Ezen a pá­lyán csak intelligens, jól képzett szakemberek léteztek. Az államo- sitott könyvterjesztésben is köve­telmény volt az érettségi és a köny­vesbolti szakmai vizsga. Ma a jö­vőjüket a privatizációban kell el­képzelni. A privatizáció viszont csak pénzt (sok pénzt!) követel a vállalkozótól. Félelmetes belegon­dolni, hogy a nem mindig művelt újgazdagék hogyan fognak könyv­árusító üzleteket vásárolni, hisz a versenytárgyaláson a 6-7000 forin­tos átlagfizetésből élő szakképzett, évtizedek óta a könyvnek élő szak­emberek nem lesznek licitálásra képesek! Még csak esélyük sem lesz a pályán maradásra! A meg­gondolatlan privatizáció — vélik — szét fogja rombolni a terjesztő- hálózatokat is. Ez lesz az előbbre- lépés? A mindentől, mindenkitől független, saját pénzét kockáztató könyvkereskedő nem lesz kötelez­hető majd a filléres haszonnal ke­csegtető, de rendkívül nagy hely- és munkaigényes tankönyvellátás vállalására, az iskolai kötelező ol­vasmányok éveken át történő készletezésére, a kortárs irodalom felvállalására. De akkor hol, ho­gyan fogunk tankönyvhöz, szak- irodalomhoz jutni? A válasz: ugyanott, de piaci áron ... Kell a könyv, kell a jó könyv, változtatni kell a régi kiadói, terjesztői politikán, gyakorlaton — vallják egybehangzóan a ki­adók, a könyvterjesztők és a vá­sárlók is. De vajon a jelenleg egyedül üdvözítőnek kikiáltott privatizáció a valódi kiút? Félő, a mostani próbálkozások — be­leértve a privatizációt is — csak újabb fejetlenséget, helyrehozha­tatlan károkat szülnek, kultú­ránk alapjainak (oktatás, műve­lődés) építésében is. Merthogy könyvtárra sincs pénz K. M. r rr BELEPŐ EURÓPÁBA Polgárság nélkül nem megy A Nyugathoz való felzárkózás napi gondjai mel­lett a lényegről szinte megfeledkezünk. Két nézet látszik ma uralkodóvá válni. Az egyik szerint a nyu­gat-európaiságot elsősorban a gazdasági fejlettség jelentené, külső és belső segítséggel ezt kell elérni, és akkor már európaiak leszünk. A másik a kulturális szintünk emelését tartja elsődlegesnek. Mindkét követelmény jogos, de ezek nem érhetőek el bizo­nyos társadalmi átalakulás nélkül. Hibás az a sor­rend, amelyik szerint előbb fejlett gazdaságot és kultúrát kell teremteni, és az majd meghozza a pol­gárosodást. A sorrend szükségszerűen fordított. Évszázados csapda Az a koncepció, mely szerint polgárok nélkül lehet a polgári társadalmak szintjére emelkedni, nálunk évszázados múltra tekint vissza. A 20. században az utoléréssel küszködő társa­dalmakban az a nézet vált népszerűvé még az értel­miségi körökben is, hogy meg kell tagadni a koráb­bi nagypolgárosodás útját. Az egészséges társadal­mat újra élcsapattal akarták felépíteni. Ez egyfor­mán volt jellemző a leninizmusra és a fasizmusok­ra. Az élcsapat azonban már nem a nemesi elit volt, ahogyan a felvilágosodás idején, hanem az ideológia megszállott hiveinek elitje, majd tech­nokratái. Nemcsak a nagypolgárosodást tagadták meg, hanem a polgárosodást általában. Ez az út előbb a fasizmusok, később a leninizmusból fejlő­dött sztálinizmus esetében ismét csődöt mondott. Az eredménytelen utolérési kísérleteknek aktív szereplői voltunk mi is. Most itt van az újabb próbatétel lehetősége. Elsősorban a korábbi útté- vesztések tanulságát kellene levonnunk. Nálunk az elmúlt évtizedben megindult alulról egy igen széles körű polgárosodás. A sztálinista modell csődje fokozatosan olyan engedményekre kényszerítette a hatalmat, ami a lakosság egyre növekvő hányadának biztosította a relatív gazda­sági függetlenséget. Ahogy az állampárt belátta: képtelen a lakosság fogyasztási igényeit kielégíteni, újabb és újabb lehetőségeket nyitott a mellékkere­setekre. Történelmi pillanat Ha valaki túl akar nézni a mai gondokon, akkor azt nézze meg, hogyan alakul a magyar családok mintegy felének a jövedelme, hogyan ellensúlyoz­zák a csökkenő reálbéreket a növekvő túlmunká­val, mellékjövedelemmel, költségmegtakarítások­kal. Tudom, hogy sokan megbotránkoznak ezen a sok munkával járó megoldáson, de nincs más út. Igen veszélyes illúzió abban hinni, hogy megerőlte­tés nélkül lehetséges az utolérés. Érdekes módon a sok munka ellen nem is azok tiltakoznak, akik ezt önként vállalták, hanem azok, akik nem ezt teszik. Az, hogy én a munkaadótól, a hatalomtól való anyagi függetlenedést látom a polgárosodás leg­fontosabb feltételének, némi magyarázatra szorul. Csak a hatalomtól anyagilag független emberek lehetnek eszközök a hatalom terjeszkedésének megakadályozásában. Ahol volt gazdaságilag erős polgárság, ott nem lehetett erős központi hatalom, nem lehetett fasizmus vagy kommunizmus. Nem véletlen, hogy a polgárság mindenütt anya­gi önállóságot jelentett előbb, csak aztán politika­it. Most az alulról jövő spontán polgárosodás fel­erősítésére történelmi alkalom kínálkozik. Ezer év óta először. A privatizálással a mai tömeges kezdő polgárosodásból igen erős középpolgárságot lehet szelektálni. Ha végrehajtjuk a farmergazdaságok felé mutató agrárreformot, ha segítjük az állami tulajdon privatizálásával a kisvállalkozások száz­ezreinek létrejöttét, szélesebb polgári réteg jöhet létre nálunk, mint akár Nyugaton. Sajnos, ennek lehetőségeit eddig, bűnös módon, nem használtuk ki. Éppen azok a gazdasági reformok késnek, ame­lyek ezt a dinamikus és tömeges polgárosodást biztosítanák. Ezzel szemben egyelőre a polgárosodás ott a legerősebb, ahol a legkevesebb a tisztesség, a leg­gyengébb az erkölcs. Az ország azon fele gazdago­dik, amelyik ki tudja vonni magát az állampolgári kötelezettségek alól, amelyik nem adózik. Az elején azt mondottam, hogy a kultúra csak gazdasági alapon jöhet létre. A rossz gazdasági mechanizmusok azonban lehetnek kultúra- és er­kölcsrombolók. Létre lehet hozni egy deformált közgazdasági miliőben azt a morális állapotot, ami megsemmisíti a polgári erényeket. Sajnos, most ez a veszély fenyeget bennünket is. Méghozzá olyan széles körű, mindent átfogó formában, amit meg­tervezni sem lehetett volna jobban. Ha nem teremtünk olyan viszonyokat, amelyben az a polgárosodó kerül előnybe, aki erkölcsös, szor­galmas, hanem az, aki gátlástalanabb, spekulá- lóbb, el fog fogyni a lakosság türelme, és eluralkod­nak a polgárosodást tagadó politikai indulatok. Trabantok és Mercedesek A jelen polgárosodás ellen főleg humán értelmi­ségiek és munkások körében erős az elégedetlenség azt látva, hogy egy szűk réteg nagyon gyorsan gazdagodik. Maga a politikai hatalom is akarva- akaratlan támogatja a szűk nagypolgári réteg gyors kialakulását. Ezek a gyorsan nagyon gazda­gokká válók sem mindig a legérdemesebbek, mint ilyenek, arrogánsak is a szegényekkel szemben. Elég nálunk, az országúton egy Trabantban, a nyugati kocsikon közlekedő újgazdagok viselkedé­sét látni, hogy megállapíthassuk: nem értik meg még azokat sem, akik Trabanton járnak, pedig nagyon sokan vannak olyanok is, akiknek még ez is luxus. Jó volna, ha ezek az ügyesek és szerencsé­sek felismernék, hogy arroganciájuk rájuk nézve is milyen nagy veszélyeket rejteget. De ugyanakkor nemcsak a robbanásszerűen előretört gazdagok érdeke, hogy velük szemben is türelmet tanúsítson a társadalom, hanem a társa­dalomé is. A polgárosodáshoz a kevesek gazdagsá­ga is hozzá tartozik. Ha úgy akarnánk privatizálni, hogy ezen egyesek ne kereshessenek százmilliókat, sokan tízmilliókat, akkor milliók lennének még szegényebbek. Jó volna, ha az elmúlt kétszáz, min­denekelőtt az elmúlt negyven év megtanította vol­na a népünket arra, hogy az a társadalom, amely nem tűri el a kevesek meggazdagodását, abban mindenki szegény lesz. Ha nem tűrünk el semmifé­le igazságtalanságot, akkor végül minden igazság­talan lesz. Abból lesz a legrosszabb társadalom, amelyikben ki akarnak irtani mindenféle hibát. Ezért én azt szeretném, ha nagyobb türelmet tanúsítanánk a szinte semmiből gyorsan kialakuló nagypolgársággal szemben. Le kell törni az egye­sek kirívó arroganciáját, de tűrni kell az újgazda­gok bizonyos mértékű zabolátlanságát. Ezrednyi sincs az a veszély, hogy a zabolátlan sikerlovagok a nép nyakába ülnek, mintsem, hogy a puritán politikai karrieristák teszik azt. Sokkal kevésbé kellene félnünk attól, hogy az ügyeskedők túlzott politikai hatalomhoz is jutnak, mint attól, hogy a politikai hatalom az ostobák kezébe kerül. Ez nemcsak sokkal nagyobb, hanem — tapasztalata­im szerint — sokkal valószínűbb veszély is. Az Európába vezető úton a feltétel, hogy polgári társadalommá váljunk. Ezt kell tehát minden gaz­dasági és kulturális törekedésünk alapjának tekin­tenünk. Kopátsy Sándor OROSZ NYELV SZAKOS TANÁROK ÁTKÉPZÉSE Lesz-e jövőre is? Sas József színész, színigazgató Sas József 1957-ben szerződött a győri színházhoz. Hosszabb-rövi- debb ideig az ország szinte mind­egyik színházában fellépett — így a kecskemétiben is —, eljátszva számtalan szerepet. Életében for­dulópontot hozott az 1973-as év, amikor a Mikroszkóphoz szerző­dött. Itt kezdett kabarészerzőként is bemutatkozni. Tevékenységét Jászai Mari-díjjal és Érdemes Mű­vész kitüntetéssel jutalmazták. 1985 óta színházának igazgatója, több sikeres színházi előadás szer­zője és főszereplője. (MTI-fotó) • Csongrádi Kata, Rátonyi Ró­bert és Sas József az öltözőben. • Az igazga­tói irodában. • A Kilóg a lóláb közéleti kabaréban.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents